IV.
RÓMA VAGY A VÉR KÖNYVE

XXXIV.

Az Anulinus-palota új része előtt olyan szoborrá merevedett a két őrszem, akár a kapu­boltozatot tartó kariatidák. Az egyik mogorva római, sisakos, lándzsás praetorianus, a másik bőrsüveges, bőrzekés perzsa, övében harci késsel.

Alig csörömpölt be köztük Maxentius a kapun - aranyláncosan, fémtarajos sisakban, széles ibériai karddal, páncélmellvérttel -, a perzsa rákacsintott a rómaira.

- Ez is szép új férj!

- Kiféle ez?

- Nem ismered a gazdád fiát?

- Nem vagyok beismerkedve az idevaló nagykutyákkal. Numidiában szolgáltam én, onnan rendeltek haza a triumfusra mint oroszlánkísérõt.

- Az augustus fia ez. Most volt az esküvõje az õszön, de már többet van a mi úrnõnkkel, mint a feleségével.

- Ha jobban ízlik neki az idegen jérce, mint a maga tyúkja - vigyorodott el a római.

- Dehogy idegen! - mutatott a perzsa vállal, kézzel, hogy õ milyen beavatott ember. - Megszokhatta az úton, elég soká tartott.

- Micsoda út?

- Hát hogy a világszépit hoztuk - intett hátra a fejével a palota belseje felé. - A gazdám lányát. Én is oroszlánt kísértem, de nõstényt.

- Megszelídítette ez a... minek is hívják?

- Maxentius.

- Leszedte a körmit, mi?

- Kérdezd meg Babeket.

Babek a perzsa királylány fõeunuchja volt, fülönfüggõs, kövér öregember. Szõnyeget csomó­zott az atrium keleti oldalán, és minduntalan a körmét fúvogatta. A március eleji nap ugyan elég barátságos sugarakat vetett oda, de már lemenõben, s a keleti herélt érzékeny bõre kicsit csípõsnek találta a római tavaszt. Közben suttogva beszélgetett egy gallérköpönyeges, õszbe csavarodott emberrel, aki szõlõvenyigébõl való botot forgatott a kezében. Valaha a szõlõ­vesszõ volt a századparancsnokok tiszti jelvénye. Most már csak régi divatú, öreg centuriók hordták magukkal.

- Nyújtsd a kezed, Veturio - dobta el a szõnyeget Babek, ahogy a princepset meglátta. - Fogadjuk hódolattal a világ jövendõbeli urát, akirõl beszéltünk.

Csak a fölkelésben kellett segítség a tergyedt embernek: amint talpon volt, egész fürgén vágta hasra magát. De mielõtt üdvözletet szuszoghatott volna, Maxentius már megtaszította a vállát térdig érõ, hasított oldalú tábori csizmája orrával.

- No, vén pohos, teli-e a has arannyal? - kérdezte kedélyeskedve. - Nem mondhatod, hogy nem tömögetjük eleget.

- Minden kövérségem téged hizlal, királyok királya - egyenesedett térdre az eunuch, és hízelegve futtatta végig párnás szemeit a princepsen. - Harcból jössz, uram?

- Hogyne. Öthónapos férjnek mindig harc az élete.

- A hétpettyes fravashik áldják meg fegyveredet, mint a gyõzhetetlen Dsemsidét! - forgatta szemét a herélt.

A princeps savanyú mosollyal indult tovább, de az eunuch visszaalázatoskodta. Arra kérte, hogy mindentlátó szemei fényét vesse legkisebb szolgájára, Veturióra.

A princeps csak most vette észre a kissé hátrább húzódott centuriót, akin nemigen látszott, hogy szolgának érezné magát. Csak egy pillanatra hajtotta meg a fejét, és olyan kíváncsisággal nézte a princepset, amiben nyoma sem volt alázatosságnak.

- Praetorianus vagy?

- A legöregebb tisztjük.

- Gyûlölöd a császárt? Mindnyájan gyûlölitek?

- Egyikünk se gyûlöli. - A válasz hideg volt, de gyors és határozott. - Csak nem szeretjük. Se a zsoldunkat nem emelte, se bakancspénzt nem osztogatott a triumfusán. Még csak annyira se becsült bennünket, mint a rendõröket. Egy hétig itt volt Rómában, és még a táborunkat se nézte meg.

A princeps fontoskodó képet vágott.

- Ha az apámtól nem tart, még rosszabbul jártok. Az a terve volt, hogy a castrumokat széthányatja, titeket pedig elküld fát vágni meg utat építeni Dalmatiába.

- A Styxre! Azt próbálja meg! - villant meg az öreg katona kardpenge-tekintete. - A római szabadság utolsó maradványához nyúlni!

A centurio felháborodása õszinte és jóhiszemû volt. Tisztelte a gárda tradícióit, és szemében azok a régi jó idõk jelentették a római szabadságot, amikor a katonák minden héten leölhettek egy-egy császárt, és árverésen adhatták el a gazdátlan maradt bíbort. A princeps igyekezett megerõsíteni ebben a hitében. Szégyennek és gyalázatnak mondta, hogy Róma dicsõ helyõrségét annyiba se veszik, mint a tûzoltókat. Ha az apja meg õ lehetnének egyszer itt az urak, mindjárt más világ lenne. Nem mondja, Galerius is a hadsereg embere, a keleti caesar, aki különben neki apósa, arra is lehet számítani, ha egyszer leszámolásra kerül a sor a nyugati caesarral. Ez a Constantius az oka mindennek, õ az õsi erkölcsök megrontója. Összeszûri a levet a katonák ellenségeivel, az elpuhult istentelenekkel, és félrevezeti a tehetetlen, öreg császárt addig is, míg az istentelenekre támaszkodva felforgathatja a birodalmat. De azért a praetorianusok ne tartsanak semmitõl, mert õ meg az apja résen vannak, és igen, természetesen Galeriusban is meg lehet bízni addig, míg õk vigyáznak rá. A fõ az, hogy a jó hazafiak fogjanak össze, s mindnyájan az õ táborukban legyenek, és készenlétben várják a jelt, amelyet kellõ idõben meg fognak kapni. Most nem akar arról beszélni, hogy a hûséges praetorianusokat mivel fogják megjutalmazni, mert még nem bizonyos, hogy a kivégzett szenátorok földjeit vagy palotáit osztogatják-e közöttük szét, addig is a Babeknak módjában lesz azoknak a zsoldját följavítani, akik tudnak hallgatni, és méltók a bizalomra. Egyet azonban elárulhat mint máris eldöntött dolgot: azt, hogy a praetorianusok praefectusának Veturiót jelölték ki.

- Remélem - nyújtott kezet búcsúzóba a princeps -, ilyen derék apának derék fia is van, aki méltó az õ szõlõvesszejére.

Veturio köpönyege alatt kotorászott, s vértõl összetapasztott, szõke hajcsomót húzott ki alóla.

- Derék fiam a gárda legfiatalabb centuriója volt, mint én a legöregebb. Ennyi maradt belõle.

Maxentius megcsörrentette a kardját, de ugyanekkor elérzékenyedve is sóhajtott.

- Ez a mi sorsunk, katonáké. Hol esett el?

- A vesztõhelyen. Kivégezték mint istentelent. Az amfiteatrumban akarták agyonnyilazni, de a nyilak nem ölték meg, és arra buzogányokkal verték agyon.

A princeps sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Ha nekem szóltál volna, megmentettem volna megtévesztett fiadat.

- Constantinus is meg akarta menteni - mondta szárazon a centurio.

- Kicsoda? - horkant fel Maxentius.

- Constantinus, a másik princeps. Az volt a legjobb barátja mostanában. A császárhoz akart menni érte, de én nem engedtem.

- Te?

- Én. Hiszen én jelentettem fel. Az anyját is fellázította az istenek ellen. Együtt hányták tûzre a házi istenek fa- és viaszszobrocskáit. Összetörték a szárnyas Victoriát is, amit akkor kaptam az apámtól - õ is centurio volt -, mikor engem ruháztak fel a szõlõvesszõvel.

- Akkor a Tartaroszra méltó gonosztevõ volt! - Maxentius azt hitte, örömet szerez vele az apának, ha felháborodását a magáéval erõsíti.

A centurio azonban a szavába vágott.

- Sebastianus a legtökéletesebb férfi és a legjobb fiú volt, csak az isteneknek ellensége. Azok megtorolták, amit ellenük vétett, s más nem lehet bírája, te se, nobilissimus.

Keményen és kevélyen mondta ezt, megcsókolta a véres hajfürtöt, és visszatette a köpönyege alá. A princeps vállat vont, és a herélthez fordult.

- Úrnõd?

- Ablakából lesi türelmetlenül a királyok királyát.

Maxentius fölpillantott az ablakra, de már csak egy tûzszínû fátyol ellebbenését látta. Mire fölért, Hormizda már tükre elõtt ült, háttal az ajtónak.

- Titanilla! - tört ki a meglepetés kiáltása a princepsbõl.

Eddig csak nemzeti viseletében látta a királylányt, keleti kaftánban, selyembugyogóban és dús haján drágaköves turbánnal. Most a perzsa divatból csak a tûzszínû fátylat tartotta meg, s római ruhájában, a fehér nyakát szabadon hagyó, feltûzött hajjal hátulról csakugyan össze lehetett téveszteni Galerius lányával.

Hormizda bosszúsan vonta össze sûrû, fekete szemöldökét, és nem fordult meg a felkiáltásra. Homlokszalagját igazgatva még jobban belehajolt tükrébe, s nem véletlen mozdulattal megsegítette khitonát abban a szándékában, hogy lecsússzon válláról.

- Titanilla! - most már szinte magánkívül kiáltott a princeps, s ledobva sisakját, odarohant a lányhoz. Õrjöngve kapta magához csókolva vállát, nyakát, haját, száját. Hormizda félig vona­kodva kínálta magát, s csak akkor szólalt meg, mikor újra visszaülhetett a tükre elé.

- Mind leszedted a festékemet - szedte elõ pamacsait. - Örülök neki, caesar hogy ennyire szereted a feleségedet.

A princeps nem vette észre a gúnyolódást. Nevetve dobta magát végig a heverõn.

- És ez újság az én feleségemnek?

- Nem engem csókoltál. Titanilla nevét kiabáltad.

- Ne juttasd eszembe azt a sápadt lárvát! Hát azért menekülök ide hozzád, hogy te is vele gyötörj! Éppen te!

- De hiszen te süvöltözted a nevét, caesar!

Maxentius elvörösödött, s hogy zavarát palástolja, bosszúságot tettetett.

- Miért hívsz caesarnak, Hormizda? Nem tudod, hogy az a fejembe kerülhet, ha meghallja valaki?

- Itt, Rómában, ahol mindenki a mi emberünk? Babek úgy mondja. S nem te ígérted nekem a hajón, hogy esztendõ múlva caesar lesz az uram, kettõ múlva augustus?

- Úgy is lesz, Hormizda - ült fel a princeps, és az ölébe húzta a királylányt. - Galerius megnyerte a dunai légiókat. Bátyád megvásárolja ügynökeivel a keletieket. Apámért rajon­ganak a katonái. Én az elébb nyertem meg a praetorianusokat.

- Hallgattalak az ablakból - nevetett a lány, lábaujján forgatva lecsúsztatott bíborszandálját. - Ügyes ember vagy, caesar. De azért én is tudok ám a madárléppel bánni.

- El is várom a feleségemtõl - ringatta ölében a princeps, és hol az egyik fülébe cuppantott bele, hol a másikba.

- Melyiktõl? - vetette magát hátra Hormizda.

- Hát van nekem más feleségem, mint te? - Az ölelés szerelmes volt, de a hangban keserûség bujkált.

- Te, érdekes - bontakozott ki Hormizda -, Quintipor is azt mondja, hasonlítok a feleségedre.

- Quintipor?

- Igen, a lovag. Aki a palota másik szárnyát lakja.

- A rabszolga? - gyulladtak ki a vörös szeplõk a princeps lóarcán. - Az merészel téged megnézni? És... és hasonlítani - valakihez?

- De caesarom, hát elfelejted, hogy Quintipor a császár kegyence? És hogy neki kell majd engem Nikomédiába kísérni az udvarhoz, ha megunom magam Rómában? Nagy kegyben lehet, mert külön is lelkemre kötötte a császár, mikor összeismertetett bennünket, hogy legyek vele barátságban, és akármi kívánságom van, csak vele közöljem.

- A császár már nem tudja, mit beszél - állt fel dühösen a princeps. - Azt hiszi, az egész világ az õ Antinousa körül forog. Hát nem természetesebb lett volna, ha énrám bíz, akivel idehozatott?

Hormizda megcsiklandozta a princeps tenyerét.

- Hol az eszed, caesarkám? Hát honnan tudhatná a császár, hogy te minden héten otthagyod a dominádat, és idelovagolsz Mediolanumból az igazi feleségedhez, megkérdezni tõle, hogy mit csinál az étvágya?

A királylány nevetett, de amaz elkomorodott. Erre aztán Hormizda is durcás képet vágott.

- Persze, ezt nem szereted hallani. Hát nem örülnöd kellene annak, hogy mire kikiáltanak caesarnak, akkorra már a gyermekedet is beletakargathatod a bíborba, és bemutathatod a légióknak?

Máskor is szóba került már ez, de akkor a princeps vagy szitkozódott egyet, vagy tréfával ütötte el a dolgot. Most leült Hormizda mellé, és nyugodtan elmagyarázta neki, hogy sok van a száj és kehely közt. Minden attól függ, mire szánta rá magát a császár, akinek az egészsége nagyon megromlott. Ahogy a triumfus után elhagyta Rómát, és hazaindult Nikomédiába, Ravennában megbetegedett, és most már harmadik hónapja ott nyavalyog. Nem ágyban fekvõ beteg, de sok baja van a gyomrával, és nem tud aludni. Lehet, hogy hirtelen éri valami, az is lehet, hogy maga jószántából leteszi a bíbort, de legjobb volna az, ha adoptálná õt. Maximianus bízik benne, hogy rá tudja erre venni. Akkor kockázat nélkül kezükbe kerülne a hatalom. A Flaviusok az istentelenek kiirtásával elvesztették minden támaszukat, s valószínûleg hajlandók lesznek békés megegyezésre. Akkor aztán könnyû lesz elbánni Galeriusszal, akinek vissza fogja adni a lányát. Õ azt hitte, nõt vesz feleségül, nem kísértetet, akinek mindjárt meghidegszik a szája, mihelyst meg akarják csókolni. Az ilyen nõ menjen el lamiának, vagy álljon be larvának, és szívja ki a vérét azoknak a szerencsétlen férfiaknak, akik elhagyatott és megátkozott helye­ken dõlnek le aludni. Galeriusnak be kell látnia, hogy õ nem takargathat a bíborába egy halott élettársat, aki sohasem fog gyermeket ringatni az ölében.

Hormizda csak úgy nyelte a princeps szavát. Már rég ezt szerette volna hallani. Nyújtotta neki a száját, amely nem hidegszik meg a csóktól.

- Csakhogy a dolgot nem szabad elsietni - magyarázta aztán tovább Maxentius. - Nagy hiba volna Galeriust ellenséggé tenni addig, míg baráti szolgálatot tehet. A császár ad a szavára, s Maximianus azt reméli, hogy az adoptálás gondolatát õ olthatná bele legtöbb reménnyel, s Galerius nyilván hajlandó is lesz erre. Egyrészt azért, hogy a Flaviusokat, akiket halálosan gyûlöl, ezzel elzárja a hatalomtól, másrészt, mert abban a hitben ringathatja magát, hogy lánya révén mégis az õ vére fog uralkodni a római birodalom fölött.

- Érted most már, istennõ, mért nem szabad azt senkinek tudni, hogy ki az én igazi feleségem?

- Értem, caesar - pittyesztette le Hormizda duzzadt ajkait. - Csak azt nem tudom, hogy ki lesz akkor a te gyermeked apja?

Maxentius néhányszor végigjárta a szobát, aztán elmosolyodott, s ami szelencét, vázát, tükröt, asszonyszépítõ szerszámot talált az asztalon, azt kihordogatta a szobából. A lány elgondolkozva nézett maga elé, s csak akkor ocsúdott föl, amikor a princeps Apolló kis arany quadrigáját is megmozgatta a szoba közepén álló malachit oszlopon.

- Mit csinálsz, caesar?

- Életbiztonságomról gondoskodom. Elrakok mindent a kezed ügyébõl, amit hozzám vághatnál. De ettõl nem félek, mert ez nekem is nehéz.

- Miben töröd a fejed, caesarom?

- Te, istennõ, tetszik neked ez a Quintipor?

A lány nem szólt, csak rámeresztette nagy, fekete szemét.

- Látod, arra gondoltam, amit az elébb mondtál. Hogy a császár szeretné, ha jó barátságban lennél vele. Hát nézd, én se bánnék egy kis jó barátságot. De csak egészen kicsit, tudod. Csak annyit, hogy ha valami baj lenne, és a szükség úgy kívánná, célzást tehess a lovagra. A császár nagyon szigorú ember az ilyenekben, világtól elmaradt, régi fajta öreg. De a kegyencének és a kegyence miatt mindent elnéz a császár, ha ugyan az lesz még akkor. Megértesz engem, istennõ?

Hadarva beszélt, hogy minél elõbb túlessen rajta, és el volt rá készülve, hogy a lány elsõ dühében õrültnek fogja mondani. Nem is mert ránézni, és így nem vette észre, milyen pokol gyulladt ki a lány fekete szemében. Felelete váratlanul okos és hangja meglepõen nyugodt volt.

- Zoroaszter se gondolhatott volna ki bölcsebbet, caesarom, s én mindenre kész vagyok teérted. Még arra is, hogy elcsábítsam a császár kegyencét.

- Azt nem kívánom - fortyant föl Maxentius. - Én csak azt gondoltam, hogy jó lenne, ha megfordulna körülötted, és látnák veled.

- Igen, caesarom. Te magad is mindjárt látni fogsz vele.

Mielõtt a princeps tiltakozhatott volna, tapsolt, és megparancsolta a besietõ eunuchnak, hogy hívják át a palota másik szárnyából Quintipor lovagot.

- Elég csábító leszek így? - billentette egy kicsit balra a fejét, epedõen nézve Maxentiusra, aki dühösen csatolta fel a kardját. - Hogy hasonlítok jobban Titanillához? Ha a hajamba tûzöm az ibolyát, vagy ha a mellemre illesztem? Persze, ehhez tû is kellene, s én barbár vagyok, nekem nincs római tûm. Kérlek, caesarom, ha legközelebb megtisztelsz, keresd elõ valahol a feleséged bulláját, amit õ a házi oltárára tett, amikor a nászágyból kilépett. Babektõl hallottam, hogy nálatok ez a szokás. Talán nem is kell ellopnod, Titanilla úgyis ide adja, ha az én nevemben kéred, neki már úgy sincs arra szüksége. Hiszen õ asszony, én meg lány vagyok, aki most készülök legényt csábítani. Parancsolatodra, caesarom.

A sértés olyan kíméletlen volt, hogy legalább a gúnyt ki kellett belõle éreznie Maxentiusnak.

- Bolond vagy, Hormizda - taszította odább a lányt. - Legalább most már engedj, hogy ne találjon itt az a fickó.

- De én meg azt akarom, hogy itt találjon - tárta ki karjait a lány. - Nem engedlek, caesarom, látnod kell a magad szemével, milyen szófogadó a te igazi feleséged!

Az ajtó felé hátrált, hogy elállja a princeps útját.

- Az asztal lábához kötlek az övemmel, ha meg akarsz szökni - fenyegetõzött hideg nevetéssel.

Az eunuch már akkor jelentette is a lovagot, és elhúzta elõle az ajtó nehéz perzsa-függönyét.

A fiú a trabeát viselte, a bíborcsíkos köpenyt, és üdvözlésre emelt jobbján ott ragyogott a lovagi aranygyûrû. Megemberesedett, s ha sápadt volt is, annyira méltóságos és elõkelõ, hogy kezet nyújtott neki. Quintiport azonban még ez a meglepõ leereszkedés se zavarta meg. Elõször a barátságosan mosolygó Hormizda elõtt hajtotta meg a térdét, csak aztán adta meg a hódolat hideg jelét a princepsnek.

A lány borostyángyöngyöt morzsolgatva nézett rá, félreszegett fejjel és azzal az epedõ tekintettel, amelyet már kipróbált Maxentiuson.

- Szeretném, lovag, ha elmondanád a nobilissimusnak, mi hasonlatosságot találsz köztem és a felesége, Titanilla nobilissima közt.

Maxentiusnak szánta a vágást, és Quintiport találta vele szíven. Mintha egyszerre az egész palota összedûlt volna, és a bajaei vércsék vijjognának a romjain.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Hiszen nem kellett õneki eszébe juttatni a kis Titet. A téli esõ csepergésében, a barna Tiberis locsogásában csakúgy benne volt a neve, mint a forumok felett felszálló galambok suhogásában vagy a szûk utcákon futó öszvérfogatok csörgõiben. Ha a Vicus Tuscus fényes kirakataiban selymeket látott, azokba õt öltöztette, a Vicus Sandalarum legapróbb topánkáiba az õ lábacs­káit képzelte. A Via Sacra drágaköveit az õ aranyfényében ragyogtatta, a Campus Martius árucsarnokaiban neki szemelte ki a bíbor takarós citromfaágyat, a murrhina-vázákat az õ lábához rakta, tele virágos gránátgallyakkal; és a lapos onix-csészékben is neki tarkálltak a piros-kék anagallisok, õt etette a görög szigetek osztrigáival, a Fekete-tenger pácolt halaival, az Alpesek sajtjaival, és õt itatta az édes chiosival. De más volt kis Titet csöndesen hordani a szívében, mint a legpuhább gyaloghintóban, az örök város lármás utcáin, és otthon kiszaba­dítani, elhancúrozni vele a palota csöndjében, kis sikolyait és kacagásait hallani a sarkokból, egy takaró alá bújni vele, fejének helyet csinálni a vánkoson, elaludni a szíve dobogásán, a kezét fogva és el nem eresztve még alvás közben sem - más volt, mint itt idegenekkel beszélni róla. Az õ kis Titje csak az övé volt, mint a vére, a szíve, az agya, még azoknál is másabb, hiszen rajta kívül arról senki se tudhatta, hogy van. Az õ kis Titjének érett szõlõszínû szeme volt, és olyan keble, mint Dianának, és ajkán az ég és a föld minden szépsége mosolygott - ez a kis Tit már nem volt a világon sehol, csak az õ szívében. Egyszer látta csak, mióta megmutatta neki a lelkét, a triumfuson, messzirõl, de az egy kis fehér árnyék volt, nem az õ aranyfényû kis Titje, egy asszony, akit õ azelõtt soha nem látott, és nem is kíván többet látni. Most melyikrõl beszélnek ezek az idegenek? Ez a nevetõ lány és ez a véres szemû férfi? Ez lenne az, akit most a kis Tit édes uramnak szólít, akinek a térdére ül, és akinek suaveolumot ad? De az nem kis Tit. Az egy idegen asszony, ott messze, Mediolanumban, a császári palotában, ahhoz õneki semmi köze. Kis Titet, az övét, az egyedülvalót ezek nem ismerik, nem is látták soha, arról nem beszélhetnek.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Csak egy pillanatig tartott, addig se, s már nem a bajaei vércsék vijjogtak, hanem Maxentius nyerített.

- Lehetetlent kívánsz a lovagtól, úrnõm. Hiszen õ se belõled, se a feleségembõl nem láthatott annyit, hogy hiteles összehasonlítást tehetne köztetek.

Már akkor ment is, fölcsapva sisakját, és félrehúzott szájjal egyszerre intve búcsút mind a kettõjüknek. Hormizda nem állhatta meg, hogy legalább ezt utána ne kiáltsa:

- Sok boldogságot ifjú nõdnek!

A princeps kívülrõl pöfögött vissza:

- Ne féltsd, lesz benne része! Ugyanazt kívánom neked is.

Quintipor elõtt ökölnyi kék csillagok szikráztak fel, mintha kalapáccsal ütöttek volna a fejére. De azért mégis el kellett mosolyognia magát. Hormizda kiöltötte nyelvét a princeps után. Õ látta már egyszer ezt a jelenetet Antiochiában, a szent palota erkélyén, az elsõ találkozáskor.

- Mégiscsak hasonlít hozzá - nézett ellágyuló tekintettel a lányra.