|
Quintipor másnap
egy kicsit sajogta a bokáját, de csak titokban, a lábát azonban eltitkolhatatlanul
húzta. Trulla ajánlotta ugyan, hogy meghúzogatással és ráolvasással
helyrehozza, de errõl hallani se akart. Az meg Titanillának nem tetszett, hogy
le akart sántikálni valamelyik boltba botot venni. Lehet ezt hozatni akármelyik
rabszolgával. De bizony nem lehet, erõsködött Quintipor, mert a hét görög
bölcs is csak abban az egyben egyezett meg, hogy asszonyt maga választ magának.
- Kezd nekem a
kisfiú tetszeni - csúfolódott Tit -, nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó
akarat legyen benne. Ha így fejlõdik, maholnap egész komoly férfi lesz belõle.
De azért a kisfiút mégse lehet egyedül leereszteni. Elõször azért, mert eltéved
akkora sokadalomban, amekkora Bajaeban tolong az utcán reggel nyolc órakor. Másodszor
azért, mert bizonyosan becsapják a boltban. Harmadszor, mert ha nem tud kire
támaszkodni, akkor megsántul a másik lábára is. Negyedszer, mert ha egyedül
megy, nagyon soká jön vissza. Tehát vagy velem, kisfiú, vagy sehogy se.
Eleinte nagyon
bátortalanul lépkedtek, legalább a fiú. Jobbra-balra tekingetett, és karját
minduntalan kirántotta a leányéból.
- Itt már nem
lehet, kis Tit. Mi lesz belõle, ha meglát valaki velem!
- Jaj, de szégyellem, hogy ilyen gyáva vagy, Gránátvirág -
fogta meg a lány a másik kezével is a fiú szökdösõ kezét. - A magister úgy
szégyell ilyen magamforma kis cseléddel menni. Ha ezt tudom, akkor nem a Trulla
köpönyegét kapom magamra, hanem kilopom az augusta szekrényébõl a bíbort.
- Ne csúfolódj, kis Tit. Tudod, hogy féltelek. Mit szólnál
hozzá, ha megint meglátna valamelyik Tricongius?
A lány magához rántotta a fiút, és szájon csókolta. Úgy
érezte, tartozik neki ezzel a jóvátétellel Bajae piacán.
- Ezt szóltam hozzá, látod. Hát nem tudod már, hogy én
vagyok a vad nobilissima? Nem ajánlom, hogy engem féltegess, kicsi drágám! Mert
ha még most se hiszed el, hogy engem nem lehet félteni, akkor fölkaplak oda az
oltárra, és ott csókollak meg a császárok szeme láttára. Akinek nem tetszik,
vakuljon meg.
Fehér márványoltár állt a piac közepén, ezzel a fölírással: az isteneknek. Ebben az ajánlásban
mindenki megtalálhatta a magáét. Egy világfürdõben nem lehet mindenkit
egyénileg kiszolgálni még istennel is. Az oltártól jobbra és balra Diocletianus
és Maximianus aranyozott hermája nézett farkasszemet egymással. A talapzat
kockakövei közül kicsüngõ fûszálakat valamelyik villa szökevény gyöngytyúkjai
csipdesték. Senki se zavarta õket. Bajae még csak most kezdett ébredezni. A
lactuariusok szamárkái csilingelték be a piacot, hátukon a tejescsöbrökkel, és
a szépítõ mûvészek siettek a thermákba. A borbélyok, a szõrvesztõ kenõccsel
dolgozó depilatorok, a csíptetõt forgató alipilusok, a tejbe áztatott
kenyérbél fölrakásában jártas bõrápolók s az elhájasodott tagokat biztos kézzel
senyvesztõ tractatorok és tractatrixek.
Még a
boltokat is csak most kezdték nyitogatni. Egyiknek az ajtajában már ott állt
csalogatónak a boltos. Reggeli tüsszögését végezte, pillátlan szemeivel a
napba pislogva.
- Talán itt
is kapunk - állt meg tétovázva Tit a bolt elõtt.
A tüsszögõ
ember azonnal hûtlen lett a naphoz, hunyorgó szemeit Tit imádatának szentelte.
- Lépj be,
Domina. De azért az urad is jöjjön be. Majd te választasz, és õ fizet - mondta
szemtelen kedélyességgel, s beugrott a keskeny ajtórésen, hogy egy-két láda
félretolásával utat csináljon szûk odújába.
Tit
belecsípett a fiú karjába.
- Domina!
Hallod? Mit szólsz hozzá, kisfiú? Édes uram.
A fiú úgy
érezte, hogy ezért a percért érdemes volt megszületni. Ha Tit nem vigyáz rá,
arannyal fizetett volna a görbe fogójú, vastag meggyfabotért. A boltos szemei
pilla nélkül is hamar átláttak a szitán, s pergõ nyelvvel ajánlta a
„dominá”-nak a legfinomabb babliszt-szappant, a legszagosabb cistus-bogyót és a
legtisztább balanus-olajat. Vagy legalább olcsó bajaei emléket akart a nyakukba
varrni. Silány gyártású aquileiai üvegvázákat, amelyeket õ alexandriaiaknak
mondott, s amelyeket bajaei nevezetességek díszítettek. A világítótorony. Nero
tava, osztrigapadok, erdõrészlet.
- Soha ne
egyek többet véreshurkát Puteoliban, ha nem tegnap adtam el belõlük három
darabot a császárnénak.
Összevillant
a szemük, ezt mégse lehetett nevetés nélkül megállni. Hogy okát adják a
nevetésnek, Tit megkérdezte a boltost:
- Te is
árulod azt a híres véreshurkát? Mert akkor vendéged lennék ebédre a kis
urammal.
A boltosnak
egyéb se kellett. Herculesre mondta, hogy olyan véreshurkát az Olümposzon se
esznek, mint Puteoliban. De azt ott kell enni a helyszínén, mégpedig ott se
akárhol, hanem csakis az Olajbogyóhoz címzett csapszékben, mert csak ott mérnek
olyan füstölt bort, amilyent a véreshurka megkíván. Mégpedig maga a vendéglõsné
méri, a copa, aki olyan becsületes
nõszemély, hogy csak egytõl kell félteni, attól, hogy ha az istenek egyszer be
találnak vetõdni hozzá, elviszik magukkal pohárnoknak.
- Úgy
látom, nagyon is félted te azt a copát - incselkedett Tit.
- Hát
hogyne - vallotta be a boltos -, hiszen a feleségem. Odavalók vagyunk mi
Puteoliba, én csak nyáron boltoskodok itt. Polluxra mondom, amit a kocsmán
keresünk, azt elfizetjük a bolton, mert csupa ilyen kõszívû vevõim vannak, mint
te, domina. Legalább egy causiát vegyetek hát tõlem. A kis urad még hétszerte
szebb lesz, ha ezt fölteszi.
Egy széles,
bõrkarimájú vászonkalapot gyürkélt, amilyent a halászok szoktak viselni. A lány
ránézett a fiúra.
- Gondoltam
én valamit, kis uram. Ha a lábad nem félteném, azt mondanám, gyerünk át
Puteoliba, nézzük meg, mit tud az a véreshurka. S akkor megvennénk ezt a
szépítõ kalapot is.
„Kis uram”
hajlandó lett volna a Vezúv átugrására is vállalkozni, s amilyen boldog volt
abban a percben, talán képes is lett volna rá. A boltos azonban megelõzte. A
zöldségeskordénak, amivel hajnalban bejött, máris vissza kellett volna menni,
de nincs kocsisa. Ugyanis az elõbb az inasnak, aki a kocsisi teendõket is el
szokta látni, boltsöprögetés közben le találta szakítani a fülét. Nem esett
idegennek, mert az inas az õ tulajdon gyereke, de azért a fület mégiscsak
vissza kell varrni a helyére, így nem mehet a fiú a nagyon tökéletes copa elé.
Ha tehát merik vállalni az uraságok az öszvérhajtást, és tesznek le érte egy
kis biztosítékot, akkor a kordé rendelkezésükre áll.
Merték
vállalni, hiszen ketten voltak hozzá. Tit a boldogság kis sikolyaival a maga
nagy, fekete hajára igazgatta rá a causiát, mert mint mondta, neki sokkal
nagyobb szüksége van szépsége megkétszerezõdésére, mint Gránátvirágnak. A fiú
csak azért nem mondott ellent, mert arra gondolt, hogy a mélyen lehúzott
kalapkarima még felismerhetetlenebbé teszi a nobilissimát, mint a Trulla
lebernyege. Annál nagyobb nyugtalansággal gondolt az öszvérhajtásra.
- Próbáltál
te már olyant, kis Tit?
- Nem, de már
egyszer estem le öszvérrõl. Hát te?
- Én se értek
hozzá - rémüldözött a fiú. - Mi lesz akkor velünk?
A lány elkacagta
magát.
- Már megint
megszeged a törvényt, Gránátvirág? Már megint a jövõ titkait feszegeted? Nyugodj már bele abba, hogy
egyikünket se érheti baj, míg a másiknak fogja a kezét.
Csakugyan
baj nélkül elérték Puteolit. Hiszen az egész úton nem eresztették el egymás
kezét. A gyeplõt inkább. De az öszvér higgadt, öreg állat volt, s nem hozta ki
sodrából, hogy Amor a kocsis, aki ostor helyett jácintvesszõt suhogtat.
Délre már
ott voltak az Olajbogyóban. Az ajtó fölé festett címer nagyobb volt, mint maga
az ajtó. Egy kis Mercurius és egy kis Apolló tartották az óriás olívaszemet,
amelyre ez volt írva: Utas, figyelj! Itt
Mercurius olcsóságot, Apollo egészséget, Septumanus pedig udvariasságot ígér a
jó ebéd mellé.
A taberna
kicsi volt, s tele a sarokban lobogó venyige-tûz fanyar füstjével, a zsírban
pörkölõdõ véreshurka meg a roston sistergõ kolbász szagával. De se az
ajtórepedéseken kitóduló ételgõz, se a két isten ígérete nem igézte meg kellõ
mértékben a halandókat. Az udvarias Septumanusnak, aki kénytelen volt Bajaeban
boltot tartani, hogy saját gyermeke fülén adhassa ki az erélyét, mindössze
három vendége volt.
Igaz, hogy
azok hat emberre való hangon cserélték ki eszméiket, úgyhogy már az utcáról
hallani lehetett õket. Ahogy az új vendégek beléptek, elcsendesedtek, és az
ilyen helyen szokásos gyanakvással nézegették õket.
A sarokba
húzódtak, ahol egy téka tetején Bacchus ólomszobrocskája állt, vigyorgó
ábrázattal, amibõl ki lehetett olvasni, hogy az isten kedvelte a füstölt bort.
A kimérõasztalnál egy kaszvadt öregasszony szundikált, az ölében macska
dorombolt.
- Ez lesz a
kollégád, az istenek kiszemelt pohárnoka súgta a lány incselkedve a fiúnak. -
Mernék fogadni, hogy Septumánának hívják.
Nyilván
csakugyan annak hívták, és jó füle lehetett, mert szundikálva is meghallotta a
nevét.
- Én
vagyok, mit akartok velem - szólt oda csak úgy ültébõl. Úgy látszik, azt
tartotta, hogy az udvariasságot odakint a címeren csak Septumanus ígérte.
A lány
odament hozzá, és elcsicseregte neki, mi járatban vannak. Hazahozták Bajaeból a
kordét, és itt szeretnének ebédelni. Az egész fürdõ csak az Olajbogyó
konyhájáról beszél.
- Jó, jó -
morogta a páratlan tökéletességû copa -, de mióta ismered te az én uramat?
- Ó, már
több két esztendejénél - mosolygott kedveskedve Tit, hogy behízelegje magát az
Olajbogyó kegyeibe.
Mérges
sziszegés volt a válasz. A macska ijedten szökött le úrnõje ölébõl.
- Úgy? Már
két esztendeje? Törnéd már ki egyszer a nyakadat, lusta dög! De azért lehetne
annyi esze annak a vén szamárnak, hogy nem bízná akárkire a kocsit. Hát mért
nem a fiú jött vele vissza?
- Most nem
jöhetett, mert éppen csinosították - mondta Tit ártatlan képpel.
- Kicsoda?
- dülledt ki a copa szeme. - Ki csinosította az én fiamat?
- A kedves
apja - mosolygott Tit. - De talán könyörülnél már rajtunk, asszonyom. Borzasztó
éhes az uram.
Odaintett a
sarok felé. A copa megenyhült egy kicsit.
- Mit akar enni
az urad? Botulát vagy tomaculát?
Titet nem
lehetett zavarba hozni. Mivel egyikrõl se tudta, micsoda, azt felelte, mind a
kettõt. Ez azután egészen megbékítette az asszonyt. Maga ment oda a tûzhelyhez,
és odább taszigálva a szakácsot, aki nemigen volt másba öltözve, mint
verejtékbe, fatálcára rakta a legvéresebb hurkát és a legzsírosabb kolbászt.
- Itt a
botula is, meg a tomacula is. Bort?
-
Füstöltet. Egy congiust - rendelkezett Quintipor.
- Nem,
kettõt! - javította ki Tit, s megszorította a kezét az asztal alatt. - De
poharat csak egyet!
A copa
megpróbált egy mosolyt összeszedni, annak bizonyságául, hogy hitvesi lelkének
egyensúlya helyreállott.
- Fiatal
házasok vagytok. Taeda istennõ világítsa meg az ágyatokat!
Nem tudták
ugyan, ki ez az istennõ, de a térdük egymáshoz rándult.
Ízlett
nekik az étel, de azért nem sok kárt tettek benne. A bor jobban fogyott. Inni
úgy is lehetett, ha fogják egymás kezét, s azért nem kellett levenni a szemüket
egymásról.
Nem
törõdtek senkivel egymáson kívül. Õvelük se törõdött senki. A három vendég újra
cserélte az eszmét. Most már a copa is közéjük ült. Sõt néha percekig csak õ
beszélt. Azt is az õ szavaiból vették ki - minden kíváncsiság nélkül -, hogy a
három ember közül az egyik hajós, a másik pacaltisztító, a harmadik favágó.
- Még ezt a
falatot - biztatta a lány a fiút. - Hiszen te még alig ettél.
- Ne
kínálj, kis Tit, mert mindjárt az ujjadat kapom be.
- De ha ez
a sok kolbász ittmarad, ez a boszorkány dühében mind a kettõnket beleaprít a
hurkába - nevetett Tit.
- Azon
könnyen segíthetünk. Ci-ic!
A macska
odaszaladt, s az asztaltól három lépésre, figyelõ tekintettel megállt.
- Gyere,
gyere - biztatta a fiú, s belehajigálta a kolbászdarabokat a pad alá.
A copa
nagyot sikoltott.
- Juno
fejére mondom, hogy én ezzel a két kezemmel csinálnék véreshurkát
valamennyibõl!
- Hallod? - riadt
meg Tit. - Hát nem mondtam!
Most már
figyelték a beszélgetést.
- Hát
megmutatnám az istenüknek, ha egyszer a kezem közé kerülne! Csomóstul
szaggatnám ki a haját, mint az uramét, mikor rajtakaptam, hogy õ is az
istentelenek közé akar állni. Hajánál fogva rángattam vissza a tûzhelyvédõ jó
öreg Lateranus istenhez.
- No nézd!
- vigyorodott el a favágó. - Nekem mindig azzal hõsködött Septumanus, hogy az õ
haja a szolgálók miatt hullott ki.
- Mit
vihogsz? - förmedt rá a copa. - Te is csak olyan istentelen vagy, mint a többi.
A favágó
ijedten nézett körül.
- Ne bolondozz,
copa. Tudod, hogy most fejébe kerülhet az embernek.
- Ugye,
most meg vagy ijedve? - dühöngött az asszony. - De fogadok veled, hogy favágó
létedre se tudod a favágás istenének nevét. No?
A favágó
zavarodottan csavargatta a lompos bajuszát.
- Sose hallottam,
hogy a favágásnak is van istene.
- Éppen
ezért vesz el a világ, mert már névrõl se ismerik a népek az isteneket. A
favágás istenét Putának hívták a régi öregek. Hát azt tudjátok-e, hogy még az
ajtósaroknak is volt istene az én gyerekkoromban? Cardo volt a neve. A küszöbé
meg Limentinus. Az övfelkötésé Cinxia, a hajkenésé Unxia. Én még azt is tudom,
hogy mikor a gyerekem járni tanult, két istennõ is támogatta. Mikor elindult
tõlem, akkor Abeona vigyázott rá, visszafelé meg Adeona fogta a hóna alatt. De
ma? Tán még a császárné se hallotta hírüket soha. Nem sok olyan asszonyt
találtok a birodalomban, mint én vagyok!
Csontos
öklével kiszáradt mellére ütött, és büszkén nézett szét a társaságon.
A
pacaltisztító szólalt meg. Zöldes arcú, elfulladó hangú, fiatalos ember.
Kirepedezett kezeivel minden mondat után öblögetõ mozdulatot tett.
- Nézzetek
meg engem. Én a Manliusok nemzetségébõl való vagyok. Fõpapok, konzulok,
hadvezérek voltak az õseim. Az apám proconsul volt, pedig fiatalon elhalt.
Házakat, földeket, rabszolgákat hagyott az anyámra, meg engem. Beállt
kereszténynek, a rabszolgáit is megkereszteltette, fölszabadította,
szétosztotta köztük a földjeit, a házait pedig eladta, és a pénzt a papokra
bízta, hogy étessék belõle a szegényeket. Nekem pacaltisztítónak kellett
lennem, mert az anyám szent lett.
Zöld arca
kivörösödött, nyafogó hangját megkeményítette a keserûség, s ökleivel akkorát
ütött az asztalra, hogy a poharak összezörrentek rajta.
A hajós,
õszbe csavarodott haja, kócos szakálla szerint a legidõsebb köztük, békítõen
fogta meg a pacaltisztító karját.
- Ne
haragudj, testvér. Úgy lehet, engem is etettek a vagyonodból. Mint hajótörött
koldultam Rómában, meghallottam, hogy az istentelenek nagy istápolói a
szegénységnek, beálltam közéjük. Mit tagadjam, megtették azt nálam különb urak
is, elég sokkal mártogattam egy tálba. Két esztendeig voltam az isteni irgalom
kosztosa, úgy szerettek bennünket a nõvérek, s tán még ma is az volnék, ha ránk
nem ijesztenek ezzel a nagy perzekúcióval. De már mondom, inkább a gyomor
korogjon, mint a nyak szakadjon. Hát nem jól mondom, testvér?
A
pacaltisztító összeszorított szájjal hallgatott. A favágó azonban õszintén
helyeselt.
- Csakis,
testvér. Én is mindig úgy vagyok, hogy inkább a lábam ujját vágja le a fejsze,
mint a lábam fejét. Mondjad csak, testvér!
A hajós
mondta, nekibátorodva a jó szótól.
- Akárki
mit mond, nem olyan rossz emberek azok az istentelenek. Két esztendeig
eltartottak étellel, itallal, és semmi egyéb munkát nem kívántak érte, együtt
kellett imádkozni meg énekelni a gyülekezettel. No, köszöntsük Bacchust, ha
most már pénzbe kerül is!
Megemelte
poharát az ólomisten felé. A többiek is kortyantottak. A favágó kétfelé törülte
a bajuszát.
- Aztán
miféle imádságok voltak azok, testvér? - kíváncsiskodott.
- Azt már
nem nagyon tudom. Nézd, testvér, elhidd, hogy megmondanám, de akkor se nagyon
értettem, mit imádkoztatnak velem.
A copa mind
a két karjával bekönyökölt az asztalra.
- Valami
nõvéreket emlegettél az elébb - nézett szigorúan a hajósra. - Kifélék azok?
Különöseket hallottam én azokról.
A hajós,
igazságtól és bortól tüzelve, hevesen hadonászott.
- Hát aki
azokról különöseket beszélt, az hazudott. Megmondom úgy, ahogy van. Ha-zu-dott!
Szent asszony volt az mind, egy illetlen szót se mondott volna ki, nemhogy
olyant csinált volna, amit te gondolsz, anyus.
Hirtelen
földerült arccal fordult a favágó felé.
- Eszembe
jutott már! Nem imádság, csak valami olyasféle. Õk úgy hívták, hogy ótestamentum.
Az sokkal érdekesebb volt, mint az imádságuk. Csak egyszer vettük elõ, de azért
megmaradt a fejemben. Megállj, hogy is van csak? Benne van, hogy a lánynak
olyan a hasa, mint a zafírral borított fehér elefántcsont. Meg hogy virág hált
a kebele közt. Hogy is csak? Várj, mindjárt eszembe jut.
Az Énekek
Énekének összezavart foszlányait próbálta rendbeszedni borgõzös agyával. De
csak Quintipor és Tit lesték elõrehajolva, egymáséiba kulcsolt ujjakkal, mi jön
még. A többiek ásítozni kezdtek. A legjobbkor nyílt az ajtó. Piros képû,
szálas, vállas férfi lépett be rajta. Rövid gyolcs tunikájához, amely térden
alul takaratlan hagyta a lábát, zseb helyett szolgáló széles bõrövet viselt,
vastag talpú bakancsai porosak voltak. Vállán üres bõrzsák lógott.
- No, hogy
megy az üzlet, Cimessor? - szólította ismerõsül a copa. - Hány congiusra futja
máma?
- Egyre se
- csapta le mérgesen a bõrzsákot a padra az új vendég. - Úgy látszik, ezzel a
mesterséggel föl kell hagyni.
- Ne
beszélj! - csapta össze a kezét a copa. - Mind kivesztek az istentelenek?
- Többen
vannak, mint voltak! - legyintett Cimessor. - Éppen az a baj, hogy minden
kivégzett tíz újat magzik. Az idõsebb hóhérokat mindenütt munkabíró fiatalokkal
kellett kicserélni.
- De hát mi
károd neked abban? - értetlenkedett a copa, maga mellett kínálván meg hellyel
az elkeseredett embert. Bort is töltött neki, csak úgy barátságból.
- Elmondom,
Septumana. Nem titok ez, üzleti ügy, meghallgathatjátok mindnyájan.
Cimessor
nápolyi aromatarius volt, aki azonban az orvosi gyógyfüveken kívül
varázsszerekkel is kereskedett. Sárkányvér, amely a szerelmesek italába keverve
összeveszejtette õket egymással, csakúgy kapható volt nála, mint
abrakadabrával televésett jászpisz, amely terhes asszonyok combjára kötve
megkönnyítette a gyermekszülést. Félelem ellen a rezgõ nyárfa gyökerébõl
faragott nyulacskát kellett a nyakban viselni, dagadós lábúaknak afrikai
százlábú porát kellett a sarujukba szórni, a májusban halászott Venus-kagyló
héja a kockajátékban hozott szerencsét, a veszett kutya nyálába mártott gagát a
vadászatban. Igen kapós volt a holttengeri aszfaltból viperaméreggel gyúrt,
fekete kréta, amit leginkább az örökség-vadászok vásároltak, mert ha azzal a
nagybácsi vagy nagynéni tenyerébe egy omegát mázolhattak, a görög ábécé utolsó
betûjét, akkor egy hónapon belül esedékessé vált az örökség; és háromszoros
aranysúllyal fizették a satyrium-gyökeret, amely mindenki számára biztosította
a szerelmi diadalt. Legkeresettebb cikk volt azonban az akasztott ember kötele
vagy a szégyenfából, a keresztbõl faragott forgács, amely megóvott a hirtelen
haláltól, míg a kivégzettek minden porcikája a testi szenvedéseket hárította
el. Mióta azonban a keresztényüldözések megkezdõdtek, azóta csak az
istentelenek ereklyéinek volt becsülete. Akármilyen gyûlölt isten volt a
keresztényeké, a legvakbuzgóbb pogányok se tagadhatták le azokat a csodákat,
amelyeket híveiért tett, és a leggyûlölködõbb üldözõk is igyekeztek valami
relikviát szerezni a kivégzett istentelenekbõl. A dolog nem is ment nehezen,
mert az áldozat sok volt, a hóhérok szabadon rendelkeztek a holttestekkel, és
olcsón adták az ereklyéket. Az élelmes Cimessor azonban, akinek mint jónevû
varázsszer-kereskedõnek jó összeköttetései voltak a bíróságokkal, ezeknek a
támogatásával csakhamar monopolizálta ezt az üzletet, ezért senki se mondta
aljas embernek, sõt mindenki elismeréssel nyilatkozott találékonyságáról és
ügyességérõl. Megegyezést kötött a nápolyi és római hóhérokkal, s azok
szótartásában megbízva, ajánlatot tett a legelõkelõbb és leggazdagabb
családoknak hiteles ereklyék szállítására, sõt nagyobb elõlegeket is szedett
fel. A baj éppen az volt, hogy nagyobb lármát csapott, mint kellett volna, a
keresztények idõnek elõtte értesültek a szörnyû vállalkozásról, s
megakadályozták a nagy üzletet. Köztük is akadtak olyanok, akik elõkelõ
összeköttetésekkel rendelkeztek, a bíróságnak is voltak tagjai, akik
fölháborodva vettek tudomást a förtelmes üzérkedésrõl, s a dolog vége az lett,
hogy a keresztények maguk váltották meg drága halottaikat. A gazdagok
összeadták a váltságdíjat, s a legszegényebb koldus csontjait is megmentették a
gyalázattól.
- Elveszett
ember vagyok - csikorgatta fehér farkasfogait a vállalkozó. - Nemcsak a
csontokat vásárolták el elõlem, de még az istentelenek véréhez se tudok
hozzájutni. Lepedõket, szõnyegeket terítenek le az arénában, a vesztõhelyeken,
hogy még a földre se jusson a csodatevõ folyadékból, s megvesztegetik a
pribékeket, hogy üvegekbe foghassák fel az elfolyó vért.
Benyúlt a
széles övbe, s egy csontocskát dobott az asztalra.
- Zsákkal
mentem, s háromnapi szaladozás után csak ennyit tudtam szerezni.
- Micsoda ez? - kérdezte a copa.
- Egy ujjperc. Igaz, hogy fõszentbõl való. Valami
diakonusból. Úgy mondták, a római püspöknek a segédje volt. Ott voltam magam
is, mikor sütögették a rostélyon. Keménykötésû fickó volt, ámbár még egész gyerekember.
Egy szisszenésit nem hallották, úgy mosolygott, mintha rózsákon feküdne, és
egész barátságosan mondta a lictornak, hogy megfordíthatják már, mert úgy érzi,
az az oldala már megsült, amelyiken feküdt.
Nem szörnyülködött el senki a társaságban. Kézrõl kézre
adogatták az ujjpercet, a hajós azt mondta, most már emlékszik az illetõre, õ
volt a fõ alamizsnaosztogató, sovány, vékonycsontú fiatalember. A favágó pedig
meghúzogatta a csontot a torkán.
- Egy kicsit kaparta a fájás. Kíváncsi vagyok, használ-e.
Septumana a tenyerében méricskélte az ujjpercet.
- Mennyiért adnád ezt nekem, Cimessor?
- Semennyiért se. Ezt magamnak vettem. Kereskedõembernél,
akire sokszor lesekszenek útonállók, mindig jó az ilyesmi.
- Hiszen majd
szerzesz te magadnak másikat.
- De nem ilyen
fõszentét. Nagy szükségem lesz nekem erre, mert nemsoká itt a világ vége.
- Hogy tudod? -
néztek rá ijedten.
- A keresztények
mondják. De meg azt is hallottam, hogy Rómában, Mars templomában könnyezett
Romulus régi faszobra, és Picenumban egy koca karvalykörmû malacot ellett.
Tit megrántotta a Quintipor karját.
- Gyerünk innét, Gránátvirág. Én úgy félek.
A lány csakugyan halálsápadt volt és reszketett. Karonfogta
a lányt és kivezette. Ahogy a társaság asztala elõtt elmentek, egy aranyat
dobott a copa elé.
- Rosszul érzi magát a feleségem - mondta magyarázatul.
- Majd lesz az még rosszabbul is - folytatta Cimessor a
világ vesztérõl való értekezést. - Neked már könnyû, Septumana, mert te öreg
vagy, és úgyse éred meg...
A lány kint
az utcán ráborult a fiúra. Pedig nagy volt a sürgés-forgás, a taberna a
kikötõsoron dülleszkedett.
-
Gránátvirág, eredj vissza!
- Minek,
kis Tit?
- Vedd meg
nekem azt a kis csontot attól az embertõl.
- Minek
volna az neked, kis Tit?
- Nagyon
félek.
- Kitõl
félsz, kis Tit?
- A világ
végétõl meg a haláltól is félek. Én nem vagyok bátor, Gránátvirág, csak
tettetem magamat. Tudod, hogy a holdtól is hogy félek, mert olyan sárga halott
arca van. Nem akarok, nem akarok meghalni!
Quintipor
egészen magához ölelve átvonszolta egy csöndesebb utcába. Ott már kezdtek
sokasodni a szájtátók. Itt azonban belesajdult a lábába a fájás, s csak most
jutott eszébe, hogy a botját a tabernában felejtette. A lányt leültette egy
kõpadra.
- Várj meg
itt, kis Tit.
-
Megveszed, Gránátvirág?
-
Megveszem, kis Tit.
Pár perc
múlva már kocogott a botja a macskafej-kövezeten. Így nem esett nehezére a
járás. A lány bizakodva futott eléje.
- Ideadta?
- Már nem
volt ott, kis Tit. Nem tudták megmondani, hová ment.
- Akkor nekem meg kell halnom, Gránátvirág - csüggesztette
le a lány a fejét.
- Kis Tit, hát nem szeretsz már engem? - ölelte át a fél
karjával Quintipor. - Nehezedj rám bátran, kis szívem, most a bot viseli
mindkettõnk terhét.
Lassan lépegettek lefelé a lejtõsödõ utcán. A fiú érezte, hogy a lány megint reszket.
- Nem
felelsz, kis Tit? Hát nem szeretsz már, hogy meg akarsz halni?
- Hiszen azért
kell meghalnom, mert szeretlek. Valami borzasztó szerencsétlenségtõl félek.
Azért kellett volna annak az istentelennek a csontja.
Nagy, nyílt
mezõre értek ki, amelynek zöld tengerében mint aranyszigetek sárgállottak a
galium minden szellõtõl meglibbenõ, tömött bugái.
- Ne félj, kis
Tit! Te mondtad, hogy míg egymás kezét fogjuk, addig nem érhet baj bennünket -
hajtotta a fiú a fejét a lányéhoz.
- De ha nem
foghatjuk egymás kezét? Ha magam maradok, és jön a veszedelem?
- Ha én azt
megtudom, szerzek neked ahelyett a kis csont helyett egy egész vértanút.
- De fõvértanút?
- Fõvértanút.
- Köszönöm,
Gránátvirág. Ugye, az biztosan csodát tesz énvelem?
Átfonta a
fiút mind a két karjával. Sohase ragyogott még az arcán ennyi szelídség,
tisztaság, gyermeki ártatlanság - gondolta Quintipor. És õ most csak a fél
karjával ölelje? Eldobta a botot, valahol messze veszett el a fûben.
- Látod, te
máris csodát tettél velem.
Fölkapta a
két karjába, és megindult vele, mint egy kisgyerekkel.
- Hazáig
így viszlek, kis Tit.
- Vigyél -
bújt hozzá a lány, és egy darabig csöndben volt. Talán el is aludt. Mikor
megszólalt, kipihent, nyugodt volt a hangja.
- Tegyél
le, Gránátvirág. Virágot akarok. Szakíts nekem abból a sárgából. Csak
egyetlenegy szálat. Köszönöm. Minek hívják ezt?
- Nem
tudom, kis Tit.
- Adj neki valami
nevet.
- Venus haja. Nem, az nem lehet. Hiszen a te hajad
fekete. A paplanod
milyen, kis Tit?
Kis Tit már
nevetett. Hogy ez a Gránátvirág ilyen ravasz tud lenni! Mintha nem látta volna!
Össze nem csókolta volna!
- Sárga.
- Akkor
legyen a virág Venus paplana.
- Most már
forduljunk vissza, és keressünk egy öszvérfogatot. A nap nemsoká a hegyre ül.
Bajae messze van, és az a csontkeresõ útonállókról beszélt.
Szelíden,
testvérek módjára ölelték egymást a kocsiban. Most Quintipor szólította Titet
kislánynak.
- Kislány,
szoktál te az istenekre gondolni?
- Igen, mikor
dörög az ég. Hát te?
- Én akkor, mikor
terád gondolok.
- Remélem, akkor
meg vannak veled elégedve az istenek.
- Kislány!
Szoktál te imádkozni?
- De furcsákat
kérdezel, Gránátvirág. Még senki se kérdezett ilyent tõlem. Szoktam.
- Melyik
istenhez?
- Nem tudom,
milyen isten lett belõle.
- Kibõl?
- Az
édesanyámból. Azt hiszem, vigyáz rám. Én õhozzá szoktam imádkozni.
- Mit szoktál
neki mondani?
- Szégyellem
megmondani. Nagyon gyerekes lehet. Arra szoktam kérni: Add, hogy jó legyek
azokhoz, akiket szeretek, és hogy énhozzám jó legyen mindenki.
- Nekem adod az
imádságodat?
- Mit csinálsz vele?
- Ezután én is
imádkozom. Azt amit te. Reggel?
- Este. Amikor a
csillagot meglátom. Akkor akárhol vagyok, fölnézek rá és imádkozom.
- Melyik
csillagot?
- Majd
megmutatom. Mire hazaérünk, feljön. Hat csillagból áll. Trulla úgy mondta,
szék-csillag, mert olyan, mint egy trónus. Ilyen alakja van, ni.
Belerajzolta az
ujjával a fiú tenyerébe a Cassiopeiát.
Mire beértek
Bajaeba, csakugyan ott ragyogott a fejük felett a trónus-csillag.
- Ez az, látod.
Ma éjszaka azt fogom álmodni, hogy te ülsz benne.
- De csak azért,
hogy az ölembe vehesselek.
Amint
hazaért, levelet talált az asztalán. Alexandriából jött. Maga a császár tudatta
vele, hogy az apja, Quintus kertész meghalt, és az anyja ismeretlen helyre
költözött. Kérte, hogy nyugodjon meg az istenek akaratában, és ne legyen nagyon
szomorú. Hiszen addig, míg õ, a császár él, nem érezheti magát egyedül a
világon, mert neki mindig lesz gondja élete megmentõjére.
Quintipor
nem is szomorodott el. Apja, anyja, a császár, az egész világ nagyon messze
esett most tõle. Mint egy régen átolvasott és becsukott könyv, amelyre már csak
homályosan emlékezik, de azt tudja, hogy nem kívánja többet kinyitni.
Valamelyik
régi bútorban percegni kezdett a szú. Nem ijedt meg tõle. Quintus falusi
házában is voltak régi bútorok, az antiochiai szent palotának is voltak
elhagyott termei, ismerte ezt a nyugtalan kis démont. De nem, ez a bajaei mégis
másfajta lehetett. Bajaeban a szú is azt percegte, amit a vércse vijjogott.
- Ti-i-it! Ti-i-it!
...Reggel arra ébredt fel, hogy rángatják a feje alatt a
vánkost. Trulla bökdösött a bordái közé.
- Mit akarsz, anyó?
- Úrnõm küldte neked ezt a találdkimicsodát.
Egy hosszúkás, szürke selyemtokot tett le a takarójára. Úgy
nézte, övtartó. Vagy szalag volna benne? Súlya nem volt egyéb, mint a pecséttel
lezárt átkötõ zsinegé.
- Köszönöm, Trulla. Majd úrnõm kívánsága szerint cselekszem.
Álmosan nézett a dajkára, hogy hátha így mindjárt
megszabadul tõle. Tudta, hogy bizalmasa Titnek, s talán éppen ezért nem nagyon
szerette. Sõt néha gyûlölte, ha arra gondolt, hogy az mennyi mindent tud
Titrõl, amit õ tán sohase fog megtudni.
De most nem gyûlölte, csak szerette volna már felnyitni a
tokot.
Trullának azonban
nem volt mehetnékje. Az öreg cseléd elkapatottságával ütött a magister vállára,
aki csakúgy cseléd, mint õ, csak nem olyan tekintélyes még.
- Te, mindenütt
ilyen fehér a te bõröd? Bona Deára! Fehérebb, mint a nobilissimáé! No,
ezt elmondom neki. Vagy õ már tudja, mi?
Quintipor az egyik karjával aláölelt a vánkosnak, a másikkal
eltakarta az arcát.
- Már megint alszol? Akár az én úrnõm. Idezavart hozzád, de
õ még visszafeküdt. Kár pedig, hogy itt nincs õ is. Úgy látom, teveled is
meglehetne csinálni, amit Maxentiussal is megcsináltunk egyszer. Belopóztunk
hozzá reggel, nem ébredt föl rá. Aztán fölhúztuk a kezére a szöges tábori
bakancsát, és nagyot kiáltottunk. Erre persze fölijedt, mindjárt az arcához
kapott a bakancsos kezével, és úgy összekarmolta magát vele, mintha csak
vadmacskák baltázták volna meg! No, annak lehetett nevetni!
Quintipor nem nevetett. A dajka már rég elment, és õ nem is
moccant. Aztán lassan, elnehezedett kézzel, mosoly nélkül bontotta fel a
kétfelé nyíló tokot.
A tegnap este szakított mezei virág összelapult, megbarnult
bugája feküdt benne. A végén nyakbavetõ hurokba kötve Tit subuculájának
keskeny, piros zsinórja. Alatta fehér selyemdarabkára írva karminnal a
magyarázat. Amit a tabernában az isteni irgalom volt kosztosa próbált idézni az
Énekék Énekébõl:
- Kedvesem, én vagyok
az a virág, amely kedvesed keblei közt hált.
|