|
A szent
consistorium ülései titkosak voltak, ennélfogva huszonnégy óra múlva egész
Antiochia tudott valamit a határozatokból. Úgy, ahogy világvároshoz illik. Az
igazságnak egy szem búzájából százezrek számára gyúrták meg a hazugság
kenyerét.
A forumon,
csapszékekben, a pékboltokban, a borbélymûhelyekben szájról szájra adták a
hírt:
- A császár
összeíratja az egész birodalomban az istenteleneket.
Másnap már úgy
mondták, hogy a keresztényeket írják össze. Miért? Mert a császár maga is föl
akarja venni az új hitet, és tudni akarja, hogy kik tartanak vele.
A keresztények
úgy tartották, hogy az antiochiai gyülekezet, amelyet még a tarsusi Pál, Isten
nagy szentje alapított, legrégibb egyháza Szíriának, és maga Antiochia
legnagyobb keresztény városa a birodalomnak. Legföljebb Alexandria vetekszik
vele, Róma mindenesetre csak utána jön. Azt azonban maguk a keresztények se
gondolták volna, hogy összeolvashatatlanul nagy a számuk. Az csak most derült
ki, mikor a császár elhatározásának híre futott. Az egész város az utcákon
nyüzsgött, és minden ember keresztvetéssel üdvözölte a másikat.
- Te is Krisztus
követõje vagy? - csodálkoztak egymásra.
- Én titokban
mindig az voltam - mondták a szemérmesebbek.
Az arcátlanabbak
gúnyolódva rázták a fejüket, és verték a mellüket. Õk igen, bizonyítani is
tudnák, ha az apjuk meg nem halt volna, hogy õk már kiskorukban üldözést szenvedtek
az igazságért. De akik olyan ügyetlenül és félénken vetik a keresztet, azokat
sohase lehetett a gyülekezetben látni. Azok csak forró vízben fõtt
lágytojás-keresztények.
Többen látták,
hogy a város praefectusa Mnesterrel, a püspökkel sétált, és minden fordulónál a
baloldalára került. Az a keresztény borbély, aki a püspököt nyírni szokta,
három õsz hajú, felszabadult rabszolgának fizetett azért, hogy levághassa a
hajukat. Mindenki püspökhajat akart tõle venni talizmánnak, és a jóember nem
tudta másképp kielégíteni a hirtelen megtérteket, csak ezzel a kegyes
csalással. A fele hasznot természetesen befizette az ecclesia pénztárába a
szegények javára.
A püspök olyan
népszerû embere lett a városnak, hogy csak este mert kimozdulni az utcára. Ha
meglátták valahol, mindjárt elállták az útját, és térden állva kérték áldását.
Különös történeteket meséltek róla, amelyekbõl kiviláglott, hogy tekintélyét
maguk az istenek is elismerték. Egyszer - ezen a történeten álmélkodtak a
legjobban - a város határában a zivatar beszorította egy magános házba.
Siettében nem nézte, hová került, a sötétben addig tapogatózott, míg egy
kõpadot talált, arra leterítette a köpönyegét, hangosan elvégezte esti
imádságát, és álomra hajtotta fejét. Csak virradatkor vette észre, hogy Apolló
jósdájában töltötte az éjszakát. Sok ügyet nem vetett a dologra, hiszen isten
angyalai õrt álltak körülötte, úgyhogy a Gonosz nem juthatott hozzá, ruháját
pedig, amely hozzáért a bálvány jelenlététõl megfertõzött padhoz, elégette.
Megjelent azonban nála Apolló papja, és kétségbeesve jelentette neki, hogy
mióta a templomban hált, az isten nem ád jóslatot. Úgy látszik, a hangos
imádság némította meg. Arra kérte a püspököt, hogy segítsen valahogy rajta,
mert õ így éhen fog halni. A püspök megszánta, és különben is kötelességének
tartotta, hogy valamiképp megfizessen a szállásért. Fölírta tehát egy
viasztáblára e néhány szót: Sátán,
parancsolom neked, hogy szólalj meg! Mnester püspök, az Isten szolgája. A
pap Apolló oltárára helyezte a viasztáblát, és erre Apolló csakugyan
megszólalt.
Esténként a
cirkuszban is nagy tüntetések voltak a szünetek alatt. Lelkesen éltették
Krisztust és a püspököt, s az ovációban részt vettek még a legionáriusok is.
Nagyon szívük szerint valónak találták az új istent, aki a békesség istene.
- Mit fogtok
csinálni, ha nem lesz többé háború? - kérdezték kíváncsiskodó asszonyok a
katonákat.
- Gyereket!
- felelték azok, és most már a katonákat is megtapsolták.
A város
örömmámorban úszott, azonban a környékbeli falvakban sokan megrémültek. A
kereszténység a városokban nagyon megerõsödött, hanem a falvakban még nem
eresztett mély gyökeret. Iparosok, kereskedõk, rabszolgák ugyan mindenütt
összeálltak egy-egy kis gyülekezetté, azonban a parasztság ragaszkodott a régi
istenekhez. S most a kis gyülekezetek mindenütt vérszemet kaptak, s azzal
ijesztgették a bálványimádókat, hogy eljõ az Úr felhõiben, villámlással és
vízözönnel pusztítja el nemcsak az ördögöknek szentelt templomokat, hanem
mindazokat, akik ott áldozatot szoktak bemutatni. A decuriók ijedten jöttek
tanácsot kérni a hivatalos flamenektõl, hogy mitévõk legyenek. A riadt papok a
vállukat vonogatták. Õk maguk sem tudták, hányadán vannak a régi istenekkel, s
a püspökhöz küldték a decuriókat, hogy az talán tud rajtuk segíteni.
A nagy forrongásban
legjobb üzletet csinált a kancsal Benoni, az istenkereskedõ zsidó. A horpadt
mellû kis ember a nyakába kötött deszkára elhelyezett apró istenszobrocskákkal
házról házra járt, s minden ajtón bekiabált.
- Szép
Orpheust vegyenek, aki lekíséri a halottat az alvilágba, és megvédi a Kerberosz
harapásától! Csak egy as ez a szép kis Kerberosa, aki elugatja a tolvajokat a
háztól! Fél sestertiusért egy egész Tutunus isten, aki megnyitja az asszonyok
elzárt méhét! Egy denarius az ára ennek az arannyal futtatott, ezüsttõl
szalajtott, nagy hasú Plutosznak, aki minden házban szerencsét és gazdagságot
ürít az asztalra!
Benoni
kereszteket is árult, puhafából összerótt kis krucifixumokat, de azokat nem
kiabálta, mert eddig úgyse vett belõlük senki. Nem is tartott belõlük csak
egy-kettõt, azok se kellettek ingyen se, kinevették velük az istenkereskedõt.
Most azonban a nagy izgalom napjaiban egész éjszaka kereszteket faragcsált a
kancsal zsidó, s nem gyõzött belõlük eleget összeeszkábálni, mert mindenki csak
keresztet akart venni.
- Neked
nincs még? - kérdezte Titanilla Quintiportól.
A
nobilissima egy kosár citromot akart szedetni Quintussal a nikomédiai útra, de
örömében elfelejtette a kívánságát, amint a fiút meglátta, aki búcsúzni szaladt
be az apjáékhoz. Az udvar másnap indult a székvárosba, a kertészéket ugyanaznap
vitte a hajó Dalmatiába.
- Nekem
nincs keresztem - nevetett Quintipor -, de Nonnus reggel kettõt vett. Egyiket a
mellén lógatta te, másikat a hátán, hogy akármerrõl látja meg a Dominus,
megakadjon rajta a szeme. Délben azonban valami rossz hírt hallhatott,
visszavitte mind a kettõt az istenkereskedõnek. De az nem vette vissza, csak az
egyiket. A másikat hol elõveszi, hol visszadugja a zsebébe az öreg, aszerint
hogy kivel beszél.
A nobilissima rábámult a fiúra.
- Nevess
csak még! Én mindig nevetnék, ha neked volnék.
- Én is
mindig nevetnék, úrnõm, ha téged látnálak - mondta Quintipor elpirulva.
Titanilla meglegyintette a kezében tartott pávatollal.
- Quintipor, te még gavallérságot is tanultál, mióta a császárhoz
jársz iskolába.
Sapricia hóna alatt csomaggal, dörmögve csoszogott be az
ajtón. Útravalókat vásárolt a boltokban, és majd agyonnyomták az utcákon a
tolongásban.
- Meg van veszve az egész világ. A forumon egy ronda fekete
ember körül annyi a nép, hogy el kell kerülni a praefectura mögé.
- Aztán mit tud az a fekete ember? - egyenesedett fel
Quintus, aki a bakancsos-ládáját szegezte le.
- Mit tudom én, nem hallgatom én az ilyen bolondságokat. Azt
rikácsolta, hogy egy esztendõ múlva úgyis vége a világnak, most már nincs enyém
meg tied, hanem közös minden, pénz, föld, szamár, arany.
- Ugyan ki az az értelmes filozófus?
- Ammoniusnak mondták, valahonnan Afrikából szalajthatták.
Sose láttam olyan szõrös embert, valami faun lehet, ha a csuklyáját hátravetné,
tán a szarva is látszana.
- Ejnye, de megnézted, hé! Mit szólnál hozzá, ha itt
hagynálak, és beszegõdnék hozzá fauninasnak?
- Mindjárt állítanék egy új szobrot Priapus istennek.
- Ohó! De nemcsak te lennél ám közös, hanem én is! - kapott
az öreg az asszony derekához.
Quintipor szégyenlõsen kifordult a szobából, a lány nevetve
utánafutott.
- Gyere, meg akarom hallgatni azt a filozófus faunt!
- Te, nobilissima? - hökkent meg a fiú.
- Én, én. Azt hiszed, csak az öregasszonyokat érdekli a
filozófia?
Quintipor megütközése csak addig tartott, míg a lány magára
terítette Sapricia zöld gyapjúkendõjét. Térdig beleburkolózott, csak szeme,
szája és kíváncsi kis orra látszott ki belõle. Két kezét összetette a kendõ
alatt, és gyerekes bájjal könyörgött.
- Ne félj velem jönni, magister bácsi. Legföljebb azt
mondják rád a komoly férfiak, hogy ej, milyen szép kis babát csípett föl
magának ez a téntás körmû kis deák!
A cselédkijárón szöktek ki a szent palotából, s két szoros
közön keresztül már benne is voltak a forum forgatagában.
- A karodba fogózom, hogy el ne sodorjanak tõled - csipogott
a lány. - Jobban is megszoríthatsz, nem vagyok üvegbõl, Gránátvirág.
Érezte, hogy a fiú karja megrándult az övén. A vállával is
hozzásimult.
- Örülök neki, hogy értesz még a nevedre. Tudod, hogy ezután
mindig így szólítalak, ha ketten leszünk. Te is jössz velünk Nikomédiába?
- Megyek, nobilissima.
- Persze a császárt kíséred.
- Az úton az augusta rendelkezik velem. Velem olvastatja föl
azt a könyvet, amit Pantaleon, az orvos hozott neki.
- Varázslókönyv? Azzal gyógyította meg a Dominát?
- Valami olyanféle. Evangéliumnak hívják.
- Evangelium? Az ugye annyit tesz, hogy jó hír? Majd egyszer nekem is olvasol
belõle. Merre menjünk most? Ott feketéllenek legtöbben, ni!
Kinyújtott
kezével a Singon utca betorkollása felé mutatott. A kancsal istenkereskedõ
éppen abból az irányból közeledett. Azt hitte, neki szól a kézmozdulat, és
elébük sietett.
- Két és
fél asért számítom nektek ezt a bronz Stimulát! A leghálásabb istennõ, aki ezt
teszi a tórus végébe, annak sohase lesz álomszuszék az ura.
Jobban
szemügyre vette õket, és fölemelve a deszkát, egy szemérmetlen mozdulatú
Venus-szobrocska felé nyújtotta ki az állát:
- Nektek
még nincs szükségetek Stimula istennõ segítségére. Három as az ára ennek a gyönyörû
Libentinának. Ketten vegyétek meg, hogy egyformán hálás legyen mindkettõtöknek!
Titanilla
oldalba könyökölte a fiút.
- Van
pénzed, Gránátvirág? Kettõt vegyél, egyet nekem, egyet magadnak.
A fiú
vonakodva húzta elõ az erszényét, a zsidó boldogan turkált a szobrocskák közt,
a másik Libentinát keresve.
- Ötért
adom a kettõt, pedig magamnak is többe van. De nagyon örülök neki, hogy ilyen
értelmes emberek is maradtak még Antiochiában. Napok óta nem adtam el mást,
csak keresztet.
Megrántotta
a hüvelykujjával a nyakába akasztott zsineget, akasztóhorgas fakeresztek koppantak,
és ruhába tûzésre való ólomfeszületek csörrentek össze rajta.
- Mi is
ilyent akarunk venni - fogott meg a lány egy ólomkeresztecskét. - De hiszen ez
akasztófa! Vagy ez maga az isten?
A zsidó
elõregörnyedt, szétvetette a karjait, és kifelé fordította a tenyereit.
- Honnan
tudja azt a magamfajta együgyû zsidó? Az én istenem se nem fából van, se
nem ólomból, se nem kõbõl. Melyiket parancsolod, gyönyörû papnõ?
- Honnan tudod, hogy az vagyok? - himbálta meg magát
Titanilla.
- Látom a
szemedrõl, hogy te is a szent ligetben szolgálsz. Legalább száz társnõd
vásárolt már tõlem ilyen talizmánt.
A lánynak
nagyon tetszett, hogy a kereskedõ hierodulának nézte.
- Adj csak
hat ast a jóembernek, hogy ránk ne fizessen - intett Quintipornak. - Majd neked
is én választok.
Kivette a
két legkisebbet, és az egyiket odaadta a fiúnak.
- Tûzd csak
a ruhádba, hadd látom, szép keresztény lenne-e belõled. Megállj, nem úgy lesz,
majd cserélünk elõbb. De tartsd a karod, hogy el ne szúrjuk a barátságot.
Õ maga
tûrte fel Quintipor karján az elpuhult divat szerint való tunika ujját, és a
csukló felett megszúrta a tûvel. Aztán odatartotta neki a maga karját.
- Tessék.
Ni, hogy reszket a kezed! Igaz,
te nem tudsz vért látni. Megint rosszul leszel, mint múltkor?
- Nem,
nobilissima - próbált magán erõt venni a fiú. - Csak ilyenkor mindig eszembe
jut a gödölye.
- Micsoda
gödölye?
- Amit apám
egyszer föláldozott Ceresnek, mikor én még egészen kicsi gyerek voltam. Akkor
láttam ilyent elõször. Fehér volt és ártatlan szemû, bégetni se tudott még,
csak nyöszörögni, és ahogy körülszaladta a nyakát a kés, egyszerre
bíborgallérja támadt a kiömlõ vértõl. Én elszaladtam ijedtemben, és soha többet
nem tudtam véres áldozatot nézni.
- De furcsa -
mosolyodott el a lány. - Valeria is mindig megborzong a vértõl, a mostohaanyám.
- Az augusta is,
Keresztelõ János történetét mindig ki kell hagynom az evangeliumból.
Titanilla
toppantott.
- Engem ne
sajnálj, mert nem vagyok gödölye. Hadd látom, tudsz-e bátor fiú lenni,
Gránátvirág! Szszsz!
A fiú zavarában
bátrabb volt, mint kellett volna. A tûcske tövig beleszaladt a fehér karba,
nagy, sötét vércsöppet buggyantott ki belõle.
- Most már
vértanúd vagyok - nevetett a lány -, s lenyalta szájához kapott karjáról a
vért. - Pedig úgy illett volna, hogy a te véred hulljon énmiattam.
Quintipor
félszegen tartotta oda a karját, a másik kezével tollvágó kis kését kereste
ruhája ráncaiban.
- Parancsolj
velem, nobilissima.
- Most nem kell,
Gránátvirág. Majd akkor fizettetlek meg, ha még szegényebb leszek, mint most. S
hogy le ne tagadhasd, mit tettél velem, a vérontás eszközét beleteszem a
bullámba.
Kinyitotta a
buborék formájú kis tokot, amelyet a római lányok keskeny szalagon hordtak a
nyakukban, s nászuk reggelén ajánlottak föl a házi isteneknek. Addig
ereklyetartónak használták, hajfürtöt, kiesett fogat, szemverés ellen való
talizmánt viseltek benne.
Benoni elámulva látta, hogy a bulla aranyból van. Piszkos
gyapjúövébõl elõrántotta otromba faragókését.
- Ezt vedd meg, szentséges úrnõ, ha bosszút akarsz állni
isteni véredért.
Titanilla rászorította a bulla fedelét az ólomfeszületre, és
bosszúsan nézett a szemfüles zsidóra.
- Gyerünk, Gránátvirág! Csakugyan okosabb lett volna ide nem
jönni - karolt a fiúba, és idegesen húzta magával a szent palota felé. Nem
csupán az idegesítette, hogy a kereskedõ felismerte a rangját. Észrevette, hogy Maxentius is ott
van a tömegben, amely a fekete faunt hallgatja.
Pergett-forgott
a kövön a vad tekintetû filozófus, és kinyújtott karjaival mind a négy világtáj
felé fenyegetõzött.
- Jaj
nektek, bíborban dõzsölõk és pehelyvánkosok közt fetrengõk! A messiás sokkal
hamarabb eljön az ég felhõiben, mint ahogy ti gondoljátok! Kardot emel a jobb
kezében, hogy lekaszáljon benneteket, mint a sátán vetését az õ szántóföldjén,
és bal kezébõl kiönti az ítélet csészéjét, hogy egy csecsszopó se maradjon
belõletek, sötétség fiai és lányai!
Az utolsó
oszloptól visszapillantva még látták, hogy sisakos rendõrök rohannak ki a
praefectura palotájából, és korbáccsal verik szét maguk elõtt a tömeget, utat
nyitva a faunhoz. A nép ordítozva tombolta õket körül.
- Ne
bántsátok az isten emberét! Éljen a messiás!
|