XIX.

Heptaglossus, a múzeum- és könyvtárigazgató már két órája vezetgette Biont és Lactantiust a díszkertekben, amelyek a császári palotát, a könyvtárat, a múzeumot, a hozzájuk tartozó templomokat és oszlopcsarnokokat körülvették. A milliós város görög negyedének óriási kiterjedésû, elzárt része volt ez, tele történelmi emlékekkel és mûkincsekkel, mesterséges hegyekkel és vízesésekkel, ahová az alexandriaiak csak akkor juthattak be, ha olyan elõkelõ vendégeik voltak, akiknek engedélyük volt a belépésre.

A múzeumigazgató hatalmas termetû, méltóságos megjelenésû ember, aki fején babérkoszorút hordott, nemcsak azért, hogy az isteni Platónhoz jobban hasonlítson, hanem hogy gyér haját is takarja vele, semmivel se emlékeztetett arra, hogy pályáját mint gubacstörõ rabszolga kezdte a könyvtárnál. Már rég feledésbe ment akkori neve is, bámulói inkább „ércgyomrú”-nak hívták páratlan szorgalma miatt, amellyel több mint háromezer régi írót kivonatolt és magyarázott. Általában azonban Heptaglossusnak nevezték, mert hét nyelven beszélt. Barátainak csakolyan folyékonyan olvasta el egy Memphisbõl idecipeltetett Hathor-oszlop hieroglifáit, amelyekben valamelyik fáraó udvari költõje magasztalta a szépséget és szerelmet, mint annak a törött oszlopnak a zsidó feliratát, amellyel Antonius kedveskedett Kleopátrának. Éppen egy márvány­lap perzsa szövegét betûzte, amely Kambüszész halála kapcsán az istenek szörnyû bosszújával fenyegette meg a halandókat, akik nem adták meg nekik a tiszteletet, amikor a rhetor megtörölgette izzadó homlokát.

- Meleged van? - fordult hozzá Heptaglossus. - Nincs kedvetek lejönni a számába, megnézni a világbíró Alexander koporsóját? Odalent kellemes hûvös van, és mire feljövünk, akkorára elmúlik a nap heve.

- A szolgám is lejöhet? - kérdezte habozva Lactantius, s Antiochia öreg püspökére nézett, aki kopaszra nyírt fejjel, megszõrtelenített arccal roskadozott mögöttük.

- Miért ne? Azok a királyok, akiket most meglátogatunk, ma éppen olyan csöndesen fognak viselkedni, mint tegnap. Tegnap a császárt és a titkárát vezettem le hozzájuk.

A kripták - inkább márványkápolnák, oltárszerû tömbökkel, amelyekben egy-egy szarkofág feküdt - nem voltak mélyek. Az oszlopok közén keresztül a nap elöntötte õket fénnyel, amely­ben mint könnyû lepel ringott az ezüst triposzokon állandóan parázsló tömjén rétegbe sûrûsödött füstje.

- Mi tartjuk illattal õket - mutatott Heptaglossus a szarkofágokra, amelyekben a Ptolomeusok és családtagjaik nyugodtak. - Ennyit megérdemelnek tõlünk azoknak árnyai, akik a könyvtárt és múzeumot összehordták. Több örökséget hagytak a világra, mint ez.

Átmutatott a középsõ kápolnába, amelynek márványfalai ezüstlapokkal voltak borítva. Az ezüstrõl visszaverõdõ napsugarak különös fényt vetettek a terem közepén álló fekete kõtömbre, amelyen mézzel telt üvegkoporsó feküdt.

- Íme Nagy Sándor. A hatszáz esztendõhöz képest elég jól bírja magát.

A múzeummutogató nyugodt hangján mondta ezt, aki már nem hatódik meg önmagáért. A rhetor azonban elfogódottan tette a kezét a koporsóra, és akaratlanul meghalkította a hangját.

- Hát nem aranykoporsóba temették Babilonban Alexandert?

Bion, aki elõvette viasztábláját, és lerajzolta a soklapú, öreg prizmát, megelõzte a magyará­zattal Heptaglossust.

- Azt régen beolvasztották. Ez már egyiptomi munka.

- A páncélja is itt függött - mutatott az igazgató a falra. - De az is arannyal volt bevonva, és Caligula elvitette. Jöhet még olyan barbár is, aki a méz miatt töri fel a koporsót.

- Gondolod? - nézett rá Lactantius. Mintha keserûnek érezte volna Heptaglossus hangját.

- Minden megtörténhetik - vont az vállat. - Rendeletet kaptam, hogy szolgáltassam be a praefecturára a keresztények iratait a könyvtárból. Fölmentem megkérdezni, mit akarnak velük. Meg akarják õket égetni. Miért? Mert az a törvény, annak pedig eleget kell tenni. El tudtok ennél barbárabb dolgot képzelni? Holnap az juthat az eszébe valamelyik podvásfejûnek, hogy el kell kobozni Cicerót.

Bion nem állhatta meg, hogy el ne köhögje magát, rámosolyogva Lactantiusra. A rhetor hirtelen felkapta a fejét.

- Nini, hát az én szolgám hová lett?

Csak most jutott eszébe, hogy Mnester már az elsõ kriptától visszafordult, s azt is sejtette, miért. Nem akarta, hogy a bálványimádók tömjénfüstje megfertõztesse.

- Félek, valami baj érte az öreget - sietett ki a sírboltból, s amazok beszélgetve követték.

Mnester csakugyan olyan volt, mintha valami történt volna vele. Az arca kipirosodott, a szeme fénylett.

- Láttam, láttam! - lihegte Lactantius elé.

- Kicsodát? - kérdezte elképedve a rhetor. Tudta, hogy a keresztényeknek szoktak látomásaik lenni, s nem tartotta volna szerencsés dolognak, ha a püspöknek éppen ezen a helyen jelenik meg a Krisztus.

- A Gonoszt láttam, a bujtogatót! Azt az Ammoniust, aki fel akart bennünket lázítani a császár ellen. Ott! Ott! Látod? Mindjárt kiérnek az oszlopsor mögül.

Lactantius két papformájú embert látott, amint beszélgetve megálltak az oszlopsorhoz csatlakozó diadalív alatt. A kövéret ismerte, az Tages volt, a fõaugur. A másik hosszú, sovány, fekete ember volt, akinek vad tekintetéhez nem jól állt a sárga cingulussal átkötött, fehér tóga.

- Biztos vagy benne, Mnester? Vigyázz, máglyára ne juttass valakit ártatlanul!

A püspök megrémült. Nem, nem biztos benne. A Sátán a jó szemet is sokszor elkápráztatja, s az övé már öreg szem.

Lactantius hazaküldte a fölizgult embert, de azért megkérdezte Heptaglossust, nem tudja-e, kicsoda a sárga cingulusos ember.

- Dehogynem. Dsaresnak hívják, a Serapis-papok közül való, õ az isten nagy ünnepén a cerebroskop.

- Az agyvelõkben olvas? - kérdezte Bion. - Akkor nehéz mestersége lehet, mert sokat kell neki üres lapra nézni.

Heptaglossus nevetett.

- Csak egy agyvelõbe néz. A nagy ünnep egy évben egyszer emberáldozattal jár, s annak az agy­velején mindig van írás. Minálunk készül hozzá a tinta gubacsból, mézgából, szilfium­gyökérbõl és bíborcsiga nedvébõl.

- Tréfálsz?

- Nem én - mutatta Heptaglossus a tenyerét. - Látod, ha ide írok valamit azzal a tintával, nem látszik belõle semmi, mert a szilfiumgyökér láthatatlanná teszi. De ha ráteszem a forró agyvelõt, az mindjárt beissza, s csak rá kell fordítani ide a másik tenyérre az agyat, úgyhogy az írás legyen felül, mindenki elolvashatja a maga szemivel.

Bion rábólintott, hogy most már érti. Az õ anyja nem úgy jövendölt, de most már csak így beszélnek az istenek az emberekkel.

Lactantius elcsodálkozott rajta, hogy a múzeumigazgató ilyen könnyedén beszél a szent dolgokról. Körülnézett, és azt kérdezte tõle:

- Nem vagy te keresztény, Heptaglossus?

- Majd éppen neked megmondom, a császár barátjának - nevetett a tudós.

Lactantius tiltakozott. Alexandriában még nem is hívatta a császár. S õ különben is rhetor, nem curiosus.

- Tréfáltam, Lactantiusom - komolyodott el Heptaglossus. - Meg merem én nektek mondani az igazat.

- Tehát csakugyan keresztény vagy?

- Csak mostanában jöttem rá, hogy az vagyok. Mióta üldözik õket. Azelõtt nem érdekeltek. Mi közöm nekem a mások isteneihez, mikor a magaméihoz sincs semmi? Tudjátok, úgy voltam az istenekkel, ahogy a magunkfajta ember lehet. Ne kívánják tõlem, hogy a dolgukba ártsam magam, én se kívánok tõlük ilyesmit. Ami kötelességem, annak legjobban szeretek magam eleget tenni, mert félek, hogy Osiris nem végezné el helyettem, vagy nem olyan jól csinálná. Nem bízhatom Herculesre Arisztotelész kivonatolását, még akkor se, ha olvasni tud, amiben nem vagyok biztos, és ha én magyarázom Empedoklészt, az nekem világosabb, mintha Apolló teszi. De ezt csak addig gondoltam így, míg bele nem fogtam a keresztények könyveinek másolásába.

- Te keresztény könyveket másolsz?

- Azt kellene csodálnod, ha nem tenném, s akkor én nagyon rossz múzeumigazgató lennék. Én nem azért fogtam a másolásba, mert keresztény akartam lenni, hanem mert nem akartam, hogy elvesszen valami, amiben emberi szellem van. A törvénynek eleget kell tenni, de ami szellem, azt meg kell menteni akkorra, mikor a törvény elmúlik.

Eközben már kiértek a drómoszra, Alexandria korzójára, amely nyílegyenesen futott a Mareotis tavától a tengerig, s elválasztotta az elõkelõk márványvárosát a gyári negyedtõl és a szegények viskóitól.

Kelet felõl zûrzavaros lárma hallatszott, mintha emberek ezrei ordítoznának bele egymás szavába.

- Semmi - legyintett Heptaglossus -, ezek mindig jajgatnak. Bámulatos, hogy még mindig gyõzik tüdõvel. Mondhatom nektek, hogy az a Pál nevû keresztény, akinek a leveleit most másolom, bár nem tudott görög helyesírást, és fogalma se volt a szavak eleganciájáról, s még annyit se értett a filozófiához, mint Seneca, az istenhez sokkal közelebb jutott, mint az arany combú Püthagorász. Azt merném mondani, hogy az ölébe ült az istennek.

Nehéz lábak dobbanásától rengett a föld. A korzó viháncoló néptömege szétnyílt, és utat engedett a tízes sorokba osztott, csak lágyékkötõbe öltözött, fáradt rabszolga-falkáknak, akiket a papirusgyárakból, a bõrgyárakból, a selyemgyárakból és illatszergyárakból tereltek haza hajcsárok az ergastulumokba. A bõrgyáriakat a fanyar cserbûzrõl lehetett megismerni, az illatszergyáriak pedig a virágolajak szédítõ szagát árasztották meztelen testükbõl.

- Még az üveggyártók hátra vannak - magyarázta a rhetornak Bion, aki esti sétáin megtanulta már a takarodás sorrendjét.

- Azt hiszem, azok ma késõn szabadulnak - mosolygott Heptaglossus. - Halljátok! Ezek ma megint az istenek kedvét keresik.

Az ordítozás egyre erõsebb lett. A nap nyugaton merült a tengerbe, és a keleti égen csaptak föl piros lángnyelvek. S északról, a nagy kikötõ felõl is kurjongatás hallatszott. Rohanó embertömeg közeledett arról. A korzóról pillanatok alatt elszéledt a sokaság.

- Ez a kikötõ csõcseléke - húzta be Heptaglossus barátait egy árvanevelõ intézet porticusába, amelyet még Marcus Aurelius építtetett felesége, Faustina emlékére. - Álljatok félre, mert ezek nem nézik, kit gázolnak le.

Lactantius elõtt megképzettek a nikodémiai zavargások. Borzongva mutatott kelet felé.

- Keresztények laknak itt?

- Nem, azok most már mindenfelé laknak. A zsidófertályban van a kivilágítás.

Lactantius megkönnyebbedett. A régi római erkölcsök ugyan kivesztek, de a zsidógyûlöletet éberen tartották a halandók szívében az istenek. Abban mindenki egyetértett, aki nem volt zsidó.

- Megnézzük?

Heptaglossus sajnálta, hogy idõbeosztása aznap nem engedi meg ezt a szórakozást.

- De fogsz még ilyet sokszor látni - tette hozzá vigasztalásul. - Sajnos, az egyiptomi nép szemtelen, csúfolódó, kötekedõ, és nem tiszteli a római tekintélyt. Szerencse, hogy itt vannak a zsidók.

- Nem értem - mondta Lactantius.

A matematikus a vállára veregetett.

- Most már elhiszem, hogy kiváló történetíró lesz belõled, mert kezded nem érteni az össze­függéseket. Barátunk azt akarja mondani, hogy Alexandriában állandóan forradalom volna, ha nem volnának zsidók, hogy az egyiptomi nemzet ezeken adja ki a mérgit. Nem úgy van, Heptaglossusom?

- Szóról szóra. Már délelõtt hallottam, hogy ma készül valami, mert tegnap óta forrong a nép. Egy legionárius cica-macázott egy egyiptomi cselédlánnyal, aki Nílus-vizet hozott egy tökhajban. Ez mutatta, hogy az szentelt víz, és valami szertartáshoz kell. Ahogy ott játszottak egymással, a víz ráloccsant a katonára, az pedig beleköpött a tökhajba. Ezt meglátta valami istenfélõ egyiptomi, az lármát ütött, s egy óra múlva már talpon volt az egész Rhacotis, és azt követelte a helytartótól, adja ki a katonát, hogy õk azt engesztelésül megetethessék a szent krokodilusokkal. A helytartó természetesen nem tehetett mást, mint hogy azt mondta, a legionárius zsidó volt, és ott bujkál valahol az atyafiai közt. Most aztán agyonütnek néhány zsidót, esetleg a tûzbe hajigálják õket, s egy-két hétig békesség lesz.

A Porta Solis felõl, amely a városbástya végérõl nyílt a városba, fegyvercsörgés hallatszott. Egy szakasz lándzsás, kardos vigil vonult futólépésben a zsidónegyed felé. Heptaglossus pattintott az ujjaival.

- Nem szép napokat jósolok a keresztényeknek. A helytartó úgy tesz, mintha meg akarná védeni a zsidókat. Ha õ barátságot mutat a zsidók iránt, meg akarja õket nyerni a keresztények ellen.