XXXII.

Fölbátorította õket, hogy Puteolit olyan szerencsésen megjárták. A lánynak az jutott eszébe, hogy ki kellene rándulni a lucrinusi tóra. Egy nap alatt azt is kényelmesen meg lehetne járni, s meg is fürödhetnének a tóban, amelybe hideg és meleg források nimfái öntögetik urnáikat.

- Ha csak attól nem félsz, hogy úgy jársz velem, mint az egyszeri kisfiú Salmachisszal - tette hozzá pajkosan. - Tudod, kire gondolok?

Gránátvirágnak az egész arca gránátvirágszín lett. De azért azt felelte, hogy nem tudja.

- Te nem ismered Hermaphroditus történetét? - csapta össze a lány a kezét tettetett csodál­kozással. Elhatározta, hogy most azért is megkínozza Gránátvirágot. Öröme telt a pirulásában, és nagyon ambicionálta, hogy õ szoktassa le róla.

- Az egyszeri kisfiú - magyarázta, le nem véve szemét Quintiporról - Hermész és Aphrodité fia volt, és a nimfát, akivel összepajtáskodott, Salmachisnak hívták. Ez a Salmachis sokkal oko­sabb volt, mint a kisfiú, s lehet, hogy éppen azért szerette úgy, mert az meg nagyon mulyácska, szégyenlõs, lányos kisfiú volt. De nemcsak megszerette, hanem úgy beletébolyodott, hogy azt hitte, mindjárt meg kell neki halni, ha nem láthatja a kisfiút. Ezért aztán, mikor egyszer itt fürdöttek a lucrinusi tóban, arra kérte az isteneket, úgy egyesítsék már egyszer kettejüket, hogy többet egy pillanatra se válhassanak el egymástól, még akkor se, ha akarnának. Az istenek szíve meg is esett a nimfán, és teljesítették a kérését. Ketten mentek bele a vízbe, de csak egy lény jött ki belõle, aki se egyikük nem volt, se másikuk, hanem volt mind a kettõjük, olyan erõs, mint a fiú, és olyan szép, mint a lány. Aki Ovidiusnak el nem hiszi, higgye el Martialisnak, az is nagyon szavahihetõ fiú volt, nemhiába költõ volt.

- No, félsz-e most már, kisfiú?

A kisfiú annyira nem félt, hogy mindjárt haza akart szaladni a fürdõruhájáért, addig, míg Trulla összekészíti az eleséges batyut.

- Nem úgy lesz az - ellenkezett a lány. - Oda nem kell fürdõruha, mert ott csak az istenek és a nimfák lubickolnak, s azoknak még olyan nagy úr se parancsol, mint a cumeai aedilis. Hanem mást szeretnék én, kisfiú. Megvan még az a zöld ruhád a cseresznyepiros övvel?

- Megvan, kis Tit.

- Mért nem hordod te azt soha, Gránátvirág?

- Eltettem, kis Tit. Csak egyszer akarom még fölvenni.

- Nem vagyok rá kíváncsi, mikor - fordított hátat a lány. - Mondtam már, hogy úgyis én halok meg elõbb, mint te.

A fiú csókkal akarta megbékíteni.

- Azért én csak haragszom - tartotta oda a lány a száját. - Ez nem igazi csók, azt most nem adok, ez csak olyan osculum. Ha azt nem akarod, hogy rögtön meghaljak haragomban, akkor szaladj, és azonnal vedd fel a zöld ruhád.

Az idõ ugyan nem a zöld ruhára való volt, olvasztott ólom csurgott a nyárvégi égrõl, amely alatt már búcsúra készülõ ficserékeléssel röpködtek a boldogtalan Aedon leányai. De Quintipor pehelynek érezte volna a ruhát akkor is, ha sziklából lett volna szabva. A lány végigsimogatta benne.

- Tudod, hogy már akkor megszerettetek? Azért szeretem ezt a ruhád is, mert akkor ez volt rajtad. Ezt majd egyszer nekem adod, s én fölakasztom házi kápolnámban, ha lesz.

Hirtelen elhallgatott, és szomorúság ömlött el az arcán. Magatudatlan mozdulattal tépte le - keskeny erdei ösvényen jártak - egy hibiscus-bokor vérvörös virágkelyhét.

- Nem sajnálod, kis Tit? - ütõdött meg a fiú. - Olyan szép virág ez.

- Gyûlölöm a szép virágot - dobta el a lány az összetépett szirmokat. - Vagy csak irigylem? Ó, milyen jó a virágnak! Neki csak szépnek kell lenni, és az nem nehéz. Semmi gondja, se apára, se császárra, se...

Nem fejezte be a mondatot, elmosolyogta magát.

- Ej, bolondokat beszélek, Gránátvirág. Inkább te mondd meg, te is szerettél már akkor engem? Õszintén, kisfiú! Nekem nem lehet hazudni!

Megnyomta az orrát.

- Kemény. No mondjad!

- Csak... csak... késõbb szerettelek.

- Mikor késõbb?

- Öt perccel késõbb, mint ahogy megláttalak. Mikor már nem volt ott... Mikor már nem voltak ott...

A lány csókkal fojtotta bele a neveket.

- Mondd, rosszat gondoltál rólam? Nem, ezt ne mondd! Bolondformának? Igen? Ezt mond­hatod, mert vállalom. De a szépségemtõl el voltál ragadtatva? Rögtön felelni, Gránátvirág!

- Tetszettél, tetszettél.

- De nem nagyon, ugye?

- A szemed nem láthattam. Az arcod se igen.

- A karom láttad. A lábam is láttad, ha akartad.

- Nem nagyon néztem meg.

- Szégyellted, kisfiú?

- Soványaltalak, kislány.

- Még most se vagy velem megelégedve? - himbálta meg magát, és kinyújtotta a karját a rövid köpenyke alól. - Többet nem mutathatok, mert akkor a kisfiú kiszúrja szégyenletében a szemét.

Fölhúzta egy kicsit a térden alul érõ riciniumot.

- Láttad te már nõnek a térdét, Gránátvirág? De meg is nézted? Ne mondd, hogy igen, mert akkor én szúrom ki a szemedet mindjárt!

Leeresztette ruháját, s hajából kihúzta a cikáda-fejû aranytût. A ragyogó, fekete sátor kibomolva hullott a két vállára.

- És csakugyan mertél már te nõre nézni, kisfiú?

A fiú eleinte dadogott, de aztán nekibátorodott. Férfinak akart látszani, ami a lányt mulattatta is, meg is hatotta.

- Kisfiam, kisfiam - günyögött neki, kisimogatta homlokából a haját. - Ki gondolta volna, hogy nekem már ilyen nagy kisfiam van! Borzasztó, már majdnem megcsókolt egy korinthoszi lányt.

Közben egyre jobban belemélyedtek az erdõbe, s egyszerre az út is elfogyott. Mars isten fekete ruhás, piros fejû madarai egy pillanatra kíváncsian nézték õket, aztán nyugodtan kopogtatták tovább a fákat.

- Itt kevés ember járhat, mert ezek még nem tanultak meg félni - nézegetett körül Quintipor. - Nagyon megijedsz, kis Tit, ha azt mondom, hogy vissza kell fordulnunk?

- Nagyon megijedsz, kisfiú, ha megmondom, hogy én nemcsak hogy magam nem megyek vissza, de még téged se eresztelek innen ki? - heveredett le a lány egy óriás gesztenyefa tövében. - Itt maradunk, és itt élünk, mint faun és nimfa. Hadd hallom, melyik akarsz lenni te?

Kinyújtott lába fején, amelyrõl lerúgta a szandált, hogy kirázza a belebújt gizgazt, egy erdei egér futott keresztül. Elvisította magát, és térdére ugorva könyörgött Quintipornak, aki ott állt fölötte, a fának vetett háttal.

- Vegyél föl, Gránátvirág, és szaladjunk innen akárhová. Ilyen fenevaddal nem maradhatok egy erdõben.

Jó darabig vitte az ölében, keresve az utat.

- Soká találd meg - súgta a fülébe a lány. - Nagyon jó nimfának lenni ilyen faunnak a karjaiban.

De azért rögtön lecsúszott a földre, amint kutyacsaholás ütötte meg a fülüket.

- Hová bújjunk, ha Diana vadászik itt? Vagy gondolod, kisfiú, hogy bevesz bennünket a kíséretébe?

De nem Apolló szûz nõvére volt, csak egy mosolygó szemû öregember, rõzsével a hátán. Nagyot nevetett, mikor megtudta, hogy erre keresik a lucrinusi tavat.

- Úgy jártatok, mint aki ikrát keres az ökörben. Kelet felé akartok nyugatra érni. Thesius is így járt volna, ha Ariadnát nézi a fonal helyett.

Hangjában is, tartásában is volt valami papos, de az öltözete vadászos volt, s hibásan mondta Thészeuszt is, Ariadnét is.

- Miféle erdõ ez? - kérdezte Quintipor.

- Ez Diana Limnatis szent erdeje. Ez az istennõ nyelette el egyszer a földdel azokat a szerelmeseket, akik megfeledkeztek magukról az õ gesztenyefái alatt.

- És te mije vagy a nagy istennõnek? - hökkent meg a lány. - Vadásza vagy hajtója?

Az öregember sekrestyése volt a kis erdei szentélynek, amelyet, ahogy õ mondta, még Enehás alapított valamikor. Akkor még olyan nagy város volt itt, hogy hét nap kellett a megkerülésére. De ez borzasztó rég lehetett, akkor még a titánok uralkodtak a világon, és a Vesuvius még egy volt az Aetnával. A nagy város is úgy pusztult el, hogy a tûzokádó hét álló esztendeig okádta rá a tüzet meg a hamut. Aztán az egészet benõtte ez az erdõ, az emberek elszoktak innen, s Diana szentélyét most már olyan kevesen látogatják, hogy a pap nem élhetne meg benne. Egyszer egy évben jön ki Neapolisból a kerületi flamen, számba veszi a kápolna kincseit, mindig el is visz belõlük valamit, de azért van még itt mire vigyázni. Ajánlta, nézzenek körül a szentélyben, s ha fáradtak, ki is pihenhetik ott magukat.

- Akarod, kis Tit? - nézett Quintipor a lányra.

Hogyne akarta volna, súgta vissza. Hiszen ha itt a titánok voltak valamikor az urak, akkor õ mint örökös jöhet-mehet itt.

- Nem mint nagy titán - bújt oda a fiúhoz -, hanem mint egészen icipici kis Tit.

A kis, kerek szentély, a nyitott oszlopcsarnok végében, csakugyan nagyon régi lehetett, talán még az elsõ görög gyarmatosok építették, mikor a rómaiak még csak keszeget halásztak. Szõrükvesztett vadbõrök lógtak a falakon, egy ion lant - a sekrestyés szerint egy Himerosz nevezetû híres muzsikus játszott rajta -, bronz-babérfüzérek és ezüst borostyán-koszorúk, s itt volt a Gráciák gyöngyös öve - õk maguk ajánlották fel a szûz istennõnek, s azóta járnak meztelenül -, de azt már elvitte a flamen. Egy azúr vázát az isteni Nero császár hagyott itt emlékbe, akinek áldott emlékezete sohase múlik el a világból, egy ezüst tükröt pedig Chelidone, aki egy kicsit félt is idejönni, mert olyan jófajta nõszemély volt Rómában, bele is írta a tükörbe, akinek jó szeme van, el is tudja olvasni.

A fiú és a lány együtt betûzték ki a körbefutó felírást.

Tíz évig, te tükör, mutogattad a szép Chelidonét,
Már ezután jaj, csak szomorú romokat mutogatnál.
Elsõ ráncaimat amikor könnyezve tekintem,
Itt hagylak. Mosolyogj ezután a szûz Dianára.

Összemosolygott a két fiatal arc, s mosolygott rájuk az oltárról a szûz Diana is, akit ihletett szobrász rég elporlott keze véshetett ki szicíliai márványból. Latona leánya, egyik lábával elõrelépve, leeresztett bal kezében íjat tartott, jobbjával nyilat vett ki a vállán függõ tegezbõl. Szokott ábrázolása volt ez a karcsú csípõjén rövid spartai tunikát viselõ istennõnek, szokatlan csak az volt rajta, hogy felsõ testét a két lányosan boltozott kebellel teljesen födetlen hagyta a szobrász.

- Milyen szép! - sóhajtotta el magát a fiú.

- Várjatok - mosolygott a sekrestyés. - Most megmutatom a legnagyobb kincsünket.

Két talpatlan, gömbölyû ezüst csészét vett ki az oltár mélyedésébõl.

- Látjátok - simogatta eres, öreg kezeivel az idõbarnította ezüstöket -, ezekrõl a csészékrõl mintázta a szobrász az istennõ kebleit, a csészéket pedig Vulcanus magának az istennõnek a kebleirõl mintázta.

Odakint csaholt a kutya, az öreg kiszaladt, átnyújtva a csészéket Quintipornak. Tit kevélyen fölszegte a fejét.

- Mit gondolsz, kisfiú, van nekem valami szégyellenivalóm az istennõ márványba vésett és ezüstbe öntött keblei elõtt? Szétnyitotta mellén a ricinium hasítékát, és Diana ezüst keblei csengve gurultak végig az oltár kikoptatott márványlépcsõin. S bár az istennõt itt sokkal súlyosabb sérelem érte, mint amilyenért Niobénak meg kellett halni gyermekeivel, se a föld nem nyílt meg, sem az istennõ nem röpítette el soha nem hibázó nyilát. Sõt Diana, akinek arcát éppen akkor érte a tetõrésen becsorgó napsugár, sokkal lágyabban mosolygott, mint eddig. S mosolygott a sekrestyés is, aki nem találta szükségesnek se csoszogással, se köhögéssel siettetni a két fiatal száj szétválasztását. Nesztelenül osont be, megtörölgette és helyükre rakta a csészéket, s csak azután kérdezte meg a fiatalokat, hogy miben lehet szolgálatukra. Tejet kívánnak-e ebédre, vagy gyönge galambot, s a porticus hûvösében terítsen-e nekik pihenõ helyet friss szénából, amelybõl a melilotus mézes szaga árad, vagy az oltár mögé terítse le a medvebõröket, amelyeket maga Orion, a csillagok közé került nagy vadász, pályabér gyanánt adott a szûz istennõnek, aki nyílversenyben még õt is legyõzte.

Nem értették meg egyszerre, mit mond, nem is nagyon hallották. Most nem voltak a sötétség zsákjába kötve, mint mikor az elsõ csókot adták-vették, Kleopatra fája alatt. De a lampyrisek elõbújtak a márványfalakból is, zápor módjára hullottak a mennyezet gerendáiból, s úgy elborítottak mindent, hogy egymást se látták tõlük. Most a fiú ébredt vissza elsõnek erre a világra. Félénken megsimogatta a lány kezét, aki szorosan összefogva tartotta nyakán a ruhát.

- Kis Tit! Kis Tit! - hívogatta életre a gyermekébresztgetés cirógató hangján.

A lány fölkapta a fejét, bizonytalankodva tekingetett körül, vörösre dörzsölte szemhéját, és aztán mosolyogva hallgatta az öreg templomszolgát, aki türelmesen elismételte mondókáját. De most azt is hozzátette, bocsánatkérõ pillantással a nyilas istennõ szobrára és megértõ kacsintással Titre, hogy azért Venus mégiscsak hatalmasabb.

- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét Tit -, hát nem félsz, hogy megnyílik alattad a föld? Minket azzal ijesztettél.

- Az erdõben igen, mert ott nem tûri Latona a szerelmeseket. De a házába be kell neki fogadni õket, mert mibõl élnénk, ha itt is szívtelen lenne?

Mint magától értetõdõ dolgot vallotta be, hogy õ csak házon kívül szolgálja Dianát, de idebent Venus hajtója. Neki az a fizetése, amit a szerelem hálából az oltárra tesz. Sajnos, Bajaeban nem tudják, milyen kellemes hely ez, s csak véletlenül vetõdnek ide látogatók. Utoljára egy héttel ezelõtt járt itt egy táncosnõ, egy majom formájú kis öreggel meg egy serdülõ kamasszal, s itt, ezen a helyen kérte az istennõt, hogy vagy õt tegye férfivá, vagy azokat.

- Három dupla sesterciust hagyott az oltáron! - emelte fel a három ujját. - Pedig õ nem volt olyan szerencsés, mint te vagy, mert neki a két szeretõje se tett egy emberszámot.

Titnek megcsapta a láng az arcát. Csak a kezét merte hátranyújtani Quintipor felé, s arra fordult meg, hogy hiába nyújtja. A fiú már kint álldogált az oszlopok alatt, kifutott utána.

- Megszöktél, Gránátvirág?

- Áldozatot szeretnék bemutatni Dianának - mutatott mosolyogva a lécbõl összeácsolt kis házikóra, amely tele volt Venus madaraival.

- Te? - csapta össze a kezét a lány. S most egy kicsit meg is borzadt azon, hogy Gránátvirágot vért ontani lássa. Éppen ezen a napon!

Akkorra a felemás templomszolga is odacsoszogott. Elborult ábrázata felderült egy kicsit, amikor meghallotta a jó szándékot.

- Kettõ? - kérdezte reménykedve. - Kettõtökért.

- Mindjárt megmondom. Kis Tit, húzd végig a kezecskéd a ketrec oldalán. Amelyik hozzákap, azt mind föláldozzuk. Hét rózsaszín csõröcske csípett bele éhesen a lány fehér ujjaiba. Öt fehér és két fekete.

- A feketék párosak - mondta az öreg, s beleszedte a galambokat egy nagy födeles kosárba. A feketék közül csak az egyiket kellett megfogni, a másik magától elõtipegett. - Gyertek utánam.

Visszamentek a templomba. Az öreg letette a kosarat az oltárra, elõkészített egy kiöntõs bronzüstöt, s megtörülgetett egy kõkést.

- Várj! - kiáltott rá a fiú, s letett az oltárra két aureust.

- Ezüstkést hozok! - pillantott oda az öreg, és kiszaladt a templomból.

A lány bánatosan nyújtotta be az ujját a galamboknak a fonott kosár hézagain keresztül. A fiú megsimogatta a fejét.

- Te mutasd be az áldozatot, kis Tit, akkor jobban örül neki az istennõ. Úgyis úgy hasonlítasz hozzá, mintha testvérje volnál.

- Én? - rettent meg a lány. - De én... csakúgy félek a vértõl, mint te.

- De hát én nem gondoltam vérre! - ámult el Quintipor. - Én úgy gondoltam, hogy szabadon eresztjük a galambokat a szûz Diana tiszteletére.

A lány szájáról az elragadtatás halk sikolya röppent el. Utánaröppentek a galambok is a felnyitott kosárból. Megzavarodva körül-körül csattogták a mennyezetet, aztán kijáratot találva egymás után hussantak ki a templomból.

- Kiröpültek? - szaladt be az öreg, hadonászva az ezüstkéssel. - Nekem mindegy, a hibát nem én követtem el.

Megnyugodva látta, hogy az aranyak ott ragyognak az oltáron, s így nem törõdött vele, hogy vendégei egymás kezét fogva szeles gyerekek módjára hancúroznak ki a templomból. Azok se törõdtek õvele, meg se hallották a füttyögést, amellyel vissza próbálta csalogatni az istennõ galambjait.

A fehérek kezéhez is tértek, de a feketék nem. Azok felszabadítóikhoz szegõdtek, hol a fejük felett suhogva, hol elõttük libegve. Tit vette õket észre elõbb.

- Nézd, a fehérek elmaradtak, csak a feketék hûek hozzánk!

Quintipor megdobálta õket píniatobozzal, de a galambok nem ijedtek el. Mentek velük az erdõ széléig, ott leereszkedtek egész a fejük magasságáig, s kétszer is körülsuhanták õket, mint ahogy alant repülõ fecskék szokták.

- Fekete gyûrûbe fogtak be bennünket! - állt meg ijedten a lány.

- Hess! Hess! - csattantotta össze a fiú a tenyereit.

A fekete galambok felröppentek, és eltûntek a fák közt.

- Aranygyûrû! Aranygyûrû! Aranygyûrût találtam! - kiáltotta a fiú, és derékon kapva a lányt, fölemelte a magasba, és megmutatta a napnak, amely éppen rongyossá tépett egy felhõt, a tengernek, amely tõlük jobbra harsogott, balra a halászó gémekkel teli rétnek, amelyen piros abroszok gyanánt lobogtak a nagybugájú lithrumok foltjai, s a szénásszekérnek, amellyel lassan cammogtak az ökrök a Bajaenak vivõ széles országúton.

Az erdõ fölött villámostor cikázott. Míg benne jártak, észre se vették, hogy fehér szélû, fekete felhõbástyák nyomakodnak elõre a fák hegye felett. A lány összerezzent, és lecsúszott a fiú karjai közt.

- Szaladjunk!

- Nem - szorította magához a fiú, és nyújtotta a száját. - Addig nem!

A lány közel vitte hozzá a magáét, aztán visszakapta a fejét.

- Úgy, Gránátvirág? - csúfolódott. - Hát kinek van adó szája, kinek van kérõ szája? Azért is most csak basiumot kapsz. Ezt a hálacsókot már akkor neked szántam, mikor a galamboknak megkegyelmeztél.

Megcsókolta a két arcát és a két szemét. A zafírok ragyogóbbak is lettek, zavarosabbak is.

- A számat is! A számat is!

A lány kirántotta magát a karok kapcsából.

- Nem adom a vágyam! - sikította, és elõreszaladt. A fiú utána. A lány ki-kifulladt, s olyankor megállt egy gondolatnyira. Karkinyújtásnyi közelbe engedte a fiút, s mikor az utána kapott, újra elõreszaladt.

Jó darabig kergetõdztek már, mikor a lány csakugyan kifáradt. Lihegve támaszkodott neki egy sienit-oszlopnak, amelynek tetején két, csuklóban összetett kéz fekete kõbõl való hamvvedret tartott. A rómaiak annyira szerették az életet, hogy halálukban is a legelevenebb útjába feküdtek. A halottak nem külön városokban laktak, hanem sírjaik a városok kapuitól kezdve az országutak hosszában helyezkedtek el, mind a két oldalon, mint hosszú, fekete nyaklánc gyöngyszemei.

- Már közeledünk Bajaehoz, Gránátvirág - nyújtotta kezét a lány a fiú felé. - Pihensz egy kicsit velem?

Csak most nézték meg jobban az oszlopot. Észrevették, hogy betûk is vannak belevésve. Összeölelkezve olvasták el a fölírást.

- Titus Lollius Masculus azért feküdt az út mellé, hogy akik itt elhaladnak, azt mondják neki: légy üdvöz, Lollius!

- Nini, hiszen itt a képe is! - fedezte fel Tit a halott reliefjét az oszlop oldalában. Alatta kis párkány volt, elszáradt ibolyacsokorral. - Légy üdvöz, Lollius!

Az oszlop mögött búzatarló kezdõdött, piros és kék anagallisok nevetgéltek benne, néhányat tövecskéjével együtt összemarkolt, s letette a tarlóvirágokat a párkányra.

- Egész csinos fiú volt ez a szegény Lollius, nem? - mosolygott a fiúra.

A fiú igent intett, de összevont szemöldökkel. A lány tréfásan megfenyegette.

- Gránátvirág! Nem szégyelled magad? Kitaláljam, mit gondoltál már megint?

Gránátvirág sohase örült még ennyire mennydörgésnek, mint most. Mert csakugyan az antiochiai vers jutott neki az eszébe. „Minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet.” Még a halottra is! Az is „csinos fiú” neki!

Õszintén megszégyellte magát, amint a lány elsápadt arcába és riadt szemébe nézett.

- Most hogy mentesz meg, Gránátvirág?

Hátuk mögött már akkor zúgott a vihar. Aquila és Boreas, Auster és Eurus összefogózva járták a táncot. Fejük fölött már nyiladozott a felhõk zsákja, a nyomukba tolakodók jeget zörgettek rostájukban. Semmiféle födél sehol, elérhetõ távolban még csak fa se.

- Ne félj, kis Tit! - kapta föl a lányt.

Nem is száz lépésnyire tõlük megállt az út közepén a szénásszekér. Odarohant a lánnyal, és odaért vele, mire a fejük felett kigyúlt az ég. A jégpattogásra már bent kuporogtak a szekér alatt. Szerencséjükre a gazda fölöttük fúrta magát a szénába.

- Megállj, kis Tit! Csinálok én itt neked olyan barlangot, hogy Dido se látott különbet!

Kiugrott a viharba, és szempillantás alatt annyi szénát rángatott le a szekérrõl, hogy alattuk is beteríthette vele a földet, s a szelek útját is eltömködhette nagyjában.

- Félsz, kis Tit? - kuporodott vissza a lányhoz.

- Kicsit - vacogta a lány. Csakugyan nem lehetett nagyon megijedve, mert már tréfázni is tudott. - Látod, milyen jó most, hogy ilyen kicsi vagyok. Még az öledben is elférek. Nem leszek nehéz, Gránátvirág?

Az ég szinte szünet nélkül ropogott. A csönd, míg az új villámok készültek, szinte ijesztõbb volt már, mint a dörgés. Ilyenkor nemcsak érezték, hanem hallották is egymás szívének dobogását. A leányé aprókat vert, számlálhatatlanul gyorsan, a fiúé döngõket dobbant.

- Nem fázol, kis Tit? - kérdezte a fiú. Azt már kezdte érezni, hogy a lába zsibbad, de azt nem vette észre, hogy a szénabarlangot már beáztatta az esõ.

- Nem - perzselt fülébe a lány lehelete. - Csak elálmosodtam, Gránátvirág. Nem lesz baj, ha alszom egy kicsit. Csak elõbb...

Száját kereste a szájával.

- Látod - fúrta aztán álla alá a fejét -, ez volt az igazi csók. A suaveolum. Valami baj van, Gránátvirág?

Azért kérdezte, mert a fiú fölszisszent, és úgy szorította magához, olyan vadul, mint még sohase. Mire megszólalt, már el is ernyedt a szorítása.

- A lábamat nyújtottam ki egy kicsit, kis Tit. Aludj el, kis szívem, ha tudsz. Vigyázok rád.

Pillanatok alatt elaludt, s gyorsan szedte a lélegzetet, mint a kisgyerek. Quintipor kilökte a szénát az egyik oldalon, s a nyílás felé fordította a fejét. Egyszerre fojtogatta a forróság és a keserûség, amelynek forrása Lollius sírjánál buggyant föl benne. Akkor a szánalom eltömte, de ez a csók újra utat szakított neki és elállíthatatlanul megindította. Suaveolum... Honnan tudta ezt Tit? Ki tanította különbséget tenni a csókok közt? Salmachis nimfa történetét csak nem Trulla mesélte neki? Martialist emlegette. Hát azt kivel olvasta együtt? A szék-csillag. Kinek szánta az elõször trónusul? Maxentiusnak? Varanesnek? A szobrásznak? A centuriónak? És mennyi lehetett még, akikrõl nem tud! Tricongius kopasz feje is felrémlett elõtte, mint egy bibircsós tök. Kitõl kapta azt a rózsaszín pecsétes levelet, amit a tengerbe dobott? Vers volt benne? Tit mindenkivel verset írat? Fölháborodásában elõször nem jutott eszébe, hogy õ se parancsra írta az epigrammáit. S amikor eszébe jutott, akkor új mérget facsart a gondolatból. Igen, az õ versérõl csak véletlenül vett tudomást, de a másét bizonyosan kívánta.

A lány fészkelõdött, és motoszkált a karjával.

- Hol a kezed? - suttogta félálomban.

Megkereste a kezét, és a két tenyere közé vette. Úgy, mint Alexandriában, csakhogy most a lány keze forró, és az övé jéghideg. Hány kézben pihent már ez a forró kéz, és hány mellen nyugodott ilyen pihegéssel ez a fej? Hiszen lehet, hogy mind elfelejtette már - nem, dehogy, mindent tud, mindenkire emlékszik. Talán minden csókjában, minden ölelésében, minden szemcsillanásában tovább él valaki. Mindenki, akitõl azt a mozdulatot tanulta, akire azzal a nézéssel tekintett. Talán azért van olyan minden mozdulatra más páva-ragyogása, mert mindenki hagyott rajta valamit a maga legszebb színébõl? Ki látta tõle elõször azt a mozdulatot, amellyel ma Diana templomában az istennõhöz mérte magát?

Ettõl a kérdéstõl úgy megvonaglott a lelke, mint teste a hosszú görnyedezés kínjától.

- Itt vagy, Gránátvirág? - nyitotta fel Tit a szemét. - Milyen hideg a szád! Ó, kisfiú, hiszen neked mindened csupa víz!

- Semmi az - mondta rekedten a fiú. - Megnézem, milyen világ van odakint.

Óvatosan csúszott ki, hogy a vizes szénacsomót rá ne mozogja a lányra. Az esõ már csak szemerkélt, s a szekér nyilván csak azért nem indult még el, mert a gazda nagyon mélyen alhatott a maradék szénában, amit a szelek el nem hordtak róla.

- Mehetünk?

- Az esõtõl mehetnénk, kis Tit, de félek, hogy a szél elvisz bennünket.

- Segítsek?

Lehajolt, s mire fölemelkedett, kis Tit már a nyakában volt.

- Ne félj, ekkora kolonccal, mint én vagyok rajtad, nem bír a szél.

A nap már lement, de annyi világosságot még hagyott kint, hogy Quintipor elég tisztán láthatta a gondtalanul nevetõ kis virágarcot s a tiszta szemeket, amelyekben még több öröm fénylett, mint máskor.

- Csak kifelé látni rajtuk, de befelé nem - jutott eszébe az elsõ találkozásuk, de keserûsége forrása már tisztulni kezdett. A harag habja nem kavargott rajta, nem volt benne más, csak fájdalom.

Mire beértek Bajaeba - hallgatagon, hiszen a szélben nemcsak a suttogás veszett volna el, hanem a harsogás is -, már egészen besötétedett.

A fekete fáklyás Nox, akinek gyermekei a halál és az álom, nemcsak az ég csillagait, hanem a világ lámpáit is kioltogatta.

- Most pedig feljössz hozzám - szólalt meg a lány, mikor a végéhez közeledtek a fasornak, amely Maximianusék palotájához vezetett. Dideregve bújt a fiúhoz. - Trulla Lepényt süt, és mézes bort fõz.

- Késõn van, kis Tit - mondta a fiú habozva.

- Mire van késõn? - törleszkedett hozzá a lány. - Arra, hogy megcsókolj?

- Fáradt lehetsz.

- Hát nem világít sötétben a szemem? Ha láthatnád, akkor nem mondanál fáradtnak. Ó, de jót aludtam az öledben! Az éjszaka is úgy akarok aludni! Még akkor is, ha föl se ébredek többet. Nem érted, kisfiú?

Kezét felcsúsztatta a fiú karján a zöld ruha alatt.

- Te is csak úgy fázol, mint én. Ki melegít föl téged, ha elmégy? Ki melegít föl engem, ha elhagysz? Nem érted, hogy senkink sincs egymáson kívül, Gránátvirág?

- Értem, kis Tit - felelt fojtott hangon a fiú. - Nekem nincs.

- Hát nekem van? - kapta vissza a lány a kezét. - Mit gondoltál, Gránátvirág?

Egy-két lépést egyedül tett elõre, aztán visszafordult.

- Gyere, gyere! Ha elalszik Trulla, nehéz bele lelket verni - vonta volna magával a fiút.

De az visszahúzódott.

- Nem mehetek, kis Tit, Trulla...

- Te Trullától félsz? - keményedett meg a lány hangja. - A lelkét ideadná értem. Sohase volt elõtte titkom.

Tõrrel nem találhatta volna úgy szíven a fiút, mint ezzel a nagy bizalommal. Trulla elõtt sohase volt titka. Tehát sok-sok titka volt, amirõl csak a dajka tud!

- Nem Trulla miatt félek, kis Tit.

- Semmi miatt se félj! Én, a caesarlány mindent merek érted! Én megcsókoltalak Bajae piacán. Én megcsókoltalak Diana elõtt. Én megcsókollak fényes délben a palota tetején, az egész világ szemeláttára, ha te nem félsz. De te félsz!

Ezt a hangot még nem hallotta a fiú. Dac, harag, keserûség elgyöngítette benne a szerelmet.

- Én csak tõled félek - próbálta megfogni a lány kezét. Sikerült is, de a lány visszarántotta.

- Tõlem! Amikor neked akarom adni magam!

- Tõled, mert nem ismerlek.

A lány turbékolva nevetett.

- Kisfiú. Hiszen már régen megismerhettél volna, ha olyan kis gyáva nem volnál. Vagy olyan nagyon takargattam elõtted magamat?

- A lelkedet takargattad, kis Tit - mondta csöndesen és szomorúan a fiú.

- A lelkemet? - A lány hangját alig lehetett érteni.

- Nincs az a pille, amit könnyebben meg ne lehetne fogni, mint azt. Hányszor nyújtogattam ki utána a kezemet, és mikor már azt hittem, benne van, messze csapongott. Sohase tudtam, hogy hol.

- A lelkemet? - kérdezte megint a lány.

- A lelkedet nem ismerem, kis Tit, s míg az a tenyeremen nincs, nem tudom, ki vagy.

- Tudod, hogy ez még senkinek se jutott eszébe? - kacagta el magát a lány. - Tudtam, hogy bolondos kisfiú vagy, de ilyennek mégse gondoltalak volna. Aludj jól, Gránátvirág!

Elkapta a fiú kezét, mind a kettõt megcsókolta, az egyiket is, másikat is, a fiú meglepetésében nem tudott tiltakozni, s kifutott a fák közül. Látni nem lehetett a sötétben, csak az hallatszott néhányszor, hogy vízbe loccsant a lába.

De a kacagása még akkor is hallatszott, mikor a lámpás ostiarius kinyitotta neki a palotakaput.