XXIV.

Lactantius, a rhetor búcsúzott az alexandriai gyülekezettõl, amelynek még csak negyedik hete volt tagja, s máris mindenki vezetõül tisztelte.

Már megtérésében csodát láttak a keresztények, bár õ természetes magyarázatát adta. Krisztus katonájához illõ szerénységgel, ezzel a neki addig meglehetõsen ismeretlen erénnyel, amellyel a megigazulás ajándékozta meg. Jelen volt az elsõ kivégzéseken, látta az örök világosság elõre­vetõdését a pallos alatt mosolygó arcokon, nem az égõ hús szagát érezte, hanem mennyei rózsák illatát, s hallotta, hogy amint a haldoklók éneke fölfelé száll a lángok közül, angyal­kórusok citerazengése ereszkedik eléje az ég fodor felhõibõl. Mások magukat a fehérbe öltözött angyalokat is látták, amint pálmaágakat lengetnek a vértanúk elé, és sokan amiatt is tértek meg, mert úgy vették észre, mintha az angyalok nekik integetnének. Lactantius nem állította ezt, Isten valószínûleg nem tartotta még méltónak erre a látomásra. De amit tapasztalt, az is meggyõzte arról, hogy csak az igaz Isten lehet az, aki gyönyörré tudja tenni a halál borzalmát azzal, hogy létrát nyújt le a hozzá kívánkozók elé, és fölviszi õket a maga mennyei városába, ahol hervadhatatlan rózsák nyílnak a föld hulló virágai helyett. Megkérte Mnestert, hogy adja fel neki a keresztséget, és most derült ki, hogy a rhetor csakugyan kiválasztottja volt az Istennek. Nemcsak az õ lelkének megtisztításáról gondoskodott, hanem eszközévé válasz­totta mások megigazulásának is. A püspök, aki bár szent életû volt, és bölcs pásztora az antiochiai egyháznak, a Szentlélekben való kétkedésével az eretnekség szélén járt, és könnyen kárhozatba szédülhetett volna. A rhetor megtérésében azonban, akit mindennapos vitáikban nem tudott meggyõzni a maga emberi ékesszólásával, kénytelen volt a püspök észrevenni, boldog megszégyenüléssel, a megvilágosító Lélek munkáját. Ennélfogva az Atya, Fiú és Szentlélek nevében csorgatta a rhetor vállaira az élet vizét, mikor az belemerítette magát a keresztelõkútba. Ez olyan nagy öröm volt a híveknek, hogy magában is megmagyarázta volna azt a tiszteletet, amellyel az új testvért körülvették.

Lactantius azonban más érdemeket is szerzett arra, hogy hittársai õt tekintsék igazi fejüknek a jámbor és tudós, de testi erejében meggyöngült Mnester helyett, aki ezekben a nehéz idõkben nem tudta elegendõképpen pótolni a kivégzett püspököt. A jó öreg, aki nappal mint rabszolga hurcolta a rhetor után az irattekercseket, a titkos éjjeli összejöveteleken csak sírni és imádkozni tudott. A földi szorongattatások közben azonban másra is szükség volt, s ami a püspökbõl hiányzott, az mind megvolt a rhetorban. A hitbuzgalmon kívül az erély a csüggedõk bátorítá­sában és a szomorúak vigasztalásában; az emberi gyöngeségekkel számot vetõ okosság az ellenállás megszervezésében és az összeköttetések felhasználásában. Neki köszönhette az alexandriai gyülekezet, hogy az elsõ napok megpróbáltatásai szét nem szórták. Menekülést tanácsolt azoknak, akik félelmüket bevallották, s a gyülekezet elõkelõivel meg tudta értetni, hogy ha a gyámoltalanok és együgyûek botladozását el fogja is nézni az Úristen, tõlük, mint az egyház oszlopaitól, állhatatosságot követel. S csakugyan a bíróság tagjai közül többen meg is maradtak keresztényeknek, ha némi megalkuvás árán is, hogy hitsorsosaikra enyhe ítéletet szabhassanak, s hogy a bálványimádó tisztviselõknél is közbenjárhassanak értük. A jó szó ezeknél nem mindig volt elegendõ, de pénzért szívesen kiállították az igazoló libellust arról, hogy az istentelenséggel vádoltak teljesítették az elõírt szertartásokat. Lactantius meggyõzte a testvéreket arról, hogy az okosság nem mindig bûn, s az oktalanság nem mindig erény. Aki kicsinyhitûségbõl vagy aljas haszonlesésbõl megtagadja istenét, és áldozatot mutat be a bálványoknak, az méltó arra, hogy úgy Isten, mint a gyülekezet kivesse magából. De aki pénzzel meg tudja magát váltani a faggatásoktól, és rá tudja szedni az Antikrisztust saját hazug és kapzsi szolgái segítségével, az nem érdemel büntetést.

- Isten búzája vagyunk - mondogatta a rhetor. - Mindnyájan készek a megõröltetésre, hogy az egész világ táplálására elegendõ kenyér süttessék belõlünk. De éppen mert erre rendeltettünk, takarékoskodnunk kell magunkkal, hogy el ne fogyjunk mindnyájan, mikorra Krisztus megteríti a gyõzelmi lakoma asztalát.

Isten kegyelmén kívül a rhetornak volt a legnagyobb érdeme abban, hogy Alexandriában, legalább egyelõre, enyhült az üldözés dühe, s a hívek bátrabbjai minden este összegyülekeztek istentiszteletre és egymás erõsítésére a gyárak negyedében. Azon a napon, amelyre Lactantius a búcsúzás óráját kitûzte, szorongásig megtelt az alacsony raktárterem, amelyet Salsula, a gazdag vászongyáros ajánlott fel a gyülekezetnek a templom elpusztítása után. Annál tiszte­letre méltóbb cselekedet volt tõle, mert sokat kockáztatott vele. A többi vászongyárosok már rég azt rebesgették, hogy Salsula elpártolt az istenektõl, és keresztény varázslókkal adta magát össze, hogy vállalatát felvirágoztassa. Pedig a gyáros nem volt keresztény, hanem a Mitra-imádók titkos társaságának hivõ tagja, akik bikavérrel keresztelkedtek, sokat imádkoztak és böjtöltek, egy barlangban született istent imádtak, s mivel a vasárnapot szentelték neki ünnepül, a tudatlanok néhol összecserélték õket a keresztényekkel. Salsula azért nem egészen ok nélkül keveredett gyanús hírbe. Mivel ugyanis azt tapasztalta, hogy a rabszolgák közül csak a keresztények a megbízhatók, nemcsak elnézte, hanem meg is kívánta, hogy rabszolgái vegyék fel a keresztséget. Õ maga csak azért maradt meg Mitra követõjének, mint fõistenének, mert bármennyire becsülte a kereszténységet, mégse akart egy hiten lenni rabszolgáival.

Lactantius, akinek helyét minden szabadkozása ellenére is Mnester jobbján jelölték ki, általános sírás közben búcsúzott a testvérektõl. A császár rendelete küldi Rómába, mondta, akit mostanában az Isten teljesen átengedett a Gonosz hatalmának, olyan okokból, amelyeket csak õ ismer. De az bizonyos, hogy Isten a Gonosszal is csak a jót munkáltatja, amikor hatalmat ad neki. Rá olyan benyomást tett a császár, mintha elméjében meghomályosodott volna. Most már másodszor mondatta el vele magának, hogy ki volt a felesége annak az Alexander nevû régi királynak, akinek üvegkoporsóját itt mutogatják Alexandriában. Szerinte ebben a kérdésben éppúgy nincs értelem, mint a császárnak abban az elhatározásában, hogy a télen triumfust akar magának rendeztetni Rómában. Ennek lett volna értelme akkor, ha uralkodása kezdetén diadalmenettel akarta volna magának megnyerni Róma népét és szenátusát, de abban, hogy húsz év múltán kíván az örök városba bevonulni mint diadalmas hadvezér, aggkori gyöngeség­nél egyebet nem lehet látni. Õ éppen arra kapott parancsot, hogy a diadalmenet ügyében értekezzen a római hatóságokkal, s bár inkább kell Istennek szót fogadni, mint a császárnak, ez esetben úgy érezte, kötelessége az engedelmesség. Õ nem a pogány Rómába megy, hanem Péter és Pál városába, s alázatosságában azt is meri hinni, Istennek valami célja volt azzal, hogy az ördög hatalmába került császár választása éppen õrá esett. Talán ugyanazt a szolgálatot teheti Marcellinusnak, Róma püspökének, amit itt Mnesternek tett, és segítségére lehet a híveknek szorongattatásaikban.

- Testvéreim - fejezte be szavait -, eljött az idõk teljessége, és feltöretik hetedik pecsétje is a könyvnek, amelyet az apostol Pathmoszban látott. Tudjátok, hogy a hatodik pecsét feltöré­sekor megrendült a föld, most pedig el fog sötétülni az ég, mint a bekötött zsák, a hold vérszínt vált, s megindul a föld négy sarkáról a szelek négy angyala, hogy erõs leheletükkel szét­válasszák Isten ponyváján a tisztát az ocsútól. De ti ne féljetek, testvérek! Mert nektek nem azt mondja Isten fia, amit a thyatirai egyház angyalának mondott a Jezabel asszonyról, aki arra csábította szolgáit, hogy egyenek a bálványoknak áldozott húsból: „vetem én õt a betegségnek ágyába szorongattatásának társával együtt, ha meg nem térnek cselekedeteikbõl, és gyermekeit megölöm halállal, és megtudják akkor az összes gyülekezetek, hogy én vagyok az, aki vizsgálom a veséket és szíveket, és megfizetek mindenkinek az õ cselekedetei szerint.”

A rhetor szava harsogott, mint az ércbõl való tuba, és a gyülekezetben olyan rémült csönd támadt, mintha az Apokalipszisnak mind a hét angyala most öntené ki serlegét a bálvány­imádásra csábító Jezabel városára.

Lactantiust magát is megdöbbentette ez a csönd és az arcokra fagyott rémület. Megérezte, hogy fölindulásában többet mondott, mint amennyit akart. Lehalkult hangon csak ennyit szólott még:

- Azzal búcsúzom tõletek, amit a laodiceai egyház angyalának mondott a Bárány: íme, az ajtó elõtt állok és kopogtatok; ha valaki meghallja hangomat, és kinyitja elõttem az ajtót, belépek akkor, és vele leszek és õ énvelem. A gyõzedelmesnek megadom, hogy együtt ül velem a trónusomon, mint amiképp én is gyõztem, és ülök az atyámmal az õ trónján. Akinek van füle, hallgassa, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.

Letörölve a fölindulástól csorgó könnyeit, békecsókot váltott elõször a püspökkel, aztán mindazokkal, akik köréje tolongtak; hajója korán indult, nem várhatta meg a többiek felszóla­lását, se azt a szomorú szertartást, amellyel az összejövetel befejezõdött.

Míg a püspök sötét, mindennapi ruhája fölé a lábfõkig lenyúló, kerek penulát öltött, s nyakába kereszttel díszített, széles szalagot tett, fejét pedig mitrával födte be, két testvér levette a falról a szükség-templom egyetlen díszét, a fekete fafeszületet. Közben a gyülekezet ájtatoskodásba merült, sóhajtozás és csöndes zokogás is hallatszott, amely egyre erõsödött, amikor a püspök megkerülte a termet. Elõtte egy diakonus ment, kezében könyvvel, amely hét pecsétjével az Apokalipszisnak arra a titokzatos könyvére emlékeztetett, amit csak a Bárány nyithat föl. Mögötte egy másik diakonus a füstölgõ tömjéntartó csészét vitte, míg maga a püspök egyik kezében gyertyát, a másikban aspergillumot tartott. Ördögûzõ imát suttogva meghintett szentelt vízzel minden ajtót és ablaknyílást.

Mire a szertartást elvégezte, a kereszt már a terem közepén feküdt a földön, egyik oldalán hat lefátyolozott asszony térdelt, a másik oldalon a gyülekezet hat legöregebb férfia, kezükben mindannyian égõ gyertyával. Minden hang elhalt, amikor Mnester odalépett a kereszt lábához, és mitráját megemelve megszólalt.

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek istennek nevében! Imádkozzunk a mi megholt nõvérünkért, Priscáért.

A gyülekezeten meglepetés morajlott végig. A püspök megtévedt. A kiátkozás rettentõ igéi helyett, amiket a halálharang kongásának kellett volna kísérni, irgalomkeltõ fohászba fogott.

Nem, nem tévedés volt. A roskatag öregember termete kiegyenesedett, és sírással küszködõ, gyönge hangja megerõsödött.

- Úristen, aki oltalmazót választottál nekünk az asszonyi nem gyöngeségébõl, és elvetted a mi oltalmazónkat a szörnyû próbatétel napjaiban, ne vétkét nézd a megtévelyedettnek, hanem esendõ voltát. Ne verd meg haragod vasvesszejével bûnös lelkét, hanem mosd meg izsópoddal, hogy fehérebb legyen, mint a hó, részeltesd a te elrejtett mannádban, és engedd meg neki, hogy egyék az élet fájáról, mely van a te paradicsomodban!

Ahelyett hogy jobbját emelte volna fenyegetésre, két összetett kezét emelte az ég felé. S a gyülekezet, amelynek az exkommunikálás szokott formája szerint azzal kellett volna felelni, „legyen átkozott”, letérdepelve és mellét verdesve válaszolt:

- Amen!

De azért hangfojtó szövetekbe takarva, mégiscsak megkondult a halálharangot jelképezõ kis csengõ. A püspök fölvette mitráját, s a hat asszony és a hat férfi elfújta gyertyáját.

Diocletianus császár feleségét, a hitehagyott Prisca nõvért eltemette a keresztény egyház.