|
A szent
consistorium utolsó ülésére készültek. Négy szolga a tanácskozóterem mozaikját
mosogatta. Quintipor pedig iratokat rendezgetett a császár dolgozószobájában.
Sokat komolyodott két hét alatt, s egyre jobban ránehezedett a magánosság. A
nobilissimát nem látta azóta, mióta gránátvirágnak csúfolta a praefectura
tetején. Rég elfelejthette, most már bizonyosan nem unatkozik. Õ se ér rá
unatkozni, a császár állandóan lefoglalja, igaz, hogy unalmas dolgokkal, de
azért sokszor eszébe jut neki a nobilissima. Lehet, azért is, mert Bion
elutazott Alexandriába, ezután ott él, s talán nem is fogja többet látni. Akkor
elég könnyû szívvel búcsúzott tõle, azóta mindennap jobban hiányzik neki. Pedig
Quintuséktól is hamarosan el kell szakadnia. Salonába rendelte õket a Dominus,
s kicsit rosszul is esik neki, hogy olyan örömmel készülnek az útra. Mégiscsak
szülei, ha gondját rég kivetették is a nyakukból, s egy kicsit búsulhatnának
rajta, hogy most talán egész életükre elszakadnak a fiuktól. Vagy õ is csak
azért búsul, mert most igazán senkije se marad az udvar sivatagában? Még
ismerõse sincs a rhetoron kívül, akit néha magához hívat a császár, uralkodása
történetét akarja vele megíratni. A magakorú fiatalok társaságát nemigen
kívánja, s úgy vette észre, a Dominusnak nem is volna kedvére, ha közéjük
vegyülne.
- Nem
hozzád valók - mondta neki egyszer. S mivel látta az arcán, hogy nem érti, megmagyarázta,
mért nem hozzávalók. Faggatnák azokról a dolgokról, amelyekrõl az õ közelében
tudomást szerez, azokról pedig hallgatni kell mindenki elõtt. A legkisebb
államtitok is olyan szikra, amibõl nagy tûzvész lehet. Nemcsak az uralkodónak
nem szabad bízni senkiben, de annak sem, aki közelében él.
Quintipor
ekkor föladta magának a kérdést, hogy benne mért bízik a mindenkivel szemben
zárkózott császár, de nem sokáig törte rajta a fejét. Nem bánta volna, ha nem
bízik benne olyan nagyon a Dominus, aki mindig elmondta neki, mit végeztek és
mire készülnek a szent consistoriumban. Annyit látott, hogy császárnak lenni
nem nagyon mulatságos dolog, s a szent memória õrének sok mindennel meg kell
terhelni magát, amirõl nem tudta, mért kell megõrizni. Egyszer meg is ijedt,
mert a császár észrevette rajta, hogy nála nem jó helyen van a szent memória.
Dicsérte azokat az új törvényeket, amelyeket a fényûzés ellen hoztak, és azt
magyarázta Quintipornak, hogy a birodalmat csak a takarékosság mentheti meg.
Elmondta, hogy mennyi pénz megy ki Arábiába jószagú füstölõkért, Armeniába
rabszolgákért, Perzsiába eunuchokért, Sericába selyemért és Indiába asszonyi
holmikért.
- Ötvenöt
millió sestertius ment ki csak gyöngyökért, szájpirosítóért és bíbor takaróért
- olvasta egy írásból, és ránézett a magisterre, hogy el van-e képedve. A
magister azonban helyeslést bólintott.
- Te ezt
nem sokallod? - kérdezte elcsodálkozva a császár. - Szájpirosítóért?
Akkor vette
észre a fiú zavaros szemein, hogy nem helyeselt, csak elbóbiskolt a birodalom
közgazdasági viszonyain. De azért nem haragudott meg, csak elmosolyodott.
-
Elaludtál, fiú?
Neki
hirtelen kiment az álom a szemébõl. Felugrott és felelt.
- Nem, uram. A
piros szájak drágák.
A császár
ránézett, és aludni küldte, de egy pirongató szó nélkül. Abból a nagy
szigorból, amitõl elõre felhõdzött Quintipor, nem tapasztalt semmit. A császárt
nem látta olyan zord embernek, amilyennek hírlelték. Nem volt olyan beszédes,
mint Bion, és a birodalom ügyein kívül nem érdekelte semmi, de tõle mindig
megkérdezte, hogy aludt, sõt még azt is, álmodott-e valamit. Hellászról is
beszéltetett vele, a városokról, amelyeket látott, és emberekrõl, akikkel
megismerkedett. Kora reggeltõl késõ estig dolgozott, rövid ebédjét is dolgozószobájában
kapta be, s a fiú, akinek celláját a maga szomszédságában rendeztette be,
éjszaka is sokat hallotta le és fel sétálni. Csodálkozott is rajta, hogy ilyen
élete van egy hatalmas császárnak, aki elõtt nemcsak a hét nagyméltóságú
illustris csúszott térden, hanem maguk a szentségesek is meglapultak. Egyszer
látta, hogy a vézna kis öregember elõtt Galerius caesar, a vad szemû óriás is
úgy meghunyászkodott, mint egy iskolásgyerek. Õ maga már nem félt a császártól,
de valami szorongást mindig érzett, ha vele volt. Ezért nem tudta úgy szeretni,
mint Biont, valami hideg légkör vette körül. Bion csak egy szegény matematikus
volt, nem is nagyon kereste az embereket, de mindig sugárzott az
elégedettségtõl, mintha az egész világ az övé volna. A világ uráról az az érzése
volt Quintipornak, hogy majdnem olyan egyedül él a világban, mint õ. Hogy
honnan ez az érzés, azt nem tudta volna megmondani. Hiszen a császár sohasem
beszélt magáról, se a környezetérõl, arca mindig nyugodt és tartása méltóságos
volt. Az is szemmel látható volt, hogy megérkezése óta testi erõben is
összeszedte magát.
Ez volt az elsõ
nap, hogy Quintipor rosszkedvûnek találta a Dominust. Szótlan fejbólintással
fogadta a köszöntését, és párszor végigmenve a szobán, rövid parancsot diktált
a magisternek. Továbbítás végett tudatta a praepositusszal, hogy a szent
consistoriumnak eznapi záróülésén a társuralkodókon és a hét miniszteren kívül
senkit se óhajt látni. Az aláírt paranccsal magának a titkárnak kellett a
praepositushoz menni, s a császár egyedül maradt, a gonddal, amely az imént
váratlanul szállta meg.
A császár a napot
mindig azzal kezdte, hogy áldozatot mutatott be az isteneknek, nemcsak mint
vallásos ember, hanem mint legfõbb pap is, a római birodalom pontifex maximusa.
Azután a bélnézõk, s ha úton volt, vagy hadban járt, a madárjósok által jeleket
kért tõlük, vajon szerencsésnek vagy szerencsétlennek ígérkezik-e a nap. Az
utóbbi esetben tartózkodott minden komolyabb dologtól, sõt fontosabb törvények
aláírását is elhalasztotta. Az ármaximálási törvény le nem tagadható kudarcát
is annak tulajdonította, hogy az edictumot a naptárfigyelõ papok elnézésébõl
baljóslatú napon, a cannaei csata évfordulóján adta ki. Természetes, hogy a
koronatanács ülései elõtt fokozott gondja volt az istenek jóindulatának
biztosítása. Nem érte be azzal, hogy maga hintett tömjént az áldozati tûzre,
hanem véres áldozatot is mutattatott be Tagesszel, aki a leölt állat
zsigereinek megtekintése után jelentést tett az istenek hangulatáról.
Eddig a szent
consistoriumnak minden ülése elõtt kedvezõk voltak a jelek, ma azonban Tages
leverten lépett ki a függönyök mögül, ahová az áldozat bemutatása után a
bélnézõk testülete bevonult. Fekete pálcájával rámutatott a rezgõ, párolgó
borjúbelekre, amelyeket két haruspex tartott bronztálcán.
- Szentséges úr,
az istenek neheztelésüket tudatják. Kegyeskedj a magad szemével megtekinteni,
hogy a belek lyukacsosak, s a máj belsõ karéja hiányzik.
Máskor is
megtörtént már, hogy beteg állat került az áldozó papok kése alá. A császár
nyugodtan rendelkezett.
- Tudakold meg az
istenektõl neheztelésük okát.
Tages újra a
függönyök mögé vonult papjaival, a császár pedig uralkodótársaival s az aznap
szolgálatban levõ udvari tisztviselõkkel ájtatosságba merült az oltár elõtt,
amely fölött még szállongott a tömjén és a megégetett húsdarabok füstje.
Kisvártatva a
fõjós már jelentette az istenek kedvetlenségének okát.
- Valaki van itt
az áldozók közt, legszentebb úr, aki nem tiszta szívvel áldozik.
Óvatosan beszélt,
s csak a császár sürgetõ intése után folytatta.
- Az istenek nem
fogadták el azt az áldozatot, amelyben olyanok vesznek részt, akik nem hisznek
bennük. Az istenek azt is tudják, hogy gyûlölõik babonás jeleket viselnek a
ruhájuk alatt az õ idegen istenük tiszteletére, aki gyûlöli az õsi isteneket.
A császár a
gyülekezet felé fordult.
- Ki az
közületek, aki nem hisz az istenekben?
Ketten
léptek elõ, az aznapi szolgálattevõ kamarások, Dorotheus és Gorgonius.
- Ti is
istentelenek vagytok?
- Mi
keresztények vagyunk, legszentebb úr - borult le a két udvari ember.
A császár az ajtóra mutatott.
- Távozzatok, hogy jelenlétetek ne ingerelje az isteneket -
mondta nyugodtan. - Te pedig, Tages, gondoskodj új áldozatról!
A fõpap
kissé csalódottan intézkedett másik áldozati állat elõkészítésérõl, de az
istenek engesztelékenyebbeknek mutatkoztak, mint õ. Kedvezõ jeleket adtak,
mint Tages jelentette, s ezzel nemcsak azt fejezték ki, hogy valóban az
istentelenek jelenléte ingerelte fel õket, hanem azt is, hogy meg fogják
áldani, amit földi helytartóik aznap határozni fognak a világ sorsáról.
Diocletianust azonban mégis elkedvetlenítette a dolog. Éppen
erre az utolsó ülésre tartogatott egy nagy tervet, amelyet alkalmasnak ítélt
arra, hogy tökéletessé tegye a birodalom belsõ békéjét. Nem sokat tudott ugyan
a keresztények istenérõl, de amit hallott róla, arról gyõzte meg, hogy az
hatalmas isten, s méltó arra, hogy befogadják a többiek közé. Sok minden
összejátszott abban, hogy ez a gondolat megfoganjon a lelkében. A csíráját
talán Maximianus ültette el, mikor megborzongatta a thébai légió történetével.
Õ sok légiót látott már elvérezni, s nemegyszer fordult meg olyan csatatereken,
amelyek halottakkal voltak borítva, ameddig a szem ellátott. De azok a katonák
azért haltak meg, mert õ parancsolta nekik, aki fizette a zsoldot, és
villogtatta a pallost. Nem is volt biztos a haláluk, csak kockáztak vele az
életükre egyenlõ eséllyel. A thébaiak biztos halálba mentek egy isten
parancsára, akit nem láttak, aki nem fizetett nekik zsoldot, és nem
villogtatott mögöttük hóhérpallost. Az az isten, aki ilyen fegyelmet tud
tartani, nagy hadvezér lehet, és Marsnak nem válik szégyenére, ha társává
fogadja. Sokat gondolt arra is, hogy ez az új isten tiltja a gyûlöletet, s
lassanként rájött arra, hogy ebben valami különös bölcsesség van, ami a többi
istennek eddig nem jutott eszébe. Emlékezett rá, hogy Aesculapiust, akinek õ
egész életében buzgó tisztelõje volt, Jupiter azért vitte föl az Olümposzra,
mert megijedt attól, hogy minden betegség meggyógyításával halhatatlanakká
teszi az embereket. Az istenek atyjának felfogása szerint a halálra szükség
van, mert ha az nincs, a halandók nem tisztelik többé az isteneket. De vajon
szükség van-e arra, hogy gyûlölség is legyen az emberek között? Nem járnának-e
jobban a halandók, ha nem gyûlölnék egymást, és nem jelentené-e az az örök
békét a birodalomnak? Végre az is jólesett a császárnak, ahogy megérkezése
estéjén a keresztények fogadták. Igaz, hogy szegény embereknek látszottak, de
nem kértek kenyeret, és nem követeltek cirkuszt. Ujjongtak, és ruháikat teregették
eléje, pedig ezeket nem tanították ki a curiosusok. Derék isten lehet az,
akinek ilyen tekintélytisztelõ hívei vannak. Mért ne békítenék össze ezt a
jóravaló istent a többi halhatatlannal, hogy együtt vigyázzanak a birodalom
békéjére és boldogságára? A császár nagyon örült neki, hogy az imperiummal
együtt olyan istent is fog adni fiának, aki éppen úgy szelíd és békés
természetû, mint õ.
Tages jelentése azonban, amelynek hitelességében pillanatnyi
kétsége sem volt, gondba ejtette a császárt. Úgy látta, az istenek féltékenyek,
valami félreértés lehet köztük, s ezért ha nem mondott is le tervérõl, egyelõre
félretette, s ezért szûkítette meg az utolsó ülés kereteit.
A
consistorium azonban, mint a neve is kifejezte, nem ülés volt. A régi világban a
szenátorok elefántcsont-székeiken ülve döntöttek a világ sorsáról, s
Diocletianusig a császárok is megkínálták hellyel azokat, akiket tanácsukba
meghívtak. Diocletianus ebben is új rendet szabott. Õ trónuson ült, balján a
társcsászárral, elõttük alacsonyabb székeken a két caesar, a consistorium
többi tagjai pedig álltak, a legnagyobb méltóságok csakúgy, mint a meghívott
szaktekintélyek. Talán ebben az újításban nem csupán a tekintélytisztelet
elvéhez való ragaszkodás vezette a császárt. Mint hadvezér és mint proconsul
sok tanácskozást vezetett, s tapasztalhatta, hogy ha az álló ember nem mindig
okosabb is a terpeszkedõnél, rövidebb ideig ostoba. Ezért volt, hogy csak a
gyorsíró notariusok kaptak széket a szentségeseken kívül.
A
tanácskozáson nagyobbára a pénzügyminiszteré volt a szó. Az értelmes arcú,
kövér örmény valamikor rabszolgakereskedõ volt, s így leleményes nemcsak
fajánál, hanem egykori hivatásánál fogva is. A birodalom pénzügyi viszonyai
már Diocletianus trónraléptekor is züllöttek voltak, s azóta minden újítás
rontott rajtuk, bár a legjobb szándék jegyében. A leglényegesebb változás az
volt, hogy kezdetben senki se akart adót fizetni, s mire a chaos megszûnt,
senki se bírt fizetni. Pedig a rend helyreállítása több pénzbe került, mint
vérbe. A határvédelem megszervezése három világrészen keresztül óriási
áldozatokat követelt. Mérhetetlen összegeket nyeltek el a nagy építkezések,
amelyekkel Diocletianus az anarchiát megelõzõ nagy császárok tradícióit
újította fel. Legjobban ropogtak azonban a birodalom bordái a bürokrácia
érckígyójának szorítása alatt, amellyel a császár körülpántolta a világ új
rendjét. A polgár minden lélegzetvételére tisztviselõ vigyázott, s az adók
felét az adótisztviselõk légióinak eltartása emésztette fel. Igaz, hogy ezek
voltak a legserényebb tisztviselõk. Nekik köszönhetõ, hogy ebben az idõben
született meg az a közmondás, hogy könnyebb az embernek öt elefántot a hóna alá
rejteni, mint öt szem búzát, amelybõl négy az államot illette. A kizsarolt
provinciák népe a világvárosokba özönlött, ahol ingyen gabonaosztogatással
tartották féken. Ez természetesen újabb gondot jelentett az államhajó
kormányosainak, s az örményeknek egyre újabb ötletekkel kellett a császár
segítségére sietni, aki mindig kénytelen volt azt elfogadni, noha nem mindig
szívesen.
Most
azonban olyan javaslattal állt elõ az örmény, ami vita nélkül tetszésre talált.
Mivel az adó egy részét természetben szedték a termelõktõl, az állami
borpincékben olyan készletek halmozódtak fel, hogy a kezelésük többe került,
mint amennyit értek. A pénzügyminiszter azt javasolta, hogy a bort illõ árban
vetessék meg a földbirtokosokkal. Ezzel az állam készpénzhez jut, amire
legnagyobb szüksége van, s a földbirtokos se jár rosszul. Ha megissza a bort,
akkor jól jár, s ha nem tudja meginni, akkor a jövõ évben befizetheti adóba.
Másik
elõterjesztése arról szólt, hogy bár aranyat és ezüstöt nem szabad kivinni a
birodalomból, s a határokon nagyon szigorú a motozás, a nemesfém-állomány
egyre csökken. A vámosok jelentése szerint a legtöbb pénz a kiszolgált katonák
révén megy ki a birodalomból. A légiókban kevés a római polgár - a legtöbb
város föl van mentve a katonaállítás alól, s az elcsenevészedett emberanyag a
mértéket sem üti meg, a birodalom hadereje túlnyomó részben barbár zsoldosokból
áll. Ezek közül igen sokan hazamennek a maguk népéhez, amikor a szegõdésük
kitelik, s megtakarított zsoldjukat meg a negyedfélezer dénár végkielégítést
aranyban és ezüstben viszik magukkal. Arról nem lehet szó, hogy a katonáknak
akár a hazájukba való visszatérését, akár megtakarított szerzeményük magukkal
vitelét megtiltsák. De nagy eredményt lehetne várni olyan rendelettõl, amely a
motozást a katonákra is kiterjesztené, s megengedné ugyan nekik zsoldjuk
kivitelét, de csak a zsákban szállítható rézpénzben. Ez más tekintetben is
hasznos lenne. A barbárok a hazatérõ zsoldosokat leginkább a római aranyuk
miatt fogadják vissza szívesen; azt, aki csak rézpénzt és római asszonyt visz
haza, nem fogják valami nagy becsületben részesíteni. Ennélfogva a leszerelt
zsoldosok nagy tömegei nem is fognak hazakívánkozni, hanem itt maradnak, s mint
adófizetõ telepesek népesítik be a járványok és adó-emigrálások miatt
lakatlanná vált területeket.
Galerius
nem nagyon lelkesedett az indítványért. Attól félt, hogy a kiszolgált katonákat
nem tudják kivel pótolni. Rézgasokért nem fog a barbár fiatalság a római
hadseregbe tódulni. Ebben a császár igazat adott Galeriusnak, de hozzátette,
hogy nem lát a dologban veszedelmet. Azt hiszi, a római birodalom annyira
megerõsödött, hogy védelmére a jövõben nem lesz szükség ekkora hadseregre. Kéri
uralkodótársait, hogy a legközelebbi consistoriumig próbáljanak módot találni a
létszám csökkentésére, már csak azért is, hogy a birodalom pénzügyi terhei
enyhüljenek.
Az
uralkodók közül csak Constantius jelentette ki, hogy õ kivihetõnek találja a
császár óhaját, mert légiói oly megbízhatók, hogy feladatukat létszámapasztás
mellett is teljesíteni fogják. Maximianus és Galerius összevillantotta a
szemét, és hallgatott. Ellenben a hadügyi miniszter felszólalt. Bántotta, hogy
pénzügyi kollégája katonai dologba is beleszólt, s a hatásköri túllépésért
elmés elégtételt vett magának. Katona létére közgazdasági természetû indítványt
tett. Azt, hogy az uralkodók tiltsák meg a köszörûkõ kivitelét a birodalom
területérõl. Ami kárt az ipar és kereskedelem látszólag szenved vele, azért
kárpótlást nyújt a birodalom biztonságának megnövekedése. Ha a barbárok nem
jutnak köszörûkõhöz, nem tudják fegyvereiket megélesíteni, és soha többet nem
merészelik a birodalmat megtámadni.
A császár
arra gondolt, hogy az illustris katonát minél elõbb valamelyik köszörûkõbányába
osztja be szolgálattételre. Kedvetlenül fordította el a fejét, de hirtelen
mosoly suhant át az arcán, amit még soha nem látott a szent consistorium.
A
hadügyminiszter nagy elégtétellel nézett a koronatanács notariusára, aki
szintén észrevette, és jóváhagyásra magyarázta a császár mosolyát. Ennélfogva
külön utasítás nélkül jegyzõkönyvbe vette a köszörûkõkiviteli tilalmat.
Pedig
Diocletianus szívét más derítette fel. Az exedra oszlopai közül kilátott a
kertbe. A császárné meleg takarók alatt feküdt nyugágyán az õszvégi
napsütésben. Elõtte Quintipor térdelt, összefûzött pergamen-lapokról olvasva
föl valamit. A császárné mögött szelíd és értelmes arcú férfi állt csuklyás
ruhában, s egy-egy intéssel megszakítva a fölolvasást, magyarázni kezdett.
Hogy mit, az nem hallatszott el a tanácsteremig, de az augusta arcán is, a
fiúén is meglátszott az elmélyült figyelem.
Ez lehet
Pantaleon, a keresztény mágus - gondolta a császár, s hálát érzett iránta, hogy
az anyát hozzászelídítette gyermekéhez. Egy pillanat alatt erõt vett rajta a
vágy, hogy õ is elfoglalja köztük a maga helyét. Tökéletesen megfeledkezve a
birodalom pénzügyeirõl, fölállt trónusáról, ami azt jelentette, hogy vége van a
tanácskozásnak. Nagy meglepetésére azonban Galerius jobbja fölemelésével
jelezte, hogy beszélni kíván.
-
Hallgatunk, Caesar - ült vissza a helyére a császár. Szerette Galeriust mint
serény munkatársát a birodalom keleti felének kormányzásában, és mint
akaratának mindenkor föltétlen teljesítõjét. Tudta, hogy ok nélkül nem szólal
fel, s amit mondani fog, az méltó lesz a megfontolásra.
Galerius
azt kérdezte, hangjában és arcán az indulat minden nyoma nélkül, mi lesz a
keresztényekkel. A császárt meglepte, hogy caesarját is azok a gondolatok
foglalkoztatják, amelyek õt. Azt felelte, hogy a keresztények dolgát külön
tanácskozás tárgyává kívánja tenni.
- Az idõ
sürget, Dominus - emelte föl hangját a caesar. - Magad láthattad az imént, hogy
engedékenységeddel mennyi parazsat halmoztál a fejedre. Nemcsak az istenek
haragja fenyeget bennünket, hanem az istentelenek arcátlansága is, akik
ellenségei az isteneknek, a császároknak, a törvényeknek és az egész
természetnek.
Mintegy
bátorításért fordult a hét illustrishez, s azok csakugyan helyeslõ morgást
hallattak, ami nem kerülte el a császár figyelmét sem. Tehát nekik is felelt,
nemcsak Galeriusnak.
- Én ezt az
arcátlanságot eddig nem tapasztaltam, s a keresztények tagadják azt, hogy õk
istentelenek volnának. Inkább az a baj, hogy a mi isteneink valóban neheztelni
látszanak arra, akit õk imádnak. Egyelõre rendeletet fogunk kiadni, hogy
áldozatainktól a keresztények maradjanak távol, nehogy jelenlétük fölingerelje
a halhatatlanokat. Aztán papjaink és az õ papjaik meghallgatásával talán
megtaláljuk a módját az ellenkezõ istenek összebékítésének.
Az
illustrisek morgása most már a császárnak helyeselt. De ugyanúgy biztosították
egyetértésükrõl Maximianust is, aki azon a véleményen volt, hogy legalább a
hadsereget meg kellene tisztítani az istentelenektõl. A kormányzás alapja a
hadsereg megbízhatósága, s neki volt alkalma meggyõzõdni az istentelenek
megbízhatatlanságáról. Õ a tiszta munkát szereti.
- Nem
ontunk vért - rázta meg a fejét a császár, mielõtt a nyugati augustus
kifejtette volna, mit ért tiszta munka alatt -, magad mondtad, hogy a
keresztények milyen könnyen meg tudnak halni.
- Sõt
kívánják a vértanú-halált! - kiáltott Maximianus.
- Mi nem
fogjuk vértanúsággal erõsíteni õket - mondta határozottan a császár. - Esztelenségnek
tartanám a birodalom oly nehezen helyreállított belsõ békéjét ok nélkül
megrendíteni.
- A
manicheusok iránt nem voltál ilyen elnézõ, Dominus - makacskodott Galerius. -
Azoknak nemcsak a könyveit égetted meg, hanem õket magukat is tûzre hányattad.
- De nem a
vallásuk miatt, hanem mert Manes követõi a perzsákkal cimboráltak, akikkel
akkor harcban állottunk. Vad és erõszakos emberek voltak, akik ledöntötték
isteneink szobrait. Neked mi a véleményed, Constantius?
A fehér
caesar, Helenára és Minervinára gondolva, óvatos feleletet adott. Õ úgy tudja,
a keresztények se lakóhelyükre, se nyelvükre, se polgári szokásukra nem
különböznek a többi emberektõl. Házasodnak, mint mindnyájan, gyermekeket is
nemzenek, de nem teszik ki a nemzett gyermekeket. Engedelmeskednek a
törvényeknek, sõt viseletük által felülmúlják azokat. A földön vannak, de az
égben élnek. Úgy hallotta, azt szokták mondani, hogy nekik minden idegen föld
hazájuk, de számukra minden haza idegen föld.
- Szóval
maguk is bevallják bûnüket - horkant fel Galerius minden tanácskozási
illendõség ellenére.
Constantius
zavarba jött, és gyorsan befejezte szavait. Nem tudja, hogy az õ országaiban
mennyien vannak keresztények, de bizonyos, hogy szelíd és békességes emberek
lehetnek, mert még eddig senki se panaszkodott rájuk. Az erõszaknak, mint
uralkodótársai bizonyosan tudják, õ soha nem volt barátja, s mindig többre ment
emberséggel, mint amennyire embertelenséggel ment volna.
Az illustrisek
köteles morgása most se maradt el, de Galerius piros arca elfakult. A régi
ellenség utolsó szavaiban célzást érzett.
- Caesar-társam
majdnem a családi érzelmesség hangján beszélt - mondta élesen -, engedd meg,
legszentebb augustus, hogy én is föltakarjam családi sebemet, amit az
istentelenek ütöttek.
- Beszélj -
nézett rá csodálkozva a császár.
- Nem én fogok
beszélni - gyulladtak ki a vad csordás-szemek. - Anyám papját fogom behozni
szent színed elé, hallgassátok meg õt!
Egy hórihorgas,
fekete, szõrmók emberrel tért vissza, aki a falusi papok kopott talárját
viselte. Hasra akarta vágni magát a császár elõtt, de megtántorodott, hanyatt
esett, a szeme fölakadt, minden tagja remegett, hallatszott a foga csikorgása,
s kicsordult szája szélén a hab.
- Morbus sacer - borzongott össze a
császár, s mindnyájan meghajtották a fejüket Jupiter hatalmas szobra elõtt,
amely a tanácsház hátterébõl nézett le rájuk olümposzi derûvel.
Aztán azzal a
tisztelettel nézték a szent beteget, amely mindig kijárt az epilepsziásoknak. A
roham nem tartott soká, a szõrös ember feltápászkodott, s elõször is hálát
adott az isteneknek, akik a szent betegséggel jutalmazták meg azért, amit az
istentelenektõl szenvedett. Aztán elmondta, hogy õ Galerius anyjának, az isteni
Romulának szolgálatában áll, aki sardicai majorjában szentélyt emeltetett
Rheának, a nagy istennõnek, hogy örökké áldozattal kérje pártfogását fia, a
legjámborabb és legkegyesebb caesar számára. A szentély azonban most már
romokban hever, mert a sardicai istentelenek feldúlták, a nagy istennõ szobrát
fejszékkel szétverték, s õt magát, a szentély papját megostorozták.
Egy vállrántással
lecsúsztatta felsõtestérõl a ruhát, és mutatta hátán az ostorcsapások
bevarasodott csíkjait.
- Távozz békével
- intett neki a császár, és komoran fordult Constantiushoz. - Úgy látszik, a keresztények
mégse mindenütt szelíd és békességes emberek.
Constantius
lehorgasztotta a fejét. Maximianus felháborodva csapkodta össze a kezét, és
megállapította, hogy az istentelenek kegyetlenebbek a vadállatoknál. Galerius
mellén összefont karokkal és sötét tekintettel várta a császár határozatát.
A császár
összetette a két tenyerét, sokáig billegtette egymáson az ujjait - ez szokása
volt, amikor elgondolkozott -, aztán határozott hangon szólalt meg.
- A tiszteletre
méltó Romula birtokán Rhea szentélyét az én költségemen építtesd újra, Caesar,
és szállíttasd oda a nagy istennõ szobrát római templomából. Az istengyalázók
kikutatását és megbüntetését rád bízom.
Galerius
meghajtotta a térdét. De a hangja elégedetlen volt.
- És nem félsz
attól, Dominus, hogy az istentelenek egyszer a te fejed fölött is meggyújtják a
palotád?
- Mennyien
lehetnek az istentelenek? - kérdezte a császár a miniszterektõl.
Senki se tudott
biztos választ adni. Majdnem minden városban volt ugyan templomuk, de hogy
mennyien gyülekeznek abba, azzal eddig nem gondolt senki.
- Össze kell õket
számlálni az egész birodalomban - fordult a császár a notariushoz. - A
rendeletet még ma szét kell küldeni mind a száztíz tartomány kormányzójának.
Azzal felállott,
és elhagyta a trónt. A miniszterek eléje járultak, és térdre borulva
megcsókolták a palástja szegélyét. Meghagyta nekik, hogy melyikük mely napon
jelentkezzék kihallgatásra, mielõtt vele együtt visszaköltöznének Nikomédiába.
Aztán
uralkodótársait kérdezte meg, meddig maradnak, mert szeretne közös vacsorán
elbúcsúzni tõlük. Constantius, akinek még a szájában volt a Galeriussal együtt
elköltött családi vacsora íze, engedelmet kért, hogy azonnal hazaindulhasson
családjával. Az õ útja leghosszabb az Atlanti-óceán partjáig.
- De a fiadat
tovább is itt fogom - nyújtotta a kezét csókra Diocletianus. - Okos és kedves
fiú.
Aztán
Maximianushoz fordult.
- Maxentiust
azért tartom az udvarnál, mert rád emlékeztet, öreg bajtárs. Így legalább
mindnyájan képviselve vagytok körülöttem. Kár, hogy neked nincs fiad, Galerius.
A caesar
mély bókolással felelt.
- Ha
leányom, Dominus, veletek akar maradni a beteg augusta ápolására, nincs ellene
kifogásom.
- Köszönöm,
Galerius - nyújtott kezet neki a császár. De a lányodat is visszük Nikomédiába.
Aranyfénye felderíti a mi csöndes és komoly udvarunkat.
Elõrement, maga
mellé intve Constantiust.
- Túszokat szed
tõlünk - dörmögte Galerius Maximianus fülébe.
|