XXXIII.

Négy napig nem látták egymást. Bár Quintipornak több jutott esõbõl, lucsokból, szélbõl, Tit betegedett meg. Trulla ágyban tartotta, öntögette bele a marrubium-levél fõzetét, és rakta elébe a fiú követeit.

Kis rózsaszín kagylókat és lila csigákat, amiket a tenger kertjébõl dobáltak partra a habok a nagy viharban. Vérbélû nagy fügéket, az egyiknek föl volt repedve a bõre, s mintha fogak helye látszott volna benne. Tit ezt az egyet vette kicserepesedett szájára, szívott belõlük egy kis édességet azon a helyen, ahová a harapást képzelte, a többit neki adta Trullának. Csokrok piros, fehér és kék bogyókból, sárga levelek közt - ezekben ráismert azokra a bokrokra, amelyek rejtekhelyüket védték a romok mögött. Cera pusillák, annyi piros viasztáblácska, hogy alig bírta õket egy kézzel összefogni.

- Legjobban szeretném õket kidobni a küldõjükkel együtt - morgott a dajka.

- Mért haragszol rá, öreg Párka? - köhögött a lány.

- Mert nem tudott rád vigyázni, aranyvirág.

Tit fölült az ágyban.

- Ha még egyszer ilyent mondasz, Trulla, akkor a fejedhez vágom a kotyvalékodat a marrubiumos csészével együtt, és ilyen átizzadva kiszaladok az utcára. Ezt akarod?

Trulla elvigyorogta magát.

- Hát beeresszem, szemem fénye? Bizonyosan nem kell érte Alexandriáig szaladnom. Mindig itt tördösi a kezét a küszöbödön, azt hiszi, már meg is haltál, csak nem akarom neki megmondani. Fogadok, hogy ha beeresztem, még engem is megcsókol örömében.

- Akkor jó - feküdt vissza a lány. - Nem kell beereszteni. Elkapná tõlem a bajt.

- Mondjak neki valamit?

Kivett a csokorból egy csipkebogyót, kettéharapta, és a felét átnyújtotta a dajkának.

- Mondjad, hogy ezt én küldöm neki. Szemverés ellen való korall kisfiúknak.

Sorra vette a viasztáblákat, és addig olvasgatta õket, míg kívülrõl nem tudta valamennyit.

Éosz, a harmatöntõ,
Sáfrányszínû ruhában,
Piros, fehér lovával
Nem jár az ég keletjén,
Mióta Tit, a napfény,
Nem nyitja ajtaját meg.
S Gránátvirág azóta
Nem hajnal harmatában,
Saját könnyében fürdik.

- Kisfiú, kisfiú - mosolygott, s mind berakta a táblácskákat a feje alá. Csak azt tette a szívére, amely a Boldogok Szigetérõl szólt.

Az Oceanus parttalan
Habágya csipkefodra közt,
Hol sisteregve oltja ki
Piros fáklyáját Héliosz,
Ott ring a boldog fénysziget!
De jaj, csak árnyak laknak ott!
Élõ azt el nem érheti!
Nem hervadó mezõire
Még a nap is csak halva jut...

Ezt addig mondogatta maga elé, hogy aztán álmában se tudott menekülni tõle. Csak az álom tette bátorrá és diadalmassá az ébrenlét józansága fölött. Homlokszalagjával és arannyal szõtt virágos övével összekötözte kezét-lábát Gránátvirágnak, a vállára vette mint súlytalan bárányt, és vitte egész odáig, ahol Atlasz tartja az eget a vállával. Az óriás nagyon komor volt, és nem felelt neki, amikor azt kérdezte tõle, merre kell menni a Boldogok Szigetére. De õ nem ijedt meg, megkínálta abból a fügébõl, amit Gránátvirágtól kapott, megsimogatta a bokáját, mert csak azt érte föl, megmondta neki, hogy nagyon sajnálja, és hogy õ már rég megszabadította volna magát, ha õ volna Atlasz. Mivel, te? - kérdezte a Titán. Azzal, hogy betörte volna fejével az eget - felelte õ bátran. Az óriás erre elnevette magát, és megkérdezte tõle, kicsoda õ, és mit visz a hátán. Én kis Tit vagyok, felelte õ, és el akarok jutni ezzel a kis báránnyal a Boldogok Szigetére. Akkor neked is be kell törnöd a fejeddel az eget, kislány, kacsintott rá az óriás, és megsúgta neki, hogy a Boldogok Szigete nem nyugat felé van, hanem kelet felé. Erre õ visszafordult, és ment-ment, hegyeken, völgyeken keresztül, éjjel-nappal, úgyhogy már térdig elkopott a lába, mire elért egy falusi házhoz, aminek a kapujára az volt kiszögezve arany­betûkkel: Boldogok Szigete. A kapu be volt zárva, õ elkezdett sírni, a bárányka is bégetni kezdett, erre megnyílt a kapu, és ott állt a kígyóhajú Meduza, és sziszegve kérdezte: mit akartok? Õ erre elnevette magát, mert a hangról megtudta, hogy a Meduza Romula nagyanya. És erre az is nevetett, sarokra nyitotta a kaput, és azt mondta: gyere be, kislányom, a kisfiúval együtt, aztán becsukom a kaput, és nem eresztek többet be senkit, senkit. Maxentiust se? - kérdezte õ, és erre Romula nagyanya kivett a kötõje alul egy nagy kenyérsütõlapátot, és megígérte, hogy azon hajítja be a princepset a sütõkemencébe, ha ide mer jönni.

- Sok összevisszaságot beszéltél az éjszaka álmodban - mondta másnap Trulla. - Már látom, hogy addig nem múlik el a torokgyíkod, míg az igazi orvosságot be nem veszed.

Szerzett valahonnan szárított gyíkot, és azt Aesculapius templomának küszöbén megtörte famozsárban fatörõvel, lehúzván az ujjáról a vasgyûrût, amit mocsaras vidéken a malária ellen kellett viselni. A gyíkport nyers tojásba keverve nyelette le a beteggel, s ez csakugyan használt neki. Bár lehet, hogy az a levél is segített talpra állítani Titet, amelyet Galerius gyorsfutárja hozott Sirmiumból. Ugyan mintás selymeket is hozott, amelyeket Trulla bontogatott addig, míg õ a levelet olvasta.

A dajkának az a selyem tetszett legjobban, amelyiken az Erótáktól körültáncolt Hümenaiosz egy leeresztett függönyû thalamus elõtt fújta el fáklyáját.

- Én már láttam egy-két nászágyat - lelkendezett Trulla, - de ilyen szépet még nem. Ezt még én is vállalnám, úgy segítsen a hosszú életet adó Anna Perenna. Ide nézz, aranyvirág!

Tit odanézett, és azt mondta, nagyon szép. S azon törte a fejét, minek hívják azt a másik ágyvilágító istent, akit az Olajbogyó copája emlegetett.

Délután már kimentek a romok mögé. Fogták egymás kezét, de keveset beszéltek. Mindegyik olyan sápadtnak és szenvedõnek látta a másikat, hogy egyik se akart olyan szót kiejteni, amely szívet fájathatna. A fiú félénk és elfogódott volt, mintha minden bátorságát kiadta volna a verseiben. A lány szeme egyszer rátapadt a gránátvirágszín szájára, de azonnal megfojtotta szülemlõ vágyát.

- Milyen csönd van - mondta halkan. - Lépni is alig merek, mintha nem volna szabad valakit fölébreszteni.

Már nem voltak se pillék, se gyíkok. A nagy szél kitört egy fát, és megtépázta a bokrokat. Az egyikrõl szétzilált madárfészek csüngött le, néhány zöldes aranyba játszó bíbortollal. A lány fölvett egyet, aztán visszadobta az elszáradt levelek közé.

- Vége az alküonei napoknak, Gránátvirág - mondta nyugodtan.

- Vége a nyárnak, kis Tit - próbált a fiú ugyanazon a hangon felelni. S elmaradva a lány mögött, felvette a tollat, amit az eldobott, és az övébe rejtette.

Még egyszer körülnéztek, mert mind a ketten érezték, hogy ide nem jönnek többet. Mire leértek, teljesen elakadt a szavuk. Tit fáradtnak látszott, Quintipor belekarolt, így mentek a parton egész addig, ahol a villák kezdõdtek. Ott csöndesen kihúzta a karját a fiúéból.

- Nem haragszol, Gránátvirág? Tudod, itt már nem szabad.

A fiú most már még ijedtebb lett, és elhatározta magában, hogy nem lesz többet terhére a lánynak. Hívás nélkül semmi esetre se keresi föl. Legalább aznap nem. Félóra múlva már indult hozzá. Fele úton találkozott vele. Mintha most megörült volna neki, a szeme majdnem olyan vidáman fénylett, mint azelõtt.

- Hívatni akartalak, Gránátvirág. Elkísérsz a becsületes és udvarias Septumanushoz? Veszel nekem olyan körömollót, amelyikkel nem vághatom meg magamat? Nézd, hogy jártam!

Elébe tartotta a bal kezét, és mutatta, hogy elnyírta egyik ujját. Nem merte megcsókolni - hátha itt se szabad? -, csak rálehelt.

- Ugye, most már nem fáj, kis Tit?

- Nem fáj - vörösödött el, és becsavargatta a megsebzett ujját egy selyemszalaggal.

A piacon nagy csoportosulást találtak a hirdetõtáblák elõtt.

- Megnézzük?

- Ha akarod, kis Tit.

Mire odaértek, már oszladozott a tömeg. A selyembe öltözöttek nevettek, egy zöldkötényes varga azt sóhajtotta, hogy bár inkább az adót szállították volna le, s erre egy öreg hintóhordó, szíjnyaklóval a nyakában, azt felelte általános tetszés közben:

- De legalább adóba fogadnák el az asszonyt! Némelyik polgár nemcsak a hátralékát fizetné le, hanem még elõleget is adna!

Diocletianusnak az az edictuma volt a táblán, amelyet a családi élet tisztaságának védelmében adott ki, megnehezítvén a házasfelek elválását.

- Olvasd csak, Gránátvirág, nekem megfájósodott a szemem, mióta megbetegedtem - kérte a lány a fiút. - Hiszen nekem még úgyse voltál felolvasóm. Mennyi minden elmaradt, amit terveztünk!

Quintipor olvasott.

- Ájtatos és vallásos gondolkodásúak elõtt minden tiszteletre méltónak és istenfélelemmel megfigyelendõnek látszik, amit a római törvények szentnek rendeltek el. Mert így kétségtelen, hogy a halhatatlan istenek, mint eddig, ezután is kegyelmesen és barátságosan bánnak a római néppel, ha mindenki a mi védõszárnyaink alá helyezkedik, és mindenképp jámbor és tisztes életet folytat. Mert csak az tart meg bennünket, ami szent és tiszteletre méltó, s Róma azért emelkedett oly magas polcra az istenek kegyelmébõl, mert törvényévé tette a bölcs jámborságot és a szeméremérzet tiszteletét. Amiként õsi törvényeink szentnek minõsítették és az istenek védelme alá helyezték a házasságot...

A lány itt megelégelte a felolvasást. Azt mondta, megfájósodott a feje, úgy látszik, nem aludta ki magát, s talán a betegség is bujkál még benne. Kérte a fiút, kísérje vissza, s ne haragudjon, hogy az ollóvásárlást nem õrá bízza. Ahhoz Trulla mégiscsak jobban ért, mint Gránátvirág, de ha nagyon akarja, együtt is megvehetik valamelyik nap.

Csakugyan nagyon sápadt volt, és a nézése zavarttá vált. Visszafordultak.

Egyik házból, amely elõtt elhaladtak, jajgatást hallottak. Halottsirató asszonyok kántálták el a szokott naeniákat.

- Nekem is meghalt az apám - mondta Quintipor csöndesen. Nem várt részvétnyilatkozatot a lánytól, bár eszébe jutott, milyen szépet mondott neki egyszer Quintus, s a Tit fehér kezét is látta a kertész borostás állán. De nem ezért szólt. Meghatotta egy kicsit a jajgatás ritmusa, és arra gondolt, úgy sírt-e Sapricia is, mikor ura a látó szemét is behunyta.

Minél jobban elérzékenyedett, annál rosszabbul esett neki a lány száraz válasza.

- Meghalt az apád? De jó neked, Gránátvirág.

De rögtön ráeszmélt, hogy Tit félrebeszél. Most már nem törõdött vele, mi szabad, mi nem, magához szorította a karját, és inkább vitte, mint vezette hazafelé. A lány nem tiltakozott, nyilván nem is sokat tudott magáról. Azzal bízta rá Trullára, hogy rögtön tegye ágyba, mégpedig puhába és melegbe. A dajka bosszús nevetéssel förmedt rá.

- Hát te mindenbe belekotnyeleskedsz? Azt is tõled kérdezzük már meg, hogy milyen ágyba feküdjünk? Mintha nem tudnánk mink azt magunktól is! Mit szólsz hozzá, aranymadaram?

A lány nem szólt semmit, szinte élettelenül zuhant a dajka karjába. Mintha az a kis eszmélete is elhagyta volna, ami eddig talpon tartotta.

Másnap korán felzörgették Quintiport, aki csak hajnalban aludt el, s rossz álmokból riadozott föl. Quintus jelent meg neki lictor-ruhában, és vasvesszõvel verte a hátát, de az az érzése volt, hogy az olyan puhán üt, mint egy virágos narancság.

- Mi hír, Trulla? - kiáltott ki a zörgetésre.

Nem Trulla volt, férfihang felelt, s amint ajtót nyitott neki, egy lictor állt elõtte. A cumeai praefectus hivatta, gyaloghintót is küldött érte.

- Gyaloghintót? Nekem? - ütközött meg Quintipor. Szigorú törvények szabták meg, kinek mi szabad, s a rabszolgát még elõkelõ állásban sem illette meg gyaloghintó.

- Ha te vagy Quintipor, a sacra memoria magistere, akkor neked.

Csak estefelé tért haza, akkor is gyaloghintón, s egyenesen Tithez vitette magát. Trulla mérges toppantással fogadta.

- Hol tekeregsz egész nap? A nobilissima minden minutumban szalajtott utánad. Most már te szaladj õutána. Lent vár a nagy sétányon, azon az oroszlánfejû padon, amelyik a legközelebb van a tengerhez.

Quintipor nem is szaladt, hanem repült, mintha Mercurius szárnyai nõttek volna ki bokáin. Nem kellett kerülgetnie senkit. A nagy szél Bajae tündöklõ ember-pillangóit és jégmadarait is elriasztotta és szétszórta.

A lány már messzirõl lengette feléje bõ ujjú ruháját. Ezt még sohase látta rajta. Olyan színe volt, mint a skarlát takarónak, amely alatt elõször látta az antiochiai szent palotában.

- Jó kedved van, Gránátvirág - nyújtotta eléje mind a két kezét. - Nem, nem, most ne szólj semmit, majd aztán. A nap már a hegyen ül, látod? Segíts nekem nézni, és simogasd a kezem. Mind a két kezedbe fogjad. Melegítsd. Úgy, mint egyszer.

A tenger olyan színû volt, mint Tit ruhája. Néha megremegett, mintha lélegzetet venne, s kis fodrokat vetett, a közeledõ dagály hírnökeit. Csónak nem szántotta, csak messze, messze ködlött egy vitorlás, ahol a víz és az ég egybemosódott. A gömbölyû hegyek úgy ülték körül a tengert, mint beborozott piros öregek, de fölöttük már ezüst fátylak kezdtek összesûrûsödni.

Hirtelen sötét lett. A nap eltûnt, és hosszú sugárküllõit is gyorsan behúzta a fekete felhõ mögé, amely elébe tolakodott. A felhõnek ezüstös volt a széle. Ebbõl tudták meg, hogy mögöttük már magasan áll a hold.

A lány keze megremegett. Közelebb simult Quintiporhoz, és karját csúsztatta egyre melegebben simogató tenyerei közé.

- Csókolj meg, Gránátvirág - fordította felé az arcát is.

Kitágult szemét, amelyet ezüst csillámokkal töltött meg a hold, lehunyta.

- Nagyon csókolj meg.

A fiú addig csókolta, míg só-ízt nem érzett a szája szélén. Ijedten kapta vissza a fejét. A lány lezárt szemhéja alól patakzott a könny. Elõször, amióta ismerték egymást.

- Kis Tit! Te sírsz? - kapta meg lefogyott vállait a fiú. Érezte, hogy görcsös zokogás is rázza. - Kis Tit, nézz rám!

A lány kinyitotta a szemét. Elállíthatatlanul ömlött belõle a könny, de azért mosolygott.

- Köszönöm, Gránátvirág.

- Mit köszönsz, kis Tit?

- Hát te mit köszöntél nekem az utolsó versedben?

Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó életednek...

Hangja hirtelen suttogóra vált. Megkapta a fiú kezét, és felmutatott az égre.

- Nézd, nézd!

A hold ijedten sápadt korongja két felhõ közé került. Az egyik nyitott szájú, hosszú krokodilt ábrázolt, a másik ágaskodó oroszlánt.

- Nem akarom, hogy nézd! - kiáltott a fiú, és erõszakkal maga felé fordította a lány fejét. - Hallgass rám, kis Tit! Örömet mondok neked.

Fölugrott, és kiegyenesedve állt a lány elé.

- Ma fölszabadított a császár. Úgy, ahogy a törvény kívánja. A cumeai praetornak küldte a parancsot, hogy közölje velem. Palotát is kaptam tõle Rómában a Via Nomentanán. Lovagi rangot a trabeával és a gyûrûvel. Most már mindenki elõtt foghatom a kezedet, kis Tit.

Letérdelt a lány elõtt, és ölébe akarta hajtani a fejét. Az azonban maga is térdre ereszkedett, oda mellé, és azt felelte neki, míg arcát újra ellepték a könnyek.

- Én... Gránátvirág... én... most már... megmutatom neked a lelkemet... Én... már Antiochia óta... menyasszonya vagyok... Maxentiusnak. Holnap jön értem a princeps hajója. Mi... mi nem látjuk többet egymást, Gránátvirág. Légy boldogabb, mint én.

Könnyedén a vállára támaszkodott és fölállt. Quintipor pillantás nélkül meredt rá, térden maradva.

Még egyszer lehajolt hozzá, és megcsókolta a haját.

- Sohasem szerettem mást, Gránátvirág, csak téged. És esküszöm neked, hogy sohase fogok mást szeretni. Fölemelte jobbját az esküt-tevõ mozdulatával, és kereste az istenszobrot, amelyet ilyenkor meg kell érinteni.

Rátette kezét a bullára, amely, benne az antiochiai keresztecskével, összetûzte nyakán a ruhát.

- Erre a leány-bullára esküszöm, Gránátvirág.

Azzal elment, lehajtott fejjel, tántorogva, háromszor is visszafordulva. Quintipor nem ment utána, nem is látta elmenni. Feje lekoppant a padra. Már hajnalodott, mire magához tért, és hazavánszorgott.