|
A földrengés szokás szerint tengerrengéssel járt együtt, és
romokkal borította el különösen a fényes görög-negyedet. A Paneum, a császári
kertek közepére épített kilátó-hegy, amelyre csigalépcsõk vezettek fel,
kettérepedt, egyik fele leomlott, és maga alá temette annak a templomnak a
jobbszárnyát, amelyet Kleopátra emeltetett Antoniusnak. Leszakadt a Serapeum
homlokzata is, s több istenszobor megsérült; udvarának oszlopai elpusztultak a
két obeliszkkel együtt, amelyeket Hadrianus a thébai fáraó-temetõbõl
ültettetett oda. Az elsõ nap azt is beszélték, hogy a kriptákat elnyelte a
föld, s többen látták, amint Nagy Sándor holtteste fölemelkedett a város fölé,
s beleveszett egy fényes felhõbe, amelyet Jupiter küldött eléje. Másnapra
kiderült, hogy a kriptákat nem érte semmi baj, s a világhódító tovább alussza
álmát mézágyában. Az õ égbemenetele helyett be kellett érni azzal a csodával,
hogy Serapeum udvarán egyedül az a harminc méter magas vörös gránitoszlop
maradt épen, amelyet Pompejus, a volt praefectus emeltetett Diocletianusnak,
amikor hivatalát letette. Ez közmegnyugvásul szolgált, mert nyilvánvaló volt
belõle, hogy az istenek kegyelme, akik saját szobraikat és templomaikat se
kímélték, továbbra is védelmezi a császárt. De kicsodák akkor azok, akik
haragjukat felidézték? Több omladékra azt a figyelmeztetést írták fel
ismeretlen kezek: Jaj nektek, ha meg nem
tértek! Ez a bosszú miérettünk! Kezdetben a zsidókra gyanakodtak, annál
inkább, mert azok apró házait megkímélte a földindulás. Csakhamar az a hír
terjedt el, hogy a fenyegetések az istentelenektõl származnak. Minden sarkon
csoportosulások támadtak, a megtámadott keresztények azzal védekeztek, hogy a
firkálásokkal a zsidók akarják ellenük fölingerelni a népet. Két firkáló suhancot
rajtakaptak, s ezek valóban zsidóknak vallották magukat, de mikor agyonkövezték
õket, s leszaggatták róluk a ruhát, hogy meztelen testüket vas-horgokon
vonszolják végig az utcákon, akkor kiderült, hogy nem a laskarágók közül valók.
Voltak olyan bátor istentelenek is, akik kérkedtek vele, hogy igenis az õ
istenük állt bosszút letartóztatott papjaiért, mások, maguk is kárvallottak,
azt hirdették, hogy a bálványimádók bûnei miatt az egész világ el fog
pusztulni. A hangulat egyre izgatottabb lett, a véres verekedésekbe mind többen
keveredtek belé, s bár a keresztények nagyon megritkultak az utcákon, most már
otthonukban se voltak biztonságban. Házaik falára akasztófákat rajzoltak,
ajtajaikat bekenték az áldozati állatok vérével, s az egész város egy ordítás
lett:
- Halál a keresztényekre!
A bõszült ordítozásokat meg kellett hallania a császárnak
is, akit anélkül is gondba ejtett a földrengés. Azt, hogy a neki szentelt
oszlop épségben maradt, maga is úgy magyarázta, mint az istenek jóakaratának
jelét, s annál inkább kötelességének tartotta, hogy megengesztelésükben maga is
részt vegyen. Megjelent a Serapis-papok könyörgõ körmenetén, s mint a birodalom
fõpapja, megadta az engedélyt arra, hogy cerebrospicium útján kérdezzék meg az
istenektõl, mi az oka haragjuknak. Egy különben is halálra ítélt anyagyilkost
áldozták fel az istennek fején vékát viselõ, óriás szobra elõtt, s a császár a
remegõ agyvelõn, amelyet a pap tenyerén tartott szemei elé, maga olvashatta a
feleletet:
- A keresztények!
Nem lehetett többé habozni. Nemcsak a nép lecsendesítésére,
hanem a saját lelkiismerete megnyugtatására is ki kellett bocsátani az új
rendeletet, amely a polgárjogok elvonása alakjában erkölcsi halállal bünteti a
keresztényeket. Nemcsak hogy minden keresztény szabad ember elveszti hivatalát,
ha vonakodik az isteneknek áldozatot bemutatni, de a törvény elõtt se jelenhet
meg, se mint panaszos, se mint tanú, mert a törvénykezés mindig
áldozatbemutatással kezdõdik.
Az edictumot természetesen nem a császár fogalmazta, hanem
törvénytudó tanácsadóinak kollégiuma. Nem tanulatlan emberek, sõt legtudósabb
jogászai a birodalomnak. Nem a császár rabszolgái, hanem a jogtudományéi,
amelytõl semmi el nem tántoríthatta õket, s amelyen kívül más számára nem is
volt szemük. A keresztény-kérdésben nem is láttak mást, mint feladatot, amelyet
a jogtudományhoz s a maguk jogászi nevéhez méltóan kell megoldani. Nem a
változott embert nézték, hanem a változatlan törvényt, amelyet már a régi nagy
császárok meghoztak a keresztényekrõl. Igaz, hogy a törvényt ötven év óta nem
alkalmazták, de az azért nem veszítette el érvényét. Justitia kardja nem
csorbul ki és nem rozsdásodik el a pihenésben sem. Csak kézbe kell venni, és
vág magától.
Ez a törvény a keresztény polgárnak nem a vallását találta
büntetendõnek, hanem a vallástalanságát, amely egyértelmû a felségsértéssel.
Aki az istenek ellenségének mondja magát, az ellensége a birodalomnak, amelyet
az istenek tartanak fönn, de mivel a birodalom a császárral jelent egyet,
ellensége a császárnak is, akinek személye szent és sérthetetlen. Ennélfogva
mindenki hazaáruló, aki felségsértõ, s megérdemli, hogy feje Jupiternek,
vagyona pedig Ceres templomának szenteltessék, illetve magának a császárnak
mint a birodalom pontifex maximusának. A felségsértést nemcsak szándékos
gyalázattétellel, hanem a tisztelet megvonásával is el lehet követni. Aki egy
halandó szobrát magasabbra emeli, mint a császárét, vagy beolvasztja a császár
érc-mását, vagy tisztátalan munka végzése közben nem húzza le ujjáról azt a
gyûrût, amelynek kövébe a császár képe van vésve, az kétségtelenül hazaáruló,
és méltó a halálra. De ellensége a birodalomnak az is, aki nem emel ugyan kezet
a császár szobra ellen, de áldozásra se emeli föl kezét elõtte. A legkisebb
büntetés, ami érheti, az, hogy a birodalom kitagadja õt magából, és kiveszi a
törvények védelme alól, amelyekkel a haza csak a hazafiakat védheti meg. A
keresztény tehát, ha szabad polgár, veszítse el polgárjogait; hivatalt ne
viselhessen, nyugdíjat ne húzhasson, s ha törvény elé kerül, a megkorbácsolás
gyalázatától s a kínpadra vonás rettenetességeitõl éppúgy ne legyen megkímélve,
mint a rabszolga. A rabszolga pedig, akinek eddig csak a hátából lehetett
szíjat hasítani, most bûnhõdjön azzal, hogy a lelkét is megnyúzzák, amennyiben
törvénnyel tiltják meg, hogy a keresztény rabszolgát föl lehessen szabadítani.
A császár némi töprengés után aláírta az edictumot.
Mindössze annyi változást kívánt, hogy a keresztényekre még csak célzás se
legyen benne. Elégnek vélte, ha általánosságban szól mindenkihez, s
fenyegetéseivel is általában fordul mindazok ellen, akik nem hajlandók áldozatot
bemutatni a birodalom fejének. Ezt az intézkedést alkalmasnak találta a
forrongó tömegek lecsöndesítésére is, a keresztények észretérítésére is
anélkül, hogy határozott beavatkozás volna az istenek harcába. A keresztények
azzal az egy-két szem tömjénnel, amelyet a színházban vagy a törvényszéken
rászórnak a császár képmása elõtt parázsló tûzre, nem követnek el árulást
istenük ellen, azt ettõl tisztelhetik úgy, ahogy akarják. Viszont az edictumból
õk is, ellenségeik is láthatják, hogy a birodalom rendje fölött éber akarat
õrködik, amely nem engedi, hogy az isteneket tekintélyük megsértésével bárki is
haragra ingerelje.
S úgy látszott, ezzel az intézkedéssel csakugyan kedvükben
járt Diocletianus nemcsak az embereknek, hanem az isteneknek is. Canopusban,
ahol egy Isis-templomot döntött romba a földrengés, az omladékok
eltakarításakor egy hieroglifás kõvel elzárt üregre akadtak. Az üreg
drágakövekkel volt tele, amelyeket, mint Heptaglossus a kõrõl leolvasta, Amasis
fáraó menyasszonyi ajándékul szánt fia jegyesének, egy perzsa király leányának.
Egy alexandriai borostyánkereskedõ, aki majdnem a hyperboreusokig fölhajózott,
hosszú útjáról hazatérve, gyermekfej nagyságú borostyánkövet ajánlott föl a
császárnak, amelyben egy kiterjesztett szárnyú pillangót lehetett látni.
Memphisben egy öreg favágó szemtanúja volt annak, hogy egy égõ erdõbõl kirepült
a szent Benu-madár, amelyet görögül fõnixnek neveznek, s amely mindig boldog
korszakokban születik új életre hamvaiból. Egy elhullajtott tollát fel is vette
a favágó, s beszolgáltatta a memphisi papoknak, azok pedig
szerencsekívánatukkal a császárnak küldötték meg. A toll a gém szárnytollához
hasonlított, de egyik oldala aranyosan ragyogott, a másik bíborban játszott.
A császárt még ezeknél a nagyszerû jeleknél is boldogabbá
tette az, hogy felesége állapota jobbra fordult. Mégpedig attól a naptól
kezdve, amikor le akarta vetni magát a Paneumról, amelyet egy óra múlva
kettérepesztett a földrengés. Mintha a világ megrázkódása könnyített volna a
beteg lélek terhein. A vonagló sírás után mély álomba merült a császár karjai
közt. Másnap estig aludt, s akkor mosolyogva ébredt. Ami közben történt, arról
nem tudott semmit, nem is nagyon érdekelte, hány templom és szobor pusztult el,
csak a hegyet sajnálta, mert szeretett ott üldögélni, s lesni a hajót, amely
Pantaleont hozza. Álmában beszélt az orvossal, s az megmondta neki még a napot
is, amelyen meg fog érkezni. Ebben az ígéretben bízva, most már megnyugodva
várakozott, s minden este felolvastatta magának Titanillával a naimi ifjú
történetét, akit Krisztus föltámasztott halottaiból.
A császár, bár arról sejtelme sem volt, hogy felesége
felvette a kereszténységet, tudta, hogy az újhitûek szent könyveibõl olvastat
fel magának. Nikomédiában néhányszor maga is hallgatta Quintipor felolvasását,
de csak a lesütött szemeket s a mozgó szájat nézte. Csak a fiú hangját itta, arra, amit mond, nem
figyelt. Itt Alexandriában se jutott eszébe soha, hogy a felesége tilalmas
könyvet tart magánál. Hiszen a keresztények iratait nem vallási, hanem
politikai okokból kellett elkobozni, s az augustát, szegényt, igazán nem
vádolhatta senki azzal, hogy az õ életére vagy a római birodalom felforgatására
tör. Legkevésbé õ, aki egyedül tudta, mitõl beteg élettársa szíve. Örült neki,
hogy kedvét találja a keresztények meséiben, de nem csodálkozott rajta. Hiszen
az asszonyok és a gyerekek szeretni szokták a meséket. Sõt arra is gondolt már,
hogy valami egyiptomi mesemondót rendel felesége mulattatására - ebben a
különös országban, amelynek lakosai inkább csak felnõtt gyermekek, mint
értelmes emberek, sokan élnek mesemondásból -, azonban az augusta nem vállalta
az ajánlatot.
Elvitette
hozzá a Canopusban lelt kincseket, a borostyánkövet és a fõnixmadár tollát is.
A kincsekre rá se nézett, a tollat utálkozva söpörte el maga elõl, hanem a
pillangós borostyánnak nagyon megörült.
- Ezt
igazán nekem adod, Diocles?
- Hát nem
szebb ez a rubintojás vagy ez a smaragd-oszlop? - kínálgatta a császár a
drágaköveket.
- Nem,
Diocles, ezt add nekem! - nézte az augusta áhítattal a tengeri gyantát. - Hát
nem látod, mi van benne?
- Egy
pillangóforma, kiterjesztett szárnnyal. A kereskedõ azt mondta, van benne néha
légyforma is, de az rosszat jelent. A pillangó szerencsét jósol, Prisca.
- Igen, ez
a pillangó igen - sütött föl az asszony szeme. - Nem látod, hogy ez az üdvösség
jele?
A császár
nem látta, de ráhagyta.
- Pantaleon
is örülni fog neki, majd meglátod. Holnapután már megérkezik. Diocles, én nagyon
szeretném, ha te is beszélgetnél néha Pantaleonnal.
A császár
ezt is megígérte. Magától is gondolt már rá, hogy szóba ereszkedik a mágussal,
aki úgy hatalmába tudta keríteni a felesége lelkét. Érdekes ember lehet, s
talán a csillagokhoz is ért. Vajon azt olvassa-e ki belõlük, amit Bion?
Annyira
hitelt adott most már õ is az augusta álmának, hogy Galerius megjelenése is az
orvost juttatta eszébe. A caesar azon a napon érkezett meg, amelyikre a
császárné Pantaleont várta.
A Csordás
útiruhában volt, kerek katona-köpönyegben, a karján bõrtarisznyával. A
kikötõbõl, ahol a császár megbízásából Maxentius és Constantinus várta,
egyenesen a császárhoz sietett.
- Chaire! -
üdvözölte jobb karja felemelésével. A latint nem tudta tökéletesen megtanulni,
bizalmas környezetben jobban szeretett görögül beszélni.
- Légy
üdvöz - mosolygott a császár. - Csak egyedül jöttél? Véletlenül nem hoztad
magaddal Pantaleont, az orvost?
Galerius
hátratántorodott. Piros arcát minden vér elhagyta.
- Honnan
tudod, uram? - kérdezte rekedten. Aztán intett a két princepsnek. - Menjetek
ki!
A császár
csodálkozva mutatott egy benyílóra.
- Oda
menjetek! Mi történt veled, Galerius?
A caesar
lecsúsztatta karjáról a bõrtarisznyát, kivett belõle egy bíborfoltos
vászonzacskót, széthúzta a zsinegre járó száját, s kihúzott belõle egy levágott
emberfejet. Haja és pillái vértõl voltak összeragadva, s amint az asztalra
állította, hullott belõle a vértõl barna és nyirkos fûrészpor.
- Itt van,
akit kívántál, uram. Pantaleon, az orvos. A felségsértõ, a lázadó, aki
szentséges életedre tört. A legnagyobb hálaáldozatot mutasd be az isteneknek,
uram, hogy idejében a kezembe adták.
Az õ arca
már kezdett színesedni, de a császáré olyan sápadt lett, mint a halotté, aki
szembenézett vele.
- Ki tette ezt? -
szólalt meg. De kérdése
inkább nyögés volt. Villámsújtás gyanánt érte, hogy az orvos azon a napon
jelent meg, amelyikre a második álomban ígérkezett, s úgy, ahogy az elsõ álom
mutatta.
- Én tettem -
ütött döngõ mellére a Csordás. - A római birodalom caesarja, a te võd és fiad.
Az orvos útban volt feléd.
- Én hívattam.
- Azért, hogy
gyilkosod legyen? Hogy kiirtson minden ivadékoddal?
A császár két
sovány keze úgy szorította az asztal szélét, hogy hallani lehetett ujjporcai
ropogását. Ha az elõbb villám érte, most a föld nyílt meg alatta. Minden
ivadéka! Gyilkos leselkedett a fiára! Tehát nemcsak azt tudják, hogy van, hanem
már azt is akarják, hogy ne legyen!
- Beszélj hát! -
A szó sípolva szakadt ki mellébõl.
Galerius most már
lecsillapult. Nyugodtan tette meg jelentését. Már Naissusban hallotta, hogy az
istentelenek fölbujtogatója az a Pantaleon nevû orvos, aki neki már
Nikomédiában is gyanús volt, a Dominus emlékezhetik rá. Azóta onnan
elköltözött, és Naissusban telepedett meg, ahonnan lázító leveleket
küldözgetett az ázsiai keresztény egyházaknak. Bizalmas futárja egy Anthimus
nevû presbiter volt, s azzal együtt kelt útra Thesszalonika felé, ahol
csakugyan föl is lázította az istenteleneket, akik nagy utcai ordítozások közt
követelték püspökük szabadonbocsátását. A caesar hamar rendet csinált,
néhányat szétfûrészeltetett közülük. Az orvost és a presbitert azonban nem
sikerült kézrekeríteni, állítólag hajóra szálltak Ciprus felé. A caesar utánuk
akart sietni, azonban az indulás elõtt egy embert vezettek eléje, aki Anthimusnak
mondta magát. Önkéntes vallomásával igazolta, hogy õ az apatei presbiter, s
annál inkább meg tudja mondani, hol van Pantaleon, mert két nap óta õ tartja
megkötözve közös rejtekhelyükön. Elõször azt mondta, a lelkiismerete lázadt föl
azok miatt a gonosztettek miatt, amiket az orvos tervezett. Mindenütt arról
beszélt, hogy a császár az Antikrisztus, akit a keresztények istene minden
ivadékával el fog pusztítani.
Itt a császár
közbeszólt. Micsoda ivadékára gondolhatott az orvos?
Galeriust egy pillanatra zavarba hozta a kérdés. De aztán
megvallotta, hogy az istentelen bizonyára Valeriát értette, az õ feleségét, a
Dominus lányát. Õ mint Valeria ura nem szívesen beszél errõl a dologról, amely
éppen olyan fölháborító, mint nevetséges. Az istentelen ugyanis azt híresztelte
gonosztevõ társai közt, hogy maga Valeria volt az, aki a nikomédiai palotát
elõször fölgyújtotta, hogy gyûlölt apja a lángok közt vesszen. Ebbõl azt
lehetne hinni, hogy az orvos elmeháborodott volt. Anthimus vallomásából
kiderült, hogy nagyon is józanul és megfontoltan készült a császár
meggyilkolására, és ezzel a céllal ment volna Egyiptomba, ha õ, a presbiter meg
nem akadályozza. Nemcsak lelkiismeretfurdalásból, utóbb ezt is õszintén
beismerte, hanem személyes gyûlöletbõl is.
A presbiternek volt egy diakonisszája, akivel feleség
gyanánt élt, mert azt az õ istenük soha nem tiltotta meg. Az orvos azonban papi
személyhez méltatlannak tartotta az ágyastartást, s igyekezett rávenni a
presbitert, hogy szabadítsa meg magát az asszonytól és lelkét a kárhozattól. S
mivel a presbitert nem tudta meggyõzni, az asszonyt hálózta be, aki tisztaságot
fogadott hátralevõ életére, s Naissusban elhagyta a presbitert. Erre történt
aztán, hogy Anthimus Thesszalonikában ellene fordult az orvosnak, rajtaesett,
mikor aludt, megkötözte, s azzal fenyegette meg, hogy a törvény kezére
juttatja, ha asszonyát vissza nem adja neki. S mivel az orvos annyira konok
volt, hogy egy szóval se válaszolt a fenyegetésekre, a presbiter csakugyan
kiszolgáltatta a caesarnak.
- És mit vallott? - lihegte a császár.
- Úgy
hallgatott, uram, mint ahogy most hallgat. Pedig nem volt az a kínzás, amit a
bakó ki ne próbált volna rajta. Magam is ott voltam minden próbatételnél, s
végre is én ütöttem le az orgyilkosságra készülõ istentelen fejét.
- Kár volt
- nézett a császár sötéten. - Talán én meg tudtam volna szólaltatni. Mi
bizonyságod van most már arra, amit elmondtál?
A caesar
kinézett az ablakon.
- Már
hozzák a bizonyságot, uram. Megfeledkeztél arról, hogy a presbiter a kezem közt
van. Éppen azért nem végeztettem ki a másik istentelennel, hogy magad
gyõzõdhess meg az igazságról. Velem jött a hajón, és alig várja, hogy színed
elé kerülhessen.
Az
elõcsarnokban már hallatszott az udvar padlójához nem szokott, nehéz lábak
ügyetlen csoszogása.
- Ha
megengeded, uram - fordult Galerius a császárhoz -, talán behívatnám a két
princepset is. Nem árt, ha megismerik azokat, akik életedre leselkednek. Azt
hiszem, Constantius Chlorus fiát, akinek az anyja Naissusban él, különösen
érdekelni fogja a dolog. Talán még ismerõsre is talál a presbiterben.
Az áruló
papot akkor lökték be hátramaradó õrei a terem fõbejáratán, mikor Constantinus
és mögötte Maxentius kilépett a fülke ajtaján.
Anthimus
egyszerre nem látott mást senkit, csak a jó princepset, akit õ kalauzolt el
Antiochiából a szent fehér asszony anyai karjaiba, s akinek esküvõjére õ
vigyázott fészere ajtajában.
- Áldott,
ki az Úr nevében jõ! - kiáltotta égnek emelt arccal, amely az extázis fényében
ragyogott. - Hallom a mennyei karokat, amint hozsonnát zengenek Dávid fiának és
a megtérõ bûnösnek.
Diocletianus
meglepetten kapta fel a fejét. Nemcsak az ember és a hang, hanem az üdvözlet is
ismerõs volt most már neki. Ez
az ember az apatei rongyosok feje, a Quintus testvére! Ez fogadta õt ezzel a
zagyva üdvözlettel Antiochia forumán, amely, úgy látszik, éppoly értelmetlen,
mint maguk az istentelenek.
Galerius
türelmetlenül dobbantott a lábával.
- Ne az
istenedhez óbégass, istentelen! A császárnak beszélj! Mondd el, ki vagy, és mit
tudsz!
Anthimus
megfordult, és egy pillanatig rámeredt a császárra, aztán a caesar elé lépett.
Mikor megszólalt, annak az embernek az ereje csengett a hangjában, aki a halál
árnyékában megszabadult minden földi gyöngeségtõl.
- Hogy én ki
vagyok? Az igazságos Isten legbûnösebb teremtése. És hogy mit tudok? Azt, hogy
nincs az a bûn, amit Isten irgalma meg ne bocsátana a bûnbánónak, aki hisz
õbenne.
Azzal kiöltötte a
nyelvét, amennyire bírta, elharapta, és a véres húscafatot ráköpte a caesar
mellére.
Az óriás elbõgte
magát, és irtózatos öklét rázuhantotta a presbiter kopasz fejére. A pap elvágódott, a caesar most
oszlopsúlyú lábát emelte rá. Diocletianus odább taszította.
- Elég
volt, caesar. Ne felejtsd el, hogy mikor a császár elõtt állsz, akkor nem vagy
bakó. Különben meggyõztél, hiszek neked. Az istenteleneknek csakugyan nem
törvény kell, hanem hóhér.
Még ebben
az órában kiadta az utolsó keresztényüldözõ edictumot. Ehhez már nem hívta
össze a jogtudósok kollégiumát. Most már nem az isteneket védte és a
birodalmat, hanem a fiát. Se az orvos nem vallott, se a pap, de õneki az a
gyanúja volt, hogy amikor az õ ivadéka kiirtásáról beszéltek, akkor a fiára
gondoltak. Az egy pillanatra se jutott eszébe, hogy Bion lehetett az áruló. De
Anthimus Quintusnak a testvére volt, s a kertész fecseghetett neki a talált
gyerekrõl, akit a császár rábízott.
Hát ha
irtást akarnak, akkor õ fogja kezdeni! Az öregember szemében fellobbant az a
tûz, amellyel a végzetes vadkant ledöfte.
Az edictum
rövid volt, de határozott, mint a pallos-villanás. Minden keresztény köteles a
császár vagy az istenek szobra elõtt áldozni, akár a tömlöcbõl viszik oda, akár
az utcáról kényszerítik az oltár elé: a parancs alól nem vonhatja ki magát
senki. Aki az engedelmességet megtagadja, a szokásos törvényszéki eljárás
huzavonáinak mellõzésével hóhér kezére adandó. Az elítéltek vagyona elkobzandó,
s ha feljelentõ adta föl õket, az jutalomban részesül.
Az ázsiai
lázongások dolgában is erélyes intézkedéseket tett a császár. Büntetõ légiókat
rendelt ki, s azok vezetését Galeriusra bízta. Hadsegédekül Maxentiust és
Constantinust adta mellé. Egyrészt azért, hogy ellenõrizzék egymást, másrészt
mert meg akart róla gyõzõdni, hogy Constantius fia, akit eddig kedvelt, méltó-e
bizalmára. Galerius, mikor tanúja cserbenhagyta, nem mert több célzást tenni a
Flaviusok bûnösségére, s a császár nem kérdezõsködött, de a gyanú már fel volt
benne keltve. Csak az altathatta el, ha a princeps ellenség gyanánt száll
szembe a lázadó istentelenekkel.
Quintussal
maga akart leszámolni. Gyors hajót küldött érte Salonába. S hogy gyanút ne
fogjon a kertész, kegyelme jeléül egyiptomi szõlõvesszõket is küldött neki,
hogy azokat ültesse el a salonai palota kertjében lugasnak.
Este
meglátogatta a császárnét. Meglepetésére az augusta nem tett említést
Pantaleonról. Õ hozta szóba óvatosan, hogy az orvosnak ezen a napon meg kellett
volna érkeznie.
- Ne
nyugtalankodj - mosolygott a császárné. - Látod, én se nyugtalankodom. Délután
elszunnyadtam, s álmomban megint beszéltem vele. Azt mondta, hogy sok idõ telik
abba, míg viszontlátjuk egymást, de neki messzirõl is gondja van rám, és onnan
se fog elhagyni.
A császár
megborzongott. A fejét fájlalta, és csakugyan rosszul töltötte az éjszakát.
Másnap nem is bírt felkelni, egy hétig lázban feküdt, amelynek okát orvosai nem
tudták megállapítani. Amikor láza megszûnt, azt ajánlották neki, hogy tegyen
hosszabb hajóutat a Níluson. Maga a császárné is biztatta, menjen pihenni. A
császár húzódozott, s csak úgy vállalta volna az utat, ha a császárné is
elkíséri. De az augusta engedelmet kért, hogy otthon maradhasson. Valeriát
várja, aki különös újságot írt neki.
- Diocles,
talán unokánk lesz.
A császárné
arca sugárzott az örömtõl. Diocletianus bólintott, és kiadta az elõkészítõ rendeletet
a nílusi útra. Nem akart a lányával találkozni, akit sohase kedvelt, s ez után
a hír után még kevésbé. Hátha fiú lesz az unoka, és valamikor kinyújtja a kezét
Quintipor bíbora után?
Pár nap
múlva már úton volt a császár. Kevés udvari személyzetén kívül Quintiport és
Titanillát vitte magával.
|