X.

A császár dolgozószobája otthon, Nikomédiában inkább egy notarius irodájának tetszett, mint annak a mûhelynek, ahol a világ ura százmillió ember sorsát formálja. Ott a világ ura a maga ura is volt, itt, ahová vendégül jött a saját palotájába is, õ is ki volt szolgáltatva az udvar­mesteri hivatalnak. Dolgozószobáját nála nélkül rendezték be azzal a császári pompával, amelyben egy pillanatra mindig a szegénysoron született ember kényelmetlenségét érezte, ha négyszemközt volt önmagával.

Talán a környezet szokatlansága tette, hogy a matematikus alig ismert rá a császárra, mikor Quintiporral elébe bocsátották. Mindig fegyelmezettnek és hidegnek látta, már elsõ találko­zásuk alkalmával is, Alexandria ostrománál, hideg izzása volt még a dühének is. Most úgy fogadta Biont, mint ahogy Traianus fogadhatta valamikor Pliniust, a filozófust. Nyájasságában nemcsak hogy gõg nem bujkált, de leereszkedése is inkább barátságnak tetszett. Mintha valami ismeretlen tûz melegítette volna át, mint mikor a drágakõ-csiszoló keze alatt a rubintban alvó fény egyszerre felébred.

- Érezzétek magatokat jobban ebben a szobában, mint ahogy én érzem, Bionom - mondotta derûvel, amely meghazudtolta szavait.

- Az egész világ a te szobád, uram - hajlongott a matematikus -, és ha te azt is be tudod tölteni szellemeddel, ezt csak szûk és szegényes kalitkának találhatod.

- Hagyd el, Bion, nem vagy te rhetor - mosolyodott el a császár. - Igaz, ugye, minek is hívják csak a barátodat? Nem olyan unalmas, mint a többiek, vezesd majd be hozzám, ha a consisto­riumi napok elmúlnak. Tudod, most mért hívattalak?

- Tudom, Dominus. November nonája van. Elhoztam Apollinaris horoscopiumát.

A császár Quintiporra tekintett, aki néma várakozással éppen egy Antinous-szobor elõtt állt.

- Hogy hasonlít hozzá! - lepõdött meg a császár.

Az õ tekintetét követve Bion is ránézett a fiúra.

- Titkárod elõtt parancsolod, uram, hogy szolgálatodra legyek?

- Ó, nem, ez a dolog nem érdekli õt - rázta hevesen a fejét Diocletianus.

Mikor azonban a fiú távozásra készen meghajolt, megragadta a karját.

- Minek mennél el? Várj csak, azt hiszem, az udvarmester nem felejtett el valami heverõt rakatni az erkélyre.

Az óriás terem szobányi erkélyben végzõdött. A császár odakaroltatta ki a fiút. Az erkéllyel szemben Maximianus szállásának ablakfülkéi világítottak. Olyan távolságból, hogy az arcok nem voltak kivehetõk, de az alakot ki lehetett találni. Akkora tömeg, mint Galerius, tisztán felismerszett.

- Itt megvárod, míg szólítalak.

A matematikus már kitette viasztábláját az asztalra. Keskeny kettõs kör volt belerajzolva a zodiacus tizenkét csillagjegyével, a belsõ körben háromszög, amelynek egyik csúcsa a Nyilast, a másik a Szüzet, harmadik a Kost érintette. A háromszög és a belsõ kör között a bolygók jegyei látszottak.

A császár mind a két könyökével az asztalra dõlt, és leplezetlen izgalommal kérdezte:

- Van változás tavaly óta?

- Emlékszel a múlt évi képre, uram?

- Igen, a Saturnus és a Jupiter együtt álltak. Azt mondtad, a legszerencsésebb konstelláció. Elõkeressem? Mind a tíz megvan, amit eddig csináltál.

Még fel se bontott úti málháira mutatott.

- Nem szükséges, uram. Akinek sorsát kutatod, az az Apollinaris most is a szerencseadó istenek oltalma alatt, mint eddig. Az ég szívébõl indul ki az ascendens, s az aspectusok olyanok, amilyenek halandónak tán még sohase adattak.

- Tehát semmi változás sincs?

- Van, uram. A Hold kijött a házából, és a Venus oppositióba lépett a Jupiterrel.

- Ezt nem értem - kapta föl a császár a fejét. - Én nem vagyok tudós, beszélj az én nyelvemen. A Venus eddig nem szerepelt.

- Uram, Apollinaris most lett tizennyolc éves.

- És a Hold?

- A Hold nem õrá tartozik. Az a Venusszal kapcsolódik.

- Azt mondtad, a Venus szemben áll a Jupiterrel. Erõsíti vagy gyöngíti?

A matematikus habozott.

- A Venus erõsít is, gyöngít is. Most jelentkezett, még nem tudok tisztán látni.

- És ki az a Venus? Az is meg van írva a csillagokban?

- Bizonyosan, uram, mert ott minden meg van írva, de halandó szem abból keveset tud elolvasni.

- Tehát nem lehet tudni, ki a Venus?

- Tizennyolc éves férfinak minden nõ Venus. Egyet azonban látok. A Venus itt a Szûz házában lakik. Apollinaris egy szûzben fog a maga Venusára találni.

- És eddig még nem volt szerelmes?

- Kicsoda?

- Apollinaris. Neked azt tudnod kell.

- Hogy tudhatnám én azt, uram? Én csak a jövõt vizsgálom, nem a múltat.

A császár felugrott, és kikiáltott az erkélyre:

- Apollinaris! Apollinaris!

A matematikus tágra meredt szemmel figyelt. A császár elsápadt, és a fejéhez kapott mind a két kezével. A terem egyik sarkában fehérlett Jupiter házi-oltára. Odatámolygott, fejét betakarta az oltárra rejtett fehér gyolccsal, és jobb karját felemelve imádkozott pár percig.

Aztán leterítve az oltárt, megnyugodott hangon szólt ki.

- Quintipor!

A fiú nem hallotta a hívást. Hátravetett fejjel nézte a csillagokat. Ó, ha Bion tudománya az övé lehetett volna! Vagy legalább lett volna egy szív, amelyre ráhajthatta volna zakatoló fejét. Sapricia? Milyen furcsa, hogy nem annak a jó öregasszonynak reszelõs kezét kívánta a homlokára! Az apja is mit mondhatna neki? A vándorévek nagyon messze elvitték tõlük. Milyen jó volt azelõtt anyjához bújni az ágyban, micsoda öröm volt az, mikor Quintus õvele tapostatta ki a derekából a csömört! Biontól is elidegenedett itt egy kicsit. Mi van õvele? A császár kegye? Nem az, bizonyosan nem az. Tudja, hogy az minden órában véget érhet. Mért bízik mégis a Dominus meleg szemében, és mért fél az augusta hideg arcától?

Az egyik ablaknyílás vele szemben elsötétedett. Csak most jött rá, hogy már rég nem a csillagokat nézi. Titanilla az? Kinek jutna eszébe másnak otthagyni az asztalt, és a csillagokhoz menekülni? Melyik csillagot nézheti? Jó volna eltalálni, hogy õ is azt nézhetné. Tudja Titanilla is, hogy az a nagy arany solidus a Jupiter, és az a legezüstebb sestertius a Venus? Amaz nyugvóban, emez kelõben. Kiáltani szeretett volna örömében. Titanilla kelet felé fordította a szemét.

- Quintipor!

Összerázkódott. Csak a császár hangja volt.

- Parancsolsz, szentséges úr?

- Mondj csak uramnak, fiam. Álmos vagy?

- Nem, uram.

- Most mégis menj haza, aludd ki magad, talán kifárasztott ez a nap - veregette meg az arcát. - Hol a szállásod?

- Itt közel, uram, Bion szobája mellett.

- Bioné mellett? - a császár arca elkomolyodott. - Jó mestered volt Bion?

- Az apám sem volt hozzám olyan, uram.

- Úgy? No menj, Quintipor. Majd hívatni foglak, amikor kellesz. - A hangja hirtelen fátyolozott lett. - Mondd, apádat, anyádat hogy szoktad hívni?

- Rendesen a nevükön, uram. Quintusnak és Sapriciának. Õk szoktattak úgy.

Ezt egy kicsit mentegetõzve mondta. A császár újra földerült arccal nyújtotta csókra a kezét.

- Aludj jól, fiam.

Bion csak úgy ültébõl intett neki búcsút. A fiúnak úgy tûnt föl, mintha a matematikus sápadtabb és komolyabb volna, mint idejövet volt.

A császár észrevette a tudós színeváltozását. Nemcsak ingerültség, hanem gúny is volt a hangjában, mikor megszólította.

- Nagyon ragaszkodsz az életedhez, Bion?

- Nem jobban, szentséges úr, mint más öregember.

- Tudod, hogy meg kell halnod?

- Sohase tartottam magam halhatatlannak.

- Többet tudsz, mint amennyit szabad volna tudnod, hogy életben maradhass.

- Kevesebbet tudsz, szentséges úr, mint amennyit tudnod kellene, hogy ne fenyegethess.

A matematikus tökéletesen visszanyerte önuralmát. A császár kezdett habozó lenni.

- Tudsz te titkot tartani, Bion?

- Meggyõztelek róla, uram, hogy még teelõtted is.

- Mért emlékeztetsz rá? - csattant föl a császár. - Azt hiszed, megbékítesz vele, ha eszembe juttatod, hogy az én csillagaim megkérdezése elõl kitértél?

- Mondtam már neked, uram, hogy a csillagokban csak a halandók sorsa van megírva. A bíborviselõk nem földi emberek többé, az istenek fölöttük állnak a csillagoknak.

A császár nem volt tisztában a matematikussal. Arcában nem olvasott tiszteletnél egyebet, de hangjában mintha gúny lett volna. Tudja talán róla, hogy sohase volt annyira ember, mint ebben az órában? Máris visszaél a titokkal, amelyhez az õ szerencsétlen elszólása juttatta? Elhallgattassa rögtön, mielõtt jóvátehetetlen bûnt követne el? Vért ontson mégis, éppen ezen a napon? Annak a vérét, akirõl Quintipor azt mondta az imént, hogy jobb volt hozzá, mint az apja?

- Én nem haragszom rád, Bion - mondta bizonytalanul -, de azért félek, mégis meg kell halnod. Megtudtál egy titkot, amelyrõl az istenek azt akarták, hogy csak az én titkom legyen.

Bion megadással hajtott fejet.

- Én nem lestem a titkod után, uram. Úgy látszik, azt is az istenek akarták, hogy közöld velem.

A császár mohón kapott rajta, hogy a matematikus az istenekre hárította a felelõsséget azért a vigyázatlanságért, amit õ követett el.

- Tehát bölcshöz illõen megnyugszol az istenek akaratában?

- Meg foglak siratni, uram, de nem foghatom meg Atroposz kezét, ha ollóját életed fonalára fogja.

- A félelem mégis elvette az eszedet - hökkent meg a császár.

- Nem, uram - mosolygott a matematikus -, csak bebizonyítottam neked, hogy tudok titkot tartani. Mindeddig hallgattam róla, hogy az istenek akaratából én leszek az, aki halotti mág­lyádat meggyújtom, és kísérem szemmel a sast, amely szent hamvaidból kiröppenve lelkedet fölviszi az istenek közé.

A császár okos szeme fölvillant.

- Hát most már a császárok sorsa is meg van írva a csillagokban, Bion? Mihelyst az életedet kell védeni, mindjárt ismered a jövendõmet?

- Ez nem a te jövendõd, uram, hanem az enyém, amellyel a tiéd érintkezik.

- És azt akarod, hogy én ezt elhiggyem neked?

Bion vállat vont.

- Az a te dolgod, uram. De ha hittél a pessinusi jósnõnek akkor, mikor a te fiad jövõjét jósolta meg, hidd el neki azt is, amit a maga fiának jósolt. Az a pessinusi jósnõ, uram, nekem anyám volt. Nem ismersz rám?

A császár mint a szélütött bámult a matematikusra. Szólni nem tudott, csak a fejével intett nemet.

- Pedig te láttál engem, csak nem néztél meg. Én ott álltam az anyám mellett, mikor õ neked mint fiatal centuriónak megjósolta, hogy a világ ura lész. Te huszonhárom éves voltál akkor, én harminchárom.

- Pap voltál? - kérdezte a császár, ocsúdva a bénító meglepetésbõl.

- Nem. Anyám, a papnõ gyûlölte a papokat, akik etetõvályút csináltak az oltárból, és az istenek lesoványításából kövérednek meg. A papok is gyûlölték õt, de nem tehettek ellene semmit, mert belõle éltek. Õ volt a megszállott, akinek szájából az istenség beszélt.

- Téged is megtanított a misztériumokra?

- A természet titkaira, amelyek emberi ésszel megfoghatók, igen. A legnagyobbra, a láthatatlanok meglátására, nem. Azt õ se tudta, hogy csinálja. Nem úrnõje, hanem szolgáló­leánya volt azoknak az ismeretlen erõknek, amelyek talán a föld mélyében, talán a csillagok sugaraiban laknak. De az is lehet, hogy az emberszív a tanyájuk. Plutarchosz azt mondja, a meleg párák a jövendõ képei számára megnyitnak a lélekben bizonyos likacsokat, mint a bor is, ha gõze fölfelé száll, sok mozgást idéz elõ a lélekben, és kitárja titkait.

- Bánom is én, ne errõl fecsegj - vágott közbe izgatottan a császár. - Én halva hagytam ágyában a jósnõt.

- Már rég haldoklott, uram, s csak téged várt még, mert tudta, hogy vissza fogsz jönni. Látott elindulni a sátorból karodon a gyermekkel, látott lóra szállni, megmondta, mikor kiértél a hegyek közül, s bár én semmit se hallottam, õ megérezte, mikor celláját kerested a templom udvarán. Forró, száraz kezével eltolt magától az ágykárpitok közé: „menj - suttogta -, itt a bíboros ember.” Én láttalak és hallottalak, amikor a gyermeket elébe tartva, kérted a Magna Mater nevére, mondja meg, fog-e az bíbort viselni, és megéred-e te még azt? És én még most is látom, amint homályos tekintete megfényesedik, és hallom, amint vértelen ajkai suttognak.

- Mit suttogtak, Bion? Ezt? „Ha fel tudod nevelni a gyermeket úgy, hogy senki ne tudja, kicsoda, még õ maga se, akkor húszéves korára a legdrágább bíborba öltözik a te akaratod szerint.” Te is így hallottad?

- Én a jóslat második felét is hallottam. Mikor te már elrohantál a gyermekkel, és a haldokló szemében utoljára felfénylett a válni készülõ lélek.

- Mondjad, Bion! - kiáltott rekedten a császár.

- Már mondtam, uram. Az nem a gyermekre vonatkozott, csak miránk kettõnkre. Hogy én temetlek el téged, olyan aranykoporsóban, amilyen nem lesz több a világon.

- Ez nem érdekel - ugrott fel a császár -, a gyermekrõl beszélj!

- Mindent elmondtam, amit tudtam, uram.

- Most arról beszélj, milyen szép, milyen okos, milyen jó! Hiszen neked tudnod kell, te vele élhettél! Nem vetted észre, hogy olyan, mintha Antinoust keltették volna életre benne az istenek az emberi nem vigasztalására? Beszélj hát, Bion! Nem érted, mit akarok? Tizenhat év óta te vagy az elsõ ember, akivel a fiamról beszélhetek. Ember, érted, mit tesz ez? Nem érted. Ha értenéd, akkor már százszor a fülembe ordítottad volna, hogy nekem fiam van, fiam van, fiam van! Tizennyolc éves, ragyogó szemû, bíborra méltó, trónra érett! Tudod te, mi az, mikor egy apának el kell tagadnia a fiát a világtól, az anyjától és magamagától is? Amikor álmában se mondhatja ki a nevét, álmában se simogathatja meg az arcát, mert a császárnak az álmát is kilesik. Ó, Bion, milyen kegyetlenek tudnak lenni az istenek!

A matematikus elcsodálkozva látta, hogy a császár szeme teleszalad könnyel. Tudta, hogy ilyent még senki se látott a római birodalomban. S bár különben nem volt szokása pártját fogni az isteneknek, akiket nem becsült nagyon sokra, most mégis jónak látta megjegyezni, hogy az istenek néha irgalmatlansággal gyakorolják a jót. A császár is beismerte ezt. Bevallotta, hogy néha elkeseredésében felesége betegágya mellett megátkozta ugyan a jóslatot, de aztán nagy áldozatokkal engesztelte meg az isteneket. A jóslat nélkül talán már rég elvéreztek volna összeesküvõk és lázadók tõrétõl - ezt gondolta olykor -, de vérük egy patakba folyt volna, s rövidebb életükben is több lehetett volna a napfény. Nem veszett volna el az apa és anya számára a pillangókergetõ évek sok boldog kacagása s a gyorsan kicsorduló és gyorsan fölszáradó gyerekkönnyek édessége. Ó, sokat fel kellett áldozni a jóslatért; de sok gyümölcsöt is hozott! Alapja lett a birodalom újjáépítésének. A bizonytalan jövõért talán nem ölte volna bele a pihenésnek semmi örömét nem ismerõ munkába a férfikor derekát és korai alkonyát. Ha nem tudta volna, hogy kiért dolgozik, nyilván nem tartja érdemesnek Atlasz gyanánt vállára venni százmilliók gondját-baját. Úgy dolgozott, mint egy ácsmester, aki jól berendezett mûhelyt, vagy egy paraszt, aki szép tanyát és jól kezelt birtokot akar hagyni a fiára. Igen, Bion elõtt nem csinált belõle titkot a császár, hogy a jóslat vételének órájától kezdve minden harcával és minden törvényével ezt a célt szolgálta. A római birodalom annak köszönhette megerõsödését és nyugalmát, hogy valahol egy dalmatiai faluban élt egy Quintipor nevû fiú, akinek húszéves korára bíbort ígértek az istenek.

- Még két év, Bion! - tárta ki karjait a császár -, és akkor belefektethetsz az aranykoporsódba. Úgyis fáradt vagyok, csak ez a reménység tart még talpon.

Bion - mint mosolyogva mondta, már csak a maga érdekében is - hosszú életet kívánt a császárnak. A fiú nagyszerû ígéret, de egy kertész káposztaágyai és egy tudós könyvei közt nõtt fel. Dolgos és emberséges uralkodó lesz, de félõs, hogy ügyesebben írna eposzt egy háborúról, mint amilyen ügyesen vezetne egy háborút ahhoz, hogy eposzt lehetne róla írni.

A császár azt felelte, hogy ha az öreg katonák, õ és Maximianus elmennek is dinnyét ültetni, két nagyszerû hadvezér marad az új augustus mellett, a két caesar. Constantius és Galerius karjára és szívére mindig számíthat.

- Ha ugyan lesz még szükség rájuk - folytatta álmodozó derûvel. - Talán meglep, Bion, hogy én, a katonacsászár el tudom képzelni a világot olyannak, amilyennek rhetor barátod, Lactantius, igen? Mi szüksége volna új hódításokra a római birodalomnak, és hol az a hódító, aki a római birodalomra merne szemet vetni? Örülök neki, Bion, hogy a fiamat a könyvek emberének mondod. Nekem tudatlan, vén katonának kellett maradnom, hogy õ békét arat­hasson ott, ahol én vért vetettem. Szegény anyja talán megsejtette a jövõt, mikor Apollinaris nevet adott a fiának, mert mielõtt megszülte volna, már látta álmában a napkoronggal a feje körül. Õ már szolgálhatja a világosság istenét, aki a múzsákat vezeti, nekem Marsot kellett uralnom, a hadvezetõt.

Végül megkérdezte a császár Biont, volna-e valami kívánsága. Szeretné neki meghálálni, amit a fiúért tett, és amivel õt szolgálta, a császárt és az apát. Akar-e valamelyik tartomány kor­mányzója lenni, vagy aminek õ jobban örülne, inkább marad-e õmellette, akár eddigi állásában, akár más udvari tisztségben?

Bion azt felelte, hogy nem született kormányzásra, de nem kívánja az udvar levegõjét sem. Arra kérte a császárt, engedje meg neki, hogy elvonulhasson az alexandriai könyvtárba. Az öregember szeret visszatérni ifjúsága örömeinek színterére.

A császár rábólintott, bár messzellette Alexandriát.

- Kivel fogok én a fiamról beszélgetni, ha te elhagysz?

- És Quintus, uram?

A császár azt felelte, hogy a kertész semmit se tud. Akkoriban, uralkodása kezdetén, ez az altiszt volt az egyetlen embere, akiben megbízhatott. Aki az õ életét megmentette, arra a fiát is rábízhatta. Quintus akkor Pessinusban állomásozott, egyenesen hozzájuk vitte a gyereket, s rögtön útnak indította õket Diocleiába, közös szülõfalujokba, hogy ott neveljék addig, míg érte küld. Mire szóbeszéd lett belõle, hogy a császár fiát szerencsétlenség érte, õk már rég tengeren voltak, útban Illíria felé, s talán el se jutott hozzájuk a hír, amely különben se soká tartott. A nagy háborúk éveiben hamar feledésbe ment a dolog. Õ óvatosságból annyit mondott nekik, hogy egy elesett katonája fiát bízza rájuk mint becsületes emberekre, s azt a magukénak kell vallani. A titkot meg kell õrizni a fiú elõtt is, mások elõtt is. Akinek a szája eljár, az meghal. Biztos benne, hogy megõrizték a titkot, s nem is kutakodtak utána. Egyszerû, derék emberek, akik csak arra gondoltak, hogy nekik teljesíteni kell egy parancsot.

- És a gyermek anyja, uram? Az augusta? - kérdezte Bion. - Vele se közölted a titkot?

A császár hevesen tiltakozott. Ezt a titkot éppen az anyjára nem lehetett bízni. A szenvedést elbírhatta az anyaszív, abba belepusztult volna, hogy idegen legyen az élõ fiához.

- És te, uram, az apa?

- Magamtól is féltettem a fiam. Tizenhat évig nem néztem meg, hogy árulója ne legyek.

- És most?

- Magamhoz keltett vennem, hogy most már én vigyázhassak rá. Közeleg az idõ, mikor fölveheti a bíbort, magam akarom vele simogatni, hogy megszokja, mire az övé lesz.

- Éppen ettõl a simogatástól féltem, uram - vallotta Bion.

A császár rázta a fejét. A fiút nem azért vette magához, hogy áruló gyöngédséggel vesztére legyen, hanem hogy elõkészítse az uralkodásra. Lehet, hogy ezen az estén, amikor tizenhat év után elõször érezhette a fiú mellett, hogy apa, gyöngébb volt, mint szabad lett volna. De ha részeg táncot járt volna, és a szent palota tetejérõl a csillagokra kurjongatott volna örömében, az se lett volna sok. Ám ezt az apát nem fogja többet látni a kertész fia. Holnaptól kezdve már a császár parancsol a rabszolgának.

- Hanem Quintusékat - mondta egy kis elgondolkodás után - mégis jobb lesz eltávolítani a fiú közelébõl. Salonába fogja õket küldeni, hogy rendezzék be az új palota kertjét a földrengés által ledöntött szülõfalu omladékai fölött.

Ezt már a császár jelentette ki Bionnak. A matematikus térdhajtással vett búcsút, s örült neki, hogy jól választott. Ha a semmit nem tudó Quintusékat is elteszi a Dominus az útból, akkor õ okosan teszi, hogy önszántából félreáll.