XXIX.

A császárné másnap korán reggel hívatta Titanillát, aki durcásan kapkodta magára ruháit. Inkább hajnali, mint éjjeli alvó volt, de most még a reggel is ébren találta. Akkor kezdett belemerülni az álomba, mikor Trulla ijedten fölrázta a meglepõ paranccsal. A lány, ahogy a durcásságát kimosta a szemébõl, inkább kíváncsi volt, mint nyugtalan. Sohase történt meg, hogy ilyen szokatlan idõben látni kívánta volna a császárné. Nem is tartotta valószínûnek, hogy az õ szíve fájdult volna meg utána. Talán a lánya érkezett meg váratlanul, Valeria, s neki üzenetet hozott az apjától. Ha maga Galerius jött volna meg, az személyesen kereste volna föl. Maxentius pedig - ettõl a gondolattól végigfutott rajta a hideg - akár éjszakának idején is rátört volna.

- Rossz éjszakád volt, lányom - tartotta vissza a Domina a letérdeléstõl. - Nagyon sápadt vagy.

A nobilissima egyszerre olyan piros lett, mint a csipkerózsa bogyója. Sok meglepetés érte egyszerre. A császárné puha hangon lányának szólította. Elengedte neki az adorációt. Kitalálta, hogy neki rossz éjszakája volt, aminek nyomait siettében elfelejtette festékkel eltüntetni. Most már kezdett félni. Nem kis dolog lehet az, ami a császárnét így megváltoztatta.

Mindenre elkészülve válaszolta, hogy minden betegségét elmulasztaná, bár semmi baját nem érzi, ha szolgálatára lehetne az augustának.

- Nem is gondolod, lányom, milyen nagy kérésem van hozzád - mondta a gyerekes zavarnak olyan mosolyával, amely egészen megfiatalította elgyötört arcát. - Nem találsz nagyon sápadtnak?

- Igen, augusta - ismerte be a lány. - Mintha neked is rossz éjszakád lett volna.

- Arra akarlak kérni, hogy fessél ki engemet. Tudod, én öregasszony vagyok, és nem értek az ilyesmihez. Fiatal koromban még nem ez a divat volt, azóta pedig nem volt kedvem meg­tanulni. Szeretném, ha te mutatnád meg, hogyan csináljátok, elõtted nem szégyellem magam, úgy, mint az udvarmesterem elõtt, hogy én is szép akarok még lenni. Megértesz engem, Maxitanilla?

Olyan zavarban volt, hogy a Maximillából és a Titanillából új nevet csinált a lánynak.

- Ó, hogyne, augusta - mosolygott kínosan -, ha megengeded, mindjárt hozom is a szépítõ­szereket, bár a te arcodnak igazán semmi szüksége rájuk.

Szeretett volna szemébe kacagni az öregasszonynak, és nekiesni ököllel és körömmel, és arculveréssel pirosítani ki a mínium-kenõcs helyett, kioltani a szemevilágát a belladonna-cseppentõvel, az agyába sütni a hajgöndörítõ vasat, és gonosz vén szívébe fúrni az ezüst olló és ezüst csíptetõ hegyét. Most már tudta, ki áhított rá arra a játékszerre, amit õ keresett, õ talált magának. Nem adja, nem adja, nem adja! Se ennek a vén szenteskedõnek, aki most akar Messalinát játszani a rabszolgájával, se senkinek a világon!

Hazafelé menet lobogott föl a szívében ez a gyilkos indulat, mire visszaért a szépítõszeres citromfaládával, akkorra már el is lobogott. Most már attól a gondolattól volt kacaghatnékja, hogy neki félteni kellene valakitõl az õ Gránátvirágját! Aki még õelõtte is lesüti a szemét, és a lába nyomát is csókolgatja, de csak amikor azt hiszi, hogy õ nem látja!

Ügyes és szelíd kézzel simogatta rá az idegesen megránduló arcra a tavasz üde pírját, ahogy ártatlan gonoszkodással mondta, és a hervadt ajkakra az eperkenõcsöt. A többire sor se került.

- Öregasszonynak így is elég szép vagyok már én - mondta hálálkodva Titanillának, aki zavart kuncogással távozott. Elõre örült neki, hogy el fogja õ mulattatni Gránátvirágot ezzel a furcsa titokkal, sõt ajánlatot is fog tenni, hogy õt is kiszépíti, mégpedig kedvezményes árban mint kartársat, hiszen most már egy úrnõt szolgálnak. Ez a félbemunka azonban és a császárnõ öngúnyoló nyugalma megzavarta.

A kifestett arc valóban nyugodttá tette az augustát. A festék megadta neki azt a biztonságot, amit a páncél a csatára készülõ katonának. El volt készülve rá, hogy halálos harcot kell vívnia a rabszolgáért, aki az õ fiatalkori vonásait viseli, és nem akarta a Flaviusokat azzal erõsíteni, hogy õt sápadtnak lássák.

Barátságos méltósággal fogadta a caesart és fiát a palota tablinumában, amely az õ ideérkezése óta még nem látott vendéget. Eldicsekedett vele, milyen jól aludt, bizonyosan azért, mert olyan kedvesen töltötte velük az estét, és remélte, hogy õk is jól pihentek.

- Nem - csóválta meg Constantius fehér fejét -, neki már hetek óta rossz éjszakái vannak. Nehezen alszik el, s mindig olyan álmok gyötrik, amelyeket Hypnos nem a káprázatok elefántcsontkapuján keresztül terel hozzá, hanem a valóság szaru-kapuján át.

- Olyan dologban szeretném tanácsodat kérni, augusta, amely a birodalom ügye ugyan, de a császárra és reád tartozik legelõször.

Az augusta csak fej- és kézmozdulattal hatalmazta föl rá a caesart, hogy beszéljen. Arcát ugyan védte a festékpáncél, de félt, hogy a hang árulója lesz. Szemben vele hatalmas freskó borította a tablinum fõfalát. A kép az Olümposzt ábrázolta minden istenével, amint Jupiter felosztja köztük a világot. A császárné látta, hogy az õ arca helyett a kép harsogó piros, kék és sárga színei sápadnak el.

- A keresztényekrõl beszélek, Domina, vagyis az istentelenekrõl, ahogy nevezni szokás õket.

A császárné szemében az istenek színei kezdtek elevenedni. Más körülmények között nem okozott volna neki nagy örömet a keresztények emlegetése. Most megváltás volt végre megtudni, hogy csak ennyirõl van szó. Fölsóhajtott, és az a különös gondolata támadt, hogy Krisztus könnyebbedhetett meg így, mikor hóhérai levették válláról a keresztet.

- Mi van velük?

„Velük” - így kérdezte. Keresztényeket nem akart, istenteleneket nem tudott mondani.

- Nem tudsz az üldözõ rendeletekrõl?

- Tudom, hogy a császár adott ki ilyeneket.

Többet csakugyan nem tudott. A császár feleségéhez nem lehetett halandó embernek kérdetlen szóval odatolakodni, s õ senkit se tüntetett ki megszólításával. S akik Bajaeban örülhettek az istenek kegyének, azoknak igazán nem jutottak eszükbe a keresztények. Itt egészen más természetû rendõri ügyek megbeszélésével fûszerezték a társas összejöveteleket.

A caesar eltakarta az arcát két tenyerével.

- Boldog vagy, Domina, hogy nem tudsz többet. De én most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok mással álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyermekekkel. Az Alpesektõl idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon fölül a hollók és keselyûk.

A Domina egyre összébb esett székében. Tiltakozást szeretett volna sikítani, de nem bírt. Nagy erõfeszítéssel tudta a fejét Constantinus felé fordítani, aki átvette apjától a szót. Õ a Keletrõl jött Rómába, Diocletianus és Galerius tartományaiból.

- Ahogy ezelõtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzómûvészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadóciában az olvasztott ólom, Judeában a fejsze, Pontusban a kerék. Galerius caesar nekem magamnak dicsekedett vele, hogy õ mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy alma­tolvajt is örök tûzben sütögettet. Õ olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt.

Most már a császárné is tenyerébe rejtette az arcát.

- Hát még ha azokat a hangokat hallanád, Domina, amelyektõl az én fülem sohase szabadul meg többet! Mediolanumban olyan sikoltások hallatszottak ki egy piszkos házból, hogy meg kellett állítanom kocsimat. Egy lictor állt a mocskos kapualjban, attól kérdeztem meg, mi történik itt. Nevetve válaszolt, hogy eleget tesznek a törvénynek. Még érvényben van a régi Rómának az a törvénye, hogy szüzet nem szabad kivégezni. Abban a házban keresztény szüzek sikoltoztak. A hóhérlegények elhárították az akadályt az üldözõ törvények érvényesülése elõl.

- Nem lehet! Nem lehet! A császár nem tudhat ezekrõl! - A császárné azt hitte, akkorát kiáltott, hogy kihallatszik a palotából. Pedig csak nyöszörgött, alig lehetett megérteni.

- Én is azt hiszem, nem tud - igazított a caesar egy bíborvánkost a császárné reszketõ lábai alá. - Azért megyünk Alexandriába, hogy beszámoljunk neki.

- Te is? - borzongott meg a császárné. - Te is... eleget tettél... a rendeleteknek?

- Ameddig lehetett - bólintott a caesar. - Az elsõ rendeletet magam hirdettem ki az udvarnak. Meg­kérdeztem, ki a keresztény. Huszonheten jelentkeztek. Fölszólítottam õket, szemem láttára áldozzanak az isteneknek. Kilencen megtették, azokat rögtön elzavartam szolgála­tom­ból. Megmondtam nekik, hogy aki istenét az elsõ szóra megtagadja, attól az ura se várhat hûséget.

Constantinus rajongó szemmel nézett az apjára.

- Én éreztem, mikor messze voltam is tõled, hogy a te kezeid tiszták a vértõl.

A caesar jóságosan elmosolyodott.

- Pedig nem volt könnyû dolog tisztán tartani õket. Sokfelé nem akarták a keresztények beérni azzal, hogy templomaikat bezárattam, és irataikat elégettettem. Voltak, akik erõnek erejével meg akartak halni, ezeket valamelyik észvesztõ démon szállhatta meg. Ugyan az is lehet, hogy csak a kapzsiság bántotta õket, mert valami koronát emlegettek, amihez énmiattam nem juthat­nak, és azzal fenyegetõztek, hogy kivándorolnak oda, ahol életük árán örökkévaló kincseket nyer­hetnek. A praetorok ijedten kérték az utasítást, hogy mit csináljanak ezekkel a balgata­gokkal. Azt üzentem nekik, hogy kergessenek el mindenkit, aki meg akar halni, de aki nem hajlandó észre térni, adjanak egy réz ast kötélre.

A princepset elkedvetlenítette a beszédnek ez a fordulata. Közbe akart vágni, de a császárné megelõzte. Azt kérdezte a caesartól, mindezt õszintén el fogja-e mondani a császárnak.

- Többet is ennél, Domina. Nemcsak az emberek szívéhez fordulok, hanem az uralkodó bölcsességéhez is. Megkérdem tõle, hasznosnak ítéli-e a birodalomra nézve a legerényesebb emberek kiirtását.

- Õ a birodalom ellenségeit látja bennük - rázta a fejét a császárné.

- Ki tudja? - vont vállat a caesar, és a fiúra nézett. - Nagyon sokan vannak számra, és elsõk a szótartásban és az összetartásban. Ha a császár Galeriusra hallgat - veled õszintén beszélek, Domina -, és ellenségekké teszi õket, akkor talán csakugyan elvész miattuk a birodalom. De ha nekünk ad igazat, akkor úgy lehet, õk lesznek azok, akik az egész világot egy birodalommá teszik.

A princeps most megint lelkesült az apjáért, és példákat mondott a keresztény kitartás csodáira. Különösen az asszonyokon ámult el, akik sok helyen a férfiakat is megszégyenítették az állhatatosságban. A férfiak közt mindenütt akadt megtántorodó. Nem az életüket féltették ezek se, csak kényelmüket vagy az élet apró örömeit. Egyik a hivatalát nem akarta feláldozni, a másik annak nem akarta kitenni magát, hogy barátai elforduljanak tõle az utcán, vagy a közös fürdõben az emberek kiugráljanak abból a medencébõl, amelybe õ belép; volt, aki azért tért vissza a régi hitre, mert nem akarta, hogy iskolás gyerekét a többiek leköpdössék az utcán; s volt hír olyan keresztényrõl is, aki azért tagadta meg a hitét, mert nem tudott lemondani arról, hogy valami nagy gladiátormérkõzésre elmenjen, amit a keresztények halálos bûnnek tartottak, mint minden vérontást. Hanem az asszonyok! Hallott olyanról, még fiatal özvegyrõl Bithyniá­ban, akit a bíró mindenképpen meg akart menteni. A markába szoríttatott vele néhány szem gabo­nát, azután õ maga odacipelte a hivatalos oltáron égõ tûzhöz, s erõsen lefogott kezét erõszakkal odahúzta a tûz fölé. De csak addig, míg megcsapta a láng, s az elsõ pillanat fájdal­mában szétnyílván az összeszorított ujjak, a tûzbe hullatták a gabonaszemeket. A bíró kijelentette, hogy a törvénynek elég tétetett, s most már, odaállítván az özvegyet maga mellé az emelvényre, azt kívánta tõle, csak ennyit mondjon fönnhangon: pusztuljanak el az istentelenek! Az özvegy kiáltotta is a kívánt szavakat, de ugyanakkor rámutatott a bíróra, a poroszlókra és a hallgatóságra. Erre úgy végezték ki, hogy lábánál fogva füst fölé akasztották. Egy másik asszonyt, akinek a férje hittagadó lett - ez Ancyrában történt -, semmiféle kínzással nem bírtak rávenni arra, hogy többet mondjon annál a két szónál, amellyel kereszténynek vallotta magát. Körmei alá hegyes nádat vertek, mellére forró ólmot, ölébe jeges vizet csepegtettek, elõször lábait, azután karjait vágták le bárddal, s törzsét, mikor már alig volt benne élet, olyan cölö­pökre kötözték rá, amely hegyes szögekkel volt átverve. Ettõl a kíntól még egyszer fölnyitotta a szemét, s utolsó pillantásával észrevette férjét, aki szégyenkezve állt ott az üvöltözõ tömegben. Most már megszólalt. Azt kiáltotta neki, ne szégyellje magát, hanem legyen rá büszke, hogy feleségét Isten méltónak találta a vértanú-halálra. Erre a férj odarohant hozzá, átölelte a halottat, s mivel nem lehetett elválasztani tõle, ott verték agyon vasdorongokkal.

De a legnagyobb hõs talán mégis az az edessai asszony volt, akit négy gyermekével ítéltek máglyahalálra, mert azokat is keresztényeknek vallotta. Mikor a pribékek megjelentek értük a börtönben, a legkisebb gyerek, Barulas nevû, megijedt a vad tekintetû emberektõl, és ijedtében - mert még csak négyéves volt - az ajtó mögé bújt. A hóhérok nem is vették volna észre, de az anya maga húzta elõ, mert nem akarta, hogy legkedvesebb gyereke ne üljön mellette a mennyei városban az Isten aranyasztalánál.

- Nem, princeps - ugrott föl a császárné -, az nem anya volt, hanem vadállat, rosszabb a hyrcaniai tigrisnél!

Constantinus egy pillanatig zavartan hallgatott, aztán bocsánatot kért. Nem akarta az augustát fölizgatni, csak azt akarta bizonyítani, hogy ilyen elszántságot nem lehet hóhérokkal meg­gyõzni. Mindössze egy asszonyról hallott, aki megtántorodott, és thurificata lett.

A császárnénak meg kellett fogódzania a székébe, hogy meg ne tántorodjon.

- Mi az a thurificata? - kérdezte nagy lélegzetet véve. Abban reménykedett, hogy hátha nem az, amit õ sejt.

- Olyan keresztény asszony, aki tömjénáldozatot mutat be az isteneknek. Ez imádkozott is hozzájuk. Arra kérte õket, hogy gyógyítsák meg a beteg fiát.

- Látod? - csattant fel az augusta hangja. - Ez anya volt. Lelke üdvössége árán is megmentette a fia életét.

- Nem mentette meg - mondta csöndesen a princeps. - Egy hét múlva meghalt a beteg fiú. Az asszony azt állította, a keresztények kiátkozták, és ezért verte meg a keresztények istene. Erre tört ki aztán Trallesban a nagy keresztényüldözés. Mert ez az eset ott történt, Trallesban.

Mégis jó volt a festékpáncélt felrakatni. A császárné érezte, hogy még a szíve is elsápadt. De azt is tudta, hogy most erõsebbnek kell lennie, mint valaha.

- Mikor utazol Alexandriába, caesar?

- Délben indul a hajónk, augusta.

- Veletek megyek. Segítségetekre akarok lenni a császárnál. Véget kell vetni a vérontásnak. Bocsássatok meg, hogy most már elbocsátlak benneteket, föl kell készülnöm az útra. Egy óra múlva a hajótokon leszek.

Hívatta Quintiport, hogy õ is csomagoljon össze. Az érte való rettegés elfelejtette vele a régit. De míg a fiú elõkerült, eszébe jutott minden veszedelem. Hogy is gondolhatta egy pillanatra is azt a képtelenséget, még egyszer megmutatni a fiát annak a Constantiusnak, aki a pohárnok arcában az övét ismerte fel.

Volt ereje úrnõ módjára búcsúzni a rabszolgától. Neki el kell utaznia, s õt a nobilissimának bocsátja rendelkezésére. A továbbiakról majd Alexandriából fog utasítást kapni. Mindezt félrefordított arccal mondta. Még nem volt ideje lemosni a festéket, és szégyellte volna, ha így látja a fia.

Azután a nobilissimát hívatta. Vele már a reggel kötött barátság hangján beszélt. Míg õ oda lesz, rábízza a pohárnokát, aki tulajdonképp a császár kedveltje, amióta Nikomédiában életmentõje volt. Épp azért kéri, ne bánjon vele közönséges rabszolga módjára. Különben is, mint a császártól tudja, a közös nílusi úton õ, a nobilissima is megkedvelte Quintiport. Jó felolvasó, s talán nemcsak a filozófusokat tudja értelmesen megszólaltatni, hanem a költõket is, akikben, õ öregasszony létére is megérti ezt, fiatal lányoknak bizonyosan több öröme telik.

- Szeretném, ha a tiszta és nemes Vergiliust olvastatnád vele, leányom. És talán ne hagyd sokat magára. Itt Bajaeban sok a könnyelmû nõ. Vigyázz, ne keveredjen ilyenek közé. A császár megharagudna érte.

Egy kicsit akadozva mondta ezt. Éppen úgy, mintha Quintipor mondta volna, akinek volt kitõl örökölni a szemérmességet csakúgy, mint a vértõl való irtózást. Prisca császárné, aki eznap festette ki elõször magát, ezen a napon beszélt elõször könnyelmû nõkrõl.

Titanilla most már végképp nem tudta, mit gondoljon. Nem sikoltotta el magát örömében, de leborult, és életében elõször megcsókolta az augusta lábát, mint egy rabnõ.