|
Az antiochiai medicusok céhét nagyon fölkavarta
Sincellusnak, az udvari orvosnak az a bejelentése, hogy Pantaleon kuruzslással
gyógyítja a császárnét. Annak mindenki örült titokban, hogy Sincellusnak kitelt
a becsülete. Kapzsi és erõszakos ember volt, amilyen más is lett volna az õ
helyében. Sógora volt Tagesnek, a fõ-augurnak, s természetes, hogy az istenek
tekintettel voltak erre a rokoni összeköttetésre. Ha az elõkelõ betegek a fõpap
útján tanácsot kértek tõlük, õk mindig Sincellust jelölték meg mint Aesculapius
különös kegyeltjét. Ideje volt, hogy az istenek most már mást karoljanak fel.
Viszont minden szakember képtelenségnek tartotta, hogy a szent palotát a
keresztény varázslat ejtse hatalmába. Az ellen senki se zúgolódott, hogy
Pantaleon az õ külön istene nevében gyógyítsa a szegényeket, akik úgyis az
istenekre bízták a fizetést. Annak azonban nyilvánvaló volt a veszedelme, hogy
a Domina a szegények orvosára bízta magát. Elõre lehetett látni, hogy az udvar
elõkelõségei mind kötelességüknek fogják tartani e példa követését, s a város
polgári gazdagjai is sietve fognak alkalmazkodni az udvari méltóságok
divatjához.
Egyelõre azonban semmit se lehet tenni az istentelenekhez
szegõdött orvos ellen. A Domina augustához se felvilágosítással, se
megfélemlítéssel nem lehet közeledni. Várakozó álláspontra kellett helyezkedni.
Ha Pantaleon kudarcot vall, akkor istene se menti meg attól, hogy az õ sorsára ne
jusson. Ha azonban a varázslat sikerül, akkor megfontolás tárgyává kell tenni a
dolgot. Esetleg tekintélyesebb orvosokból kiküldendõ bizottságnak kellene
eldönteni, nem volna-e érdemes Pantaleon istenét befogadni a többi gyógyító
istenek közé. Más idegen istenek is azért nyertek behonosítást nemcsak a
társadalom, hanem az állam részérõl is, mert nem lehetett tagadni, hogy a régi
istenek egyben-másban eltehetetlenedtek, s kétségtelen jeleit mutatták az
aggkori gyöngeségnek.
Hamarosan kiderült, hogy Pantaleon valóban nagy mágus, s
olyan hatalmas istennel van összeköttetésben, aki erõsebbnek látszott még a
császárné démonánál is. Szájról szájra jártak a városban a meglepõ hírek. A
Domina elhagyta betegágyát, sõt hálószobáját is. A Domina kiült az atriumba, és
elbeszélgetett Quintusszal, az öreg kertésszel, aki a császár fiatal koráról
fecsegett neki. Hallották, hogy a császárné egyszer hangosan nevetett. Pár nap
múlva már azt is hírlelték, hogy a Domina egy óra hosszáig sétált a szent
palota kertjében a nobilissimákra támaszkodva, Valeriára és Titanillára. Egy
Quintipor nevû titkár engedelmet kért tõle, hogy elvezethesse a hosszú õszben
másodszor virágzó gránátalmafához. A virágok dúsak, tömöttek voltak, de nem
vérvörösek, hanem halványrózsaszínûek. A császárné megsimogatta õket, és azt
mondta, olyan színük van, mint a kisgyermek szájának. A magisternek
megparancsolta, hogy míg a virágban tart, minden reggel vigyen neki néhány
gallyat, hogy felkeléskor áldozatul mutathassa be õket Vesta oltárán.
Hogy ezek a mendemondák igazak lehettek, arról mindenki
meggyõzõdhetett az augustusok bevonulása napján. A fórum nyugati oldalát bezáró
praefectura lapos tetejére már délelõtt bíborponyva-mennyezetet feszítettek, s
az alá üléseket készítettek. Alkonyat elõtt egy órával ezeken helyezkedett el a
császári család. Középen a Domina kis alakja, beleveszve a díszruhákba,
körülötte a két caesar a princepsekkel és nobilissimákkal. Hátul a magister
állt, karján vállra való leplekkel és lábtartókkal. Az õszi alkonyat meleg volt
ugyan, de számítani kellett rá, hogy a fogadtatás esetleg a hûvös estébe is
belenyúlik.
Csakugyan az ég peremére szállott már a nap, mikor a tubák
harsogása és a tympanumok pörgése jelentette a menet közeledését. Aedilisek
jelentek meg a lictorok élén, a forum oszlopcsarnokai alá szorítani a tömeget,
és praecok hirdették ki, hogy a hivatalos tisztelgések után mindenkinek szabad
a szentségek lába elé borulni, addig azonban az áhítat csöndjével tisztelendõk.
A menet háromezer joviusnak és háromezer herculiusnak, az
augustusok díszruhás testõreinek felvonulásával kezdõdött. Pajzsaikon halálos
biztosságú parittyák ólomgolyóit csörgetve meneteltek át a forumon. Utánuk
ötszáz cataphractarius következett, pikkelyes páncélú lovasok, körülzárva
Diocletianus gyaloghintaját és a lovon ülõ Maximianust. Mire félkörben
felsorakoztak a forum közepén felépített lépcsõzetes emelvény mögött, akkorára
már ráborult a térre az este. A nappali világosságnak mégse volt híja, mert a
fõtérre torkolló utcák tûzfolyókat öntöttek magukból, a fáklyások légióit.
- A császár megöregedett!
Galerius száján szaladt ki a szó, amint a fáklyák fénye
elöntötte az uralkodóknak már akkor az emelvény elefántcsont-selláin ülõ
alakját. Nem kérdezte senki, melyiket értette a két fõuralkodó közül.
Maximianus peckesen kifeszítette magát, s igyekezett istent mutatni a tábori
ruhában is. Diocletianus megroskadva, elõregörnyedt vállal ült székében, fel se
pillantva. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy csak nem tartja érdemesnek
ébrenlétét mutatni az elõtte csúszómászó halandók tiszteletére. Egymás után
mutatták be adorációikat a papok, az állami és városi hatóságok, a fõrangúak és
polgárok s végül a kereskedõk és iparosok céhei. Hódolatuk néma volt,
mindnyájuk érzésének tolmácsául Lactantius szolgált, az ékesszólás hivatalos
mestere.
A császár csak akkor kapta föl fejét, mikor a rhetor hangja
fölcsendült az emelvénnyel szemben álló, de sokkal alacsonyabb pódiumon.
- Szentséges urak, testvérei az istennek és atyái a
birodalomnak! - kezdte az üdvözlést, és karját fölemelve, fejét pár pillanatra
eltakarta tógájával, mintha az istenek oltára elõtt állana.
A telihold a keleti oldal palotái fölé emelkedett, és
elöntötte fényével a praefectura tetejét. Titanilla összeborzongott.
- Takarót! - szólt hátra halkan.
Quintipor elõrelépett, és könnyû leplet eresztett a
nobilissima vállára.
- Gránátvirág! - súgta a lány, és szeme sarkával nézte a
fiúnak a lepellel babráló kezét.
Válla fölött egy pillanatra megjelent a fiú feje.
- Parancsolsz, nobilissima? - suttogta.
- A nevedet mondtam. Rátaláltam. Gránátvirág!
Senki se figyelte õket. A rhetor már fölfedte arcát, és
szívére szorította mind a két kezét, mûvészetének hagyományos törvényei
szerint. Ezzel jelezte, hogy megindultsága majdnem elfojtja szavát.
A császár épp abban a pillanatban nézett föl a praefectura
tetejére. Csak most vette észre a családot. Szája szétnyílt a meglepetéstõl,
arca megmerevedett.
- Anyám, látod? Idenéz. - Valeria megszorította az anyja
kezét.
A feleség
szeme többet is látott.
-
Idemosolyog - mondta boldogan. És apró kezét meglibbentette a császár felé.
Az azonban
már akkor a szónokot figyelte, aki megkezdte a megszólítás részletezését. A
rhetoriskola igazgatója kötelességének tartotta szigorúan követni a
szabályokat, amelyeket ifjan tanult, és öregen tanított. A szabályok nemcsak a
hanghordozást, a homlokráncolást, a kezek tördelését és elõrelendítését, a
lábaknak a körülmények szerint módosuló tartását írták elõ, hanem a beszéd
szerkezetét is. A császár azonban sokat hallotta már, hogy õ oszlop és sarokkõ,
kard és pajzs, oroszlán és sas, minden okosság arzenálja és minden erény
tárháza. Mindent tudott, ami következni fog, s kicsit unottan nézte a rhetort.
- Ezelõtt a
világ hányatott hajó volt a viharkorbácsolta tengeren, kormányos nélkül, a
véletlen hullámainak kitéve. Róma lett a horgony, amely szilárdan tartja a
világot a béke kikötõjében. S a világ napról napra szebb és pompásabb lesz.
Nincs már hozzáférhetetlen zuga, útjaink mindenhová elvezetnek, s mindenütt
színhelye van az emberi tevékenységnek. A sivatagok vetéseinktõl zöldülnek, az
erdõ hátrál a mezõk, a vad, a nyájak elõl, a sziklákat szétrepesztettük, a
mocsarakból kertet csináltunk. Ki félne már valamely szigettõl, ki tántorodnék
vissza valamely szirttõl? Mindenütt otthon vagyunk.
A császár
figyelni kezdett.
- Az
Euphratész nem mer többet kilépni medrébõl, mióta Te átlépted, Világ ura, és a
Rhenust kiszárították az istenek, mert birodalmad északi határának nincs már
szüksége erre a védelemre. A kaledonok hajítódárdája, a dákok kardja csakúgy
lábaid elé dobva könyörög, hogy taposs rá, mint a szarmaták pányvája, a perzsák
pajzsa, a parthusok nyila...
A császár erre a szóra hátrahajtotta a fejét. Az ég
bársonyán szikrázó csillagképeket nézegette, amelyek annyiszor sugározták be
tábori ágyát, hol a germán erdõk fenyérein, hol az örmény kõsivatagokban, a
Duna forrásainál és a Nílus partjain. A Sagittariust kereste köztük, az egek
Nyilasát, aki november havában feszíti meg íját a hallgatag égi mezõkön.
A telihold ragyogásában elvesztek a halványabb csillagok, s
a fáklyák lobogása is zavarta a látást. A császár homlokára tett kezefeje alól
keresgélt az égen. A rhetor, aki észrevette, hogy legszebb mondatai megint úgy
szállnak el, mintha a taraxacum termésének bóbitáit fújdogálná tenyerébõl a
levegõbe, idegesen és kétségbeesetten kísérte szemével a császár mozdulatait.
Vele együtt õ is feltekintett az égre, s vele egyszerre látta meg azt, amitõl
nekik kettejüknek elõbb megállt a szívük verése, mint körös-körül a mérhetetlen
sokaságnak.
Az ekliptikának azon a táján, ahol a szem inkább képzelte,
mint látta a Nyilas halvány csillagait, mintha az ég meghasadt kárpitja alól
pattant volna ki, feltûnt egy tûzvörös meteor, nem kisebb a holdkorongnál. Egy
pillanatra olyan volt, mintha állna, aztán elkezdett siklani nyugat felé. Nem
futott hullócsillag módjára, hanem csöndesen haladt, mintha egy láthatatlan
tenyér gördítené maga alatt. Vérszíne aranysárgára enyhült, s ezt megtartotta
mindaddig, míg a praefectura teteje felett bele nem veszett az ég aljáról
felkapaszkodó borulatba, hosszú csóváját mint nyílvesszõt húzván maga után.
A forumon nyugtalanság morajlott át, még a cataphractariusok
lovai is idegesen kapáltak. Egy pillanatig úgy volt, hogy felbomlik a rend. De
a rhetornak, aki karját még mindig felemelve tartotta, mint mikor a szava
elállt, újra sikerült hangjára találni.
- Íme a csillag, mely jelül adatott, hogy megszületett a
gyermek és vele a dolgok új rendje.
Reggel a püspökkel vitatkozott, aki Vergilius eclogájával
bizonyította neki, hogy a messiás nem váratlanul szállott le a földre a
betlehemi éjszakán. Az önkívület lázában idézte most ezt a jóslatot, fölizgatva
a császár figyelmetlenségétõl és a csillag megjelenésétõl. Hirtelen észre tért
azonban, és ha beszédje fonalát nem tudta is megtalálni többé, elég gyakorlott
ember volt ahhoz, hogy balkarjára tekerve a tógát, ami az extázis elõírt
mozdulata volt, ki tudja magyarázni magát.
- A világ új rendje született meg a ti uralkodásotokkal, a
rend, ez a halhatatlan gyermek, aki már bölcsõjében megfojtotta az anarchia
kígyóit. Amíg titeket nem küldtek az istenek, maguknak a császároknak az élete
se volt biztosabb, mint a hangyáké, amelyek az elefánt lába alá kerülnek. Mióta
ti a rendet ültettétek trónra, hogy arany sceptrumával igazgassa a világot,
azóta az istenek atyja nem meri leengedni a halhatatlanokat a földre, mert
attól fél, hogy a ti birodalmatokból nem fognak visszakívánkozni az Olümposzra.
Most már
nem is kereste a rhetor a betanult beszédet. A császár arcán észrevette a
tetszést, s erre valóban extázisba jött. Fantáziáját, amely eddig a tradíciók
cövekjéhez kötve az útszélen legeltetett, szabadon engedte. Beszáguldotta az
eljövendõ századokat, amelyekben az aranykor állandósul a földön. Nem lesz
szükség büntetésre, mert nem lesznek bûnök, nem lesz szükség erõszakra, mert
nem lesz, aki ellenkezzék az erénnyel. A rend, az isteni gyermek, akit
Diocletianus nemzett, harmóniává fog növekedni, s annak boldogan veti alá magát
az egész világ.
- Róma
zavartalanul fog uralkodni mindenütt, s a föld kerekségén nem kovácsolnak többé
fegyvert, s nem a hadseregért fognak aratni; a bikák az eke számára tartatnak,
a ló a béke ügyeire születik a világra. Hadikürt nem hangzik többé, a
fegyveresek végtelen száma a béke dolgaival foglalkozik, mûvészetet és ipart
tanul, és senki se leli halálát a háborúban.
A császár
ragyogó arccal fordult Maximianushoz. Szerette volna, ha elragadtatását az is
osztja. De a nyugati augustus lekókadt fejjel bóbiskolt. Õ már átengedte magát
a harmóniának. Csak olyankor horkantott, fejét felkapva, amikor a rhetor
megállt lélegzetet venni.
Quintilianus
szabályai szerint a szónok azzal fejezi ki beszéde végének közeledését, hogy
tógáját szenvedélyes izgés-mozgással, rendetlenül hátracsúsztatja. Lactantius
szétvetette két karját a csillagok felé.
- Mi mondanivalója
lehetne ott halandó embernek, ahol maguk az istenek nyilazzák el a sötétséget
aranynyilukkal kegyeltjeik megérkezésének örömére?
A császár
fölemelkedett trónjáról. A tér megreszketett az örömkiáltásoktól. A tömeg,
amely eddig parancs értelmében türtõztette magát, egyszerre elöntötte a
forumot, s ruhák lengetésével, zûrzavaros akklamációkkal ünnepelte a világ
urait.
A rhetort,
aki várta, hogy a császár magához intse, elsöpörték a podiumáról. Maga a nagy
emelvény is veszélyben forgott. A lovasok szorosan körülzárták, csak akkora
nyílást hagyva, amelyen egy-egy meglódult emberhullám felláthatott a szentséges
urakra. A tolongás, az ordítozás, a sikoltozás és kacagás akkor szûnt egy
kicsit, mikor a lovas hírnökök utat törtek maguknak a városi hatóságok
üzenetével. A Dioscurok temploma elõtt, a vásártéren megkezdõdött az áldozati
pecsenyék szétosztása, és hét kút bugyogtatja a bort a márványmedencékbe és
vályúkba.
A
cataphractariusok kíméletesen, barátságosan utat szabadítottak a császároknak a
szent palota irányában. A császári család is felszedelõzött a praefectura
tetején. Meg akarták elõzni az augustusokat, hogy a kapuban fogadhassák õket. A
császárné azonban, aki tizenhat év óta nem járt kint az emberek között, még
egyszer visszafordult s vele a többiek is.
A forum
déli szélén, a Singon utca betorkollásánál nagy embercsoport állt gátul a
lovasok elé. Látni akarták a császárt, legalábbis csak a Diocletianus nevét
kiáltozták. Amint a fáklyások rájuk világítottak, látni lehetett, hogy ezeken
az embereken nincs ünnepi díszruha. Nagyobbrészt szegényesen öltözött férfiak,
nõk, gyerekek voltak. Kikötõmunkások, napszámosok, szolgaformák hadonásztak az
elsõ sorban, de mögöttük is sokan feketéllettek. Egy görbe, kopasz, falusinak
látszó ember volt a szószólójuk, aki pálmaágat lengetett. Õ kezdett tárgyalást
a lovasok centuriójával, aki jelentést tett a császárnak. A császár intett, s
kilépett a katonák elé. A falusi ember térdre ereszkedett, és a császár elé
fektetve a pálmaágat, elkiáltotta magát:
- Dicsõség Dávid
fiának!
A többiek
felsõruháikat terítgetve a földre, azt kiabálták:
- Áldott,
ki az Úr nevében jõ!
A császár a
ruhákra lépve barátságos arccal haladt el a rongyosok sorfala közt. Fönt a
tetõn Constantius szeme összevillant Constantinuséval. De Galerius is
megszorította Maxentius karját.
- Látod? Az
istentelenek.
A princeps
fölszisszent, Titanilla rácsodálkozott.
- Hát téged
mi lelt?
-
Visszaadom, amit az apádtól kaptam - csípett bele a lány karjába.
A lány lopva Quintiporra nézett. Látta, hogy a magister
elsápadt. Mosolyogva öltötte karját a princepsébe.
|