XI.

Maximianus szállásának nagy tricliniumában, amelyben közös vacsorára terítettek a császári családnak, még tovább égtek a lámpák, mint a császár dolgozószobájában. Pedig amikor összeültek a szentségesek, úgy látszott, hogy mire az almára kerül a sor, nem lesz, aki megegye.

A lakoma szokás szerint libatióval kezdõdött, amelyet a család nevében Maximianus mutatott be az imádkozófülke márványoltárán. Bort, vizet, mézet, tejet és olajat öntött az oldalán kifolyóval ellátott oltárra, amelynek homlokfalán aranyozott J O M betûk mutatták, hogy a legjobb és legnagyobb Jupiternek van szentelve.

A lakoma fölött azonban nem az idézett Jupiter, hanem a hívatlan Discordia istenasszony lebegett, egyelõre láthatatlanul. A szentségesek udvariasan, de hidegen köszöntötték egymást, és csöndben fogyasztották el a vacsorát bevezetõ tojásételeket. Mindenki némán emelte meg poharát, amikor az augustus köszöntõre vette fel az övét, néhány csöppet a mozaik-padlóra löttyentve belõle.

- Az istenek áldása családunkra!

Visszhangot csak Maxentius adott, aki apjával szemben, az asztal végén ült Titanilla mellett.

- Azokra is, akik itt nincsenek!

Hogy legalább Titanilla félre ne értse, meglökte térdét az asztal alatt.

- Az új mamáimra értettem. Csak már legalább tudnám, melyik lesz az igazi. Ha az öreg énrám hallgatna, a kvád lányt választanám, az kevesebb festékbe kerülne, mert úgyis vörös.

Maximianus jobbján Valeriával, balján Theodorával római pletykákkal próbált kedveskedni az asszonyoknak. A koisi átlátszó ruhákat most már nemcsak a szabadéletû nõk viselik, hanem a szenátorok feleségei is. Egy Nigrina nevû matrónáról azt beszélik, hogy rövidre vágatta a haját, és fiúruhában jár. A forumon a nép diadalmenetben vonultatott fel egy házaspárt, a férjnek az asszony huszonötödik felesége volt és az asszonynak a férfi negyvenhatodik ura. Ez az utolsó újság keltett is némi érdeklõdést. Az asztal végén hangos kitöréssel fogadták, ellenben Valeriá­nak, aki második felesége volt Galeriusnak, lángba borult az arca. Theodora pedig lesütötte a szemét, és csak lopva mert Constantiusra nézni. Látta, hogy egy pillanatra megvonaglott a szája sarka, és tudta, hogy neki is eszébe jutott Helena.

Az augustus fölhagyott az asszonyok mulattatásával, és államfõi tapasztalataival hozakodott elõ. Nem elég, hogy a dögvész egész tartományokat tizedelt meg, az öngyilkosság is járványos lett a nyugati birodalomban. Egy testõrtisztje azzal dicsekedett elõtte, hogy Afrikában olyan vadat lõtt, amelynek az apja párduc volt, az anyja teve, s mivel õ ezt nem hitte el, a tiszt szeme láttára szíven szúrta magát. Ezt ugyan még meg lehet érteni, de azt már nem, hogy erre a tiszt szolgája is beleugrott a Padusba. Öreg emberek, fiatal gyerekek, asszonyok és férfiak minden ok nélkül eldobják maguktól az életet.

- De istentelen egy sincs köztük! - ütött az asztalra Galerius. - Maholnap egyéb se marad a birodalomban, mint keresztény.

Maximianus mindjárt bizonyságot is tudott rá. Az apatei rongyosok esetét, akik nem hagyták el a falut a többivel.

- És a Dominus nem húzatta fel õket? - acsargott Galerius.

- Nem. A Dominus ruhát és kenyeret adatott nekik. Ma este már itt hadonásztak, mikor bevonultunk. A kolomposukra ráismertem.

- Érthetetlen - rázta a fejét Galerius. - A Dominus a legbölcsebb ember a világon, és mégis vannak, akik be tudják a szemét kötni.

Maxentius elmondta az udvari orvos elcsapatása történetét. Galerius mohón kapott rajta, mikor meghallotta, hogy Sincellus a Tages sógora.

- Akkor nincs semmi baj! Ahogy én Tagest ismerem, az befûti a kemencét az istenteleneknek. A papra a Dominus is hallgat.

- Az a baj, hogy a Dominus már öreg, ti pedig gyávák vagytok - kiáltotta Maxentius az öklét emelgetve. - Kérdezne meg csak engem!

Constantius eddig nem szólt. Kerülni akarta Galeriusszal a veszedelmet. De a tacskó az asztal végén felbõszítette.

- Te lekéstél a politikáddal, öcsém. A születéseddel is elkéstél száz esztendõt - mondta élesen. - Száz évvel ezelõtt még nagy hasznodat vette volna az imperium. Akkor még közérdek volt az asztal alá inni a barbár törzsfõnököket.

Maxentius elvörösödve nézett az apjára. Az hallgatást parancsolt neki a szemöldökével. Õ védte meg a fiát.

- Az ököl sohase megy ki a divatból, caesarom, s én nagyon örülök neki, hogy a fiam tudja, mire való az ököl, s kinek kell mutogatni.

Galerius pirosan és keményen közbeharsogott.

- Én se féltelek, fiú. Lehet belõled még gladiátor is.

- Énbelõlem? - horkant föl Maxentius, aki nem sértegetést várt errõl az oldalról.

- Ne ugrálj, öcsém! Nemcsak tebelõled, énbelõlem is, mindnyájunkból. Mihelyst a Dominus akarja. A tenyerén tart bennünket, igaz. De akkor fordítja lefelé a tenyerét, mikor neki tetszik. Hátha egyszer azt jut eszébe, hogy neki csupán csak keresztény caesarok kellenek? Nem igaz, Constantiusom? Én már készülök is más pályára. Van egy miliarius kocsivezetõm. Ezer pályadíjat nyert már a hippodromban. Ha hazamegyek, órákat veszek tõle. Mit szólsz hozzá, Constantiusom?

- Úgy látom, máris megkedveltétek a versenyt, Galeriusom - vont vállat Constantius. - Jégbe­hûtött szmirnaival futtattok.

Discordia istenasszony kezdett valósággá sûrûsödni. Titanilla már menekült elõle. Otthagyta az asztalt, és az egyik ablakfülkébe húzódott. Arccal az égnek, háttal a társaságnak.

Az ajtónálló egy ijedt arcú nõcselédet vezetett be, aki elõször arcra borult Theodora elõtt, aztán súgva jelentett neki valamit. Theodora zavarodottan állt föl a helyérõl.

- Mi történt? - nézett rá egy percre az apja is, az ura is.

- Minervina eltûnt. Nem találják sehol.

- Ki az a Minervina? - figyelt föl az augustus a nõi névre.

- A kis Faustának a dajkája.

Constantius a fiára nézett, aki lesütötte a fejét. Maximianus pedig Maxentiusra nevetett rá, és megfenyegette az ujjával.

- Dajka? Te-e!

A princepset elfutotta a méreg. Megtaszította az asztalt.

- Én a te fiad vagyok! Mi nem vagyunk rászorulva arra, hogy cselédszobákból meg pincer­nariák­ból szedegessük föl a babáinkat!

Olyan csönd támadt, hogy meg lehetett hallani Constantius caesar mély lélegzetvételét. De egyéb nem történt. Constantinus is csak a poharát lökte fel.

Maximianus sietett véget vetni a döbbenetes csöndnek. Magasra emelte a poharát.

- A haza üdvére!

Aztán odafordult az asszonyokhoz.

- Eh, a ti dolgotok, csináljátok. Mi nem vagyunk szoptatósdadák.

Theodora tétován nézett az urára.

- Elkísérlek - ugrott fel Constantius.

Constantinus is felállt, Valeria is.

- Te nem jössz, Caesar? - kérdezte az urát.

Galerius értetlenül nézett rá. Mi történhetett ezzel az asszonnyal? Mióta ideérkezett, elõször szólt hozzá maga jószántából.

- Nem - felelte mogorván. - Majd Titanilla elmegy veled.

A caesarnénak azonban be kellett érni Constaniusék kíséretével. Titanillát nem eresztette Maxentius. Belekapaszkodott, mint a makrancos gyerek.

- Kottaboszt akarok veled játszani!

Titanilla kedvetlen volt, és álmosnak mondta magát.

- Én meg nem akarok.

- De érdemes lesz! - biztatta Maxentius. - Venus övére mondom, érdemes lesz. Ennyit még sohase nyertél, amennyit most nyerhetsz.

Galeriushoz fordult.

- Caesar, a lányodat meg kell verni. Nem akar velem kottaboszt játszani. Persze, ha Varanes itt volna, akkor nem kéretné magát.

A caesar ránézett a lányára.

- Teljesíted a kívánságát. Érted?

Titanilla csak azt értette, hogy az apja parancsol. Az egyetlen akarat volt, amelynek a vad nobilissima mindig szót fogadott. A csordás-szemekkel nem lehetett ellenkezni.

A szolgák felállították a padlón a kottaboszt. Õsi játék volt ez, valamikor a pásztorok együgyû idõtöltése; ezidõben, tökéletesített formában az elõkelõ társaságok is fölkapták. A tivornyázók ezzel ellenõrizték magukat és egymást, hogy kin mennyire vett erõt Bacchus hatalma. Egész józanon senki se játszott kottaboszt, egész részegen meg nem lehetett játszani. Biztos tartás és jó szemmérték kell hozzá. Alacsony emelvényen nagy, lapos tálcára bronzpálcát erõsítettek, amely végén mozgatható keresztpálcát tartott karos-mérleghez hasonlóan a két serpenyõ helyett két ivó-csészével; a csészék egy-egy kis ércszobor felett lebegtek, amelyek nimfát és szatírt vagy Eroszt és Pszükhét ábrázoltak. A játék abban állt, hogy a játékosok televették borral a szájukat, s azt hátraszegett nyakkal úgy köpték a magasba, hogy az egyik csészébe hullott vissza, s azt úgy süllyesztette az alatta álló szobrocskára, hogy visszapattanásától a másik csésze a másik szobrot üsse meg.

Maxentius a szokott szobrocskák helyett Eroszt és Anteroszt tartotta Titanilla elé.

A Szerelem felhúzott íjat tartott a kezében, a Viszontszerelem repesõn tárta szét két karját.

- Melyiket választod?

- Amelyik el akar szállni - mondta a lány durcásan, s Anteroszt állította a jobboldali csésze alá.

- Én is azt szántam neked - csípett Maxentius a nobilissima karjába. - Nem is kérdezed, mibe játszunk?

- Bánom is én - rántotta el a lány a karját. - Ismerhetsz már, hogy én úgyse fizetek.

- Ha te nyersz, engem nyersz meg. Ha én nyerek, apád fizeti a veszteséget.

- Minerva öröklámpására mondom, fiú, fizetek! - kapta föl a szót a caesar. - Galerius mindenkinek megfizet!

A hang már jócskán italos volt, Titanilla az apjára tekintett. Az óriás egészen odahúzta székét az augustusé mellé, s mélyen bekönyökölve az asztalra, úgy eltakarta az öreget, hogy csak kisütött parókájának felsõ bodrai látszottak. A lánynak nem volt idegen ez a kép. Kiskorában a tábori canabaek mocskos asztalainál látott ilyen borba könyökölõ, öreg katonákat összebújni. Az apja rendesen közéjük szokta vágni a botját, mert azt tartotta róluk, hogy vagy rablásra készülnek, vagy összeesküvést forralnak.

- Kezdhetem? - nyúlt Maxentius a pohara után. - Akinek a csészéje elõbb megtelik, az a gyõztes.

- Majd én kezdem! - kötözködött a lány. - Te úgyis elõbb készen leszel, mert a te szádba több bor fér.

- De én többet is lenyelek belõle - nevetett Maxentius. - Hanem azért tessék, kezdjed! Szeretnélek már egyszer téged is készen látni, gyönyörûm!

A lány dühösen nézett a princepsre, hirtelen kikapta kezébõl a poharat, kortyantott belõle, és szándékos ügyetlenséggel fecskendezte a bort a magasba. Nem a csészébe hullott vissza, hanem a Maxentius fejére és vállára.

- Ezután a számat tartom elé - rázta le magáról Maxentius a borgyöngyöket, és most már a lány is elnevette magát.

Lassanként megjött a kedve a játékhoz, különösen mikor néhányszor sikerült betalálnia a csészébe. Közben azonban oda-odapillantott az apjához is. Halkan beszéltek, de egy-egy izgatottabb hangot elfogott a füle. Különösen az apjáét.

Az istentelenek... A haza ellenségei... Semmi se szent nekik... Constantiust az elsõ fára... De fiastól... Kiirtani... A birodalom elõbbrevaló, mint a császár... A polgár mind csõcselék... háborút, háborút, háborút!... Csak akié a hadsereg... Tagesre kell bízni... csak a régi erkölcsök... ha mi összetartunk...

Nagyon összetartottak már. A félrecsúszott parókájú fej rábicsaklott az óriás vállára. A caesar megölelte az augustust. Az augustus nagyokat cuppantott a caesar csattanó-piros arcára. Titanillát rázta a nevetés, ahogy rájuk nézett. Most úgy érezte, hogy õ se fél az apjától. Csókot dobott neki, de a caesar nem nézett oda. Kiáltani akart neki valami kedveset, de nem fordult a nyelve. Megindult felé, megmondani neki, hogy õ azért büszke rá, nagy, erõs apjára. Meg akarta kérni, hogy kapja a karjára, és emelje fel olyan magasra, ahonnan már eléri a holdat, õ majd letépi, és hazaszalad vele Romula nagyanyához, és beledobja a kútba, hogy ne ijesztgesse többet.

A második lépésnél mintha kibicsaklott volna alóla a lába. Nekitántorodott Maxentiusnak.

- Te vagy, fiú? - dadogta. - Mutasd a kezed. Most is olyan puha? Nézem a hajad?

Maxentius széket tolt alá.

- Hát mégiscsak elkészültél, kislány? - kacagta el magát. - No most ide nézz!

Fenékig ürítette a tele poharat, mind a két képe kiduzzadt a bortól. Aztán fölfelé fordította az arcát, hosszú sugárban lövellte fölfelé a bort, olyan ügyesen, hogy egy csöppig a csészébe hullott vissza. A színig telt csésze lerántotta a mérlegkart, rázuhant a szobrocska fejére, Erosz kezébõl kiröppent a nyíl, és csengve ütõdött bele az Anterosz-szoborba. A szívnek megfelelõ helyen kis gödröcskébe fúródott a nyíl hegye, s a szobor összecsapta két karját, mintha halálos sebet kapott volna, s még mélyebbre akarná beletaszítani a szerelemisten gyilkos fegyverét.

- Jól van, fiú! - tekintett oda Galerius a csendülésre, és fölemelt poharával intett Maxentiusnak.

- Fizetsz, caesar? - lépett oda Maxentius a nobilissimához. Átfogta a derekát, s inkább vitte, mint vezette az apja elé. Kicsit fújtatott, mire odaért vele.

Galerius nevetve fordult oda a bóbiskoló Maximianushoz.

- A fiad nem egészen Parisz, de nézd meg ezt a lányt, hát nem érdemelné ez meg, hogy még egyszer fölgyújtsák érte Tróját? Csókoljátok meg egymást, gyerekek!

- Elõbb majd én - heherészett az augustus nyiladozó szemmel, és megcsókolta a lányt jobb és bal arcán. - Ez az apa csókja. Ez a szövetséges csókja.

A lány bambán nézett, aztán lehunyta a szemét. Mire rászorította pióca-száját a princeps, akkorára már aludt. Maxentius hordozószékért tapsolt a rabszolgáknak, de Galerius ledörmögte.

- Neked ilyen kis madárhoz is segítség kell?

Bíborköpönyegébe takargatva õ vitte haza a karján a nobilissimát. Az ég bíborfüggönyei alatt már elveszegettek a csillagok, csak a Venus ezüst mosolya nevetett a világra.