|
Quintipor
tenyerébe hajtott állal üldögélt abban a kis fülkében, amelyet Heptaglossus, az
alexandriai könyvtár igazgatója bocsátott rendelkezésére Bionnak a nagy
olvasóterem mellett, ahol tudós rabszolgák ásítozó hada várakozott a
látogatókra. A matematikus penészes tekercsei az asztal alatt hevertek, a
magister azokat a pergameneket teregette maga elé, amelyeken a gadarai
Meleagrosz gyûjtötte össze a régi görög költõk szerelmi epigrammáit.
Stephanosnak, vagyis Koszorúnak nevezte mûvét, amelybõl csakugyan mezõk és
kertek illata áradt. A szívek rég elporladtak, amelyekbõl ezek a finom és
kecses virágok hajtottak, de az élõ szívek mindig úgy érezhették, hogy az õ
vérük élteti ezeket a harmativó nárciszokat, ezeket a mézcsorgató
kökörcsineket, ezeket a mámort lehelõ rózsákat.
A mámor még
idegen volt a magisternek. Nemrégiben talán éppen ezért a gyerek éretlen
mohóságával kapott volna azokon a verseken, amelyekben Erosz pajkos mosollyal
emeli fel a fátyolt a tengerhabból született istennõ édes titkairól. Most
öntudatlan szeméremmel göngyölte vissza azokat a pergamentekercseket, amelyekre
míniummal írta a sistergõ szavakat a nyilván elragadtatott másoló. Ellenben
sokáig nem tudta letenni kezébõl a messenai Alkaiosz dactylusait.
Gyûlölöm én Éroszt, ki
nyilát nem vadra feszíti,
Csak szívem veri át vashegyü vesszejivel.
Gyönge madárka szivem, rejtõzni se, szállni se képes,
Nem méltó isten fegyverihez kicsi cél.
Azzal már
rég tisztában volt, hogy szereti a nobilissimát, de valahogy másképp, mint az
athénéi meg a korinthoszi lányokat. Azokkal ha együtt volt, kacagott,
futkározott, s fiúk szokása szerint bánt velük. De sohase jutott eszébe, ha nem
látta õket, legföljebb az álmát zavarták meg, és akkor Bionnal nevetett rajtuk.
A nobilissimát minden eszébe juttatta. Ha a holdra nézett, kinyújtott karjait
és vérehagyott arcát látta maga elõtt, napsütésben az õ aranyfényét érezte.
Nemcsak a pálmák, a sirályok, a gyöngyházszínû tenger megborzongásai voltak az
õ követei, amelyek mind mintha rokonai lettek volna, a rút dolgok is rá
emlékeztették. Az antiochiai tüzet ugyan rég kiheverte, de a hosszú fekvésbe
belesápadt, ami annál feltûnõbb volt, mert homlokán rózsaszínben feszült az új
bõr. A császár mindennapos sétákat parancsolt rá, s õ keresztül-kasul bolyongta
az óriás várost. Ha a gyárnegyed sikátoraiban pocsolyákat vagy szemétkupacokat
kellett kerülgetnie, az jutott eszébe, milyen óvatosan és kecsesen tipegne õ
itt apró saruiban. Piszkos kis gyerekek kergetõztek a házak elõtt, nyakukban
bronz-csörgõvel, ami elijesztette a rájuk leselkedõ gonosz démonokat, és egyben
mindig tudatta az anyákkal, hogy kicsinyeik merre járnak: az õ fülébe a
nobilissima kösöntyûi muzsikáltak. A hatkilométeres drómoszon, az
oszlopsorokkal beszegett fõutcán nemcsak görögök és egyiptomiak, hanem etiópok
és arabok, líbiaiak és szkíthák, perzsák és hinduk is barangoltak, s köztük a
birodalom minden fajtájának szabados viseletû asszonyai. Alexandriában mindent
eladásra kínáltak, és mindenre akadt vevõ. Quintipor egy nõt se látott
egészben, de mindannyiban talált valamit, amiben nem vetekedhetett a
nobilissimával. Egy numidiai pirosra festett struccokat terelgetett maga elõtt,
s õ hallotta, amint a nobilissima csodálkozó kislány módjára csapta össze a
kezeit. S mikor egy illetlenkedõ pávián acsargott rá, melyet láncon vezetett
egy óriás núbiai mint kisebb testvérét, akkor hallotta nyelve hegyét kidugva
kacagni a nobilissimát, s neki magának is nevetésre szaladt a szája.
Igen, a
magister sokat gondolt mosolyogva a caesar lányára, de ha együtt volt vele,
nehezen indult meg a szava, és mindig idõ kellett neki, míg össze tudta szedni
magát. Nem félénkség volt ez, mint kezdetben, valami más elfogódottság,
amelytõl nemcsak hogy szabadulni nem tudott, hanem annál elhatalmasodottabbnak
érezte, mentõl többször volt együtt a lánnyal. A nobilissima, aki már az elsõ
találkozásukkor pajtásságot fogadott neki, amivel akkor meg is riasztotta egy
kicsit, megtartotta, amit ígért. Még a császárnénak is tudott hízelegni, hogy
közelébõl egy-egy mosolygást vethessen neki - ebbõl nem is csinált titkot a fiú
elõtt, s Quintipor maga is észrevette. Mikor égési sebeivel ágyba fektették,
órákig elfecsegett nála kedves szeleburdisággal az udvari emberekrõl, a
princepsekrõl, a katonai táborokban töltött gyermekkoráról, Romula nagyanyjáról
és az öreg Trulláról. Mindig jólelkûen és mindig csúfolódva egy kicsit, és néha
egészen közel hajolva az arcához, ha párnát igazított a feje alatt. Nem,
Quintipor igazán nem félt már a vad nobilissimától, csak mindig úgy érezte,
hogy sírhatnékja van valamiért, s legfeljebb akkor szorult el a szíve, ha úgy
érezte, hogy nem sikerül lenyelni könnyeit. Nem szeretett volna nevetségessé
válni, de igazán nem mondhatta volna meg, mi leli, hiszen maga se tudta.
Szerencsére a lány nem vett észre semmit. Csacsogott, nevetett, tréfázott, vele
még többet és még kedvesebben, mint mással. Mert hiába mondta magát vad
nobilissimának, Quintipor arra már rájött, hogy szeretetreméltóság volt a természete.
S mert önmagáért volt szeretetre méltó, válogatás nélkül mindenkihez az volt. A
princepsekhez, a rabszolgákhoz, az úton a hajóskapitányhoz s itt Alexandriában
az öreg Bionhoz és Lactantiushoz.
- Tûzbe
tudna az ember érte ugrani - lelkesedett Lactantius, mikor a nobilissima
egyszer azt mondta neki, hogy ha fiú volna, mindig a lábánál ülne, úgy lesné
szájáról a szót.
- Tûzbe -
bólintott Bion helybenhagyóan. - Mégpedig hûtõzni.
Noha
Quintipor tudta, hogy Bion ezt csak tréfából mondja, mégis elismerést érzett
benne, és örült neki, hogy a matematikus nem úgy beszél, mint Antiochiában. De
ezzel egyszerre kedvetlenséget is érzett az öregek lelkesedése miatt.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy legyen valaki a világon, aki térdre ne
boruljon a nobilissima elõtt, s ha tudott volna olyant, azt éppen úgy
meggyûlölte volna, mint azt, aki csakugyan térdre borult.
Maxentius,
Varanes, akikkel látta. Egy illíriai centurio, aki lovagolni tanította, s meg
akarta szöktetni már tizenhárom éves korában. A lány maga beszélte ezt,
mosolyogva, de gyanúsan fénylõ szemmel. Galerius egyszer észrevette, hogy a
centurio, mikor tenyerét tartotta kengyelül a lóra szálló lány elé, ujjaival
szorosabban fogta a lábát, mint szabad lett volna. Keresztre feszíttette a
vakmerõt. Másokat is említett, akikkel barátságban volt. Egy flament, aki
tábori papja volt az apjának, s õt, aki csak görögül tudott, megtanította
latinra. Szép és okos volt, mint Apolló, most az augustalisok feje Rómában. A
szobrászt is kedvelte, aki Atlantának akarta megmintázni, de kicsinylette a
keblét, és nem találta elég izmosnak a vállát, azért csak Hébét faragott róla.
A szobor Galerius sirmiumi palotájában van, a szobrásztól azután kapott még
egy-két levelet, de már rég nem tud róla. Sajnálná, ha már nem élne. Már deresedõ
ember volt, de mindig jókedvû és asszonyok nyelvén tudó és elmésen hazug, mert
ion ember volt, és sokfelé megfordult a világban.
Ennyi
mindent elmondott a nobilissima magáról, és az most mind benne kavargott a fiú
szívében, ahogy a messenai költõ verse megakasztotta. Gyûlölöm én Éroszt... Nem, õ nem a nyilas gyermeket gyûlölte,
akinek vashegyû vesszeje nemcsak beletalált, hanem bele is tört a szívébe.
Fájt, fájt, de ebben a korban a fájdalom édesebb a szívnek, mint az öröm.
Quintipor azt gyûlölte volna, aki a nyilat kihúzza a szívébõl. Ezért kellett
titkát elrejteni Bion elõtt, Lactantius elõtt, az egész világ elõtt, s maga
elõtt a nobilissima elõtt. Mindenki arról akarta volna meggyõzni, hogy ködképet
ölel, mint Ixión, s ha nem akar annak tüzes kerekére jutni, ne a csillagok közt
kereskedjen, hanem a kikötõsoron. A nobilissima is azt mondta volna? Quintipor
még gondolatban se jutott el soha odáig, hogy talán a nobilissima is szereti
õt, s hogy azt meg is lehetne kérdezni tõle. Ixión nem azzal vétkezett, hogy
beleszeretett az Olümposz királynõjébe, hanem azzal, hogy ezt nem titkolta el
elõle.
Tovább
nyitogatta a tekercseket. A számoszi Aszklépiadész került a kezébe.
Oldogatom, bontom
remegõ kezeimmel az este
Szépnevetésû babám tarka virágos övét,
Jaj nekem, Aphrodité! Ez volt beleszõve arannyal:
Csak te szeress! De ha látsz mással is élni, ne bánd!
Csak te szeress... Összefacsarodott a szíve. Ki lehetett a
számoszi Aszklépiadész szép nevetésû babája? Annak is olyan szeme volt,
amelyiken csak kifelé lehetett látni, de befelé nem? Az is nevetett mindenkire,
hogy senkié se kelljen lenni? Számoszi Aszklépiadész szívébõl is úgy áradt az
erekbe a keserûség, mint a mirhába mártott szivacsból, mikor ezeket a
disztichonokat írta?
Félretolta
a tekercseket, és a nílusi nádból metszett tollal szíveket rajzolgatott az
asztalon talált papirus-lapra. Sok-sok szívet rajzolt már, az egész asztalkát
be lehetett volna velük teríteni, mikor észrevette, hogy a calamus nincs is
bemártva. Elõkereste a bronz atramentumot, fölkavarta benne a fekete
szépianedvet, és most már csakugyan látható betûket írt, keze mozgásához
lábafejével vervén az ütemet.
Úgy
belemerült az írásba, hogy nem hallotta meg a selyemsuhogást. Csak akkor
rezzent össze, mikor a lány virágszagú keze hátulról befogta a szemét.
- Most
találd ki, magister, melyik Khárisz fogta be a szemed a három közül.
Kigyulladt
arccal ugrott föl.
- Bocsáss
meg, nobilissima.
- Nem
bocsátok meg, Quintipor. Mért nem felelted azt, hogy mind a három Khárisz
egyszerre? Jaj, ez a kisfiú annál többet felejt, mentõl nagyobb lesz. Mutasd a
homlokod? Ó, most te jobban ki vagy festve, mint én. Fáj?
Quintipor
úgy érezte, meg kell halni a gyönyörûségtõl, ahogy a karcsú ujjak végigfutottak
a kegyetlenül feszülõ bõrön. Odaadta volna érte az életét, ha a szája is
megégett volna.
- Most nem
fáj.
- Remélem
is - mondta a lány, s egy pillanatra egész tenyerét ráfektette az égõ homlokra.
- Mit dolgoztál? Rosszkedvû még a császár? Igaz, hogy valahol Szíriában katonai
lázadás volt? Tudod, hogy egy hónapja itt vagyunk már, és azóta csak kétszer
láttalak? Csak nem választottál magadnak új pajtást? Felelj már, Quintipor!
Már nem
Gránátvirág! Quintipor láza hirtelen elmúlt. Rátalált a józan hangra.
- Melyik
kérdésedre parancsolsz elõbb feleletet a sok közül, nobilissima?
A lány
elnevette magát.
- Már
megint szeleskedtem, ugye, bölcs magister? De tudod, olyan jó, hogy
kibeszélgethetem magam egy kicsit. A császárné mellett szoborrá dermed az
ember. Félõs, hogy megint elõveszi a régi betegsége. Csak jönne már az a
Pantaleon!
- Három
napja külön hajót küldött érte a császár.
- Tudom, de mikor
ér az ide vissza? Képzeld,
addig nekem kell felolvasnom azokat a meséket.
- Micsoda
meséket?
- Amiket
ezelõtt veled olvastatott a császárné.
- Azok nem
mesék, nobilissima, hanem szent könyvek. A keresztények szent könyvei, amiket
mindenfelé el kellett égetni.
- Bárcsak
ezeket is elégették volna. De
unom, de unom, de unom a szenteket, Quintipor! Egész beléjük betegszem már.
Fölkuporodott az
asztalra, és harangozni kezdett a selyem-dalmatikából térdig kibúvó lábával.
Nem látszott se betegnek, se unatkozónak. Aranypor szikrázott a hajában, és
aranycsillámok ragyogtak a szemében.
-
Canopusban voltál-e már? Nem? Akkor minek jöttél te Alexandriába? Az egész
életedet ezekkel a penészes vénemberekkel akarod tölteni? Ugyan azt hiszem,
Canopusban még õk is táncra kerekednének. Te, én oda kiszöktetlek egyszer
téged. Csónakázunk, táncolunk, becsípünk, jó? Kijössz velem, Quintipor?
A fiú összeszedte minden bátorságát. Odaállt a lány elé.
- Nobilissima! Kérdezhetek valamit?
- Jaj, hogy ezt is megértem! - csapta össze a lány nevetve a
kezét. - Te kérdezni akarsz tõlem valamit? Mondjad, Quintipor.
- Megbántottalak valamivel?
A lány elkomolyodott. Észrevette a könnyet a fiú szemében.
Ujjai hegyével fölemelte az állát.
- Gránátvirág? Ugye, azért kérded?
A fiú nem tudott szólni, csak bólintott.
- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan a lány. - Mindig
az vagy, ha egyedül vagyunk. De
most nem vagyunk egyedül. Nem hallod?
A nagyterem
felé intett. A fiú már régebben hallott onnan valami kacarászást, de nem vetett
rá ügyet.
-
Megszöktem tõlük - súgta a lány -, mert nagy beszédbe voltak merülve. De minden
percben kereshetnek. Maxentius és Genesius.
- A mimus?
- kérdezte Quintipor megütõdve.
Genesiusnak,
a színésznek az a híre volt, hogy az esztendõ minden napjára más szenátornét
osztott be magának, s a kimaradtak az év meghosszabbítását akarták kérni a
consuloktól. Különben háromgyermekes családapa volt, s nagyon szerette
feleségét, akit a Suburrából váltott ki. Az elõkelõ szeretõket csak azért
vállalta, mert velejártak hivatásával.
- Igen, a
mimus - mondta a lány most már hangosabban. - Láttad már játszani?
- Nem.
- Azt
mondják, még ilyen színész nem volt a világon. Nem játssza a szerepét, hanem
éli. Egyszer Atreusz szerepében igazán leszúrt egy szolgát a színpadon.
Különben a jövõ héten majd megláthatod.
- A császár
mind elbocsátotta az állami színészeket - mondta Quintipor kételkedve.
A lány
nevetve fügét mutatott neki.
- Akkor nem
jól ismered az államtitkokat. Maxentius kérésére tegnap visszavonta a
rendeletet. Annyi gazdag kereszténynek a vagyonát kobozták el, hogy most már
megint van mibõl istápolni a mûvészetet. Látod, magister, hogy nem vagyok én
olyan tudatlan kislány, amilyennek látszom. Olvass hamar hangosan valamit,
jönnek.
Maxentius nyerítése csakugyan közelebbrõl hallatszott. A
lány leugrott az asztalról, Quintipor hirtelen fölkapta a papiruslapot. Mire
észrevette tévedését, már érteni lehetett a közeledõk beszédét.
- Hamar! - sürgette a lány.
És Quintipor, bár inkább tüzes karikákat látott a szeme
elõtt, mint betûket, olvasott.
Homlokodat sisakos Pallasz és Hébe a szádat,
Karcsú bokád, csípõd, Küprisz adá kebeled,
Csak szemed a magadé, az a legszebb s én arra haragszom:
Mert minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet.
- Hogy hívják ezt a költõt? - kérdezte a lány, elsápadva a
festék alatt is.
Mire megismételhette volna a kérdést, Maxentius már átkapta
a derekát.
- Itt az ebédidõ. Kérem az ízelítõt.
A lány odatartotta az arcát, a princeps a szájára akart
lecsapni, de csak a fülébe bírt cuppantani. A nobilissima elvisította magát. A
színész, selyemtunikás, keselyû arcú férfi, térden állva szavalni kezdett.
- Engedd meg, Aphrodité-szemû istennõ, hogy midõn tanújává
tettél Mars istennel való bájos enyelgésednek...
A nobilissima nevetve közbevágott.
- Ne vess meg érte, Genesius, de a szemem a magamé,
Aphrodité más adományban részesített. A többit majd a színpadon mondd el, s én indítom meg a tapsot.
Aztán
odafordult a magisterhez.
- Mondtam
már, hogy keríts egy könyvtárost, aki össze tudja szedni a múltheti új
könyveket.
Quintipor
kisietett, Maxentius ocsmány nevetéssel nézett utána.
- A Dominus
életmentõje?
A
nobilissima hallatlanná tette a kérdést, és Genesiushoz fordult.
- Min
mulattatok olyan jól? Behallatszott a nevetéstek, engedjétek, hogy én is részt
vehessek benne.
-
Õistenségének kalandja volt egy kollégájával - nevetett a színész a princepsre.
- Szerencsés kaland, õ mindenütt gyõzelmet arat, és mindenünnen trofeummal tér
meg.
- Lábaid
elé rakom, istennõ - kacagott Maxentius, és egy borzas macskafarkat húzott ki
tógája alól. Canopusban járt, s az egyik kocsma elõtt ráhágott egy macska
farkára, amely a napon heverészett. A kocsmáros erre nekitámadt, õ kirántotta a
kardját, lecsapta a macska farkát, aztán a kocsmárost hagyta volna helyben, de
az akkor már jajgatva vergõdött a földön, ráborulva a nyivákoló állatra.
Egyszerre odarohant az egész utca kövekkel, dorongokkal, csákányokkal;
borotvált fejû papok ordítozva hadonásztak karjukkal az ég felé, s ha egy
katonai õrjárat oda nem fut, a dühöngõ tömeg emberélettel fizettette volna meg
a macskafarkat.
- Csak
aztán tudtam meg, hogy valóban hõstettet követtem el - vallotta meg Maxentius.
- Mert macska képében, mint utólag kiderült, itt maga Bubastis istennõ szokott
kandúr után kujtorogni.
Genesius
pedig a kikötõnegyedben tanulta meg, hogy Egyiptomban az istállóban is istenek
laknak. Egy aranyozott rácsú kert közepén kupolás márványépületet látott,
amelynek tetején aranykorong ragyogott. Elõször azt hitte, valamelyik
halhatatlan isten lakására bukkant rá, de amint megállt találgatni, melyik
lehet az, az épületbõl egy tehén dugta ki a fejét, bámész szemeit rámeresztve.
Genesius, aki mestere volt az állathangok utánzásának, a bika rekedt bõgését
hallatta, mire a tehén odakullogott a kerítéshez. Öreg jószág volt,
elnehezedett testû és totyogó járású, de azért viszonozta a bõgést, és fejét
odanyomta a rácshoz. A színész elnevette magát, és botjával megvakarta az állat
homlokát a két szarva közt. A jámbor tehénnek jólesett a simogatás, és hálából
megnyalta a színész kezét. Erre egy öreg Osiris-pap jött ki a házból, és
szerencsét kívánt Genesiusnak a kitüntetéshez. Elmondta, hogy ez a tehén szülte
a holdfénytõl megtermékenyítve azt a fekete Apis-bikát, amely Ptah isten
memphisi templomában lakik udvarával, a szolgálatára rendelt papokkal. Az
Apis-bika kedvéért isteni tiszteletben részesül a tehén is, amely szülte, csak
természetesen szerényebb méretûben, jászla nem aranyból van, hanem ezüstbõl.
- Barátom -
vonta az ölébe Maxentius a nobilissimát -, ebben az országban ökör az az ember,
aki nem bikának születik.
A lány
egyre az ajtót leste, s már kezdett haragudni arra, aki a könyvmásolást
kitalálta. Alexandriában a törvény mindenkitõl megkívánta, aki könyvet hozott a
városba, hogy azt mutassa be a nagy könyvtárban, s engedje át lemásolásra, ha
kívánják. Most nagy volt a forgalom, és soká tartott az újdonságok
összeszedése.
Végre jött
a fiú a könyveket cipelõ szolgával. Éppen akkor, mikor a lány elhelyezkedett a princeps
ölében. Egy pillanatra megállt, aztán elõreengedte a rabszolgát, õ pedig
kitámolygott a könyvtárból, mint a taglóval fejbe ütött állat.
|