XXVIII.

Constantius Chlorus, aki Rómában magához vette a fiát, Alexandriába menet útba ejtette a császárnét, nem is sejtve, hogy ez a látogatás mennyi gondot okoz a Dominának. Nem mintha nem szerette volna a Flaviusokat. Mindig húzott ezekhez a szelíd, békességes és csöndes emberekhez. A szabadszájú Maximianusra gondolni se tudott utálat s a vérszagú Galeriusra borzongás nélkül - emezeket szívesen szívelte. Azóta pedig, mióta a császár beavatta a titokba, mindig úgy gondolt rájuk, mint barátokra, akikre a fiú mindig számíthat. Mert, bár a jóslatban éppolyan vakon hitt, mint Diocletianus, azt nem vette biztosra, hogy a társuralkodók ujjongva vesznek tudomást Diocletianus örökösérõl. Asszonyi és anyai ösztöne olyan bonyodalmakat éreztetett meg vele, amelyekre a császár, a világ legokosabb embere, nem is gondolt, legalább az õ tudomása szerint. Õ számot vetett azzal, hogy se Maximianusék, se Galerius nem lesznek hajlandók uruknak elismerni egy váratlanul felbukkant fiatal gyereket, még akkor se, ha megtudják, hogy az istenek állnak mögötte. Sõt az a gondolat is megborzongatta, hogy ezek a vakmerõ emberek nyílt lázadásra és vérontásra is képesek lesznek.

- Nehéz a kutyának a szájából a koncot kivenni, ha már egyszer a foga közt van - írta nyug­talankodva az urának, inkább asszonyos szókimondással, mint diplomatikus finomkodással.

A császártól még nem jött válasz, de nem ez volt az, ami gondban tartotta a Constantiusék érkezése elõtt való napokban. Azon töprengett, mit csináljon a fiúval addig, míg a Flaviusok ott idõznek.

Eddig nem volt probléma elõtte a fiúval való bánásmód. Ha az isteneknek az az akarata, hogy fiuk ne tudja meg, kicsoda, tõle bizonyosan nem fogja megtudni. Az anya szíve sokkal erõsebb tudott lenni, mint az apáé. Igaz, hogy mindig maga körül tartotta a fiút, de meg tudta állni, hogy egy áruló pillantást se vessen rá olyankor, amikor õ is észrevehetné. Igaz, hogy minden hajnalt ott sírdogált végig a küszöbe elõtt, de reggel mindig száraz szemmel és száraz hangon osztogatott neki parancsokat. Érezte, hogy elérte a célját, mert a fiú nem is sejti benne az anyát, csak a rabszolga látja az úrnõt, s ez talán kegyetlenebb érzés volt, mint halottnak tudni a fiút, és eszeveszett fájdalomban õrjöngeni érte. Úgy, ahogy Diocles elõre megmondta! Halálos szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy talán túlságosan is jól játssza az úrnõ szerepét, s a fiú örök idegenséggel fog ezekért a hetekért fizetni. De aztán megnyugtatta magát, hogy nem lehet az. Ha kõbõl volna a fiú szíve, akkor is meg fog lágyulni, mikor majd megtudja egyszer, mit kellett érte az anyaszívnek szenvedni. S akkor úgy fogja õt a karján ringatni az õ drága, szép, nagy fia, ahogy õ ringatta tizenhat éven keresztül szobáról szobára a halott csecsemõt.

Eddig diadalmasan állta a próbát, egy hajszálnyit se engedett abból, amire elhatározta magát. Most kétsége támadt, mit tegyen. Játszassa-e Constantiusék elõtt a fiával a rabszolga-szerepet, vagy rejtse el elõlük úgy, hogy, még mint rabszolgát se lássák? Hiszen veszedelemnek abból se kellett következni, ha meglátják. A császárné pohártöltögetõ rabszolgájában senki se gyanít­hatja a császár fiát, még akkor se, ha a szeme megakad rajta. De még ez se valószínû, mi néznivalót találhatnának a caesarok szemei egy rabszolgán? A császárné tudta ezt magáról, a rabszolgák ezrei közül, akik az udvarban nyüzsögtek, sohase jutott eszébe egyet se megnézni. A rabszolgát csak látni szokás, nem nézni. Viszont a legbiztosabb mégiscsak az volna - ha már fölmerülhetett az aggodalom -, hogy a fiú egyáltalán ne kerüljön a caesarék szeme elé. Pár szó parancs az egész, amit indokolni se kell. Maradjon egy nap a szobájában. Vagy menjen át valami utasítással Puteoliba. Vagy csináljon, amit akar, menjen fürdeni, csónakázni, örülni a nap­sugárnak, a tengernek, a szabadságnak. Amit hiszen rövidesen úgyis meg fog kezdeni Rómá­ban. A császár megírta, hogy már meg is vásárolta a számára a palotát a Via Nomenta­nán. Valamikor bizonyos Anulinus szenátoré volt, s egy rabszolga írnokoskodott benne, akinek a fiát arra szemelték ki az istenek, hogy császári bíborba öltöztessék. A palota még a régi jegyében van, csak egy szárnnyal bõvült azóta. Az is lakót kap mostanában. Hormizda költözik bele, a perzsa király lánya. Maxentius hozza, hajójuk már a görög tengeren jár.

A császárné nyilván maga se tudta volna megmondani, mért nem úgy döntött, ahogy a józan esze sugallta. Egy estére se tudott lemondani arról az örömrõl, hogy a fia hajához értethesse a kezét? Azoktól a kísértésektõl féltette, amelyek egy napi szabadsággal is velejárhatnak? Az anyai büszkeség lett rajta úrrá, amely akkor is kérkedik, mikor semmi értelme nincs? Meg akarta mutatni Constantiuséknak, milyen szép fia van neki, akirõl senki se tudja, hogy az õ fia? Egy élet szenvedéséért kívánt magának egy pillanatnyi elégtételt, az okosság minden korlát­jának fellökésével? Egyet se adott fel magának ezek közül a kérdések közül, csak Quintipornak adott parancsot reggel, hogy estére fehér díszruhát öltsön, mert vendégek lesznek. Constantius caesar a fiával és Galerius caesar leánya, a nobilissima.

Quintipor fojtott dühvel vette tudomásul a parancsot, és egész nap remegve gondolt az estére. Dühét az okozta, mert tudta, hogy ezen a napon nem találkozhat Tittel. Trulla éppen abban az órában fogja öltöztetni, mikor a nap a hegyre ül. (Tit nevezte így el az alkonyatot, s a fiú biztos volt benne, hogy neki egész életében sohase megy le többet a nap, hanem a hegyre ül.) A szorongása se volt egészen indokolatlan. A caesar lánya elõször fogja látni, amint rabszolga­munkát végez. Vajon Tit mosolygó szeme fogja-e cirógatni, vagy a caesarlány gõgös tekintete ítéli halálra?

Egyetlenegyszer találkozott a Tit szemével. A császárné ült az asztalfõn, tõle jobbra, balra a caesar és fia, szemben a nobilissima. Mindenki mögött állt egy pohárnok, õ a császárné mögül leste a lányt, aki hallgatagon és lesütött szemmel ült az asztal végén. Galerius leánya nem tartotta különös kötelességének, hogy részt vegyen a beszélgetésben, amelyet apja carrhaei megszégyenítõje vezetett. Diocletianus thermáiról beszélt nagy lelkesedéssel, amelyeket a császár most építtetett Rómának, s mindenki figyelmesen hallgatta. Ezt a pillanatot használta fel a lány arra, hogy rásüttesse a szemét a fiúra. Aranyfényû tekintet volt, talán több is égett benne, mint Tit akarta. Nemcsak a ma elmaradt csókja, hanem a holnap ígérete is. Quintipor szeme imádságos hálát sugárzott vissza. Úgy érezte, többet kapott, mint várt, s elszállt minden szorongása. Tudta, hogy most már el fogja bírni a caesar lányának tekintetét is.

De valami olyan következett, amit nem lehetett elbírni.

Már a vacsora vége felé jártak, amikor a császárné kiejtette Maxentius nevét. Azt ígérte, mikor Keletre ment a légiókkal, hogy majd küldet neki azoknak az antiochiai gránátalmafáknak a termésébõl, amelyeknek olyan csodálatos rózsaszín virágjuk volt. De úgy látszik, sok gondja közt a princeps megfeledkezett az ígéretérõl. Constantius elmosolyodva legyintett:

- A Maxentius gondjai!

Titanilla most szólalt meg elõször. Csak aki a szeme hideg villanását észrevette, érezhette ki nyugodt, barátságos hangjából az indulatot.

- Talán várnál a megjegyzéseiddel, princepsem, míg Maxentius is hallhatja õket.

Quintipor éppen emelte a kancsót, hogy számoszi vörösbort öntsön a császárné hátranyújtott poharába. Azonban egyszerre elhomályosodott elõtte a világ, s reszketõ keze a pohár mellé öntötte a bort, a maga fehér díszruhájára. Constantius pohárnoka azonnal odaugrott, meg­töltötte a Domina poharát, Quintipornak pedig odasúgott:

- Menj!

A fiú kiszédelgett, a caesar barátságosan nézett utána.

- Milyen kamea-arcú szolgád van, Domina. Igazi Antinous-fej.

A császárné arcán most nyílt ki az elsõ olyan mosolyvirág, amelyiknek a szívben van a gyökere. De ha az arcának nem tudott is parancsolni, a hangja szót fogadott neki. Csak ennyit mondott közömbösen.

- Igen, ügyes fiú.

Titanilla, pohárral a kezében, elkacagta magát.

- No most nem volt nagyon ügyes. Az én apám ilyen hibáért boroshordóba fojtatná a pohárnokát.

S azzal az õ kezébõl is kicsúszott a pohár, s az ölébe ömlött a bor.

- Jaj! - sikoltotta el magát, s kifutott a tricliniumból a fiú után.

Még ott találta az atriumban, az egyik oszlopnak dõlve, lehorgasztott fejjel, elzöldült arccal. Ruháján mint nagy kerek vérpecsét piroslott a ráömlött bor.

- Gránátvirág - tette a tenyerét az álla alá -, nézd az én ruhámat is! Látod? Le kellett öntenem magamat, hogy utánad jöhessek. Csak nem gondoltad, hogy lemondok a mai csókodról?

Azzal ráomlott a fiúra, és szájára szorította a száját. Még csak körül se nézett, nem látja-e valaki. Aztán megfogta a kezét.

- Nem kell búsulni, kisfiú, hogy odavan a szép ruhácskád. Van nekem olyan pecséttisztítóm, hogyha azzal munkába veszem, szebb lesz, mint újkorában volt. Gyere velem, mindjárt megleszünk.

A fiú nem kérdezte, hová viszi, engedte magát vonszolni, kábultan a fájdalom mérgétõl és a csók mákonyától. Csak egy nyitott oszlopcsarnokon kellett átmenni, s már ott is voltak a Maximianus-palotában, abban a kis szobában, amit a nobilissima a cselédsoron nyittatott magának. Az emelet óriás csarnokaiba a lábát se tette be.

- Látod, Gránátvirág, milyen kis helyen megférek én. Ugye a te szíved még kisebb, és azt egészen betelem? Nézzem!

Elõször a tenyerét, aztán a száját tapasztotta rá a fiú mellére.

- Kis nyúlszíved van neked, kisfiú. Hát mitõl vagy úgy megriadva? Mondom, hogy helyre­hozzuk a ruhádat. Trulla! Trulla!

Valahonnan bepördült a gyíkszemû kis öregasszony. Ijedten csapkodta össze kövér kezeit.

- Jaj, a magister! Ebben a rendetlenségben! Szanaszét hagytunk mindent, ahogy öltözködtünk!

Ide-oda tipegve kapkodta össze a ruhákat, keféket, tükröket, szalagokat, festékeket, Tit azonban rátoppantott.

- Drága öreg Trullám, ne óbégass, és ne csinálj még nagyobb rendetlenséget, mint amekkora van. Gránátvirág megígéri neked, hogy énrajtam kívül semmit sem fog meglátni a szobában.

- Gránátvirág? - tátotta el a dajka a száját. - Mit beszélsz te, kis szentségem? Ki az a Gránátvirág?

Titanilla megfricskázta Trulla tömpe orrát.

- Az nem tartozik terád, vénség. Inkább azt a híres pecséttisztítódat hozd hamar. Itt vagy-e már?

Egy dobozka fehér port hozott be Trulla, egy kis tányér ecetet meg egy törlõkendõt.

- A párducból ki lehet vele venni a foltot - dicsekedett. - Melyiken kezdjem, gyönyörûségeim?

- Egyikünkön se, anyó. Eredj dolgodra.

Ahogy Trulla kitotyogott, odatérdelt a fiú elé, de aztán nevetve fölugrott.

- Persze, ez így nehéz lesz, hogy kis Tit térdelve érjen föl a melledig. Most te térdelsz le, egyszer már az én rabszolgám is lehetsz.

A fiú úgy zuhant térdre, mint aki fel se akar többet kelni. De a pecsét így se engedett.

- Vesd le a ruhád, Gránátvirág. Ne gyerekeskedj, mert mindjárt behívom Trullát, és õvele vetkõztetem le a kisfiút! Gyorsan, gyorsan, mielõtt palotaõrökkel kerestetné a Domina a szökevényt. Még csak az kellene, hogy itt találjanak! Nem gondolsz a vad nobilissima jóhírére, magister? No várj, kisfiú, majd addig elfordul a néni, jó? A ruhádat dobd oda az asztalra.

Úgy is maradt, háttal fordulva, míg az asztalra terített ruhával pepecselt, és csak a tükörbõl leste a fiút. Hol mosolyogva, hol könnybe lábadó szemmel, és a keze is ahhoz igazodott, amit látott, hol villámgyorsan dörzsölve a halványodó foltot, hol bénultan elakadva rajta. A fiú térden állva körülcsúszta a szobát, csókolta a mozaikpadlót, a szétdobált ruhákat, az ágy­takarót, s egy pillanatra ráhajtotta a fejét a tórusz kis gyûrött selyemvánkosára.

- Itt a szép ruhád, kisfiú! Várj, majd hátradobom, kapd el!

Ezt még nevetve mondta, de mire a fiú felöltötte a tógát, és azzal együtt a nyugalmába is visszaöltözött, akkorára a lány arcáról eltûnt a mosoly. Komolyan és szomorú, szinte fájdalmas gyöngédséggel nézte Quintiport.

- Mi történt, kis Tit?

- Semmi se történt, Gránátvirág. Kivettük a ruhádból a foltot, és most vissza fogsz menni a császárnénak bort öntögetni. Csak most ügyesebb légy, mert Trulla nem fog több port adni.

A fiú könyörgõ szemmel nézett rá.

- Szaiszi fátyol van az arcodon, kis Tit.

- Azt pedig nem szabad emelgetni, Gránátvirág, annak, aki nem akarja elfelejteni a nevetést.

- Szeretnélek megérteni.

- Hagyj föl vele, barátom - mosolygott keserûen a lány. - Engem csak szeretni kell, gondol­kozás nélkül, mint ahogy én szeretlek téged. Annak nem jó vége lesz, kisfiú, ha mink gon­dolkoz­ni kezdünk egymáson.

Fütyülni kezdett, kétszer-háromszor körültáncolta a fiút. Mindig közelebb szorította az ajtóhoz, s aztán szelíden kitolta rajta.

- Jó éjszakát, Gránátvirág!

- Hát te nem jössz?

- Nem, szívem. Engem nem vár oda vissza senki. De téged vár az úrnõd. Vigyázz, meg ne haragítsd, ma már egyszer elnézõ volt hozzád.

Becsukta az ajtót retesszel, s mire Quintipor az ablak alá ért, már sötét is volt a szoba.

A császárné tricliniuma is sötét volt már. A pohárnok nyugodtan elvonulhatott kis szobájába. Kiterítette asztalán a hófehérre tisztított tógát, kikereste rajta azt a helyet, ahol kis Tit ujjai járnak, ha nyomot nem hagytak is, és oda fektette az arcát. Érzései hintája nagy magasságokba lendült, és nagy mélységekbe zuhant ezen az estén: milyen különös - ez volt az utolsó világos gondolata -, ez a nap is dies Lunae volt. Mint az, amelyiken az elsõ csókot váltották.

A császárné hajnalig járt le s fel a hálószobájában, s most nem ment el sírni a fia küszöbére. Halálos rémület szorította össze a szívét. A caesar, mikor már el is búcsúztak egymástól, visszafordult az oszlopcsarnokból.

- Domina, igaza van a fiamnak.

- Miben, caesar?

- Egész este azon tûnõdtem, hogy kire emlékeztet a te Antinous-arcú szolgád. És most mondja a fiam. Herculesra, igaza van neki!

Volt annyi lelkiereje, hogy legalább egy szót ki tudott mondani.

- Nos?

- Terád, Domina. Nem vetted még észre?

- Nem.

- Majd figyeld meg holnap. Neked is kamea-arcod van még most is. Valamikor egészen ilyen lehettél.

A caesar különben arra kérte a császárnét, másnap, elutazása elõtt, adjon neki bizalmas kihallgatást, s engedje meg, hogy arra Constantinust is magával vihesse.

A császárné nem volt benne bizonyos, megéri-e a másnapot.