XXV.

A rhetornak nagyon rosszul szolgált a szeme, mikor az aggkor gyöngeségének kapkodását látta a császár rendelkezéseiben. Diocletianus, noha eddig is azt tartották róla, hogy Augustus óta nem volt nála tevékenyebb császára a birodalomnak, soha nem volt gazdagabb céltudatos tervekben, mint most, és soha nem gyorsabb az elhatározásban. Reggeltõl estig dolgozott minisztereivel, mérnökeivel, tanácsosaival, és senki még ilyen derûsnek és frissnek nem látta. A pénzügyi örményt arra utasította, hogy készíttesse el a birodalom új kataszterét, és dolgozzon ki javaslatokat az adóterhek könnyítésére. Új aranybányákat nyittatott meg Daciában, és új ezüstbányákat kutattatott Hispaniában. Erdõk kivágatásával, posványok kiszárításával, csatornák ásatásával új utakat terveztetett a kereskedelem föllendítésére, és új szerzõdéseket kötött a barbárokkal. Olyan birodalmat akart átadni a fiának, amilyennek körvonalai Antiochia piacán derengettek fel elõtte, az istenek ezüst nyilának fénye mellett.

Mintha teljesen megváltozott volna körülötte a világ, mióta a keresztény-kérdésben elszánta magát a döntõ lépésre. Igaz, hogy a megoldás vérbe került, a keresztények makacsabbaknak bizonyultak, mint ahogy Galerius jósolta, de egy gót vagy szarmata háborúban sokkal több vér ömlik jelentéktelenebb célokért. S az istenek nyilvánvalóan kimutatták, hogy ez az áldozatot nem kímélõ szigor kedvük szerint való. Neki visszaadták az egészségét, s a fiút vidámmá, arcát pirossá, szemét mosolygóvá tették. Ebben, úgy gondolta a császár, része lehetett annak is, hogy a fiúnak most még több szabadságot adott, mint azelõtt. Reggel, iratok rendezésének az ürügyével, magához rendelte félórára, hogy szemét legeltethesse rajta, megkérdezhesse, hogy aludt, és mivel fogja tölteni a napot. Nagyobbrészt a múzeumot és a könyvtárt bújta Titanillával, aki Maxentius távollétében és a császárné elutazása után nagyon magára maradt. De azt is valószínûnek tartotta a császár, hogy a közös menekülésre való emlékezés is közelebb hozta egymáshoz a két fiatalt. Titanilla engedett gõgjébõl, s Quintipor több bizalommal mert hozzá közeledni. A császár örült neki, hogy legalább egy tagja van a császári családnak, akin keresztül a fiú hozzájuk kapcsolódik addig is, míg nyíltan magukénak vallhatják.

Azért egy kicsit félve gondolt a rohamosan közeledõ idõre, amikor Quintipornak Bajaeba kell menni. Inkább attól tartott, hogy a fiú szíve a császárnéban éppúgy nem érzi meg az anyát, mint a császárban nem érezte meg az apát, mint attól, hogy Prisca elárulja magát. A császárné azt írta, megerõsödött, s levelei csakugyan arról tanúskodtak, hogy az a kábulat, amelyben elutazott, megszûnt. Tulajdonképpen csak Bajaeban jött rá, hogy a boldogtalanság hosszú évei elmúltak, s fogadkozott, hogy nyugodtan, okosan fogja kivárni, míg az istenek megengedik, hogy boldog anyja lehessen gyermekének. Bion meggyõzte arról, hogy a legkisebb vigyázat­lanság is veszélyezteti a jóslat teljesedését. De sok olyan dolog van, amit Bion sem tud, s ezekre a császártól kér feleletet. Mit szeret enni a magister? A nevét sohase írta ki, az igazit, amelyen tizenhat éven keresztül ringatta beteg álmaiban, nem merte, a másikat idegen­nek érezte. Milyen színû ruha áll neki legjobban? Azt a gyönyörû haját ne mossa mindennap, mert akkor hamar hullani kezd. Melyik isten legkedvesebb neki? Õ Apollóhoz imádkozik érte leg­többet. Alexandriában már nagy forróság lehet, csak reggel és alkonyatkor engedje ki a palo­tából. A borbélyával nem tudna-e neki egy fürtöt lopatni a hajából? Ha mindig összesöpörnék nyiratkozáskor - aranykefével -, akkor nemsokára meg lehetne vele tölteni egy kisvánkost. Bion azt mondja, hogy a magisternek nincs egyéb mulatsága, mint az olvasás. Félti a szemeit az ákombákomoktól. Nem jó volna felgyújtani az egész könyvtárt? A császár azért császár, hogy mindent megparancsolhasson.

A császár mosolygott a bohó asszonyi kérdéseken és tanácsokon. Biztosat csak egyet tudott: azt, hogy Quintipor szereti a zöld fügét. Látta már, amint együtt majszolták Titanillával, igaz, hogy el is dugták mindjárt a hátuk mögé.

Volt azonban két kérdése a császárnénak, ami gondba ejtette Diocletianust. Az egyik az, hogy nem volna-e jó megbékíteni Róma népét, amely, mint a császárné Bajaeban hallotta, halálosan meg van sértve. Nem azért, hogy a szenátoroknak is adót kell fizetni, mert az a népnek nem fáj. Abba is belenyugodtak már, hogy nem Róma a székváros. Róma azért mégiscsak fõvárosa a világnak. Hanem azt nem tudják megbocsátani, hogy tizenkilenc éve hiába várják a triumfust. A császár gyorsan határozott: kapják meg a huszadikban. Béküljön meg az örök város, hogy egy év múlva õ is azok közt legyen majd, akik tapssal köszöntik a világ új urát. Ezért kellett Lactantiusnak Rómába menni, szóbeli üzenetekkel és írásos utasításokkal, amelyeket nem ismert. Az is köztük volt, hogy ha vannak a keresztény foglyok közt szemrevaló, szálas férfiak, azokat tartsák fenn a triumfussal járó cirkuszi játékok számára. Így majd csak a vadállatokat kell Afrikából szállítani.

A másik gondba ejtõ kérdése az volt a császárnénak, találnak-e olyan lányt a világon, aki méltó lesz a fiúhoz. Tisztaságban, szépségben, elõkelõségben. Egyik feltételt nehezebb teljesíteni, mint a másikat. Rómában kihalnak a Vesta-szüzek, s tíz év óta nem tudnak helyükbe újakat találni - ezt is Bajaeban hallotta a császárné. Ami pedig a szép testet és rangot illeti, meg kellene kérni az isteneket, hogy a Hórák közül küldjék le valamelyiket a földre.

A császárt nem lepte meg a kérdés felvetése. Rómában a húszéves férfi már érett volt családalapításra, s mióta az erkölcsök meglazultak, a tizennyolc éves nõ már a harmadik férjétõl válhatott el. Quintipor megházasításán õ már elõbb is töprengett, s az a felvilágosítás, amit Lactantiustól Nagy Sándor házasságáról kapott, megerõsítette abban a tervben, amit a Világbíró szelleme sugallt neki. Az akkori világban csak két hatalom volt, a római és a perzsa. Varanestõl, a félkezû perzsa királyfitól, akit megbékült apja hazahívott, tudta, hogy van neki egy húga, Hormizda, akinek azért kell egy elzárt toronyban lakni, hogy szépsége meg ne tébolyítsa a férfiakat. Ez az az istennõ, aki mindenben méltó Quintiporhoz. Frigyük a nyugat és kelet egybekelését s azzal együtt a világ békéjét jelenti. Varanes - ezt Maxentius fecsegte a császárnak - azt fogadta, hogy soha asszonyra nem néz, mert Titanilla nem volt hajlandó királyné lenni a tûzimádó barbárok közt. Varanes, egyetlen fia az apjának, gyönge és beteges ember. Ha az istenek úgy akarják, Quintipor nemcsak a császárok bíborát veheti fel, hanem a királyok királyának tiaráját is.

Gyorsan határozott. Követet fog küldeni a perzsa udvarhoz, hogy a két birodalom urait összefüggõ barátság megerõsítésére engedjék el Hormizdát látogatóba a világ innensõ felébe. A lány bizonyára örülni fog neki, hogy elzárt tornyából kiszabadulhat; az apja és bátyja a kérést nagy tisztességnek veszik. De kit küldjön követnek? Elõször Constantinusra gondolt, aki már jelentette felgyógyulását, s engedélyt kért, hogy Rómában találkozhasson oda útnak indult apjával. Aggodalma támadt azonban a császárnak, hogy a deli Constantinus ilyen hosszú úton - majdnem két hónap az Euphratésztõl a Tiberisig - alkalmas-e egy világszép nõ megõrzésére? Maxentius mellett döntött, akirõl tudta, hogy szenvedélyét Titanilla tartja lekötve. Igaz, hogy a princeps már elhagyta a Keletet, s hajója útban van Alexandria felé. De gyors hajó négy nap alatt elérheti Ciprust az üzenettel, s onnan visszafordíthatja Maxentiust. S hogy a princeps ne csak duzzogás nélkül, hanem hálával is fogadja a megbízást, a császár Titanillát küldte el hozzá a paranccsal, nagyon szigorú bizalmasság pecsétje alatt.

A nobilissima Quintiporral is csak annyit közölt, hogy tengeri útra kél, s azt megmondta, hogy mikor tér vissza, de arról hallgatott, hová megy. Sápadt volt és rosszkedvû, mikor az elutazás elõtt való alkonyaton utoljára sétáltak együtt a kikötõsor platánjai alatt.

- Ezt ki kellene vágni - mutatott az egyik vén óriásra. - Azonnal!

Az öreg platánt Kleopátra fájának hívták. Azt tartották róla, hogy Antonius az alatt ölelte meg elõször végzete asszonyát. Háromszáz év óta sok szerelmest összehozott, akik elõször azt próbálták ki, hogy ketten átérik-e kiterjesztett karral a fa törzsét. A nobilissima és a magister is megtették ezt a próbát. A lány egy kis csalással hozzá tudta értetni ujjahegyét a fiú kezéhez.

- Mért haragszol rá, nobilissima? - szomorodott el Quintipor. - Hiszen te meg szoktad simogatni a fákat. És éppen ezt akarnád megölni?

- Ezt, mert ennek lenne legnagyobb üresség a helyén. Arról mindig eszedbe jutnék, ha erre jársz, míg odaleszek.