|
Titanilla zúgó fejjel ébredt másnap
déltájban. Kelletlenül utasította el Trulla frissítõit, s fürdõ után újra
visszabújt vánkosai közé. Maga se tudta, mi bántja. Máskor is megesett már
vele, hogy a bor gõze megszédítette, de szégyent vagy lelkiismeretfurdalást
sohase érzett miatta. Szerette a könnyû mámort, a mosolygó arcokat, a gondtalan
nevetéseket, azokat az órákat, amelyek nem patát, hanem szárnyakat viseltek, s
nem hagytak törést se az arcon, se a szívben.
Nézte magát
a kerek tükörben, és nem találta a tivornyának semmi nyomát az arcán. A bõre
fehér volt és friss, a szeme fényes és kipihent. A szívét is üresnek érezte, és
ennek örült. Szerette alvó, mély kútnak érezni a szívét, amelybe csak a nap süt
be, s úgy megtölti fénnyel, hogy másra nem marad benne hely. Mióta Varanes itt
volt az udvarnál, néha azon kapta magát, hogy szíve kútjában annak a komoly
képét látja. De mostanában csak olyankor jutott eszébe a perzsa, ha látta.
Mikor is látta utoljára? Igen, mikor Quintiportól a virágot kapta. Quintipor.
Gránátvirág. Merne fogadni, hogy a sötétben is elvörösödött az este a
rabszolga, amikor odasúgta neki, hogy ezután ez lesz a neve. De csakugyan olyan
halvány rózsaszín a szája. Ártatlan száj. A szeme is olyan tiszta gyerekszem.
Megint elõvette a tükrét, és egy kicsit fanyarul nevetett önmagára. Neki már
többet tud szeme, szája.
Nehéz
lépések döngtek a folyosón. Galerius csapta szét az ajtófüggönyöket. Nagy,
piros arca, fekete csordás-szeme tüzelt a megelégedettségtõl.
- Légy
üdvöz, augustella - harsogott rá a lányára. - Hát elbántunk Maxentiussal, mi?
Titanillának
elállt a lélegzete. Egyszerre eszébe jutott a kottabosz, és megelevenedtek elõtte
a vacsora hangjai, színei, illatai. Mindent tudott, egész addig, míg
nekitántorodott a princepsnek. A többire nem emlékezett, de Galerius szavaitól
hamar eltakarodott a köd.
- Nemhiába
titán az apád, kis tücsök. Tebelõled nem augusta lesz, hanem augustus! Azt
hiszem, nem is sok idõ telik bele. Ohó, Galerius megfizet!
Titanilla
elõtt megképzett az esti kép. Az összebújó két öreg katona, aki nagy rablásra
készül, vagy összeesküvésre. Hallotta a suttogásokat, a fenyegetõzéseket és
fogadkozásokat.
- Apám -
szólalt meg hirtelen -, mért gyûlölöd te a Dominust?
Ezelõtt
soha nem mert volna ilyent kérdezni az apjától. Most, hogy eldöntötték a
sorsát, a dac és kétségbeesés vakmerõvé tette.
Galerius rámeresztette a szemét a lányra.
- Hogy jut ilyen az eszedbe? A Dominus öreg lett és
tehetetlen. Dühös vagyok rá, az lehet. Sajnálom is, kár érte, hogy a Flaviusok
megrontották. De nem gyûlölöm. Õt nem. Menjen haza Salonába káposztát ültetni,
és éljen száz esztendeig, azt nem bánom. De a fõistentelent minden ivadékostul
az öklömmel verem agyon.
A takarón hevert a súlyos ezüstkorong, Titanilla tükre.
Fölkapta, és két hüvelykujjával szétreccsentette, mint egy mandulapogácsát. A
lány most már elhitte, amit Romula nagyanyjától hallott az apja erejérõl.
Csordáskorában a legbõszebb bikát is megszelídítette. Úgy, hogy megkapta a két
szarvát, és kicsavarta a nyakát. Lovak patáját a két ujjával feszítette le
dühében. Õ ugyan eddig mindig azt hitte, hogy a szemével csinált mindent.
Látta, hogy az óriás szenved, és sejtette, hogy nem az
istenekért szenved. Így csak magáért gyûlölhet az ember, nem olyan távoli
dolgokért. Megsimogatta a kezét.
- Bántottak apám?
A vállát kapta meg a lánynak. Ha az ujjait szorítja úgy meg,
kicsordul belõlük a vér. A hangja üvöltés volt.
- Bántottak? Hát elfelejtetted már Carrhaet? Hiszen te is
ott voltál.
- Kicsi lehettem, apám. Nem emlékszem.
Tudta, hogy volt valami csata egy ilyen nevû helyen, s most
már az is eszébe jutott, hogy a dajkája azt mondta egyszer, annak kivágják a
nyelvét, aki arról beszél. Azt hitte, tréfa, de a csaták nem érdekelték, nem
kérdezõsködött tovább.
- Tudom, mindenki úgy tesz, mintha nem emlékezne. De a hátam mögött mindenki azon röhög. A
legutolsó katonám is leköp érte. Nem emlékszel, mi?
A lány torkára
tette a kezét. Az érezte a rettentõ ujjak hegyében a megveszekedett vér
lüktetését. De volt annyira apja lánya, hogy a pillája se rebbent.
- Inkább a te
fojtogatásod, mint a Maxentius ölelése - mondta fagyosan.
- Eh - kapta el a
kezét dühösen -, hát nem érted, hogy nem Maxentiusról van itt szó, hanem
Maximianusról. A fián keresztül akarom a markomba tartani. Vagy azt akarod,
hogy az öreggel vetesselek el? Biztosra veszem, hogy a te kedvedért mind a két
latriunkuláját belefojtatja az Orontészba.
A lány szemét
lefogta az utálat. A
caesar lecsillapodva járkált le s fel a szobában.
- Ide
hallgass. Majd eszedbe juttatom, mi történt Carrhaenál.
Caesarsága
második esztendejében történt. Négy fronton lángolt a háború, neki a perzsa
hadszíntér jutott. Saporral állt szemben, Varanes nagyapjával, akitõl legtöbb
félnivalója volt az imperiumnak. Nem sokkal azelõtt, még a nagy anarchia
idején, tönkreverte a római légiókat, elfogta magát Valerius császárt, elevenen
megnyúzatta, és pirosra festett bõrét kitömetve hordoztatta meg Perzsia városaiban.
Nemcsak hadi érdek, de a római büszkeség is követelte a gyalázatos tett
megtorlását. A döntõ csata elõtt való este megérkezett a táborba Diocletianus,
aki akkor verte le az egyiptomi lázadást, és Constantius, aki Britanniát
kényszerítette meghódolásra. Megbeszélést tartottak, Constantius kevesellte a
római haderõt, s azt tanácsolta Galeriusnak, hogy várja meg az erõsítéseket, ne
vigye mészárszékre a rendelkezésére álló légiókat. Õ tiltakozott a beavatkozás
ellen, s mivel Diocletianus nem mondott véleményt, másnap reggel nekivágott
hadaival a sivatagnak. A gyõzelem biztos is lett volna, diadalhoz szokott,
edzett légiókat vezetett, de a bennszülött útmutatók a sah zsoldjában álltak,
félrevezették a légiókat, a perzsák kelepcéjébe vitték, s a rómaiak kegyetlen
vereséget szenvedtek azon az átkozott helyen, ahol évszázadokkal azelõtt
Crassus, a triumvir életét vesztette. A csatavesztés azonban csak
emberveszteséget jelentett, a sah nem ment át támadásba, sõt belsõ villongások
miatt sietett elvonulni diadala színhelyérõl. Diocletianus azonban irtózatos
haragra gerjedt, s olyan megszégyenítést talált ki, amely kegyetlenebb volt,
mint az ellenség kezére került császár meggyalázása.
- Õ
díszkocsiján ült, oldalán Constantiusszal, s nekem, a római birodalom caesarának
kétezer lépést kellett futnom a kocsi után, mint egy rabszolgának!
Bíborcipõben, bíborpalástban, fejemen a caesari koszorúval! A megmaradt légiók
szeme láttára!
Nyugodtan
kezdte, de most már megint ordítva beszélt, homlokán kidagadtak az erek, ami az
útjába került, szék, vánkos, ruha, azt bõszülten rugdosta szét.
- Tudod már
most, mit jelent az apádnak Carrhae?
Kiszaladt a
szobából, s egy elfakult bíborszandállal tért vissza.
- Látod, ez
a carrhaei cipõ! - vágta földhöz az összeszáradt szandált. - Ezt én azóta
mindig mindenütt magammal hurcolom, s minden este megesküszöm rá az isteneknek,
hogy lesz még ennek friss bíborszíne! Mindenkinek a vérébe gázolok vele, aki
részes a gyalázatomban! Constantiuséba, aki a tanácsot adta Dioclesnek. A
fattyakéba, mert azokban is az õ aljas vére folyik! Az istentelenekébe, akikkel
ki akarja magát császárnak kiáltatni, mihelyst az öreg Diocles befogja a
szemét. De azt nem éri meg! Akkorára a magját is kiirtjuk az istenteleneknek,
s az utolsó a sápadt pofájú lesz. Ezzel az öt ujjammal szorítom ki belõle a
párát, s dögtetemét kétezer lépésnyire húzom a kocsim után a porban a légiók
szeme láttára!
Patakzó
verejtéke a bíbort is átnedvesítette rajta. Titanilla a hálóköntöse ujjával
törülgette az eltorzult arcot. Irtózattal is, szánalommal is nézte az õrjítõ
bosszúvágy betegét.
- Tudod
most már, mért kell a Titánnak összefogni Herculessel?
- Tudom,
apám - mondta a lány csendesen, és mindkét kezét rászorította a szívére.
Trulla
tipegett be a szobába, újabb kísérletet tévén kis úrnõje megetetésére.
- Mit
hoztam ám én az én drágaságomnak, de mit ám! Örömében mindjárt piros lesz a
sápadt babácska, ha ezt meglátja.
- Mit
hoztál, Trullám? - fordult oda a lány.
Megkönnyebbedett,
hogy nem kell az apjára nézni.
- Mivel
szokott otthon a drága Romula nagymama az õ kis cicájának kedveskedni?
- Vajalja -
fodorodott mosolyra a lány sápadt szája.
Galerius tréfás
fintort vágott.
- Parasztka! Még ezen a napon is! Mikor a
nyertest várja!
Aranypálcás
janitor alázatoskodott be. De nem Maxentiust jelentette. Tages, a haruspexek és
augurok tisztelendõ fõnöke és az érdemes Sincellus, az orvos jelentek meg a
szentséges úr parancsolatára.
|