XXIII.

Egy hét se telt bele, hogy a líbiai sivatag remetéje eszébe jutott a császárnak. Az alexandriai kikötõ-kormányzóság jelentette, hogy a Salonába küldött postahajó zátonyra futott, egész közel rendeltetési helyéhez. Onnan aztán hirtelen támadt vihar a tengerbe söpörte, jóformán szemeláttára az érte küldött mentõhajónak. Se egy hajóinast az emberekbõl, se egy zsineget a rakományból meg nem menthettek. A futár is leszállt Poszeidónhoz a rábízott üzenetekkel és szõlõvesszõkkel együtt.

- Nem fogsz enni annak a szõlõvesszõnek a termésébõl, amit most ültettél!

Ha jövendölés volt, ha átok, csak annyit hibázott, hogy a szõlõvesszõkrõl úgy beszélt, mintha már elültette volna õket. De azt egészen jól eltalálta, hogy a termésükbõl soha nem szakít.

Pár órával késõbb a salonai építésvezetõség jelentését is az asztalára tették. A szokásos havi jelentés volt ez, számadások, munkakimutatások, tervek módosításai, személyi elõterjesztések. Ezeket legsúlyosabb országos gondjai közt is mindig maga nézte át, mert nagyon a szívén feküdt Salona. Az elpusztíttatott kis falu fölé, amelyben anyja csontjai porladtak, olyan palotát akart építtetni, amilyen még nem volt császárnak. Mindig úgy érezte magában, hogy az a legszebb hely a világon, ott legszelídebb az ég kéksége, leglágyabban tud ringatni a tenger, és legtisztább szívûek az emberek. Fia székhelyének és maga temetõjének szánta a szülõföldjét. Már fiatal korában sokszor mondta a feleségének, hogy élni nem tudna a békés illír halászok és fügekertészek közt, de öregembernek visszamegy közéjük, és ott fogja letenni az élet hivatalát, ahol hurcolását magára vette.

A jelentésben mindjárt megakadt a szeme a kertész nevén. Pársoros megjegyzés volt mellé írva. Quintus kertész lezuhant egy körtefa tetejérõl, és halálra zúzta magát. Felesége, Sapricia eltemette, és rokonságához költözött a szíriai Apatéba. A szolgálati nyilvántartásból és az élelmezési lajstromból mind a ketten töröltettek.

A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sõt megelõzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bûnös volt, és ha még nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította, s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette, hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen, míg urat nem érez maga fölött, a parancs elõtt meghunyászkodik, mint a megostorozott eb. Az antiochiai csõcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hõsiesen viselte magát, úgyhogy - a császár jóvá­hagyá­sával - engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre. A császár beleegye­zését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy olyan tervhez, amelyet a családi tûzhely istenei sugalltak neki. Constantinus princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik, menekülés közben.

A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette õket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán meg­világosították az istenek. Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.

Éppen kapóra jött, hogy Tages, a fõaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár arca derûs volt, a fõpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett; viselkedésén õszinte megrendülés érzett.

Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyérõl van szó, ami nem egyszerû közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.

- Mit akartok még? - kérdezte ingerülten a császár. - Olyan parancsot adtam ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.

A fõpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és nõk, aggastyánok és gyermekek, elõkelõ, gazdag polgárok és szemétrõl szedett rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az isteneket és a császárt, és egynek se lehet a haja szálához érni. Egyetlen keresztény miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.

- Ki az? - kiáltott sápadtan a császár.

- Egyenrangú az istenekkel.

- Azt kérdeztem, ki az?

- Feleséged õistensége.

A fõpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két kezét.

- Tett vagy mondott valamit?

A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen ezzel akadá­lyozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás viharzott végig az egész váro­son. Elõször csak azt zúgták, hol a császárné. Késõbb már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.

- Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak a császárnéra. Õk nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert õk esztelenségükben csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktõl együgyû imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivõk azok, akik azt kiabálják, hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig, amíg...

- Beszélj bátran - mondta a császár nyugodtan. - Tudom, hogy kötelességed teljesíted, és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.

A fõpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.

- Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta, vagy te leszel az áldozat.

A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges, s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek elõtt való megjelenéstõl.

Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való harc csak most kezdõdött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az istenek sorsával együtt dõl el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az õ birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek gyõzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem õk diadalmas­kodnának? S azt hitte, a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek szeszélye döntõ szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat törõdött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erõs istenek az õ szövetségesei, az erõs férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki õt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte neki akkor is, mikor õ már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erõvel, hanem ravaszsággal akarja megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bûnt is követett el, de örült neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elõl el tudott menekülni a keresztény mágusok könyveibe. Most már azonban többrõl van szó, mint asszonyi idegekrõl és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.

Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.

- Mi történt megint, Prisca? - ölelte magához gyöngéden. - Megint gonosz álom kínzott?

A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét. Valeria halott gyermeket szült.

A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét, amelyen együtt kellett haladniok.

- Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelõ áldozatot mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.

Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.

- Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a sugaras arcú istennõ elõtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva kapkodó kisdedet?

Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az urára.

- Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében megölték az unokámat!

A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket. Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg õket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal mindig megengesztelhetõk.

- Soha, soha! - kiáltotta az asszony. - Õk voltak a gonoszak, én soha nem vétettem nekik.

Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz néven veszik, ha elhanyagolják õket egy másik istenért. A császárné elértette, és nem titkolt sértõdéssel válaszolt.

- Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenrõl, akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tõlem a fiamat. Ha nem bántottál volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.

- Én? - ütött a mellére a császár.

- Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyûlöletével!

Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végû nyilak lettek, amelyek lángba borították a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden örömtõl elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet. Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd rábeszélésre, okokkal való meggyõzésre itt már nem lehetett gondolni.

- Megmondta nekem Pantaleon már Nikomédiában, hogy te vagy az Antikrisztus! - fortyogott föl az asszony dühének lávája.

- Pantaleont mered emlegetni? - kiáltotta a császár, hogy az erek kidagadtak beesett halántékán. - Az árulót?

- Pantaleon a Krisztus leghûségesebb harcosa!

- A te Pantaleonod orgyilkos volt!

- Volt? - tántorodott meg az asszony.

- Volt, igen! Volt! Kérdezd meg Galeriust. Ha õ nincs, ma se urad nincs, se fiad!

A császár vörösre gyúlt arccal lihegett. Még nem eszmélt rá, mit szalajtott ki a száján. Az asszony alabástrom szoborrá merevedett. Nem sikoltozott, amikor megelevenedett. Tapogatózva nyújtotta ki reszketõ két kezét. Háromszor is fölnyitotta a száját, míg ki bírt szabadulni elszorult torkából a hang. Nem az emberi öröm hangja, az elveszett kölyke nyomára lelt állat vinnyogása.

- Diocles... mit mondtál... Diocles? - két keze haldokló galambként vergõdött az ura mellén.

Most már a császár rémült meg. Egy pillanat alatt talpra szökkent józanságával arra gondolt, hogy ha õrültséget tettet, az asszony azt el fogja neki hinni. De ahogy ránézett az elkínzott arcra, ahogy látta a hervadt száj vonaglását, ahogy az eszelõs remény fénye rácsillant a reszketõ szemhéjak alól, nem volt többé ura magának. Az apai szeretettõl elgyöngített szív nem bírta tovább nézni az anya szenvedését.

- Ha az istenek így akarták, Prisca, tudj meg mindent.

Beletámogatta a császárnét a bíborvánkosokkal kibélelt, nagy sellába, s elmondott neki mindent, a pessinusi jóslattól a líbiai sivatag kõgörgetõ keresztényéig. Az asszony egy darabig moccanás nélkül hallgatta, aztán elkezdett hullani a könnye, a végén lecsúszott a székrõl, és odaborult az ura elé.

- Hagyj itt, édes uram, olyan jó így - ölelte át a lábait, mikor föl akarta emelni.

- Hiszel-e már az istenekben, Prisca? Érzed-e már, hogy egész életünkben fölöttünk tartották a kezüket? Van-e még kétséged abban, kiknek köszönheted ezt az órát? Tudod-e már, kiért kell az egész világ elõtt bizonyságot tenned arról, hogy nem vagy ellensége az isteneknek?

A császárné pergamentekercseket húzott elõ egy ébenfából való kis szekrénybõl. Fejvánkosa alól kivette a keresztet, amelyet Pantaleon elsõ látogatásakor hagyott nála.

- Vidd el õket tõlem, édes uram, és gondoskodj róla, hogy holnap nálam is fölállítsák a halhatatlan istenek oltárát. Minden reggel engesztelõ és minden este hálaadó áldozatot fogok nekik bemutatni.

- Nem úgy lesz, Priscám - fogta a császár két keze közé felesége arcát. - Te holnap reggel velem együtt fogsz áldozni Jupiter Olimpicus szentélyében az udvar szeme láttára. Holnap délután pedig hajóra ülsz, és Bajaeba utazol.

- Bajaeba? - dadogta a császárné. - És õ?

- Õ itt marad velem. Téged Bion fog elkísérni, hogy legyen kivel beszélned róla.

- Elválasztasz tõle, mielõtt visszaadtad volna?

Az öregember átkarolta az öregasszony derekát, akinek csak a szeme fénylett. Arcát, testét hirtelen bágyadtság szállta meg.

- Jól figyelj, Prisca. Okosnak kell lennünk. Õérte. Most már te is a kezedben tartod a sorsát, nemcsak én. Lehet, hogy az az áldozat, ami most következik, nehezebb lesz, mint amit eddig szenvedtél. Én már tudom, mit tesz a boldogságot eltitkolni.

Az asszony egyre fáradtabban bólogatott. Belátta, hogy el kell mennie, s találkoznia se szabad a fiával. A szíve nem jó, azt érezte õ maga is. Az elõbb még majd kiugrott a helyébõl, most el-elállt a dobogása. Bajae gyógyító forrásai megerõsítik, hat hét alatt kipiheni magát, s hozzá­szokik a boldogság gondolatához. Akkor elküldi hozzá a császár a fiát. Hét hétig az övé lesz, s örülhet neki, ha el tudja titkolni az örömét. Amire az apa majd egy éve képes már, arra az anyaszívnek is lesz ereje hét hétig. Akkor megkezdõdik az utolsó esztendõ, és Quintiport szabad szárnyra bocsátják.

- Apollinaris - nyögött fel az anya. - Apollinaris a mi fiúnk.

- Azt a nevet el kell felejteni - parancsolta a császár. - Most még csak Quintipor van, a magister.

Quintiporból, amint a tizenkilencedik évét betölti, lovag lesz, és palotát kap Rómában. Legyen a maga ura, szokja meg az elõkelõ életet, s ne mint rabszolga vegye fel a bíbort.

- Addig mi mindent elõkészítünk, anyácska. Még asszonyt is keresünk neki. Jó lesz így, anyácska?

A császárné egyre bágyadtabban bólintott helyeslést mindenre. Félig aludt már, s még akkor se ébredt fel egészen, mikor másnap délelõtt ráhintette a tömjént az istenek királyának oltárára.

Délután hajóra szállt. Másnap megnyíltak a börtönök ajtajai a vérpad és a máglyarakások felé. Az elsõ nap Alexandria püspöke nyerte el az örök élet koronáját huszonkilenc paptársával együtt.