XX.

A császár fogadószobájának ajtaja elõtt idegesen topogott a kamarás, aki a nomenclatori tisztet betöltötte. Az oszlopcsarnok tele volt küldöttségekkel, õ valamennyinek eladta protekcióját a sorrend tekintetében, s a Dominus még mindig nem adott jelt, hogy be lehet bocsátani a kegyelmét kérõket. Elõször Lactantiust parancsolta magához, azt elég hamar elbocsátotta a magister kíséretében, azóta azonban Bionnal van bezárkózva.

Lactantiustól csak azt kérdezte a császár, hogy volt-e Nagy Sándornak fia, és mi lett annak a sorsa. A rhetort nem lepte meg a kérdés. Tudta, hogy a császár a kriptákban járt, és bizo­nyosan akkor ébredt fel a kíváncsisága. Diodorus Siculus krónikájára támaszkodva adta meg a feleletet. A jegyzetek ugyan zavarosak és hiányosak, de az bizonyos, hogy legalább egy fia volt a világhódítónak, azt is Alexandernek hívták, s anyja a perzsa Roxane volt, Darius király leánya. A hadsereg ki is kiáltotta királynak, de mire emberkort ért volna, akkorára a diadochok, Nagy Sándor osztozkodó vezérei eltették láb alól. Valószínûleg Antipater fojtatta meg az anyjával együtt.

A császár figyelemmel hallgatta végig a rhetort, de minden megjegyzés nélkül bocsátotta el. Annál nyíltabban beszélt Bionnal. Mutatta neki felpuffadt gyomrát, s tapintatta vele a máját, melyet dagadtnak vélt. - Nem félsz-e, Bion - kérdezte nem éppen jókedvû mosolygással -, hogy nagyon hamar meg kell gyújtanod alattam a consecratiós máglyát?

Bion nem félt. Az utolsó holdfogyatkozáskor is megkérdezte a csillagokat, s azok állásában semmi fenyegetõt nem talált. Ami pedig a császár baját illeti, Pantaleon bizonyára azon is segíteni fog, mint ahogy az augustát meggyógyította.

- Nem gyógyította meg - csóválta a fejét a császár -, csak elaltatta valahogy a szenvedéseit. Most, hogy bizonyos közbejött kellemetlenség miatt Pantaleon nem jöhetett velünk, az augusta szenvedései megint fölébredtek.

Bion látta a császár arcáról, hogy mit ért a közbejött kellemetlenség alatt. Egy legyintéssel elhessegette magától a nikomédiai összeesküvésre való visszagondolást.

- Az augustát régi fejszaggatásain kívül most nyugtalanító álmok is gyötrik. Valamelyik éjjel megjelent neki álmában Pantaleon, két tenyerén tartván elébe levágott, véres fejét. Hiszen nekem egy szóval meg lehetne gyógyítanom, de nem merem, Bion, nem merem! Mikor nekem oly nehéz magamon erõt venni, hogy bízzak akkor titkot az anyaszívre?

- Uram, az anyaszív nem lehet áruló - igyekezett Bion biztatni a császárt.

- Ó, Bion, ha te azt tudnád, nekem mit kell kiállnom, aki csak apa vagyok! Amikor úgy érzem, hogy fiam szemében csak a császárnak kijáró tiszteletet és a jótevõt megilletõ hálát látom, de egy sugarát se a szeretetnek! Tudod, Bion, sokszor alig bírok erõt venni magamon, hogy rá ne tapossak diadémra és bíborra, és oda ne kiáltsak neki: Fiam, ölelj meg, nem a császár vagyok én, hanem az apád...

Jobbját bocsánatkérõen nyújtotta Jupiter krizelefantin szobra felé, amely a trónustól jobbra állott.

- Nem lehet, õmiatta nem lehet. Neki az én kezem által kell megkapni a bíbort, ahogy az istenek rendelte idõ letelik. Ki tudja, az istenek is megoltalmaznák-e, ha én akkor mellette nem állnék? Talán a Nagy Sándor fiának sorsára jutna. Nem lehet megbízni senkiben.

Elhallgatott, és tenyerébe hajtott fejjel, pillantás nélkül nézett maga elé. A matematikus sírás­hoz nem szokott szeme is kezdett elfátyolosodni, amikor látta, hogy az apai szeretet gyámol­talan, csüggedt gyerekké tette az öregembert, akinél fegyelmezettebb férfi száz év óta nem ült a császárok trónján. Aki össze bírta fogni markában a szétzüllött világot, az nem bírta visszatartani a könnyet, amely a nem pillantó szemekbõl végiggördült a sárga, ráncos arcon.

Eszébe jutott az antiochiai este, mikor elõször látta a hihetetlent, a síró Diocletianust, és bátorságot vett magának arra, hogy mint akkor, most is kérdezetlenül meg merjen szólalni. Dicsérni kezdte a fiát, milyen értelmes, és mennyire megkomolyodott.

- Félek, nagyon is komoly - nézett föl a császár. - Keveset van a maga korához illõ fiatalok közt. Igen, vettél észre valamit? Hiszen azért hívattalak, hogy számot adj. Erósz célba vette már a szívét?

Bion elmosolyodott. A császár mindjárt, amint Alexandriába érkezett, azzal bízta meg, hogy észrevétlenül figyelje meg a fiút, s kövesse sétáin is. Közeledik-e valahol ahhoz a nõhöz, akit a horoszkóp azzal jelentett be, hogy Venus kilépett házából, és oppozícióba lépett a Jupiterrel?

- Még aligha találkozhattak, uram. Talán nem is tudnak még egymásról. Quintiporra sok nõ szeme rátapadt már Alexandriában, de nem hiszem, hogy az övé rácsillant volna valamelyikre. Az bizonyos, hogy még nem láttam visszafordulni senki után. Az isteni nobilissima az egyetlen nõi lény, akitõl nem mer elszaladni.

- Titanilla? Örülök neki, hogyha az asszonyi nemhez szelídíti egy kicsit. Aranyfény õ, de... talán... már nem veszélyes.

Egy kicsit el is pirult a császár, amikor ezt mondta. Arra gondolt, hogy az õ fiának Venusa a Szûz házában lakik a horoszkóp szerint, és õ hallott olyan fecsegéseket Maxentiustól, amelyek szerint a nobilissima már nem lakik a Szûz házában. Ha nem lett volna neki olyan kedves a Galerius leánya aranyfényével és pillangós bájával, talán szóvá is tette volna a dolgot az apjának. Így azonban csak a princepset hallgattatta el szigorú figyelmeztetésével.

- Aranyfény, aranyfény - ismételgette, mintha el akarná felejtetni a matematikussal, hogy a császári család egyik tagjáról pirulva beszélt elõtte. - Örülök neki, Bion, ha kedvelik egymást, te azonban résen légy, és figyeld, mikor rátalál az igazira.

Csókra nyújtotta kezét a matematikusnak, aki most már maga is mert örülni, hogy urát földerülni látta.

- Ne félj, uram - hajtott térdet és fejet -, nem aludt vérû tanítványt neveltem én.

Mély bókolása közben nem vette észre, hogy a császár tekintete hirtelen elkomorodik. Aludt vérû tanítvány! A felesége álmára gondolt, de õ nem Pantaleon, hanem Quintipor vérbe fagyott, drága, szõke fejét látta maga elõtt. Mért szeretik az emberek mindenbe belekeverni a vért?

Becsöngette az öltöztetõ fõkamarásokat. A csengõ szava egész szobasort végigsivított. A fõmagasságú szolgák bent termettek, mielõtt az érchang elhalt volna, s mire ráadták a császárra a drágaköves bíbort, és homlokára illesztették a gyöngyös diadémot, kint halálos csöndben várták, kit szólít elõször a nomenclator. Õ maga is gondba esve nézegette a listát, várva a második csöngetést, amikor a türelmetlenkedõ kérvényezõket széttaszigálva olyan hivatalos személy állt elébe, akit soron kívül azonnal be kellett jelenteni:

- A szentséges Galerius caesar futárja.

A császár már trónon ülve fogadta a futárt, aki az adoratio után átnyújtotta neki a caesar lepecsételt levelét. Távozást intve a futárnak, maga törte fel a pergamentekercset, kíváncsian kezdett az olvasásába, aztán kedvetlenül ejtette az ölébe.

- Eh, már megint a keresztények!

Nem érdekelte, hogy hány templomot romboltak le, és hány püspököt, papot börtönöztek be a kettejük provinciáiban. A kappadóciai lázongásokról pedig már elõbb kapott közvetlen jelentést. Ott sok volt a keresztény, mint ahogy azelõtt sok volt a manicheus. Ez a tartomány a perzsákkal határos, s azoknak a keze bizonyosan benne van ezeknek a minden újságon kapó, állhatatlan lelkû lótenyésztõknek a felbujtásában. A papjaikat követelik vissza, majd vissza fogják õket kapni, csak egy kicsit csöndesedjék ez a kellemetlen nép. A birodalomnak nem érdeke, hogy éppen itt, a keleti határ legkényesebb pontján állandósuljon a nyugtalanság. Itt vannak a legfontosabb határvárak. Melitene... Mintha látta volna a város nevét Galerius levelében. Fölemelte a pergament, s szemét csakugyan odakapta az aláhúzott szó. Most már izgatottan olvasta. A helyõrség, a tizenkettedik légió néhány cohorsa nyílt lázadásban van. A keresztény katonák lefegyverezték nem keresztény tisztjeiket; egyelõre életben hagyják õket, mert papjaikat akarják velük kicserélni, de sorsuk nagyon kétséges. Az apatei lázadás nem katonai, s nem is volna olyan veszélyes, ha a falu közel nem volna Antiochiához. Így azonban, ha a kis dudvakazlat idejében el nem tapossák, félõs, hogy a különben is erõsen megméte­lyezett nagy város is lángba borul tõle.

- Apate, Apate... - tûnõdött a császár. Igen, az a falu, amelynek népe a tisztviselõkkel együtt megszökött az adófizetés elõl. Hallotta a lesoványodott kutyák vonítását, s látta az elõtte csúszó-mászó keresztényeket, akiket fölsegített. Akik ruháikat leterítették elé az antiochiai bevonuláskor. Ezek lázadtak volna fel õellene?

- Mondtam neked, uram - írta a caesar -, hogy ide fog vezetni a halhatatlan isteneket meg­haladó elnézésed. Itt nem segít a jóság, az istentelenek gyalázatos és alattomos faját ki kell irtani, mielõtt õk irtanának ki minket. Nem tudom, mindnyájunk legkegyelmesebb atyja, megmondták-e neked, vagy rosszhiszemûen elhallgatták elõled az istentelenek magasrangú pártfogói, hogy ezek a gonosz varázslók ismét életedre törnek? Nikomédiában felásták a szégyen­hely közelében eltemetett istentelenek csontjait - a négy merénylõre gondolok, akiket könyörgéseimnek engedve kivégeztettél. Értesülésem szerint ezek a csontok imádás tárgyául szolgálnak nekik azokon a búvóhelyeken, ahol tilalmunk ellenére most is össze mernek jönni, bizakodva az õ erejükben és a mi gyöngeségünkben. Ezek felett a csontok felett olyan varázsigéket mondanak, amelyek lelküket visszatérésre és elsõsorban a te megrontásodra kényszerítik. Téged Antikrisztusnak hívnak, akiben minden gonoszság egyesül, s úgy mondják, hogy benned, legkegyelmesebb császár, Nero lelke testesedett meg.

A császár elmosolyogta magát, annyira ostobának tartotta ezt a felfogást. Megvetéssel dobta félre a pergament, s most vette észre, hogy annak utóirata is van, melynek betûiben a Galerius tollhoz nem szokott, nehézkes kezére ismert.

- Biztos tudomásom van róla, hogy nem istenek ellen megy itt többé a harc, hanem a te személyed ellen, akit mindenfelé tajtékzó szájjal emlegetnek. Arról is értesülést szereztem, hogy az államfelforgató mozgalmak szálai mind egy helyen, a moesiai Naissusban futnak össze. A többit nem akarom levélre bízni, de hamarosan énmagam kereslek fel, és szentséges színed elé állítom a hiteles tanút, akinek szavaiból meggyõzõdhetsz állításaim igazságáról.

A császár a curiosusok jelentésébõl régen tudta, hogy Helena, Constantius caesar elsõ felesége Naissusban él, és nagy tiszteletnek örvend az ottani keresztények közt. De kegyes cseleke­detein kívül soha semmit nem jelentettek róla. Egymásra tette tenyerét, s ujjainak szüntelen mozgása mutatta, hogy a császár izgalomban van.

Ujjainak játéka egyre gyorsabb lett, ahogy az eléje bocsátott küldöttségeket meghallgatta. A különbözõ alexandriai céhek és érdekcsoportok tagjai terjesztették be panaszaikat mind a keresztények ellen. A marhatenyésztõk és marhakereskedõk azt állították, hogy nemcsak Alexandria, hanem az egész birodalom nevében beszélnek, amelynek polgárai közt talán õk fizetik a legtöbb adót. Be kell jelenteniök, hogy kénytelenek lesznek más foglalkozást keresni, ami az államra nézve lesz legnagyobb veszteség. Mióta az istentelenek elszaporodtak, azóta a hivatalos áldozatokon kívül, amelyek csak az év néhány nagy ünnepén szokásosak, alig mutat be valaki az isteneknek véres áldozatot, s az is legfeljebb egy gerlice vagy malac és bárány.

Ugyanezt panaszolták az olajkereskedõk, a bortermelõk és a tömjénárusok. Az utóbbiak kimutatták, hogy tíz év alatt nem adtak el annyi tömjént, mint régebben egy év alatt. Nekik - s ezt a többiek is hangoztatták - a keresztények ellen különben nem volna semmi panaszuk, mert a vallásuktól eltekintve jóravaló és munkás emberek, és adósságaikat õk fizetik a legpon­tosabban. Ha a vallásukat úgy módosítanák, hogy az õ istentiszteletük is hasznára válnék a gazdasági életnek, a maguk részérõl hajlandók volnának a keresztények istenét is befogadni a maguk istenei közé. Kölcsönös jóakarattal talán lehetne is megoldást találni. Például az üveggyárosoknak nincs okuk panaszra, mert õk kapnak tõlük megrendeléseket kelyhekre és poharakra, csak azt kívánják, hogy azok kereszttel, báránnyal vagy hallal legyenek díszítve, mint a keresztény babonaság jelvényeivel.

A császár összeszorított szájjal hallgatta végig a panaszokat, anélkül hogy akár a felháborodásnak, akár a fölbátorításnak jelét adta volna. Szokott merevsége álarcát csak akkor tágította meg, mikor Hierocles, Alexandria kormányzója borult eléje.

- Mit hoztál, Hierocles? - kérdezte kegyesen, mert szerette a kormányzót. Erélyes tisztviselõ volt, és féken tudta tartani a minden szellõlebbenésre felkavarodó világvárost.

- A megláncolt kereszténységet teszem legmélyebb hódolatommal istenséged lábai elé - tett le néhány pergamentekercset Hierocles a trón lépcsõjére.

Hierocles, értelmes arcú, görög ember Káriából, azok közé a jóhiszemû, korlátolt emberek közé tartozott, akik látták a régi világ szétzüllését, és keresték az új foltot, amellyel a szétmálló ruhát meg lehetne menteni. Fiatal korában keresztény volt, de rendszerességhez szokott hivatalnok-elméje ellentmondásokat fedezett fel az evangéliumban, és spekulatív görög szellemét éhen hagyták Krisztus parabolái. Az egyistenhitet elfogadhatónak találta, de keresztény felfogásban túlságosan igénytelennek és szûkkörûnek. Annak a vöröshagymán és keszegen élõ emberfalkának, amelynek szánva volt, megfelelhetett, de mûvelt embernek nem való. Általában szegényesnek ítélte az egész tant egy olyan bámulatos szervezet számára, mint a római birodalom, s terjedését épp azért veszélyesnek találta, és megelõzendõnek egy tökéle­tesebb és minden más vallás lelkét magába szívó bölcseleti rendszerrel. Rávetette tehát magát a különbözõ filozófiai iskolákra; amire Alexandria, az akkori világ anyagi és szellemi javainak egyformán legnagyobb piaca különösen alkalmas volt. Összeadta magát nemcsak azokkal, akik Platón és. Püthagorász állott borát igyekeztek az új tömlõkbe átönteni, hanem azokkal is, akik Homérosz költészetének virágaiból is a gyakorlati erkölcsök olaját akarták kipréselni, s mindezt összekeverte a babiloniai és egyiptomi szemfényvesztõk lõréjével is. Sikerült is neki olyan tökéletes vallási rendszert összegyúrni, amilyenre csak a leglelkiisme­retesebb és minden szempontot figyelemre méltató állami fõtisztviselõ képes. Az új vallás aktái rendkívüli tetszésre találtak az alexandriai közélet csiszolt elméi közt, amiben a vallástervezõ hivatali tekintélyének éppannyi része volt, mint a lelkek õszinte szomjúságának valami olyan italra, amelynek nincs olyan rothadt íze, mint a többinek. Most, amikor a jelek szerint megindult a végleges leszámolás a vesztére törõ kereszténységgel, Hierocles elérkezettnek látta az idõt, hogy a hosszú évek munkájával készített, döntõ fegyvereket az államfõ rendelkezésére bocsássa. Philaletes, vagyis az Igazság Barátja címet adta tanulmányának, s rendszere alapelveit fejtette ki a magával hozott tekercsekben.

- Magunk is egész életünkben barátai voltunk az igazságnak - bólintott a császár -, munkádat figyelmünkre fogjuk méltatni.

Intett notariusának, hogy vegye magához a tekercseket. Hierocles azonban nem találta nagyon megnyugtatónak a császári ígéretet, másrészt többet bízott az élõ szó, mint az írott betû meggyõzõ erejében. Az ügy fontosságára és sürgõsségére való tekintettel engedélyt kért a Dominustól, hogy röviden ismertethesse elõterjesztése lényegét.

A kereszténységgel valóban röviden végzett. Õ, megvallja, élt közöttük, s nem tapasztalta azokat az ocsmányságokat, amelyekkel régebben vádolták õket. Nem igaz, hogy lisztbe takart gyermek húsát eszik szent kenyér nevezete alatt, és nem isszák föláldozott ember vérét. Fajtalankodásaikról se tud semmit, amelyekkel némelyek szerint közös lakomáikat be szokták fejezni, a lámpák eloltása után rettenetes ölelésben egyesülvén, s a vérfertõzések száma és változatossága szerint mérvén az érdem és erény nagyságát. Még az se volna baj, bár azt nem lehet tagadni, hogy vannak ostoba babonáik, hiszik a test feltámadását, s hirdetik a test természetes örömeirõl való lemondást, ami nemcsak a józan ésszel, hanem a birodalom érdekeivel is ellenkezik. De ilyen babonáik más szektáknak is vannak. Isis papjai megférfiat­lanítják magukat, Vesta istennõ is szüzességet követel szolgálóitól, s a Mitra-imádók ön­sanyargatásai még borzalmasabbak. A keresztényeket az teszi igazában az állam ellenségeivé, hogy istenüket, aki tulajdonképp a zsidók istenének fia, még kellemetlenebb tulajdonságokkal ruházzák fel, mint a disznóhús-kerülõ körülmetéltek a magukét. A zsidók istene, bár komor és gyûlölködõ még a saját népével szemben is, nem támad, csak védekezik. A keresztények istene minden népre mosolyog, és minden népnek az istenét le akarja szúrni azzal a lándzsával, amellyel õt felfeszítették. A legveszedelmesebb isten õ, mert szelídnek tettetvén magát, minden­hová be tud furakodni, és mindenütt megzavarja a rendet, és megbontja a békét. A családban, ahová a gyermekeken és asszonyokon keresztül lopja be magát, szembeállítja az apát a gyermekkel, a férjet a feleséggel, a testvért a testvérrel. A katonát ellentmondásra, lázadásra, szökésre ingerli, s oldott kévévé teszi a hadsereget. Amikor pedig a rabszolgát azzal bolondítja magához, hogy egyenlõ az urával, sõt ha keresztény, különb is nála, s amikor a szegény örömére a túlvilágon örök tûzben sütteti meg a gazdagot, akkor valóban arra a Hannibalra emlékeztet, aki repesztéssel és forró ecettel porlasztotta az Alpeseket.

Diocletianus csak most szólt közbe.

- De azért az Alpesek ma is megvannak.

Hierocles mintha ingerültséget és gúnyt érzett volna a császár hangjából. Sietett bocsánatot kérni, amiért türelmét tovább igénybe vette, mint ahogy azt a kereszténység érdemli. Ha túlozni látszott e kellemetlen szekta jelentõségét, csak azért tette, hogy evvel tüntesse fel, milyen nagyszerû rendszer az övé, amely még a zûrzavaros Krisztus-tan makacs és nehézfejû követõit is az értelem fegyvereivel fogja meggyõzni.

- Olyan Pharoszt gyújtottam - mutatott ki a kikötõ százhúsz méter magas világítótornyára -, amely be fogja tölteni a föld kerekségét.

És sugárzó arccal kezdte meg a rendszere ismertetését, amely egy mennyei császár uralma alatt rangosztályokba rendezi el az egész kozmoszt. Isten valóban csak egy van, ebben igazuk van a zsidóknak és a keresztényeknek. Ez az egy Isten a Lélek, az Értelem, a Pleroma, akinek emanációiból jött létre a világ. De nem õ teremtette, mert a tökéletes csak tökéleteset teremthet, a világ pedig tökéletlen. A Pleromának nincs öntudata, mert az gondolatot tételezne fel, arra pedig a tökéletességnek nincs szüksége. Nincs akarata, mert az a jónak kívánása lenne, de annak, aki maga a végtelen jóság, nincs szüksége jóra.

A császár elszundikált egy-egy pillanatra. Elaludni azonban nem engedte a kormányzó egyre szárnyalóbb lendülete. Most már a démiurgoszokról beszélt, a hold és föld között lakó szelle­mekrõl, akik a Pleroma állandóan ömlõ fényébõl a püthagoreuszi számrendszer értel­mében megalkották a világot, és gondoskodnak annak kormányzásáról. Ilyen démiurgosz többek közt Jupiter, s ezek közé tartozik Mózes és Krisztus is. Valamennyien közelebb vannak a Pleromához, mint a földi emberek, ennélfogva több fényt tudnak magukba sûríteni.

Arcán, hangján, mozdulatain érzett, hogy ez az ember most tele van Pleromával, de annyira tele, hogy önmagán kívül semmirõl se tud, se a láthatatlan, se a látható világban. Szájából megállíthatatlanul ömlött a császárnak érthetetlen szavak zuhatagja: a nusz, amely nemzé a pneumát és az aetont, az ennoia, a genesiurgnak nevezett csíra, a Jamblichus, Philo, Plotinos istenkeresõ iskoláinak nyomorú zagyvaságai. Amennyire bámulta, annyira unta a császár ezt a kimeríthetetlen tudományt, amellyel a mûvelt városkormányzó meg akarta menteni a biro­dal­mat. A császár nem volt ilyen mûvelt, de okosabb volt. Már Alexandriába érkezte óta tervezte, hogy maga elé állíttatja a keresztények néhány bebörtönzött vezetõjét, és összeméreti hitük igazságait a régi istenek igazságainak hordozóival, de most letett errõl a szándékáról. Hierocles elõadása csak arról gyõzte meg, hogy ezek a kérdések disputával meg nem oldhatók, s amennyiben az istenek maguk nem döntenek a maguk dolgában, edictumokkal kell a halandók lelki életében is rendet teremteni.

Quintipor nyitott be az ajtón. A császár odaintette magához. A fiú habozva állt meg a trón elõtt.

- Gyere csak föl egészen bátran, fiam - mosolygott rá, és megfogta a kezét, odahúzta maga mellé, mintha más nem is volna teremben. - Történt valami?

- A nobilissima üzent. Az augusta...

A császár szorosabban magához ölelte. Érezte szívén a szíve dobogását. Fülét odafordította a szájához.

- Mondjad - súgta neki.

- Az augusta le akarta magát vetni a Paneum tetejérõl. A nobilissima alig bírta visszatartani. Lefektette, de a sírását nem bírta elállítani. Azért kéretne téged, uram.

A császár fölugrott, nem csöngetett a kamarásoknak, díszruhájában ment ki a terembõl.

Hierocles sajnálta, mert most akarta bebizonyítani, hogy az õ vallási rendszerével az égi tünemények is mind ésszerûen megmagyarázhatók. Most már csak a notariusnak mondhatta el.

- A démiurgoszok egy része fellázadt a Pleroma ellen, és fényt rabolt el tõle. Ezek büntetésül az égboltra vannak szögezve csillagoknak. A nap és hold mint fõdémiurgoszok magukhoz akarták tõlük vonzani az elrabolt fényrészecskéket. A rabló démiurgoszok mérgükben párákat fújnak ki, ezekbõl lesznek a felhõk, ordítanak, és így keletkezik a mennydörgés, izzadnak, ilyenkor hull az esõ. Ugye, mennyivel ésszerûbb ez annál az együgyû mesénél, hogy Jupiter számára Vulcanus kovácsolja a villámokat az Aetna gyomrában?

Fényes dél volt, a kapzsi démiurgoszok, amelyeket a filozófia csillagok gyanánt szegezett az égboltra, bizonyosan aludtak, s nem foglalkoztak a Pleroma bosszantásával. Jupiter aranyból és elefántcsontból alkotott szobra mégis lezuhant állványáról, és darabokra tört a mozaikon. A nehéz fej már esés közben levált a törzsrõl, Hierocles lábára esett, és összezúzta néhány lábujját. A magas márványoszlopok úgy ingottak, mint a nádszálak, s valahol rettentõ dördü­léssel szakadt be a mennyezet.

A két nagyúr sápadtan kapaszkodott egymásba. Hierocles csak a kegyetlen fájást érezte lábafejében, a notarius azonban arra gondolt, hogy az istenek haragja ingatta meg a földet. Csak azt nem tudta, Jupiter volt-e bosszúálló vagy Vulcanus.