XII.

Valeriát a császárné gynaeceumáig kísérték Constantiusék. Constantinus princeps fölhasználta azt a pillanatot, amikor mostohája elbúcsúzott a császár lányától. Odasúgott az apjának:

- Üzensz valamit, apám? Anyám már Apatéban van. Hajnalra mi is ott leszünk.

A fehér caesar csöndes szomorúsággal felelt:

- Mondd meg neki, hogy Theodora nekem jó feleségem, és én jó ura vagyok a második feleségemnek. De a sírban az elsõ feleségemmel szeretnék együtt aludni.

Pár perc múlva a princeps már úti köpönyegben lépett ki a szent palota oldalkapuján. Minervianus várta ott lóval, maga is lóháton.

- Minervina?

- A gyülekezetben vár ránk, uram. Imával erõsíti magát a nehéz útra.

A lány is lóháton várakozott már a Singon utcai bazilika árnyékában. A ló kantárát egy szolgaféle, görbe derekú öregember fogta.

- Ülj a hátam mögé, atyám - nyújtotta neki a kezét Minervianus.

- Ki az? - kérdezte a princeps.

- Anthimus, az apatei presbiter. Anyád az õ házában várakozik, s õ azért jött elébünk, hogy rövidebb úton vezessen. Nyílt a kapu, fekete köpönyeges, lovas embert eresztettek ki rajta. A csuklya az arcára volt húzva, csak a szakállal összefolyó bajusz fehérlett ki alóla. Látszott a tartásán is, hogy se nem fiatalember, se nem katonaember.

- Õ is hozzánk tartozik - nyugtatta meg Minervianus a princepset.

Õ elõre lovagolt az útmutatóval, a csuklyás utolsónak maradt, közrevették a szorosan egymás mellett lovagló két fiatalt. A város határán túl megeresztették a kantárt, de azért már világosodott az ég eresze, mire beértek az elhagyott faluba. A rongyosok háza elõtt leugrott az öregember Minervianus mögül, és kétfelé taszította a rossz kaput.

- Isten angyalai járjanak elõttetek! - hajtotta meg magát a fiatalok elõtt. - Jobbra tartsatok.

Egy fészerszerû épületbe léptek be a fiatalok. Egyik sarkában fenekére állított hordó, azon égõ gyertya és koponya közt a falnak támasztott fakereszt. Elõtte fehér hajú asszony térdelt hófehér ruhában.

- Anyám! - kiáltotta el magát a princeps.

A fehér hajú asszony meg se rezzent. Nézte a keresztet sugárzó szemmel, aztán háromszor a mellére ütött, és lehajtotta a fejét, két kezét pedig összekulcsolta.

- Imádkozik - súgta Minervina, és õ is letérdelt. Úgy imádkozott, hogy Constantinus jobbját a két keze közé kulcsolta.

A princeps türelmesen várt. Õ maga ugyan, mint afféle fiatalember, nem volt nagyon ájtatos­kodó, de tudta, hogy az imádságnak szabályai vannak, s aki azokat nem tiszteli, magára veszi az istenek haragját.

Nem kellett sokáig várakoznia. A fehér asszony keresztet vetett, aztán fölemelkedett méltó­ságosan, de könnyedén, kezébe vette a gyertyát, és rávilágított vele a princepsre. A gyertya õt magát is megvilágította. Magas, karcsú asszony volt Constantius caesar eltaszított felesége, a fekete fátyollal letakart, fehér haj üde arcot vett körül, amelyen nem hagyott nyomot az idõ. Szokatlanul domború homloka volt, s parancsoláshoz szokott hang mondott ellent szeme szomorú jóságának. Semmi se vallott benne az egykori csárdáslányra, úrnõ volt, aki uralko­dásra született.

- Te vagy a caesar fia? - kérdezte, s nem sok melegség volt a hangjában. Csak amint a homlokán kezdve elkezdte leltározni szemével és szájával, engedett föl a fagyossága.

- A homlokod az övé, de a hajad meg a szemöldököd az enyém. Hát ez a nagy kerek szem? Ez is olyan könnyen teleszalad könnyel? Nézem az orrodat? Ó, milyen ráncok vannak itt! Szeretsz nevetni te is, mint az apád? Nem vagy kegyetlen, látom, de vigyázz, hirtelen haragú vagy, én is az voltam valamikor! Nagy bûn! Hát a szád? Nem olyan keskeny, mint az apádé, ez az én szám, ez nem hitszegõ száj! Nézz csak rám, úgy! Milyen nagy vagy, milyen szép vagy! Ölelj meg! No, ne sírj hát, édes, drága, kicsi kis fiam, te!

Most már nem kellett neki a gyertya, odanyújtotta Minervinának. Most már a kigyulladt anyaszív nézte a princepset, hol sírva, hol nevetve.

- Anyám - bontakozott ki karjaiból a princeps, és átölelte a lány vállát -, nézd, nemcsak fiad van neked.

Helena odafordult a lányhoz, aki a vizsgálódó tekintet elõtt akaratlanul meghajlította a térdét. A fehér asszony nem mondta neki, hogy keljen fel.

- Azt látom, hogy szép vagy - szólította meg. - De meg tudtál tisztának maradni a császár udvarában? El tudtál fordulni az undok örömöktõl, amikkel a Sátán megkísértett?

Minervina bátran nézett a vallató szemekbe.

- Kérdezd meg a fiadat, úrnõm.

- Szereted a fiamat?

A hangban annyi gyöngédség volt, hogy a lány át merte ölelni a fehér asszony térdeit, és arcát az ölébe rejteni.

- Anyám! - tört föl belõle a sírás.

Most Helena ereszkedett térdre, és fölemelte a lány állát, úgy beszélt hozzá.

- Mindig fogod szeretni? Akkor is, ha õ nem szeret már? Hû leszel hozzá? Akkor is, ha eltaszít magától? Megtartod a hitet? Akkor is, ha õ hitszegõ lesz?

Fölugrott, és megragadta a princeps karját.

- Neked nem szabad hitszegõnek lenned! Gondolj az anyádra, ha ingadozol! Akár hóhér­pallossal ijesztget a Sátán, akár a világ minden hatalmát és dicsõségét ígéri neked a Nebo hegyérõl! Gondolj arra, amit az anyád szenvedett!

Kibuggyant a könnye, letörölte, aztán felemelte Minervinát.

- Ne félj, lányom! Engem azért hagyott el az Isten, mert az ördögök elõtt esküdtem. Engem Juno Domiduca oltalma alá helyeztek, és malacepét áldoztak értem, és förtelmes babonákkal avattak asszonnyá. Téged az igaz Isten fog megoltalmazni. Az én istenem a te istened! Mindnyájunk istene, a tied is, fiam!

Constantinus zavarodottan vonogatta a vállát. Nem sokat törte magát a régi istenek után, de nem epekedett az újért se. Szeretett Tükhére bízni mindent, a Sorsra, akinek szobrocskája most is a nyakában lógott.

- Én türelmes vagyok, fiam - mondta Helena méltósággal. - A mi istenünk is türelmes. De amikor itt lesz az ideje, meg fogja világítani szívedet és elmédet. Áldása addig is legyen veled!

Kinyitotta az ajtót, és kikiáltott az udvarra.

- Mnester!

Antiochia püspöke lépett be, fehér fejérõl hátravetvén a csuklyát. Derült arcú, tiszta szemû öregember volt. Constantinus akaratlan tisztelettel, de nyugtalanul is nézte. Több barátja esküvõjén részt vett már, s tudta, milyen sok cerimonián kell addig keresztülesni, míg a võlegény átemeli a menyasszonyt háza küszöbén, és ráállítja a frissen nyúzott báránybõrre. Õ, amikor idejött, nem gondolt esküvõre, csak menyasszonyát akarta anyja oltalmába adni, hogy rejtse el magánál. Félve nézett az ajtóra, hogy kik jönnek még segítségére a különös papnak, akit püspöknek neveznek, s akinek nincsen semmi papi cifrasága.

A papot csak a görbe hátú követte egy nála fiatalabb némberrel. Nem csinált semmi hókuszpókuszt, amitõl a princeps félt. Jobb kezével megfogta az õ kezét, baljával a lányét, s megkérdezte Constantinust:

- Szereted ezt a lányt, akit Minervinának hívnak?

Aztán a lánytól kérdezte meg, hogy szereti-e azt a férfit, akit Constantinusnak hívnak. S mikor mindkettõ igent mondott, akkor egymásba tette a kezüket, s az összekulcsolt kezek fölé ezzel vetett keresztet:

- Akkor áldjon meg benneteket az egy igaz Isten és az õ egyszülött fia, a mi Urunk Jézus Krisztus!

Mire a nap fölkelt, a princeps felesége és anyja már útban voltak azon a nem sokat járt úton, amely Antiochia megkerülésével vezetett a tenger felé. Addig öszvérháton utaztak, s mint egyszerû zarándoknõk szándékoztak olyan hajóra szállni, amelynek egész személyzete keresztény volt. Anthimus, a görbe presbiter kísérte õket.

A princeps visszalovagolt a szent palotába, többet gondolva az új asszonyra, akit lányfejjel engedett útnak, mint az új Istenre, akivel most találkozott elõször közelrõl.

Mnester és Minervianus azonban kellõ távolról ragyogó arccal kísérték Helena fiát. Mind a kettõnek mozgott az ajka, de nem egymással beszéltek. Az egy igaz Istennek adtak hálát, aki a császári családból támasztott oltalmat az õ népének.