XXX.

Most már övéké volt a világ. Annyira váratlanul kapták, hogy elõször szinte azt se tudták, mit kezdjenek vele.

A bíborzászlós császári gálya tán még el se hagyta a kikötõt, mikor Tit már kereste a fiút. A császárné palotájában azonban nem tudtak róla semmit. Igaz, hogy nem is volt kitõl kérde­zõsködni. A cselédek, az udvarmesternõn kezdve, ahányan voltak, annyifelé szaladtak bajaei levegõt szívni. Csak egy öreg, fekete rabnõ nyikorogtatta a kézi-malmot, de az legalább nem a konyhán, hanem a tablinumban.

- Maradj csak - intett neki a nobilissima, amikor a rémületét látta. - Mondom, ne ugrálj, hiszen mind szétszórod, amit õröltél. Hol vannak a többiek? Senkit se találok az egész házban.

- Mindenki a szíve után jár, szentséges úrnõm - vigyorodott el a vénasszony.

- Hát te? - mosolyodott el a lány is. - Neked már nincs szíved?

- Szív van, de nincs hozzá láb. Lefûrészelte az uram, mikor olyan fiatal voltam, mint te, és én is a szívem után szaladtam.

Fölhúzta a kötõjét, és nevetve mutogatta, hogy az õ combjának csak a töve maradt. Nem tud menni, csak csúszkálni. Ha már a szíve után nem mehetett, azzal kárpótolta magát, hogy az augusta fogadószobájába csúszkált be, és az õ lábvánkosára kuporodott sót darálni.

Tit egy marék datolyát dobott a rabnõnek, és megindult õ is a szíve után. Trullával valami harapnivalót dugatott a fûzfavesszõbõl kötött kosarába, és szaladt a Hadrianus-romokhoz. Biztosra vette, hogy ha mindenki a szíve után jár, akkor Gránátvirágot csak ott találhatja.

A fiú csakugyan ott ült a tisztáson, a cserjék hûvösében, szétvetett lábbal, kezében írótekerccsel, ölében festékekkel. A lány az adoráció mozdulatával köszöntötte.

- Bocsásd meg, Apolló, hogy éppen akkor zavarlak, mikor legszebb himnuszodon dolgozol, amely, mint látom, ha nem is olyan ragyogó, mint te vagy, többszínû lesz, mint a szivárvány. Hûtlen pohárnokomat keresem, halhatatlan isten, mert nagyon elszomjaztam.

- Hû pohárnokod kötelességét teljesítette, gyönyörû nimfa, mert íme poharakat készített, amelyek egyedül méltók a te ajkaidhoz.

Makk-szakajtókat markolt fel a fûbõl, amelyeket kívül aranycsillagokkal, belül piros és kék csíkokkal színezett ki. A lány szájához emelt egy makkcsészét.

- Még mindig nem elég kicsi - csücsörítette össze ajkait. - De nagyobb baj az, hogy ez csak magadforma isteneknek való nektárszörpölgetésre, én pedig halandó nõ vagyok, akinek nem oltja szomját a nektár.

Nyújtotta a száját, és behunyt szemmel várta, hogy megitassák a mámor hosszú kortyával. A kötõkosarat csak azután húzta le a karjáról.

- Megengedi a császár, hogy rabnõje megvendégelje?

Fügét, korai almát és szezámos pogácsát szedegetett elõ, anélkül hogy levette volna szemét a fiúról. Magatudatlan mozdulattal letört a pogácsából egy darabkát, és letette maga mellé a fûbe. Aztán beleharapott abba, ami a kezében maradt, és a második harapással a fiút kínálta.

- Hát azt melyik istennek szántad, kis Tit?

- Melyiket?

- Amit félretettél.

A lány szeme megrebbent.

- Észre se vettem. Most ez is a tied.

- És máskor?

- Máskor is a tied volna, ha eljönnél érte. Soha nem töröm meg úgy evésnél a kenyeret, hogy az elsõ falatot külön ne tenném neked. Így mindig elhitetem magammal, hogy te is ott vagy.

A fiúnak torkán akadt a falat. Elfordította a fejét, mert a szeme teleszaladt könnyel. A lány belekapaszkodott és visszahúzta.

- Nyeld le, bolondkám, mert megfulladsz - nevetett. De amikor folytatta, mintha az õ hangját is eláztatta volna egy befelé gördülõ könnycsepp. - A sírást pedig ne szégyelld elõttem, Gránát­virág. Én szeretem, mikor így sírsz értem, és meg is érdemlem. Sohasem lesz többet olyan rabnõd, aki úgy szeressen, mint én.

A fiú eléje hullott.

- Ó, de jó, hogy megmondtad! Igaz, igaz? Sohase mondtad még szóval, hogy te is szeretsz.

- Kellett ahhoz szó is, kisfiú? - kacagott a lány. - S ha kellett, mért nem kérdeztél?

- Én nem kérdezhetlek téged, kis Tit. Én csak azt vehetem el tõled, amit magadtól adsz.

- Ne ejts kétségbe, Gránátvirág! Azt hiszed, mindig így lesz ez? Hát sohase leszel olyan bátor, mint én vagyok? Se nem parancsolsz? Se nem kérdezel? Hogyan szerethesselek én akkor téged?

A lány térdére tette a fejét, és úgy nézett fel rá.

- És mióta szeretsz engem, kis Tit?

A lány a szájára legyintett.

- Ilyent igazán ne kérdezz, Gránátvirág. Talán tegnap óta. Ne nézz olyan csúnyán! Lehet, hogy már a gyermekcipõmben is te eléd totyogtam. Ne felejtsd el, az még megvan Romula nagy­anyánál, egyszer majd elkérem tõle, és neked adom. De ne kérdezz többet olyant, amit én se tudok. És ne törõdj vele, hogy mi volt tegnap, semmivel se törõdj, ami volt, és ami lesz. Az nincs egyik se, kisfiú. Csak a pillanat van.

Közben meghámozott egy almát, piros héját a fiú fülére akasztotta függõnek, egy almamagot is adott neki, másikat õ maga fogta a hüvelykje és mutatóujja közé.

- Próbáltad ezt már? Gondolj valamit, és ugrasd ki az ujjaid közül a magot egyenesen fölfelé. Ha eléri a mennyezetet, akkor teljesedik, amit gondoltál. No most!

Egyszerre parittyázták ki ujjaik közül a magot, és egyszerre nevették el magukat. Az ég mennyezetét nem lehet almamaggal elérni. Tit finom füle már hallotta is, ahogy vissza­hulltukban megzördítették a leveleket.

- Legalább mondd meg, mit gondoltál?

- Nem gondoltam semmit - vörösödött el a fiú.

- Hátha kitalálom? Akkor megmondod?

- Nem mondom! - kiáltotta hevesen Quintipor.

- Hát ne mondd - vont vállat a lány, és hátat fordítva a fiúnak, végigdõlt a fûben. De nem sokáig bírta ki. Nem fordult ugyan vissza, de az egyik kezét hátranyújtotta, rózsás tenyerével fölfelé.

- Ha a kisfiú értelmes volna, akkor észrevenné, hogy a kinyitott tenyér is kérõ száj - mondta oktató hangon. - Jó meleg fészek. Ha kis csókokat ültetnek bele, azok kikelnek, és mikor az ember elalszik, elõbújnak, és végigtipegnek rajta.

Megfordult, mihelyst a fiú száját a tenyerén érezte, és ujjait belefúrta a hajába.

- Látod, én meg merem neked mondani, mit kívántam. Azt, hogy legyél te csak egy órára igazi császár. Olyan, aki mindenkinek parancsol. Még az apámnak is.

- Hiszen én is ilyent gondoltam.

- Te is? - ült föl a lány.

- Igen. Hogy bárcsak a te igazi rabszolgád lehetnék én, és csak neked kellene szolgálnom örökkön-örökké.

- Szegény kisfiú! - legyintett a lány. - Hát hiába olvastatta veled a Domina a filozófusokat, te még most se tudod, hogy okos ember az örökkévalóságot percekkel méri? Ülj föl csak szépen, legyél császár, és nézz körül a világban, hogy mit adhatnál kis cselédednek, aki kihozta neked az ebédet. De ne nézz nagyon messze! Hátha közelebb is találsz, amit úgy adhatsz nekem, hogy te is jól jársz vele.

Hosszú csókot váltottak. Utána megszólalt a lány, a haját igazítva.

- Nézd, kilestek bennünket!

Egy aranyos-zöld gyík lihegett a lábuknál. Magasra emelt fejét forgatva nézte hol egyiküket, hol másikukat.

- Nézd csak - súgta a lány -, adamaskõbõl van a szeme. Nekem adod, császár?

- Neked adom, kis Tit - nyilatkoztatta ki a fiú uralkodói gráciáját.

Kissé hangosabban, mint ahogy kellett volna. A gyík elrezzent a fûben. Tit arcára tapasztott kézzel siratta elvesztett gyémántját. Quintipor erre nekiajándékozta az egész tisztást. De hátha a gyík csak nézelõdni és leskelõdni volt itt, de állandó lakása a romok közt van? Erre megkapta a palotát is, mindazokkal a kincsekkel, amiket Hadrianus császár benne felejtett, s ráadásul a tengert a delfinekkel, a zöld hegyeket az õzekkel és szarvasokkal, a napos mezõket a kék pillékkel és szitakötõkkel.

- Az egész világot a nevedre íratom, csak ezeket nem!

Két vércsére mutatott, amelyek a fejük fölött szitáltak.

- Ezeket mért irigyled el tõlem, fösvény Gránátvirág?

- Ha igazi császár volnék, minden madarat kiirtanék a világon, csak a vércséket hagynám meg, mert azok mindig a te nevedet emlegetik. Hallgasd csak!

- Ti-it! Ti-it! Ti-it! - visították elszálltukban a madarak. Ez megint olyan öröm volt Titnek, amit halk sikoltással kellett megköszönni. Aztán komolyra fordította a szót.

- Van viasztáblád? Írjunk össze mindent, amit meg szeretnék veled nézni.

- Puteoli - kezdett jegyezni a fiú. - A kikötõ. A fõníciai kereskedõk bíborraktárai. Misenum Lucullus villájával. Neapolis. Virgilius sírja. A Pausilypon, a Gondûzõ villa, ahol Vedius Pollio rabszolgák húsával hizlalta halait. Cumae a szibilla barlangjával.

- Gránátvirág, te vagy a legokosabb ember a világon! - csapta össze a kezét Tit. - Mindent tudsz, mint egy itinerarium.

- Abból tudom - nevetett Quintipor. - Nem láttad a császárné villájának peristyliumában azt a két mérföldkõ formájú, ezüst oszlopot? Azokba útikalauz van belevésve. Hol is hagytuk el? Az acherusi tó. Oda menekülnek a halak a tengerbõl, ha vihar van. Phlegrae fortyogó mezõi, az alvilág bejárata...

- Vigyázz, Gránátvirág mindenüvé csak velem mehetsz! Én pedig nagyon rossz útitárs vagyok. Mindjárt elfáradok, és akkor engem ölbe kell venni!

- Akkor Thulén túl is elmegyek veled, kis Tit! - dobta el a fiú a stílust és viasztáblát.

- Vigyél, vigyél! - kínálta magát a lány két kitárt karjával, dúcolgatást kívánó gyerek módjára.

A fiú fölkapta, mint egy játékbabát, a lány átölelte két karjával, és égõ arcát az övéhez tapasztotta. Így szaladták körül kétszer a tisztást.

Egy hétig nem is mentek tovább. Az útitervet ott felejtették a fûben, és nem is jutott eszükbe keresni. Csak egyszer bolyongtak túl a fürdõ határán, akkor is megbánták. Pedig a kirándulás egészen jól kezdõdött. Titanilla szemébõl csak az élet öröme sugárzott Gránátvirágéba, és a lány még sohase találta olyan bátornak a fiú száját. Tarkára festett csónakukkal egy kis olajfaerdõnél kötöttek ki, amelynek közepén, borostyánnal befutott rács mögött, a három grácia szobra állt, pentelikoni márványból.

- Hogy is hívják õket? - kérdezte ravaszkodva a lány. - Én csak az elsõrõl tudom, hogy az Pitho, a szerelmi rábeszélés. Mi is a neve a másodiknak? Ismered?

- Pothus, a vágy - szorította magához a fiú a lány karját.

- A harmadikat is eszembe juttattad. Megsúgjam? - ágaskodott fel a lány a fiú füléhez. - Himerus, az epedés.

Az jutott eszébe, hogy a körülöttük pirosló lychnisekbõl fonjanak koszorút. Õ is egyet, Gránátvirág is egyet, s azt dobják hátra a válluk fölött. Próbálják ki, melyiköké kire esik a három grácia közül.

- De csalni nem szabad!

Quintipor egy kicsit kedvetlenül fonta meg a koszorúját. „Csalni nem szabad!” Õ már hallotta egyszer ezt a tilalmat. Az antiochiai palotában. Mikor azt a csókpróbát játszották!

Õ csakugyan nem csalt, mikor hátradobta a koszorút. Nem is esett egyik gráciára sem, csak a rácsra. Lába elé mindháromnak. Titanilla azonban csak akkor fordított hátat a szoborcsoport­nak, mikor jól kimérte szemével az irányt is, meg a távolságot is. Himerus fejére akarta ejteni a koszorút.

- Én túlságosan kicsit dobtam, te túlságosan nagyot - mondta a fiú, mikor már röpült a koszorú. - Mondom!

Az utolsó szót olyan hangon mondta, amitõl a lány is ijedten fordult meg. A gráciák meg­szaporodtak. Jobboldalukon egy fölpántlikázott asszonyfej jelent meg, fülében mogyorónyi rubinokkal, baloldalukon egy férfi elképedt arca, kopasz fején a félrebillent lychnis-koszorúval.

De az elképedése csak egy pillanatig tartott, s máris elõgurult a kopasz fejhez tartozó pocak.

- Áldom az isteneket, hogy megengedték látásod, isteni nobilissima!

A lány megbiccentette a fejét, és rászólt a fiúra:

- Mehetünk, Quintipor.

A fiú alig értette meg. Elszokott már a nevétõl. Szó nélkül követte a lányt. Csak a csónakban kérdezte meg, ki volt ez az Aktaión.

- Aktaión? - csodálkozott a lány. - Ez a bivaly?

- Hiszen én is csak a szarvakat láttam Aktaiónból. De úgy meresztette rád a szemét, mint ahogy az Dianára.

- Tricongiusnak hívják, mert három congius bort megiszik egy hajtásra.

- Honnan ismered? - a fiú markában szinte roppant az evezõ. A hangja annál csöndesebb volt.

- Az apám udvarából - villant hidegen a lány szeme. - Valami zabszállító, de nagyon kegyében lehet Plutosznak. Mindig hagyott nálunk valami különös drágakövet, ha ott járt.

A kis virágarc fagyos és gõgös lett. Bosszantotta, hogy a fiú megint nem annak örül, ami van, hanem azzal marcangolja magát, ami lehetett. És ezzel a szatírral együtt tudja õt elképzelni? Valamikor átcikázott volna rajta az a vágy, mint Galerius lányán, hogy a tengerbe kellene dobatni a vakmerõt. Most haragjában se tudott súlyosabb büntetést kigondolni, mint hogy hazáig nem szól hozzá. Nem, ijedt el mindjárt a saját szigorúságán, az több egy óránál, elég büntetés lesz félórás duzzogás is.

Néhány evezõcsapás után kihajolt a csónakból, megmerítette a tenyerét, és az arcába loccsantotta a vizet Gránátvirágnak.

- Hát az a vén ijesztõ, kisfiú?

- Melyik?

- Aki úgy rád meresztette a szemét.

- Nem ismerem. Nem néztem meg.

- Bizonyosan a harmincadik özvegységét élvezi már Bajaeban.

Gránátvirág nem mosolyodott el, s neki magának se esett jól a dévaj hang. El volt rontva az egész napjuk. Még Trulla se tudta õket felvidítani, pedig eljátszotta nekik Acilia esetét az orvossal. Acilia egy tábornok felesége volt, cédrustetejû villáját mindenkinek megmutatták, aki elõször érkezett Bajaeba. Elrontotta a gyomrát valami éretlen gyümölccsel, ijedten szalajtott orvosért, az rendelt is neki olyan lélöttyöt, ami már reggelre meggyógyította, mégis kikorbácsoltatta másnap a villájából.

- Hogy mersz nekem olyan orvosságot beadni, hitvány kutya, ami csak két rézpénzbe kerül? Kinek nézel te engem, hogy ilyen szégyenbe mersz keverni? Tudd meg, hogy az én rangom­belinek a gyomra számára csak a dupla ezüst sestertiusnál kezdõdik az orvosság.

A romok mögött nem volt Acilia, se Tricongius, se ijesztõ, sõt Trulla is csak jelképileg volt jelen addig, míg elmorzsolgatták a frugális étket, amivel egész napra feltarisznyázta õket. Onnan nem kívánkoztak sehova, mert ott csak madarak, szitakötõk, pillék és gyíkok jártak, s ott akkor is boldogok voltak, ha a szomorúság repült el fölöttük, s rájuk hullatott egy-egy tollpihét.

Mert az is megesett néha, hol csókolózás elõtt, hol csókolózás után. De az a jó volt benne, hogy a szomorúság elhessegetésére mindig újra kellett kezdeni a csókot.

A fiúnak sokszor könnybe lábadt a szeme, s a lány mindig gyönyörûséggel csókolta föl a könnyeket, mert a szerelem savát érezte bennük. De õ maga sohase sírt, s egyszer, nevetõs percben, a fiú ezen el is csodálkozott.

- A te szemed csak mosolyt és villámot terem, kis Tit, mint a többi isteneké. Még nem láttalak igazán sírni.

Kis Tit felhúzta a szemöldökeit, ami valami bájos eltorzulást adott az arcának, mert egyik szemöldöke sokkal magasabbra szaladt, mint a másik. A fiú még sose vette észre, és annyira kedvesnek találta, hogy elfogadta feleletnek.

- Olyan vagy, mint egy nyilazó parthus - mondta elragadtatott mosollyal. - Egy ezüst vázán láttam egyszer.

Nem mindig sikerült ilyen könnyen elmosolyogni a szomorúságot, amely leereszkedni készült rájuk.

- Vagy te, kis Tit, igazán vagy te? - kérdezte a fiú, az öntudat és az önkívület határán.

- Emelj föl, és ne tegyél le addig, míg azt nem mondom, elég volt; majd megtudod akkor - nevetett a lány, és szívére szorította a fiú fejét.

- Úgy szeretném kiérteni a dobogásából, mit szeretsz te rajtam. Mondd meg, kis Tit, mért szeretsz?

- Mert ilyen ostoba kisfiú vagy. Hogy kérdezhetsz ilyent? Azért szeretlek, mert szerethetnékem van.

- És mindig szerethetnéked lesz?

- Már megint a holnapot kergeted? Azt, ami nincs?

Már akkor hazafelé mentek, a tengerparton. Egy levelet vett ki a kötõkosarából, egy pillanatra odatartotta a fiú elé - bíborbetûs, ismeretlen írás volt rajta és rózsaszín pecsét - aztán beledobta a vízbe.

- Látod, én hogy bánok a holnappal. Fel se nyitom.

Érezte a fiú válla rándulásán, hogy szeretne utánaugrani a levélnek, kérdezni nem kérdezett semmit. De másnap látszott kivörösödött szemein, hogy hajnalig nézte a csillagokat, ha nem látta is õket.

Egyszer - holdtölte volt, és az mindig fölizgatta a lányt, a dermedt némaság és az esztelen kacagás közt dobálva - szóba kerültek a filozófusok és a költõk. A lánynak jutott eszébe, hogy jó volna már együtt olvasni valamit. A fiú riadtan nézett rá.

- Megijedtél, kisfiú? - nevetett Tit. - Azt hiszed, egy percnyit is átengednék belõled a vén penészeseknek? Csak arra gondoltam, hogy te majd mesélsz belõlük valamit nekem, amibõl vizsgázhatok a Dominának, ha egyszer azt találja kérdezni, mirõl beszéltem veled.

- Ha a fejem elütnék, akkor se találnának benne egy filozófus gondolatot - mosolygott megkönnyebbedve a fiú. - Legföljebb Epiktétoszra gondolok néha, mert az mondta a legnagyobb szamárságot.

- Taníts meg rá, Gránátvirág.

- Nem, ne tanuld meg! - tiltakozott fiú. - Epiktétosz azt mondja, többet ér, ha az ember okosan boldogtalan, mintha oktalanul boldog.

- Minden filozófusnak hurkot kellene kötni a nyakára a szakállából - határozta el Tit vérszomjasan, s kacagva körültáncolta a fiút.

- Tudod, mik vagyunk mink? Boldog bolondok. Thainatta-thainatta-tam... Furcsa tánc, ugye? Egyszer szíriai táncosnõk táncolták az apám elõtt. Azt mondják, ezt lejtették a menádok, mikor Bacchus maga vezette õket. Thainatta-thainatta... io pean!

Megoldódott haja körülkígyózta az arcát, csak a thyrsus hiányzott a kezébõl ahhoz, hogy tökéletes bacchánsnõ legyen a tengerbõl kiemelkedõ hold vörös fényében.

Egy meteor szikrázott szét a tenger felett. Szinte hallani lehetett, ahogy tüzes szilánkjai bele­sisteregtek a vízbe. A lány egyszerre lecsendesedett és elernyedt.

- Ilyen szépen és ilyen tökéletesen szeretnék meghalni, Gránátvirág, hogy egy porszem se maradjon belõlem, és az legyen a búcsúztatóm, ejnye, de szép volt; de aztán többet senkinek se jusson eszébe az se, hogy voltam. Látod, ezért nem lesz nekem gyerekem soha. Ne szólj most, Gránátvirág, semmit. Holnap megverhetsz, de most vigyél haza, mert nagyon fáradt vagyok.

Rossz kedve még másnap is tartott, azt mondta, vihart érez. Csakugyan erõsen villámlott Nápoly felõl.

- Gyerünk haza - karolt a fiúba. - Nem szeretném, ha itt érne a zivatar.

- Messze van az - biztatta Quintipor. - Különben is tudok a hegyoldalban egy barlangot. Nem nagyobb, mint te, de te megférsz benne, ha az egyik kezedet kint hagyod nekem. Ott nem ér az esõ.

- Nem az esõ. A mennydörgéstõl félek. Te nem félsz, kis szívem?

- Nem - mosolygott a fiú. - Inkább szeretem. Villámütéstõl szeretnék meghalni.

A lány haragosan nézett rá.

- Ha ilyeneket mondasz, nemsokára azt fogod olvasni az Acta Diurnában, hogy Galerius caesar õszentségének nem kevésbé szentséges leánya, a gyönyörû domina fürdõkádjában felvágta az ereit.

A fiú úgy megmerevedett, mintha csakugyan megütötte volna a villám. Domina? Kis Tit, mikor az õ karjába kapaszkodik, úgy beszél magáról, mint asszonyról?

- Valami bajod van, Gránátvirág? - állt meg ijedten a lány is.

- Nincs, Domina - hördült fel a fiú. - Nagyon jól érzem magam, Domina. Miért kérded? Domina.

- Ó, te bohóka! - borult rá a lány. - Hát ezért? Ostoba fecsegés volt. Hiszen nem vágtam föl az ereimet. Nézd, hogy lüktet az ér abban a karomban, amelyikkel téged ölellek.

- Igen, Domina. Nem baj, Domina. Tudom, hogy én csak rabszolga vagyok. Nekem nem jár szép halál. Nekem csak kötél való.

Fölmutatott a vad körtefára, amely alatt megálltak. A lány is fölnézett.

- Megbír ez kettõnket is, Gránátvirág - mondta nyugodtan, s eleresztette a fiút, pajzánkodva kapott az egyik ág után.

Quintipor már akkor gurult is lefelé a törmelékes lejtõn. Mire a lány jajgatva utánaszaladt, már akkor talpon állt, és elébe tárta két karját.

- Nincs semmi baj - próbálgatta a lábát. - Kár. Várjunk. Hála az isteneknek, a jobb lábam mintha megütöttem volna. Most már egy kicsit erõsebben kell rád támaszkodnom, kis Tit.