XVI.

A faun nem túlságosan vonakodott a rendõrök kezére adni magát. Csöndesítette a népet, hogy ne féltsék, mert ha õ akarja, hetvenhét légió angyalt rendel ki megoltalmazására az isten. Ettõl azonban még jobban nekilelkesedett a tömeg. Most már csak azért is a maga öklével akarta megvédeni a szent férfiút, akinek ilyen nagy befolyása van az istennél. Nagy verekedés támadt, háromszor is visszatépték a rendõrök kezébõl az isten emberét, úgyhogy mire bevitték a praefecturára, és az irenarchos elé állították, orrán, száján csorgott a vér szegénynek.

- Hogy hívnak? - kérdezte tõle a rendõrfõnök.

- Ammoniusnak.

- Miféle vagy?

- Isten igéjének hirdetõje.

Az irenarchos zavarban volt. Az õ zsebében is volt már egy kereszt, mert õ is hallott róla, hogy készül valami. A kötelességének eleget kellett tenni, de a jövõjét se akarta valami meggondo­latlansággal eljátszani.

- Mit csináljak veled, jóember? - vakarta meg a tarkóját.

- Kísértess el Galerius caesarhoz - felelte nyugodtan a jóember.

- Úgy tudom, õszentsége ma reggel elhagyta Antiochiát.

- Nem, mert vár engem. Csak holnap hajnalban indul útnak.

- Legyen a te akaratod szerint.

Nagy megkönnyebbülés volt az irenarchosnak, mikor kis idõ múlva jelentették neki az emberei, hogy a caesar csakugyan színe elé bocsáttatta Ammoniust, õket pedig elküldette.

Naplemente felé Ammonius már ott volt a Singon utcai gyülekezetben. Követelte a diaconusoktól, hogy vezessék Mnester püspök elé. A püspökhöz azonban nem volt könnyû bejutni. Az új megtérõk annyi gondot adtak, hogy még a magábaszállás óráját is fel kellett áldoznia, amikor szívét föl szokta emelni az Istenhez. Most pedig még nagyobb szükségét érezte az égi kegyelemmel való találkozásnak, mint máskor. Megzavarta, majdnem megrémí­tette a nyáj váratlan megszaporodása. Félt, hogy az ördög konkolyt hint az Isten búzájába, és a tiszta bárányok közé becsempészi a maga fekete kosait.

- Engem az Úr küldött követül püspökötökhöz - mondta emelt hangon Ammonius, és megmutatta hátán a korbácsütések hegedõ nyomait. - Hierocles, a kegyetlen egyiptomi helytartó mérette õrá azokat, amiért Alexandria piacán megjósolta a bálványok hamarosan bekövetkezõ ledõltét.

Antiochiában évtizedek óta senkit se üldöztek az igaz hitért. A diaconusok szinte irigyen illették ajkukkal az üdvösség zálogául szolgáló sebeket, és megilletõdött szívvel mutattak utat Isten követének.

A püspök kevésbé volt megilletõdve. Hallott a forumon történtekrõl, és szelíd feddéssel fogadta az összekarmolt képû hitszónokot.

- A mi istenünk nem kívánja azt, hogy a piacon ordítozzuk a nevét, mint egy eladó rabszolgáét. Magadnak köszönd, fiam, amit kaptál.

Ammonius a püspök elõtt is leeresztette hátáról a ruhát.

- Ezeket is az istenért kaptam - mondta kérkedve.

A püspököt ez se indította meg.

- Lehet, hogy bûneidért fenyített meg. Mért nem viselünk mi ilyen sebeket?

- Azért, mert gyávák vagytok! - kapta el a düh Ammoniust. - Ti sötét zugokba bújtok el az Isten nevével, mintha lopnátok az üdvösséget. Isten bátorságot kíván az õ harcosaitól.

Látomásokról beszélt, amelyek tudtára adták, hogy elkövetkezett az idõ teljessége. A bálványimádók meg vannak rémülve, fejvesztetten kapkodnak most már a kereszthez is, itt van a pillanat, amikor ki lehet vetni a poklot sarkaiból. El kell venni a bálványimádóktól templomaikat, arany és ezüst kincseiket, palotáikat és földjeiket, és nem hagyni meg nekik egyebet, mint ami megilleti õket: a sírást és fogak csikorgatását.

- Megkeveredett ember vagy te, barátom - nézett rá szánalommal a püspök. - Vajon nem a circumcelliók eretnek felekezetéhez tartozol-e te?

- Nikomédia püspöke küldött hozzád - felelte megsértõdve a követ. - Azt hitte, nem tollseprû van kezedben, hanem az arkangyal tüzes kardja, mint az övében.

- Hoztál valami bizonyságlevelet testvérünktõl?

Az egyház sok ezer püspöke Galliától Arábiáig állandó összeköttetésben volt egymással. De Nikomédia szentéletû püspöke, mióta szemei meggyöngültek, csak szóbeli üzeneteket küldött meghitt embereivel. Mnester biztosra vette, hogy a gyanús idegen hamis írással igazolja magát.

Ammonius azonban erszényt húzott ki a csuhája alól.

- Három arany solidus van benne, mert az istenben is három személy van. Tizenkét aureus, mert tizenketten vették körül a Mestert. Hetvenkét ezüst sestertius, mert hetvenkettõt avatott föl kézrátétellel a tizenkettõ. Az antiochiai gyülekezet szegényeinek küldi ezt Nikomédia püspöke.

Mnester véteknek tartotta volna tovább kételkedni. Az ajándék nagysága meglepte ugyan, de a három solidusnak az a magyarázata, hogy az istenben is három személy van, a háromsághivõ nikomédiai püspök mellett bizonyított. Mnester maga, aki a pogány filozófusok tanulmá­nyozásán keresztül jutott el a kereszténységhez, nemcsak a szívével akart hivõ lenni, hanem az értelmével is. Nem tagadta a harmadik személy létezését, de nem ismerte el egyenlõ rangúnak az Atyával és Fiúval. Úgy találta, hogy a Világosító Lélek gyöngébb náluk, s a világ azért van sötétben, mert õ még csak azután lesz eljövendõ. De nem lévén harcos természetû és vitatkozó elme, inkább csak magában töprengett, s mindössze néhány püspöktársával közölte kételyét. Közöttük volt Nikomédia püspöke is, aki szerette volna õt véleménye megváltoztatására bírni, s azért minden üzenetében célzást tett az egy isten három személyére.

Most már restellte Mnester, hogy bizalmatlankodott, s hibáját azzal tette jóvá, hogy fölkérte Ammoniust, kövesse õt a gyülekezetbe. Úgyis õsi szokás volt, még az apostoli idõkbõl való, hogy idegenben járó testvérek ott is mindig felkeresték a gyülekezeteket, s kicserélték velük a vigasztalás igéit.

A templom, amelybe a püspök bevezette a vendégét, óriás terem volt, jóformán minden bútor nélkül, s így ezrével fértek benne a hivõk, fedetlen fejû férfiak és elfátyolozott arcú nõk. Szobrok, képek nem ékesítették, mint a bálványimádók templomait, virágot se volt szabad bevinni, mert az is emlékeztetett volna az isteneknek bemutatott virágáldozatokra, s ezért hiányzott az oltár is. Letakart, hosszú asztal kehellyel, szent könyvekkel, olaj- és krizma-tartó csészékkel, emlékeztetett az utolsó vacsora asztalára. Egyetlen szék volt mellette, minden kényelem nélkül való faszék a püspök számára, s alacsony emelvény, amelyre a szerpapok álltak fel, iratokat felolvasni, vagy a község vénei, ha intelmeket akartak intézni a hívekhez. Régebben a megszállottak is innen beszéltek, ha isteni sugallat ékesszólóvá tette ajkaikat, bár ezekben a nyugalmasabb idõkben ez már ritkán történt meg, az isten inkább papjai útján jelentette ki akaratát. A misét rendesen maga a püspök mondta, õ szolgáltatta ki kenyér és bor színében az úrvacsorát is, s õ merítette vízbe a keresztelendõket a terem keleti sarkában a padlóba mélyesztett, háromlépcsõjû márványmedencében.

A teremben már rezgett a forró levegõ, és szivárványgyûrû vette körül a falitartókban lobogó, nagy viaszgyertyákat, amikor a püspök belépett. Szokatlan izgalom fûtötte a lelkeket, és tette csillogóvá a szemeket. Ez más volt, mint az istennel való érintkezés mindennapos extázisa. A földi életben várható nagy változás láza feszítette meg az idegeket.

A püspök rövid imádság után, amelyben arra kérte az istent, hogy világítsa meg az elméket, bejelentette, hogy a nikomédiai atyafiak követe akarja üdvözölni a Krisztusban össze­gyüle­kezett antiochiai testvéreket. Nemcsak arra kérte õket, hogy hallgassák meg istenfélelemmel, hanem szokatlanul, keresztény nyugalomra is intette õket.

A figyelem biztosítva volt, mihelyst Ammonius föllépett az emelvényre. De az is mindjárt megtetszett, hogy ma nem lesz nyugalmas estéje a gyülekezetnek.

Sokan hallották már kint a forumon, s mindenfelé híre szaladt, hogy az Isten embere megjelent Antiochiában, megjövendölte a világ közel végét és a gazdagok elkárhozását. Zúgó moraj fogadta, amely azonban nemsokára a csalódás suttogásának adott helyet. Isten embere nemcsak a prófétákat idézte hibásan, hanem Krisztus szavait is. Mikor észrevette a hívek nyugtalankodását, hirtelen reszketni kezdett, a szeme fölakadt, a száját hangtalanul mozgatta, majd irtózatos üvöltésben tört ki, és lezuhant az emelvényrõl.

- Itt van-e Pantaleon, az orvos? - kiáltott a püspök. Azonban hangja gyönge volt, szájról szájra adták tovább a kérdést, úgyhogy idõ tellett belé, míg a késõn érkezett s a porticusban megrekedt orvos jelentkezett.

- Itt vagyok, azonnal megyek!

Addig is, míg az orvos utat bírt magának törni, a diaconusok meghintették szenteltvízzel a nyavalyatörött embert, amitõl annak vonaglásai rögtön megszûntek. Mire Pantaleon odaért volna, akkorra már õ megint az emelvényen állt, és folytatta beszédét.

- Testvéreim - kezdte, s érezni lehetett, hogy még nem egészen ura fátyolozott hangjának -, most ti szemtanúi voltatok annak, hogy a Sátán mint akarta megakadályozni Isten legkisebb szolgáját kötelessége teljesítésében. Elõször, láttam, megrontotta a ti fületeket, hogy ne azt hallja, amit én mondok, s így kétséget támasszon bennetek.

Álmélkodó felkiáltások hallatszottak. Sokan hangosan beismerték, hogy õk is azok közé tartoznak, akik a Sátán incselkedése következtében rosszul hallottak. Ezek lelkükben és arcukban megvidámodtak azon, hogy Isten méltónak találta õket próbára tenni az ördög incselkedésével. Olyan nyilvánvaló kitüntetés ez, amilyen ritkán éri az embert. Szinte mámoros fölkiáltások biztatták az egyre jobban erõre kapó Ammoniust, hogy folytassa az ördög mesterkedésének leleplezését.

- Azután ellenem intézett orvtámadást a sötétség fejedelme. Megrázott, hogy megfélemlítsen, és megkötözte nyelvemet, hogy el ne mondjam nektek azt a látomást, amelyet a Sinai hegyén nyertem, amikor Isten parancsára elmenekültem a bálványimádó helytartó poroszlói elõl.

Mindenfelõl lángoló szemek és az álmélkodástól felnyílt ajkak fordultak Isten kiválasztott embere felé. Sokan hallották gyermekkorukban, hogy apáik és nagyapáik idejében, mikor az igaz hitet üldözõ császárok kínozták a keresztényeket, majd minden embernek volt látomása. Ezt a békében élõ nemzedéket már nem tartotta erre érdemesnek az Isten. Legtöbben elõször láttak olyan embert, akit látomásra méltatott a Krisztus.

A látomás tagadhatatlanul elég világos volt. A tízparancsolat hegyén alvónak Dániel próféta jelent meg, amint Baál templomában szurokpogácsával dögleszti meg a sárkányt. A látomásbeli sárkány azonban bíborba volt öltözve, és homlokán gyöngyös diadémot viselt. Aztán fölébredt, és kérte az Istent, világítsa meg, mit jelent ez a látomás. Erre új látomása támadt, de az már éberen. A bibliai gonosz fáraó jelent meg neki, amint bíbortakarós ágyában lángok közt feküdt, és elhamvadt egész palotájával együtt.

A hangja most már süvöltött, és mint a végzet nagy fekete madara csapongott a hivõk feje fölött.

- Én mondom nektek, hogy mire a hold harmadszor megújul, nagy dolgok történnek a földön. Mint tûz a szalmát, megemészti Isten haragja azokat, akik ellene vannak. Pedig mindenki ellene van, aki nincs vele, és õ nemcsak ellenségeit teríti le, hanem a langyosakat is kiköpi szájából.

A fekete ember szavai befejezéseül keményen föllendített karjával mint fenyegetõ karddal mind a négy világtáj felé keresztet szabott a gyülekezetre. Mindenki megfélemülve hallgatott, maga a püspök is némán csukta le a szemét, mintha nem akarná látni az elkövetkezendõket. Pantaleon azonban megtörte a csöndet. Azzal kezdte, hogy az ördög gyakran ölti magára az angyalok alakját, és nyíltan megmondta, hogy a Sinai-hegyi látomást ördögi lesvetésnek tartja.

- A legnagyobb keresztény erény a türelmesség. Ha a Messiás békességben tûrte arcul­veretését, megköpdösését, megostorozását és fölfeszítését, mi igazán türelemmel elviselhetjük, hogy senki se bánt bennünket.

- Isten azt akarja - fejezte be szavait -, hogy vetése csöndben nõjön, és elborítsa az egész világot. Neki nincsenek látomásai, de azt hiszi, nemsokára olyan lélek fog újjászületni a kereszténység vizében, akit Krisztus anyja érdemesnek fog tartani a saját koronájára.

Mindenki tudta, hogy a császárné megtérésére céloz. Valakinek a száján felzendült egy himnusz az egyedülvaló Isten dicsõségére. Vele énekelte az egész gyülekezet. Senkinek se jutott eszébe, hogy a dallam ugyanaz, amelyen Jupitert tisztelte papjainak kórusa, s amelyre néha táncra perdült a nagyurak víziorgonás palotáinak tövében ácsorgó csõcselék. Az arcokat besugározta az elragadtatás szent derûje, a fölfelé szegezett, fénylõ tekintetek elõtt szétnyílt a mennyezet, kettéhasadt az ég kárpitja, látták a csillagok felett az Atyát, oldalán a Báránnyal s körülötte a szentek tündöklõ, fehér tógás seregét.

Az ének megnyugtatta a lelkeket. Boldogan hallgatták meg Gorgonius kamarást, aki társa, Dorotheus nevében is beszélt. Nem kérkedésképpen, csak az igazság kedvéért mondta el, hogy Isten kegyelmének õket kettõjüket tetszett kiválasztani a várható nagy változás eszközéül, amelyrõl mindenki beszél. Elbeszélte, hogy az õ jelenlétük ijesztett rá a bálványokra, s ennek köszönhetõ, hogy most a császár összeszámláltatja a keresztényeket. Egy görbe hátú, kopasz ember - mindenki tudta róla, hogy Anthimius az, az apatéi presbiter, aki bátran megvallotta hitét a császár elõtt, s ezért kegybe jutott nála - különösen meghatotta a gyülekezetet. Azt mondta, hogy Diocletianus nagyobb császár, mint bizonyos Trajanus nevezetû volt, aki arról nevezetes, hogy az õ uralkodása alatt volt Antiochia püspöke Ignác, az Isten nagy szentje.

- Ki vagy te, démon, aki törvényeinket áthágod, és másokat is arra csábítasz? - kérdezte Trajanus a szenttõl.

- Senki se merje az Istenhordozót démonnak nevezni felelte a szent.

- Ki az az Istenhordozó?

- Aki Krisztust a szívében hordozza.

- És te olyan vagy?

- Igen, mert írva vagyon, hogy: én õbennök leszek, és õk énbennem.

Erre Trajanus megparancsolta, hogy Ignác Rómába hurcoltassék, és ott a nép gyönyörködtetésére vadállatok elé vettessék.

- És mégis tudva vagyon elõttetek, testvérek - nézett körül a presbiter a gyülekezeten -, hogy Isten irgalma még ennek a vérontó császárnak is megkegyelmezett. Mert úgy mondják, hogy máskülönben jóravaló ember volt, és csak ezért az egy gonosz cselekedetéért került a pokolba. Késõbb azonban egyik csodatevõ nagy püspök arra kérte az Istent, hogy az õ kedvéért kegyel­mezzen meg ennek a Trajanusnak, mert az építette föl az õ szülõvárosát, amit a földindulás elpusztított. Mármost az Isten megtette azt, hogy angyalaival kiemeltette a császár holttestét a sírból, odavitette a püspökhöz, az megkeresztelte, s erre Trajanus lelke kiszabadult a pokolból. Ha ilyen irgalmat talált ez a hóhérszívû imperátor, akkor én hiszem, testvéreim, hogy ez a mi császárunk, aki majdnem keresztény már, még életében meg fogja látni az Isten országát.

Mindenki hajlandó lett volna ezt hinni, ha fel nem szólal Minervianus is, akinek nagy volt a tekintélye a gyülekezetben. Tudták róla, hogy meghitt szolgája a naissusi szent asszony fiának, Constantinus princepsnek, s a gyülekezet elõkelõi még többet is tudtak, vagy legalább suttogtak róla. Minervianus egy kicsit lehûtötte a lelkesedést azzal, hogy senki se tudja biztosan, mi célja van a keresztények összeírásának. A katonaságnál vannak olyanok, akik nem jót sejtenek. Akármi lesz, az bizonyos, hogy a Dominus igazságos ember. De nem minden uralkodó van jóindulattal a keresztényekhez, s félõs, hogy ezek egyszer a maguk rossz útjára térítik a császárt is. Világért se szeretné, hogy az Isten a nagy uralkodót elszólítsa a birodalom élérõl, és a Trajanus megüresedett helyére rendelje. De könyörögni kellene az Istennek, hogy valami jellel mutassa meg a hatalmát a császár elõtt, és intse arra, hogy forduljon el a bálványoktól.

Az öreg katona beszédére sokan rábólintottak. De Mnesteren nem látszott, hogy egyetértene vele. Arra szólította föl a híveket, kérje ki-ki az Istent, hogy bölcsességével fordítson mindent jóra, és szentelje meg a békét az emberek között.

A gyülekezet megáldása után agapé következett, a testvérek egyszerû közös vacsorája, amelyen az élet apró-cseprõ dolgait is megbeszélték. Keresték Ammoniust, akinek a püspök maga mellett jelölt ki helyet, de nem találták. Másnap se, harmadnap se jelentkezett. A hiszé­kenyebbek arra célozgattak, hogy Isten talán csak erre az alkalomra hozatta ide angyalaival Thebaiból, a remeték pusztájából, mert valóban azok közül valónak látszott. De lassanként fenyegetõ jóslataival együtt feledésbe ment. Annál inkább nem beszélt róla senki, mert a remélt változás se következett be. A keresztényeket belajstromozták ugyan, de se méltóságokat, se földeket nem osztogattak nekik. A régi keresztényeket ez nem rendítette meg hitükben, de a lágytojás-keresztények elmaradtak a gyülekezetbõl. Mnester sokat látta reggeli sétáján, hogy kis elhajított fakeresztek hevernek az út szélén, és úsznak az Orontész habjain. Ami útjába esett, fölszedte, és eldobóikért Istenhez bocsátott egy-egy fohászt.

A tél vége felé azonban a praefectus hívatta a püspököt. Azt kérdezte tõle, emlékszik-e arra a szõrös, fekete emberre, aki az udvar elköltözése elõtt való nap olyan kavarodást csinált a foru­mon. A püspök emlékezett rá, de nem tudott róla semmit. Se azt, hogy ki volt, se azt, hogy hová lett. Arról természetesen hallgatott, hogy a nikomédiai püspök emberének mondta magát.

A praefectus nem mutatott bosszúságot. A császári udvarból keresték ugyan az illetõt, de azt nem tudatta a leirat, miért. Ebbõl gondolta, hogy nem lehet fontos a dolog.

Hanem pár hét múlva Nonnus látogatta meg a praefectust, most már mint fõkamarás. A kereszt, ha nem mutogatta is, szerencsét hozott neki. Kinevezték az antiochiai szent palota fõgondnokává, s ebben a magas méltóságban tette tiszteletét a praefectusnál. Õ aztán már többet tudott mondani a szõrös emberrõl. Mercurius isten papja volt valahol Júdeában, még­pedig nagyon hitbuzgó pap. Kicserélte a templom arany és ezüst szobrait és edényeit rézzel és ónnal. Igaz, hogy ilyesmit maga a halhatatlan isten is elkövetett már gyermekkorában, de azért, úgy látszik, papja csínyjét mégis rossznéven vette, mert nem védelmezte meg, mikor korbácsra ítélték. Úgy beszélik, hogy aztán mindenfelé csavargott, minden volt, s utoljára keresztény lett. Ebben a minõségben itt Antiochiában bujtogatott a császár és az istenek ellen.

- Ugyan mást is beszélnek, de jobb, ha az ember se hall, se lát - mondta Nonnus az udvari ember tapasztaltságával.

A praefectus is ezt tartotta. Egy szót se szólt róla, hogy a templomtolvajnak Galerius caesarral is lehetett valami összeköttetése. Csak ennyit jegyzett meg:

- Akkor mégse jár most valami jó világ a keresztényekre.

Nonnus legyintett.

- Majd jár még õrájuk rosszabb is. De nem is érdemelnek jót az istentelenek. Láttam én ezt elõre.

- Én is mindig mondtam, hogy ezek a legveszedelmesebb ellenségei az emberi nemnek.

A két nagytekintetû férfi merõn nézte egymást. Mindkettõ látta a másiknak a nyakában a keresztet, s örült neki, hogy épp ezért nem kell egymástól félteni a nyakukat.

Nagyon melegen búcsúzkodtak. Amint a praefectus magára maradt, bezárta az ajtaját, és mindent fölforgatott a szobában. Úgy rémlett ugyan neki, hogy régen tûzbe dobta a keresztet, de nem volt nyugta addig, míg meg nem gyõzõdött róla, hogy nincs sehol, tehát csakugyan elpusztította.

Nonnus már rég túlesett ezen a gondon. Hitt benne, hogy a kereszt hozta meg neki a szerencsét, de félt is tõle, hogy amennyi mindent hallott, bajba juttatja a kereszt. Kis vasládába zárva elásta a szent palota kertjében. Ki tudja, milyen idõk jöhetnek még, mindig jó, ha az ember elõrelátó.