III.
BAJAE VAGY A SZERELEM KÖNYVE

XXVII.

Egy darabig azzal múlatta magát, hogy „szövés”-t játszott. Térdre ereszkedett a víz szélében, és lapos kavicsokat szökdeltetett a tenger tükrén, amely fodortalan sima volt és olyan kék, mintha beleesett volna az ég. Közben Romula nagyanyára gondolt meg a sardicai majorra. Amögött is volt egy kis halastó, azon tanulta ő ezt a játékot egy fiatal rabszolgától. Se a nevére, se az arcára nem emlékezett már, pedig négy-ötéves is lehetett már akkor. Romula nagyanya ezt a rabszolgát egyszer belefojtatta a halastóba, mert észrevette, hogy hozzáértette az arcát az övéhez. Ő akkor nagyon sírt, kapott is helyette másik rabszolgát, de annak mindig be kellett kötni a száját, ha együtt játszottak, éppen úgy, mint annak a rabszolgának, aki kenyeret dagasztott. Romula nagyanya nem akarta, hogy az ő unokája arcát rabszolgának a lehelete érje.

Elmosolyodott. Mit szólna akkor Romula nagyanya, ha megtudná, hogy unokájának nagylány korában is van egy rabszolgája, akivel jobban szeret játszani, mint akárkivel a világon? Hát Gránátvirág mit szólna hozzá, ha neki is bekötné a száját? Persze, ha volna mivel - nézett végig magán. De se kendő, se öv nála. Ventus textilisbe volt öltözve, ahogy Bajaeban nevezték a pókhálóselyem fürdőruhát. „Szőtt levegő.” Két nap óta azonban tilos volt a szőtt levegő. Aki kilépett a vízből, annak rögtön köpönyegbe kellett bújni. Sohase kacagtak még annyit Bajae­ban, mint mikor ezt a parancsot kikiáltatta a cumaei aedilis, akinek joghatósága alá tartozott a birodalom leghíresebb fürdője. Mindenki azt kérdezte a lictoroktól, mi lesz a nimfákkal, akik úgy nyüzsögtek a neapolisi öbölben, mint a halak. Hiszen itt volt a szülőhazájuk, sőt a szirének is ide szoktak járni lakodalmaskodni, ha a mindentudó költőknek hinni lehet. És mi lesz a források és patakok oreádjaival, a kutak és tavak najádjaival, akik Misenumtól Surrentumig itt szoktak kergetőzni a tritonokkal? Hát a pánok és szatírok, a kéjkertek és meghitt ligetek, a keresztutak és erdei ösvények erőteljes és szolgálatkész istenei, akik nélkül el se képzelhető Bajae? Hiszen ők az ide zarándokoló, magtalan asszonyok utolsó és soha csalódást nem okozó reménységei. Azokat is köpennyel akarják-e megszégyeníteni és elbujdosásra kényszeríteni? A lictorok vállukat vonogatták, és mindenkinek a nevét felírták, aki otthon felejtette a köpönyegét. Ami parancs, parancs. Azt rebesgették, hogy az aedilisszel a császárné adatta ki a parancsot. A Domina ugyan sohase jelent meg az emberek között, kerti fürdőházába csöveken vezették be a gyógyító források vizét, de palotája erkélyéről is elég volt neki szétnézni ahhoz, hogy szemét szégyenkezve süsse le. Ha a hivatalos lap, az Acta Diurna közhírré nem tette volna az egész birodalomban, hogy a császárné példát mutatott az istenek tiszteletében, megint feléledt volna a régi mendemonda, hogy szívét megmételyezték az istentelenek babonái. Így csak öregasszonyos szeszélyről s a tiszteletlenebbek, leginkább a vele egyidős matronák, öregasszonyos irigységről beszéltek. De azért nem tört ki forradalom, mindenki köpönyegét libegtette magán, s némelyek már örültek is az új rendnek. Hamar kiderült, hogy a köpönyeget is lehet ingerlően libegtetni járás és kecses ráncokba szedni heverés közben.

Titanilla mindenkinél jobban tudta, hogy a Domina valóban szeszélyes és irigy matronává változott. Az első dolga az volt, hogy mindjárt elválasztotta tőle Gránátvirágot, amint Alexandriából megérkeztek. Azt mondta neki, a magános lánynak, hogy Maximianus villájában szálljon meg, amely most úgyis lakatlan. Az, amelyikbe ő költözött, valamelyik régi császár építése, neki magának is szűk és kényelmetlen, s az ő beteges, rossz hangulata nem ilyen vidám, fiatal teremtésnek való, akinek már úgyis annyit kellett őmiatta szenvedni.

Titanilla engedelmes bókkal mondott köszönetet, bár körömmel szeretett volna nekimenni a császárné arcának, amelyen kezdtek elsimulni a ráncok. Nem tudhatta azt, hogy az anyai féltésnek milyen vihara tombol a szelíd nyugalom álarca mögött. Igaz, hogy a császárné eddig is csak az urára való tekintettel tűrte maga körül a Galerius lányát, de szeretni sohase szerette. A leánya mostohagyerekét látta benne, s azt az aranyfényt, amit a császár emlegetett, nem vette észre. Az ő szíve, amely sohase vetette le a gyászt, mindig támadásnak érezte a lány vidám­ságát, s csak jólelkűsége tartotta vissza attól, hogy nyíltan kimutassa neki, mennyire nem szívelheti. Most azonban őszintén megírta a császárnak, hogy arra a kis időre, míg a fia az övé lesz, senkit se akar körülötte látni, aki csak egy tekintetét is elveheti tőle. Nemcsak ettől a kis muzsikáló forgószéltől féltette, hanem még azon is törte a fejét, hogyan vehetné elejét a Bionnal való osztozásnak. Nagyon kapóra jött neki, hogy Lactantius meghívta Rómába a matematikust, s az engedélyt kért rá, hogy elmehessen a világ fővárosába, amelyet sohase látott még. A császárné maga sürgette az útrakelést, s a császár nevében is fölhatalmazta rá, hogy ott várja be az udvart, amely a triumfus előtt pár héttel már oda fog költözni.

A nobilissima azonban mindebből csak a rosszakaratot láthatta, amellyel a Domina meg­fosztotta őt játékszerétől. Nem mert szembeszállni, sőt még arról is hallgatott, hogy a császár lelkére kötötte a magisterrel való barátságot. Ahogy az asszonyi természetet ismerte, tartott tőle, hogy magának a fiúnak is kárára lesz, ha úrnőjével észrevéteti, hogy ezt a rabszolgát más szemmel nézi, mint a többit. Legokosabbnak látta közömbösséget tettetni, bármennyire nem volt természete a színlelés, ami most még több erőfeszítésébe került, mint máskor. Nem bizonyos, hogy magától eldobja játékszerét, ha kényére bánhat vele, de kétségtelen, hogy százszor makacsabbul ragaszkodott hozzá, mihelyt azt érezte, hogy el akarják tőle venni. Ha nyíltan harcol érte, akkor biztos, hogy elveszíti, s talán annak az első rabszolga-játszótársnak a sorsára juttatja, akit Romula nagyanya a halakkal étetett meg. Így, a közömbösség álarcában legalább azt a délutáni órát vele tölthette, mikor a császárné elzárkózott levelet írni az urának.

Itt szoktak találkozni, ahol nem bársonyos homok, hanem éles sziklatörmelék borította a partot, s egy régi palota omladékai csúszkálgattak lefelé egy bazalthegy lankáján. A fürdőélet hullámverése ide már nem ért el, bár Bajae tele volt emberekkel, akik inkább megbetegedésre, mint gyógyulásra felkészülve jöttek ide. A fürdő nemcsak életadó vizeinek köszönhette világhírét, hanem talán még jobban annak, hogy az erkölcsök sehol se számíthattak biztosabb és kellemesebb halálra, mint itt. Ebbe a zugba azonban nem jutott se a halálfélelem üldözött­jeiből, se az örömök kergetőiből. Betegeknek fáradságos lett volna idáig az út, a szerel­meseknek pedig nem volt miért idejönni. Venus, hű szövetségben Ceresszel és Bacchusszal, mindenütt szabadon űzhette pajzán játékait, ahol csak akarta, vízben, vizen és szárazon. Válogathatott a virágos bárkák, a futórózsás úszóházak, a részeg zenétől hangos tánctermek, a sétaterek márványpadjai és a villák selyem- és bíborfüggönyös verandái közt. Kész bolondság lett volna, ha elvadult bozótok és skorpiófészkes romok közé menekül az istennő, akit itt nem üldözött senki. A példabeszéd szerint Vulcanust, a zord férjet távol tartotta innen a víz, Apollót pedig, a mindent kikémlelő napistent, a sok árnyék.

Az árnyékok már kezdtek nyúlni, s Titanilla még mindig maga volt. Nem tudta, ő jött-e nagyon korán, vagy a fiú mer késni, de érezte, hogy a rosszkedv erőt vesz rajta. A sirályok már meg­kezdték alkonyati játékukat a levegőben, a delfinek a vízben, s a tenger is kezdett hűvösöket sóhajtani. Borzongósan húzta össze fürdőruhája felett a selyem lebernyeget, s megindult felfelé a romok közt.

Néhány karcsú görög oszlopa még talpon állt az egykori palotának. Az egyikhez hozzámérték magukat a fiúval, éles kagylóhéjjal jelölvén meg rajta, melyikük meddig ér. Megkereste az oszlopot, s a haján keresztülbújtatott nádszállal újra megmérte a magasságát. Elkeserítette, hogy semmit se nőtt egy hét alatt. A fiúnak nem mondta ugyan, de titokban nagyon fájlalta, hogy másfél fejjel kisebb nála. Nagyon boldog lett volna, ha egy hét óta legalább félfejnyit hozzánőtt volna. Hiszen attól még mindig megmaradt volna az ő kis Titjének.

- Kis Tit, kis Tit - suttogta maga elé, és mindjárt ki is nevette magát ezért a gyerekségért. De azért néhányszor elmondta még, mert ilyenkor nemcsak a hangját hallotta Gránátvirágnak, hanem a rózsaszín gyerekszája mozgását is látta, s tüzelő szemét is, amelyet az alázatosság párás zafírhoz tett hasonlóvá. Néhányszor már szerette volna kipróbálni, hogy ragyogóbb lesz-e a zafír, vagy zavarosabb, ha megcsókolja. De a fiú szégyenlőssége valahogy bátortalanná tette a vad nobilissimát. Még most is elpirult, ha arra gondolt, hogy járt vele a hajón, mikor az öreg kormányos a csillagokat mutogatta nekik. Ott álltak mögötte, ő lassanként a fiú mellére kábult, az szelíden átfogta a két vállát. „Szorítsd magadhoz kis Titet, ne félj, nem üvegből van” - súgta a fülébe. A két simogató kar egyszerre lebénult róla, s a zafírszemekben olyan riadtsá­got látott, mintha szentségtörésre adott volna parancsot. Igaz, aztán úgy ölelte magához, hogy még most is elöntötte tőle a forróság.

Szökellve ugrálta át a romokat, amelyek mögött meg-megcsörrenő erecske partján elvadult citromfák fogtak körül egy buja füvű, tarka virágos tisztást. Nagyúri kerthez tartozhatott valaha, egyik sarkában két zöld bronz szfinksz még tartott egy repedt és bemohosodott kőpadot. Ez volt tulajdonképp a búvóhelyük, a csöndnek és nyugalomnak ez a lombokból és virágokból épült háza, amelyet csak a madarak, a pillangók és a gyíkok ismertek. Ők is úgy találtak ide már az első nap, hogy a víz-széltől idáig követték két jégmadár röptét, amelyek bokorról bokorra kergették egymást játékos bukdácsolással. Megszerették a helyet, nem azért, mert innen végigtekinthették a lábuk alatt szendergő öblöt, a gömbölyű, zöld hegyek koszorújában, hanem mert itt kedvükre nézhették egymást.

A tisztás közepén még nem egyenesedett föl az egy napja lehevert fű, és alig fonnyadt meg a virágvánkos, amelyet a fiú tegnap tépett a lány feje alá jószagú thymusokból, melissákból és salviákból. Titanilla nem állhatta meg, hogy legalább egy pillanatra rá ne nyugtassa megint a fejét. Végighevert a füvön, bal karját a feje alá tette, kinyújtott jobbjával azt a kis gödröt simo­gatta, amelyet a fiú sarkai mélyítettek a földbe, míg mellette ült. Nem is nézte szemmel, csak úgy maguktól találtak oda az ujjai, s addig táncoltak ott, míg valami kemény kis korong akadt alájuk. Megnézte, s majdnem elsikoltotta magát. Régi ezüstérem volt, amelyen élesen dombo­rodott ki egy meztelen vállú fiatal isten kimondhatatlan gyöngéd és megindító szomorúságú profilja.

- Gránátvirág! Hogy kerülsz te ide?

Az egyik bokor megzördült. Azt hitte, a fiú. De csak egy jégmadár tündöklött ott, talán éppen az egyik azok közül, amelyeknek röptét követték. A lány bizonyosra vette, hogy az, s azt is tudta, melyik.

- Te vagy az, Alküone? - mosolygott rá a bíborban és zöldben ragyogó madárra. - Te is hiába várod Keüxöt?

Gránátvirág magyarázta el neki, hogy miért olyan rezdüléstelenül csöndes mostanában a tenger. Azért, mert most költenek a hullámokon a jégmadarak, s Aeolusnak az istenek parancsára ilyenkor zárva kell tartani a szelek tömlõjét. A jégmadarak valamikor emberek voltak. A nõt Alküonénak hívták, a férfit Keüxnek, s oly boldog szerelmesek voltak, hogy azt találták mondani, nem cserélnének magával Jupiterrel és Junóval sem. Az istenek királynéja addig ingerelte ellenük Jupitert, míg az villámmal sújtotta Keüx hajóját, és õt magát a tengerbe halatta. Alküone, hogy a halálban se maradjon el szerelmesétõl, utána vetette magát, átkul­csolta a holttestet, s vele együtt merült le a mélységbe. Az isteneket annyira meghatotta ez a hûség, hogy jégmadarakká változtatták õket, s õk ma is annyira szeretik egymást, hogy egyik utánahal a másiknak.

- Hol van, Keüx, Alküone? - kérdezte a lány feltérdelve, és hangja majdnem olyan sírós volt, mint egy párjavesztett jégmadáré. - A kegyetlen istennõ megint elragadta tõled?

A fiú már akkor ott állt mögötte. Lábujjhegyen jött a romok felõl, és két tenyerébõl kékesen csillogó, finom ezüstport szórt a lány hajába. A lány nem vett észre semmit, csak akkor tekintett föl, mikor néhány porszem megakadt hosszú szempilláin.

- Mit csinálsz, Gránátvirág? - hajtotta fejét a fiú térdéhez.

- Találd ki, kis Tit - ragyogott a fiú szeme, és mutatta ezüstösen fénylõ két tenyerét. - Ha megígéred, hogy nem röpülsz el, akkor megmondom, mit csináltam.

A lány ígéret helyett szorosan átölelte a két térdét.

- Nagy kék pillét csináltam belõled, kis Tit!

Mindennap mondta eddig a lánynak, hogy olyan finom és kecses, mint azok a kis pillék, amelyektõl néhol lenvirágos rétnek látszott a hegyoldal.

- A napfény gyermeke vagy, kis Tit, olyan kicsi, olyan könnyû, olyan ragyogó és olyan csapongó.

- Kár, hogy nem vagyok olyan kék - nevetett a lány.

Hát most olyan kék volt a haja, mint a lepkék szárnya. A fiú azért késett olyan sokáig, mert pillangókat hajszolt. Sok szaladgálásba került, míg egy marék ezüstport össze bírt szedni.

- Ó, te nagy kisfiú, te! - törleszkedett hozzá boldogan a lány. - De azért ne gondold, hogy a versemet elengedem. Elhoztad, Gránátvirág?

Hogy az alexandriai epigrammát jóvátegye, mindennap írt egy verset Titnek. Legtöbbször éjszaka, csillagfénynél karcolta tele a piros-viaszos tabula ceratát, s ilyenkor adta át a lánynak.

Most megcsóválta a fejét.

- Nem hoztam el, kis Tit.

Tit lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.

- Tudtam, Gránátvirág, hogy egy holdújulásnál nem tart tovább a szerelmed.

- Hát nem találtad meg? Hiszen a fejed alá tettem - nyúlt be Quintipor a virágvánkos alá, és kihúzott alóla egy egészen kicsi, rózsaszín vászonnal födött viaszos lapot. Bevallotta, hogy õ már délelõtt ideszökött, hogy megsimogathassa a füvet, amelyen Tit lehevert. Azt nem vallotta be, hogy a szájával simogatta meg.

- Hol vetted ezt? - nézegette a lány a lapot. - Ilyent még nem is láttam. Bizonyosan tékozoltál már megint.

A fiú elmagyarázta, hogy ez új divat, cera pusilla a neve, a viasz is rózsaszín, s még csak egy boltban lehet kapni.

- Látod, hogy el vagyok én maradva a világtól! - nevetett a lány. - Ha te nem volnál, senki se írna hozzám verset.

Boldogan mondta, nem panaszképpen, de a fiú annak vette és elkomolyodott. Tit észrevette, hogy hibát követett el, és igyekezett jóvátenni.

- Jó volt hozzád a Domina? - fogta meg a fiú kezét.

- Olyan, mint máskor. Õ mindig jó.

Talán egy csöpp dac is volt benne, ahogy ezt hozzátette. Tudta, hogy Tit nem szereti a császárnét. Õ se szerette, mert nem volt hozzá olyan gyöngéd, mint a császár, és jobban éreztette vele rabszolga-voltát. Nemcsak felolvasói szolgálatot kívánt tõle - Senecát, Epiktétoszt és Marcus Aurelius elmélkedéseit szerette hallgatni -, hanem ebédnél, vacsoránál mint pohárnokot állította az asztalhoz, és a hajába törölte vékony ujjait, igaz, hogy nagyon puha érintéssel. Restellt errõl beszélni a lány elõtt, aki Alexandriában a császár bizalmasának tudta õt; s ezért mindig másra terelte a beszédet, ha Tit a Domináról kérdezõsködött.

A lány mindenképp fel akarta vidámítani. Továbbadta neki a Trullától hallott pletykákat. Ma megérkezett Rómából Plautilla, akit Univirának is neveznek, mert már két éve asszony, és mind ez ideig beérte az urával, aki különben az idén Róma praefectusa. Most jött elõször Bajaeba, s már nagy fogadásokat kötöttek rá, hogy amikor elmegy innét, nem hagyja-e itt melléknevét. Aztán Anchusáról beszélt, a gazdag patríciusnérõl, aki iránt szánalommal van az egész fürdõ. Azért szánták, mert olyan szerencsétlen, hogy minden gyereke az apjára hasonlít. Az elsõ a nagyfülû ügyvédre, aki ura pöreit viszi, a második a szép versenykocsisra, akire mindig fogadni szoktak, a harmadik a vörös rabszolgára, aki mint epilator teljesít körülötte szolgálatot, s a negyedik, aki most született Bajaeban, a nyúlszájú görögre, aki mint házi filozófus ide is elkísérte, és idejét arányosan osztja meg Platón és úrnõje ölebe között.

Quintipor már rég nem hallotta, mit beszél Tit, csak nézte a fáradhatatlan kis szájat, amely pajkos mosollyal pergette a szavak szakadatlan gyöngysorát.

A kis száj egyszerre ott csücsörödött az övé elõtt.

- Gránátvirágom, te sohasem fogsz magadtól megcsókolni?

- Nem, kis Tit - ködösödtek el a zafír-szemek. - Téged csak akkor lehet megcsókolni, mikor te akarod. Neked nem kérõ szád van, hanem adó szád.

Csókjuknak az vetett véget, hogy egy denevér csapódott a fejükhöz. Tit ismert rá, hogy nem denevér volt, hanem jégmadár.

- Keüx hazaérkezett - kacagta el magát. - Most már gyerünk innen, õk is hadd csókolják meg egymást szegények.

A nap utolsó sugarainak aranyseprûje már csak a fák hegyét érte.

- Jaj, ezeket meg majd itt felejtettük! - hajolt le a lány a fûre. - Ezt neked találtam. Ez pedig az én jogos tulajdonom.

Az ezüstérmet átnyújtotta a fiúnak, a cera pusillára pedig rászorította a száját. Azután szét­nyitotta a köpönyegét, s meglazítván nyakán a tapadó ventus textilist, alácsúsztatta a kis viasztáblát.

- Ne féltsd, nem olvad meg - nevetett Quintiporra.

A fiú azonban nem nézett oda. Az érmet vizsgálgatta, szembefordítva a kihunyó világossággal.

- Azt hiszem, Hadrianus császáré.

- De hiszen a te arcod van rajta, Gránátvirág.

- Dehogy, Antinousé. Hadrianus kedvencéé. Beleölte magát a Nílusba. Valami jóslat szerint veszedelem fenyegette a császárt, s csak az menthette meg, ha valaki feláldozza érte magát. A kegyenc megtette.

A lány erõsen belekapaszkodott. Már akkor lefelé mentek a síkos lejtõn.

- De te ugye nem teszed meg? Ugye senkiért? Ugye nem hagyod itt kis Titet?

- Kis Tit, nagy kék pille, te kérded ezt tõlem? Mért csúfolódsz velem, királynõm?

Eleresztette a lány kezét, leszaladt a lejtõ tövébe, és széttárta a karjait.

- Szaladj le bátran te is, ne félj, csak a karomba eshetsz.

A lány azonban, kezével is segítve magán, inkább az óvatos csúszkálást választotta. Mire leért, a fiú izgatottan ütött az egyik márványoszlopra.

- Tudod, hol vagyunk, kis Tit? Én már tudom. Ez a Hadrianus császár palotája volt. Itt halt meg. Talán éppen innét nézett utoljára a lemenõ napba, ahol most állunk. Animula, vagula, blandula... Emlékszel?

Tit nem emlékezett. Quintipor elmondta neki a játszi verset, amelyben a peregrinus császár zokogó tréfával búcsúzott válni készülõ lelkétõl:

Lelkecske, kóborka, dévajka,
Testem vendége s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.

A parton sietõ kézszorítással búcsúztak egymástól. A két palota ugyan szomszédos volt egymással, de õk nem mertek egy úton menni. Abban a Bajaeban, ahol társadalmi kötelesség volt a szerelemmel kérkedni, az õ szerelmüknek bujkálni kellett.