XXVI.

Ezen a napon - Dies Lunae volt, hét elsõ napja, s most kellett visszatérnie a nobilissima hajójának - tán századszor simogatta már meg Quintipor a platán derekát. S csak most jött rá, hogy ez már n em az a fa, amelyhez a nobilissima teste hozzátapadt. A platán azóta levetette azt a ruháját. - Hogy is tehette? A lehámlott kéreglemezek ott hevertek a fa tövében. Lehajolt, és keresgette, melyek pattanhattak le arról az oldalról, amelyiket a nobilissima ölelt át.

Hetérák viháncoltak el mellette, s az egyik megcsiklandozta a nyakát pávatoll-legyezõvel. Fölugrott, megszégyellte magát. Eddig észre se vette, hogy a fasor megtelt sétálókkal, akik a napnyugtát élvezték, a hûs tengeri szellõt, és örültek az életnek.

Olyan helyet keresett, ahol nincs akkora nyüzsgés. Talált egy kis elhagyott ligetet, amelyben leomlott oltár felett búsult Isisnek mint a hajósok patronájának elfeketedett, formátlan faszobra. Leült az oltár széthullott köveire, és hallgatta feje fölött a gerlicék burrogását. Csak­hamar más hangok is hallatszottak, amelyek azt mutatták, hogy Isisnél hatalmasabb istennõt tisztelnek itt. Suttogás, csókok nesze, bortól és szerelemtõl részeg szavak. Égõ arccal hallga­tózott. Egy éles sikítást röfögésszerû hang követett. Nimfa és faun csörtetett ki a fûszerszagú bokrok közül - dülöngélõ matróz kergetett egy olyanfajta lányt, akinek tiltva volt stólát viselni.

Quintipor fölugrott, és megindult a Septastadiumnak nevezett móló felé, amely a várost összekötötte a Pharosz-szigettel. A világítótorony csúcsán, a tükör-szerkezetben kigyúlt a piros jelzõlámpa.

A keleti kikötõ felé vette útját, mert a nobilissima hajójának oda kellett befutni. Átvágott az árucsarnokok oszlopsorán, amelyekre már fölrakták a lakatokat a kereskedõk rabszolgái. Éjjeliõrök vették át a felügyeletet a szûk cellák felett, amelyekben garmadákban hevertek a Perzsa-öböl gyöngyei, India drágakövei és bisszusz-göngyölegei, Serica selymei s az aranypor, elefántcsont és gyöngyház a trogloditák országából. A lezárt ajtókon keresztül is elárulta az erõs illat, hogy hol árulják Boldog-Arábia szagos gyökereit és szárított bogyóit.

Az oszlopsor végében görbe lábú kis ember bóbiskolt egy kõpadon, elõrebukdosva felsõtes­tével. Quintipor lépéseire fölneszelt, és elkiáltotta magát.

- Itt a jóságos Ptah isten, aki már fél asért csodát tesz. Valódi nílusi gyökérbõl faragott Anubisz, aki meggyógyítja az izzadást, a hascsikarást és megszaporítja a tyúkok tojását. Tartós Ureus-kígyók és könnyen összeragasztható scarabeusok! Tessék, tessék!

Quintipornak ismerõs volt a hang, s ahogy közelebb lépett, a nyakba vetett deszkalap is, alatta a horpadt mellel, fölötte a kancsal szemmel.

- Antiochiából? - mutatott rá a kis emberre, aki egyszerre talpra ugrott az üzlet reményében. - Hogy is hívnak téged?

Az istenkereskedõ bizalmasan bólintott.

- Benoni vagyok, szolgálatodra. - Aztán körülnézett, és odasúgott a magisternek. - Azért most is van keresztem. Régi vevõm vagy, neked olcsón megszámítom. Vagy talán azt az istennõt ajándékozod meg vele, aki méltó lett volna rá, hogy Salamon király ezeregyedik felesége legyen?

- Kirõl beszélsz? - bámult rá Quintipor.

- Arról az istennõrõl, akinek a karjába szalasztottad a tût Antiochiában. Olyan fehér volt a karja, mint Batseba lába, amitõl negyvenezer filiszteus vakult meg egyszerre. Nem akarsz emlékezni, uram? Nem a te istennõd már? Akkor bocsáss meg, és vigasztalódj, nem volt olyan fehér a karja, hogy fehérebbet ne találhatnál. De igazán azt hittem, teutánad keresgélt a szemeivel, mikor az elõbb itt elszaladt. Vén asszonya alig bírt utána döcögni.

Quintipor majd szörnyet halt, hogy elszalajtotta a nobilissimát, miután az egész délutánt elácsorogta érte. Csorgott róla a verejték, mire hazaért a palotába. Már messzirõl látta, hogy a lány nyolc nap óta sötét ablaka világos. Nemcsak világos volt, hanem függönytelen is. A hattyúalakra nyírt puszpángbokrok közül, amelyek mellett lihegve megállt, belátott rajta. Elõször elkapta a fejét, a nobilissima öltözködött. De nem sokáig bírta ki, hogy ellenálljon szemeinek, amelyek prédát követeltek. A lány már eltávolodott az ablakból, csak a feje látszott s tükre sugárverésének játéka a mennyezeten. Egyszer úgy fordította a tükröt, hogy a sugár­nyaláb éppen Quintipor szemébe talált. Ijedten ugrott félre, és leguggolt az egyik puszpáng-hattyú mögé. Mire föl mert egyenesedni, a nobilissimán már díszruha volt, amelyen Trulla hátul igazított valamit. Aztán elöl a nyakán motozott, s Quintipor látta, hogy az úrnõ kezére csap a dajkának. Nem haragból tehette, mert mindketten nevettek rá.

A szoba hirtelen elsötétedett. Hova mehetett ilyenkor a nobilissima díszbe öltözve? Csak a császárhoz. Quintipor besompolygott a hosszú folyosóra, amely a soma keleti felét, az asszonyok palotáját összekötötte a nyugatival, a császáréval. A virágillat, mit a lány maga után hagyott, bizonyította, hogy csakugyan a császárt kereste fel. Nem mert olyan közel kerülni, hogy az ajtónálló megláthassa, csak messzirõl leskelõdött. Beletelt egy óra, míg kinyílt az ajtó, s a kamarás térdre hullott. A császár hangja hallatszott, bizonyosan kikísérte a nobilissimát.

A fiú elfutott, s megint lesbe állt az ablak alatt. De hiába várt, a szoba nem világosodott meg. Pedig már késõre járhatott. Ruhája, szívére szorított kezével érezte, mind átnedvesedett a mellén. Azt hitte, csak a harmattá lecsapódott tengeri párától, s nem vette észre, hogy szemébõl már rég csorog a csalódás és keserûség könnye.

- Gránátvirág!

A háta mögül jött a hang, halk és remegõ. Összerezzenve fordult meg, széttárta a karjait, de mindjárt le is kapta õket. Szerencsére, úgy hitte, a nobilissima nem vehette észre azt a bûnös mozdulatot, hiszen õ se látott a lányból semmit.

- Mit csináltál, Gránátvirág?

- Vártalak, nobilissima.

- Mióta?

- Nyolc nap óta.

A lány gügyögõen kacagott, s a fiú karja után nyúlt.

- Igaz, Gránátvirág? Igazán igaz? Mindig vártál azóta? Nézd, milyen hideg a kezem, melegítsd. Mi ez a kezedben?

- Füge - felelte Quintipor szégyenlõsen, s igyekezett kimagyarázni a gyerekességét. - Sohase láttam még ilyen nagy fügét, azért tettem el neked délben. Ezzel akartalak megkínálni, amikor partra lépsz.

A nobilissima azt a sikoltást hallatta, amiben a visszafojthatatlan öröm szokott nála feltörni.

- Nézd, én is fügével kereslek! Hoztam neked Ciprusból. A tied milyen édes! Kóstold csak az enyémet? Ízlik?

Sietett igennel válaszolni, pedig keserûnek érezte a ciprusi fügét. Hirtelen megképzett elõtte az a levél, amit a császári iroda pecsétõrzõjének a kezében látott akkoriban, mikor a lány útra készült. Maxentiusnak volt címezve Ciprusba!

Szótlanul lépdeltek egymás mellett, a fügét majszolgatva. Elérték a palotakert kapuját. Az õrt álló hastatus tisztelegve emelte föl lándzsáját.

- Fordulsz velem egyet?

- Ha nem félsz a hûvös estétõl, nobilissima.

Most látta csak, a fali lámpa fényében, hogy a lányon könnyû, puha háziruha van, amit még sohase látott rajta.

- Ne félts engem, Trulla a maga meleg pólyájába csavargatott. Ott vacsoráztam a vénségnél, lángost süttettem vele annak a jó újságnak örömére, amit a császártól hallottam. Jaj, magister, mondtam már, hogy egyszer neked is enned kell a Trulla lángosából!

Az õr utat engedett nekik, a kikötõ-sor felé fordultak.

- Gránátvirág! - súgta a lány, ahogy beértek a fasorba. - Nem is kérdezed tõlem, mi az a jó újság?

- Az én számomra már nincs jó újság - mondta a fiú csöndesen.

A lány közelebb simult hozzá.

- Mi baja a kisfiúnak? - kérdezte enyelegve.

- Elküld a császár.

- Hová küld, Gránátvirág?

- Messzire. Bajaeba. Ezután a Domina rabszolgája leszek.

Alig bírta visszafojtani a sírását. A lány elnevette magát.

- Jaj, mi lesz akkor Alexandriával, ha te is elhagyod? Tudod, hogy nekem is el kell mennem? Messzire, hosszú útra, nehéz dologra.

- Nem lehet olyan nehéz, nobilissima, ha ilyen örömmel beszélsz róla.

- Nem értesz te ahhoz, Gránátvirág - rántotta fel a vállát megsértõdve a lány. - Egy fiatal párducot kell megtanítanom dorombolni. Nem érted? Egy gõgös fiatal isten lesz a tanítványom, akit arra kell ránevelnem, hogy tudjon halandó módjára jönni-menni az emberek között. Jaj, most meg már a te kezed milyen hideg, add ide, majd most már én melegítelek.

Odahúzta a fiú kezét a mellére, és rászorította mind a két forró tenyerével.

- Megmondom, ki lesz a tanítványom, ha megkérdezel.

Quintipor alig tudott dadogni.

- Én... én... nem kérdezhetek tõled semmit, nobi...

A lány befogta a száját.

- Nem úgy! Titanilla! No, mondjad szépen! Ti-ta-nil-la!

- Nem tudom úgy mondani, nobilissima.

- Jó. Akkor felelj arra, amit kérdezek. Érted, Quintipor?

- Igen, nobi...

- Szoktál rám gondolni? Quintipor!

- Szoktam.

- Szoktál velem beszélgetni magadban? Quintipor!

- Szoktam.

- Akkor is nobilissimának mondasz? Quintipor!

A magister följajdult.

- Úrnõm, ne kínozz! Tudom én, hogy nekem nem szabad másra gondolnom, csak a nobilissimára.

Kleopátra asszonyfehér-bõrû platánja alatt álltak. A lány belekapott a fiú két vállába.

- Neked minden szabad, Gránátvirág! Majd én megtanítlak rá, hogy neked minden szabad! Hiszen te leszel a tanítványom, te! Én is Bajaeba megyek, veled megyek, viszlek! Te isten, te drága, szép, fiatal isten, te!

Letérdelt a földre, és átölelte a fiú lábait. Az lehajolt hozzá, és ijedt öleléssel fogta át.

- De nobilissi...

- Nem, addig nem kelek fel, amíg úgy nem mondod, ahogy én akarom.

- Tit...

- Tovább ne! Csak Tit legyek neked. Kis Tit. Hívj úgy, ahogy senki más nem hív.

- Kis Tit!

Felrántotta, olyan erõvel, hogy nekitántorodott a fának. Sokáig magán tartotta vaskapocs-öleléssel a reszketõ testet, és égette a szájával a lány összeszorított, keskeny száját.

A bokrok közt zörgés hallatszott. Talán alvó madarak tollászkodtak, vagy száraz levél csörgött le a fáról. Hirtelen szétváltak, és riadtan nézték egymást. Pharosz forgó lámpájának kék fényében mind a kettõ halálsápadtnak látta a másikat.

A lány elõbb tért magához. Tapsolva mutatott a bokorra.

- Nézd, lampyrisek! Egy, kettõ, három... öt! Sohase láttam még ennyi világító bogarat.

Quintipor a földre mutatott.

- De ide nézz! A földön! Mint a hangyák!

- Hol? Én nem látom õket.

- Itt! A lábamnál, a te lábadnál, a füvön, mindenütt. Nem, a füvön már nincsenek. Érdekes. Az elõbb még nyüzsögtek. Hát hova bújtak?

Tit nevetett.

- Én a lábadnál se látom õket. Már a bokron se. Sehol se. Te még látsz lampyrist?

- Hogyne. Itt vannak ni.

Lehajolt, fölvett egy marék földet. Oda tartotta a lány elé.

- Mintha még pislogna benne egy-kettõ - mondta habozva.

A lány boldogan kacagott.

- Gránátvirág, a te szemed tovább káprázik, mint az enyém. Nem láttunk mink egy lampyrist se.

Belekarolt a magisterbe, és vállára hajtotta a fejét.

- Mit tettél, rossz fiú? Megrontottad a szemem világát.

Quintipor az elsõ csók bûntudatával, de õszinte töredelem ijedtségével kérdezte:

- Haragszol? Kis Tit...

A lány a szokott bûnbocsátással felelt, amelyben benne van az új bûnre való felhatalmazás is.

- Csacsi vagy, Gránátvirág.