I.
ANTIOCHIA VAGY A POLITIKA KÖNYVE
I.
Még a császári
palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget
elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra
ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az
oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy
gyermekkorában a sivatagban megszokta.
A palotával
szemben szamár rágcsálta a Juno templomát körülvevő liget mirtuszainak
kérgét. A szamárhoz tartozó ember a palota legalsó lépcsőjén szundikált,
nekivetve hátát egy zsák dinnyének. Egyéb ruhája nem volt a válltól térdig
érő bőrkötőnél, amelyet leeresztett izzadó, legyektől
ellepett, szőrös mellére. Néha közéjük vakart, s melléről poros,
piszkos arcára zavarta őket. Falusi paraszt lehetett, aki csöndes helyet
keresett a Kelet lármás fővárosában. Nyilván nem is tudta, hol heveredett
le.
Fönt a
kapunyílásban, az őrök mögött megjelent egy kiterjesztett szárnyú páva.
Juno szent madara szomjas volt, és szétnyitott csőrrel tekingetett a víz
után. Megpróbált felrepülni Janus kulcsos szobrára, amelyen verebek
tollászkodtak. Aztán befelé tipegett a porticus porfír-oszlopai közt.
Ájult csöndet ért
mindenütt, csak az apródok tanulószobájából hallott hangot. Ott megállt
figyelve.
Az apadt hasú
Nonnus, a császári nagy-iroda legszorgalmasabb notariusa tartotta az órát az
újan felvett apródoknak. Az apródnevelés az udvarmesteri hivatalra tartozott,
de ott most nagy volt a felfordulás. Az udvar nagyobb része a székvárosban
maradt, Nikomédiában, a császárral, Antiochiába csak néhány száz főnyi
személyzet jött el a császárnéval, még a tavaszon. Akkor úgy volt, hogy a
császár is hamarosan megérkezik a birodalmi titkostanács, a szent consistorium
ülésére. De a császár útja hónapról hónapra késett, s ebbe az udvarmester is
belebetegedett már Nikomédiában, meg a helyettese is Antiochiában. A
személyzet megosztottsága mindenkit kivert éliből, úgyhogy a
szárnyas-feldarabolónak kellett odaállni a tálalóban a disznósült mellé is. A
hivatalok kénytelenek voltak embereiket csereberélni, s így kellett átvennie
ideiglenesen a notariusnak az apródoktatást. Igaz, hogy jobb kézbe nem is
kerülhetett volna. Bár a kérvényezési ügyosztály tisztje volt, kívülről
megtanulta a szertartáskönyvet. Nemcsak oktalan szenvedélyből, hanem okos
előrelátásból is. Számított rá, hogy tudománya egyszer besegíti az
udvarmesteri hivatalba s talán valami palotakormányzói állásba is.
Nonnus a címeket
és rangokat magyarázta az ásítozó ministralisoknak, szír torokhangon fordítván
görögre a ceremoniálét. Diocletianus hiába tette az egész birodalom hivatalos
nyelvévé a latint, az imperium keleti felének a görög esett könnyebbségére.
- Tehát foglaljuk
össze még egyszer az udvari tökéletesség szabályait. Te, Ferox, mit
tökéletlenkedsz ott? Azt hiszed, most is a bölények közt vagy Germaniában?
Akinek az apja oly szerencsés, hogy az isteni szentség vadászebeinek
főfelügyelője lehet, annak tudni kell annyit, hogy az udvari ember
nem két manccsal vakarózik, mint a barbárok, hanem csak a bal keze
mutatóujjának utolsó ízével nyúl a haja közé. Így ni!
A suhancok
szeméből halk kuncogás verte ki az álmosságot. A notariusnak egy
szál haja se volt.
Nonnus megelégedetten bólogatott.
- Így, így, ezt szeretem, az udvari ember csak a szája
szélével nevet. Nos, hol hagytuk abba, Pyrargus?
A huncut szemû görög siheder összeráncolt homlokkal
válaszolt.
- Súlyosságod hajánál.
Most már nyílt kacagás viharzott végig a fiúkon. Az
összeszáradt, sovány kis ember felháborodva csapta össze a két kezét:
- Ostoba
vagy, mint egy boeotiai. Ha visszatérünk Nikomédiába, javasolni fogom õkomolyságának,
a protector domesticusnak, hogy téged kergessen haza disznót makkoltatni. Hát
még most sem tudsz annyit, hogy súlyosságodnak az alkamarásokat kell nevezni?
Figyelmeztetlek benneteket, hogy a címeket és rangokat a szentséges Dominus
maga állapította meg, tehát aki azokat elhibázza, az felségsértést követ el, és
megvesszõzéssel bûnhõdik.
Csönd lett
a teremben. Nonnus elégedetten vetette magát hátra a katedrán, és tovább
fejtegette az új római alkotmánytant.
- Nos, hadd
hallom, micsoda megszólítás illet engem a Notitia Dignitatum szerint?
Az apródok
karban kiáltottak:
-
Okosságod!
A notarius
megbékülten biccentette meg madárfejét, és fölemelte bal keze hüvelykujját.
- Tovább
megyünk. Megvizsgáljuk a tekintélyek rendszerét, amely alapja a római birodalomnak.
Elõször van a legszentebb szentséges Úr.
Nyakát
elõrenyújtotta, lehajtotta, és pillanatnyi szünetet tartott.
- Az isteni
Cajus Aurelius Valerius Diocletianus neveztetik Joviusnak, vagyis jupiterinek
is. Elõször azért, mert eredetét az istenek atyjától vette, másodszor, mert úgy
uralkodik a halandók, mint Jupiter a halhatatlanok felett. Õ a fõcsászár, az
elsõ augustus, röviden az Úr, a Dominus. Aztán jön a második augustus, Marcus
Aurelius Valerius Maximianus õszentsége, aki Herculius nevet is visel. Mert az
isteni heros sarjadéka, s ahol Diocletianus az ész, ott õ a kar; amit Jupiter
kigondol, azt Hercules hajtja végre.
A második
augustust a madárfejnek egy hajszállal kevésbé mély meghajtása és egy
lehelettel rövidebb szünet tisztelte meg.
- A két
augustus segítõtársul választotta magának a két Caesart. Maximianus augustus...
A notarius
ijedten nézett körül bûne tudatában. Nem vette észre senki, hogy eltévesztette
a sorrendet. Ügyesen végrehajtott köhögés után folytatta:
- Diocletianus
augustus az imperium keleti felét Cajus Valerius Galerius caesarral osztotta
meg, míg Maximianus, a nyugati birodalom augustusa Flavius Valerius
Constantiust választotta maga mellé caesarnak. A caesarok az augustusok
fogadott fiai és vejei, azért õk is sacrosanctusoknak szólítandók, családjuk
isteni tagjai pedig nobilissimusok és nobilissimák. Az adoratio, vagyis a
térdre borulással való köszöntés csak õ istenségét, a Dominust illeti, azonban
véghetetlen kegyelmessége nem tekinti bûnnek, ha megadatik az társainak is,
akik részesei az õ istenségének. A legmagasabb rendelet szerint azonban
háromszoros fõhajtással és a jobb kar felemelésével kell üdvözölni a többi
szentségeseket azoknak, akiket az istenek boldoggá tesznek azzal, hogy színük
elé kerülhetnek. Ellenben csak kétszeres megalázkodással kell tisztelni a
nobilissimusokat, ami pedig a nobilissimákat illeti...
Ezen az
órán nem tudódott ki, hogy mi illeti a nobilissimákat. A tévelygõ páva ijedt
rikácsolással szaladt be az ajtón. Ragyogó farka-tollaiba egy tipegõ, szõke
hajú kis lánygyerek kapaszkodott a fél kezével; a másikban pogácsát tartott,
amelyrõl sárga méz csordogált. Az arany szandálkákról és a bíbor szegésû
bissus-tunikáról, amely a gömbölyû kis karokat takaratlan hagyta, látnivaló volt,
hogy a gyerek a szentségesek családjához tartozik. A páva azonban, vagy azért,
mert õ is az istenekhez tartozónak tudta magát, vagy mert farkát veszélyben
érezte, szemtelen volt és vakmerõ. Nemcsak kirántotta magát a csöpp nobilissima
kezébõl, hanem a pogácsát is elkapta tõle, és továbbszaladt vele. A gyerek
letottyant a földre, és ijedten visítozni kezdett.
- Mammea,
Mammea! - fente mézes kezecskéit divatosan pirosra mázolt, telt kis arcához.
A notarius
odafutott hozzá, s megfeledkezve a nobilissimáknak kijáró üdvözlésrõl, megpróbálta
felsegíteni. A gyerek azonban rugdalózva tiltakozott.
- Minina,
Minina!
Nonnus
zavarodottan dörzsölgette hegyes állát. Képzeletében hirtelen átfutotta az
udvari szertartáskönyvet, s szégyenkezve vallotta be magának, hogy az mégse
tökéletes alkotás. Nincs benne szabályozva, hogyan kell bánni egy hároméves
nobilissimával, akinek dajkára volna sürgõs szüksége.
-
Minervina! Minervina! - kezdett el õ is süvölteni.
Már akkor
futott is az oleander fasorok közül a dajka. Övén aranycsat jelezte, hogy Maximianus
augustus udvarához tartozik. Kipirult arcú, begyes fiatal lány volt. A
fölelevenedett apródok nagy lábcsoszogással és torokköszörüléssel fogadták.
- Ez már
nem is nobilissima, hanem dignissima - csettentett a görög fiú a szomszédjának.
- Úgy értem, méltó arra, hogy istennõt ringasson.
A szomszéd,
hirtelenszõke thrák fiú elvigyorodott.
- Cserébe
esik, mert a dajkát meg egy isten ringatja bölcsõ nélkül.
- No?
-
Constantinus, a princeps. Én már láttam õket együtt.
-
Láthattad, abban nincs semmi. Hiszen a baba menyasszonya a princepsnek, azt
mindenki tudja. Úgy házasodnak ezek összevissza egymással, mint az istenek.
- No
hallod? Tán te nem vállalnád menyasszonyodnak a kis fattyút a dajkájáért?
Fogadsz velem egy dupla sestertiusba, hogy mindjárt itt lesz a princeps?
A görög
visszacihegett.
- Apja vére
az. Az is leereszkedett a halandókhoz, mikor ekkora volt. Annak is valami
cselédféle volt az elsõ felesége Naissusban vagy hol. Az, akit el kellett neki
kergetni, mikor a Dominus ráparancsolt, hogy vegye el a Maximianus lányát.
A thrák
halkabbra fogta a sugdosódást.
- Azt én
jobban tudom, te, mert én is naissusi vagyok. Nekem földim Flavia Helena.
Pincérlány volt, az öregem is kerülgette valamikor.
- Szép
volt?
- Szép az
még most is.
- Hát él még?
- Mitõl ne élne? Ott lakik most is Naissusban, úgy
hívják, hogy a „fehér asszony”. Ha a haja hófehér nem volna, ma is szép
Helenának hívhatnák.
- Te,
milyen furcsa, hogy õ a fehér asszony, az ura meg a fehér caesar. Constantius Chlorus.
- Igen, az
utolsó éjszaka fehéredett meg mindkettõjük haja, mikor a Dominus
szétparancsolta õket.
Ferox a két
fecsegõ közé dugta torzonborz fejét.
- Mit jár a
szátok ilyen dolgokról? Tudjátok, hogy Galerius caesar felesége mért oszlatta
föl az udvartartását? Azért, mert a caesar három udvarhölgyet vízbe fojtatott,
aki azt suttogta, hogy sírni látta a feleségét.
- Az más! -
legyintett Pyrargus. - Constantius a fehér caesar, Galerius meg a vörös caesar.
De azért õ
is jobbnak látta elhallgatni, bár senki se figyelt rájuk. Mindenki a szegény
Minervina küzdelmét nézte az egyre jobban megvaduló gyerekkel. A nobilissima
egész közönséges poronty módjára vágta végig magát a padlón, új foglalkozást
találva magának a pávafark-szaggatás helyett. Az aranyszandálokat szerette volna
lecibálni ég felé hányt lábacskáiról.
- Nem
bilom, nem bilom! - ordította kétségbeesetten.
Az elõtte
térdelõ dajka kifogyott a béketûrésbõl, fölkapta a kapálózó gyereket és
rákiáltott, maga is majdnem sírva a méregtõl.
- Fausta! Nem
hallgatsz mindjárt! Kis béka!
Nonnus
összerezzent a negyven tanú elõtt elkövetett nyilvánvaló felségsértésre. Talán
tettlegesség is követte volna, ha az oleanderek közül föl nem csendül egy meleg
férfihang.
- Faustella!
Babácska!
A gyerek, mintha
elvágták volna a sírását, tátva maradt szájjal nézett az ajtóra. Magas, karcsú,
de vállas fiatalember lépett be rajta a hadi tribunusok egyszerû viseletében.
Csak arany nyaklánca, középen a császár nagy medálionjával mutatta, hogy ez a
katonatiszt is a felségek közül való.
Constantinus
volt. Constantius Chlorus és az elûzött Helena fia. Nonnus és tanítványai
megadták neki a nobilissimusoknak kijáró tiszteletet, amit a princeps
barátságos fejbólintással viszonzott.
- Jobb volna most
az Orontészben lubickolni - mondta nevetve. - Mért nem viszed vízre a
csirkéidet, öreg kotlós?
Szájával a
meggörbülve maradt Nonnusra nevetett, de szemével a dajkára, akinek karjából a
baba odarepesett hozzá.
- Csecse, bátyus,
csecse! - kapkodott az aranylánchoz. - Mégy bátyushoz, mégy!
- Gyerünk,
menyasszonykám, gyerünk - mondta lágyan a princeps, s úgy vette át a gyereket,
hogy karja végigsimította a dajkát.
- Melyiknek
mondta? - vihogott oda a görög a thrákhoz.
A fiúk mind az
övükkel csörögtek. Hora, a palota toronyõre delet kiáltott, s léptek kopogtak, ruhák
suhogtak mindenfelé a folyosókon. Nonnus azonban már megint fönt ült a
katedrán.
- A mai penzumot
be fogjuk fejezni - kántálta tikkadtan.
Tudta, hogy senki
se hallgat rá, de vétkellette volna, ha a fiatalság nem látja elég serénynek a
világ egyensúlyát biztosító udvari harmónia szolgálatában.
- Tehát négyen
vannak az uralkodók, mint a négy évszak vagy a négy világtáj vagy a négy
világrész vagy a nap, hold, hajnalcsillag és esthajnali csillag vagy a négy
isteni ló Apollo quadrigájában. A hét bolygóhoz hasonlóan heten vannak az
illustrisek, vagyis nagyméltóságúak: éspedig elsõ helyen a fõkamarás, a
praepositus sacri cubiculi, vagyis a császári szent hálószoba õre; aztán
helyettese, a primicerius magister officiorum, a belsõ ügyek minisztere; a
questor sacri palatii, a kancellár; a comes sacrorum largitiorum, azaz a
pénzügyminiszter, s végül a lovasság és gyalogság fõparancsnokai. Ezek mind
tagjai a szent consistoriumnak, és széles bíborszegélyt viselnek fehér
tógájukon, továbbá fekete cipõt ezüst félholdakkal. Spectabilisek, vagyis
nagytekintélyûek a patríciusok és a tartományi kormányzók, ugyanolyan cipõkkel,
de keskeny bíborral. Honorátusok, azaz tiszteletre méltók az állami fõpapok és
clarissimusok, vagyis nagyhírûek a senatorok. A bírók perfectissimusok, vagyis
tapasztaltak, a kamarások egregiusok, kitûnõek, akár az irodában ülnek, akár az
udvartartásban serénykednek; legalól vannak a vidéki decuriók, akik mióta az
adóvégrehajtás is az õ tisztük, respectabilisek.
Ezután felsorolta
még õokossága a legfontosabb megszólításokat; lelkükre kötvén a haladni
akaróknak, hogy mindig inkább kettõvel följebb, mint eggyel lejjebb, de legjobb
össze nem cserélni a törvény által megszabott titulusokat. Akinek „amplitudo
tua” dukál, vagyis „Terjedelmességed”, az esetleg nem haragszik meg érte, ha
„celsitudo tua”-nak szólítják, azaz „Magasságod”-nak. De már akinek „gravitas”
jár, vagyis „Súlyosságod”, az az orrába veszi, ha „levitas”-nak, vagyis
„Könnyûséged”-nek találják tisztelni.
- Az isteni
Diocletianus ugyan leigázta a föld minden nemzeteit, de azért örök érdeme mégis
az marad, hogy a címek és rangok rendezésével kivezette a római birodalmat
azokból az évszázados zavarokból, amelyek abból keletkeztek, hogy senkinek sem
volt biztos címe, és így minden tekintély megingott.
A kapu felõl
tompa bõgés hallatszott, s ezért a többi törvényes tekintély tárgyalására nem
került sor. Nonnus azt hitte, megérkeztek a taurusi medvék, amelyeket külön
futárral rendelt meg a Sirmiumból érkezendõ Galerius caesar, hogy gyõzhetetlen
karja erejét kipróbálja rajtuk. A notarius ugyan nem volt hadiember, de
szeretett biztonságban borzongani. Hirtelen befejezte az elõadást, és az
apródoktól körülzsibongva megindult a kapu felé.
Nonnust megcsalta
a füle. A medvebõgés közelrõl csak szamárordítás volt. A felébredt kapuõrök
elzavarták a parasztot, aki piszkos testét hozzá merte dörzsölni a szent palota
lépcsõihez, és most a paraszt ütötte, vágta a szamarát, ahol érte.
- Te szentségtörõ
dög! - ordította - te megrágod az istennõ mirtuszát, és nem törõdsz vele, hogy
énrajtam fog bosszút állni! Esedezem, szüléseket igazgató Lucina, hogy ne a
feleségem vessen ikreket, hanem ez az istentelen szörnyeteg. Neked mindegy,
vajúdók védõje, én meg jobban járok vele!
A kegyeletes
szándékú szamárverésnek az vetett véget; hogy egy fél dinnye orron találta a
bõrkötényes embert. Az apródok elkobozták a zsákot, nekiestek a dinnyének,
aztán egymásnak estek neki a dinnyehéjjal.
- Vigyázz, atyus!
- vette célba Pyrargus egy elnyomorodott dinnyével a paraszt bozontos fejét -
itt vannak a perzsák!
A rongyos
embernek elfutotta a vér a szemét.
- A harpiák
vágják ki a szemeteket, naplopók! - rikácsolta - rosszabbak vagytok az isauri
rablóknál!
Újabb parittyázás
és újabb átkozódás következett. Ferox fölkapta az egyik kapuõr lándzsáját, és
azzal célzott. Nonnus odábblökte.
- Ne bõgessétek
ezt az állatot! Ha behallatszik az augusta tricliniumába, baj lesz. Nesze, te
disznó, takarodj vele!
Néhány rézpénzt
dobott le a parasztnak, aki a csörrenésre térdre vágta magát, és karjait szétvetve
hálálkodott.
- Plútosz
ezerannyit adjon helyette!
Összemarkolászta
a kis rezeket, és eljajdította magát.
- Mindössze öt
siliquia, öt zsákkötõtût se kapok érte! Öt gyerekem van, uram, könyörülj meg
rajtam!
Nonnus a város
felé mutatott, ahonnan néha becsapódott a piac lármája.
- Ott a forumon
az ármegállapító tábla. Arról megtudhatod, hogy hitvány dinnyéd még ennyit se
ért.
A paraszt
felugrott, és õ is a piac felé nézett, de az öklét rázva.
- Meg, ugye? Hát
azt honnan tudom meg, hogy hová bújt azóta a gyapjú meg a bõr meg a szög és a
kasza, mióta ez az új rend van? Veszett volna meg azzal együtt, aki kitalálta!
Nonnust kiverte
az izgalom verejtéke. Tudta, milyen szigorúan veszi a császár az ármaximálást,
amely némely vidékeken forrongást is okozott. Nemcsak annak a fülét szegeztette
a hirdetõoszlophoz, aki vétett ellene, eladóét, vevõét, hanem azt is
megostoroztatta, aki zúgolódott miatta.
- Kire értetted?
- ágaskodott lábujjhegyre, megmarkolva a paraszt vállát. - A Dominusra?
- Mit tudom én,
ki az a Dominus - hökkent meg a paraszt.
- Nem tudod, ki a
császár? - hápogott a notarius, és szájon ütötte a rongyos embert.
Erre az
megveszedett. Fölvágott fejjel ordította:
- Engem nem etet,
hát mért tudnám! Én etetem õt a kullancsaival együtt. Te is az vagy?
Nonnus a torkához
kapott, úgy érezte, mindjárt megfullad.
- Szaladjatok a
forumra stationariusért! - fordult az apródokhoz, ahogy magához tért.
Pyrargus lódult
volna rendõrt keresni, de a kapu felõl rákiáltottak.
- Megállj, fiú!
Két öregember
lépett ki az oszlopok közül, meg egy fiatal. A fiatal, apród korú, vállára omló
szõke hajjal, övén ezüst kulcsverettel, a szent palota titkárainak jelvényével,
megállt a felsõ lépcsõn. A két sötét lebernyeges öreg leballagott. A sötét
lebernyeget tudósok hordták. Egyikük, szürke szakállú, tömpe orrú,
Szokratész-arcú ember, száz ránc közül mosolygó, barna szemmel, kicsit lomhán
mozgott. Ez Bion volt, a matematikus. Ebben a korban így hívták az
igazságkeresõknek azt a fajtáját, amelyet a korábbi századok hol
grammatikusnak, hol filozófusnak neveztek. Olykor ügyes csalók, máskor igazán
tanult és jóhiszemû emberek, akik csak annyiban nagyképûsködtek, amennyiben a
kor megkívánta tõlük. Bion mindent tudott, amit a könyvek megadhatnak, és okos
kémlelõje volt az életnek. Száz évvel azelõtt, a filozófus császárok korában
talán császári könyvtáros lett volna. Diocletianusnak azonban nem volt
könyvtára, s Bion csillagjósa volt a császárnak.
A másik tudós,
ritkás, fekete szakállú, ideges, sovány, barna arcú és villogó, fekete szemû
ember, Lactantius volt, a rhetor. A két tudós barátsága még iskolai eredetû
volt, mind a kettõ az alexandriai Arnobiustól tanulta a szónoklatot mint a
tudományok összességét, ami mindenre képesített. Pályájuk azonban az élet
küzdelmeiben hamar elhajlott egymástól, mint a parabola két szára, hogy aztán a
császári udvar végtelenségében összefusson.
Bion elõbb került
oda. Az egyiptomi hadjáratban. Alexandria ostrománál vonta magára a császár
figyelmét. Csavargó természete mindig oda vitte, ahol valami látnivaló volt, s
akkor mint csillagjós keveredett abba az elegy-belegy népbe, amely a táborokat
mindig kísérni szokta. Az ostrom soká tartott, s idegessé tette a császárt.
Egyszer dühében megesküdött rá, hogy ha beveszi a lázadó várost, szabad
gyilkolást enged a katonáknak, addig, míg lova térdig jár a vérben. Bion
hallotta a kifakadást, és bátorságot vett magának arra, hogy biztosítsa a
császárt a gyõzelemrõl. Õ kiolvasta azt a csillagokból.
- Jó - mondta a
császár -, de kezesnek itt maradsz mellettem. Ha teljesedik a jóslatod,
az udvaromba veszlek. Ha nem teljesedik, megégettetlek mint csalót.
A város kétségbeesett küzdelem után csakugyan megadta magát.
A császár mint gyõztes vonult be vezérkara élén, de lova a kapun belül
megcsúszott, és térdre esett egy holttest vértócsájában. A balesetbõl mindenki
rosszat jövendölt, de Bion sietett odafurakodni a császárhoz.
- Uram, lovad térdig járt a vérben, tehát esküdnek eleget
tettél. Az istenek így adták tudtodra, hogy nem kívánják Alexandria népének
halálát.
A császárban ugyan tombolt a gyõztes kegyetlen ösztöne, a
felbiztatott katonáknak is szeretett volna eleget tenni, de az istenekkel nem
mert ellenkezni. S így Bion megmentette a várost, amelyet ifjúkori emlékei
kedvessé tettek elõtte. Egyúttal megszerezte magának Diocletianus bizalmát is,
már amennyiben õ megbízott valakiben. Udvarába vette a matematikust, s hálóterme
közelében jelölte ki szobáját, hogy mindig kéznél legyen, ha fontos ügyek
szükségessé tették a csillagok megkérdezését. Sõt annyi jóindulattal volt
hozzá, hogy nemcsak ellátásáról, hanem lelkikenyerérõl is gondoskodott.
Parancsot adott ki, hogy ha bárhol a hadizsákmányba könyvek is kerülnek, azokat
nem szabad katonaszokás szerint feltüzelni, hanem be kell szolgáltatni a
matematikusnak.
Így került egyszer Bion kezébe valami Cicero-kommentár,
amelynek kolofonjából kiderült, hogy annak szerzõje Lactantius. Erre
kinyomozta, hogy az ifjúkori barát az afrikai Siccában, szülõvárosában
ügyvédkedik, meglehetõsen sanyarú viszonyok között. Mivel ismerte barátja
tehetségét, meghívatta a császárral Nikomédiába, a székvárosba a rhetor-iskola
igazgatójának. Ez félig-meddig állami megbízás volt, de nem éppen fényesen
fizetett. Az igazi jövedelmet a hallgatók adták volna, azoknak a száma azonban
egyre fogyott. A mindjobban kiépülõ és megerõsödõ abszolutizmus alatt teljesen
elhalt a közélet, s bealkonyodott a szavak mûvészetének. A nagy nyilvános viták
ideje s a tömegeket megmozgató szónokok kora lejárt; csak a rendszert lehetett
magasztalni egy-egy ünnepi alkalommal, s erre minden provinciában elég volt
egy-egy ide-oda kirendelt hivatalos szónok.
Lactantius ilyenformán, mivel az õ hivatala nem adott
alkalmat jövedelempótló melléküzletekre, inkább önérzetben gyarapodott, mint
földi javakban. A császár színe elé ugyan csak évekkel ezelõtt, az elsõ
bemutatkozáskor került, de azért az udvarnak nagyon ismert alakja volt. Míg a
sok mindenbe beavatott Bion lehetõleg elhúzódott az emberektõl, a rhetor,
délszaki temperamentumához képest, szeretett mindenben benne lenni.
Most is õ volt az, aki megállította Pyrargost, és
megkérdezte a notariust: - Mi van itt, Nonnus?
A notarius õszintén gyûlölt mindenkit, aki egy ranggal
megelõzte, de elég józan volt ahhoz, hogy udvarias legyen mindenkihez, akibõl
kinézett valamit. Se a rhetor, se a csillagász nem volt ugyan rangosztályba
sorozva, de az kétségtelen volt, hogy a császár tudott róluk. Nonnus nem remélt
ilyen szerencsét; de ha már maga nem juthatott a Dominus közelébe, legalább
igyekezett azokhoz dörgölõzni, akik a császárhoz dörgölõzhettek.
- Ez a barom felségsértést követett el - mutatott
megvetéssel a parasztra.
- Tévedsz - kötözködött a rhetor, mint akinek hivatalával
járt a szõrszálhasogatás. - A barom csak barmot sérthet meg, nem a felséget.
- Hadd futni - szólalt meg a matematikus is -, látom, úgyis
megkapta már a magáét.
A paraszt, aki kedvezõ fordulat reményében kedvtelve
szopogatta a bajuszáról lecsurgó dinnyelevet, hadonászva tiltakozott.
- Mindössze öt rongyos siliquiát kaptam. Egy ezüst
denariusért térden állva kérek bocsánatot mindannyiuktól.
A matematikus végigtapogatta az övét.
- Otthon felejtettem az erszényem - mosolygott Lactantiusra.
A rhetor fanyalogva felelt.
- Én már nem is tartok erszényt. Nincs a birodalomban olyan
kis bursa, amelyik az én számomra nagy ne volna.
Bion fölkiáltott a titkárra.
- Gyere csak, Quintipor! Van nálad pénz?
A fiú leszaladt a lépcsõkön, három fokot ugorva egyszerre.
Átnyújtotta kis gömbölyû bõrerszényét. A matematikus elfüttyentette magát.
- Fortuna szarujára, fiú! Neked már az aprópénzed is
aranyból van, mint a császároknak? Mindegy no, lássunk egyszer boldog embert
is.
Odadobott a parasztnak egy kis aureust.
- Takarodj vele! De ne hálálkodj, mert akkor nemcsak az
aranyat nem viszed haza, hanem a szamarad se!
A paraszt eltátotta a száját.
- Arany? - makogta hitetlenkedve.
Csak hallomásból ismerte az aranypénzt, amely már az õ
gyerekkorában kiveszett a forgalomból. A zûrzavaros idõkben, amikor egyre
jobban elhitványodott a pénz, az se mutogatta, akinek volt. A gazdagok elásták
vagy beolvasztották nemcsak az aranyat, hanem a régi ezüstöt is. Aki a piacra
ment vásárolni, zsákokban vitette maga után a rossz pénzt, amit éppen ezért a
zsákról neveztek follisnak.
- Szagold meg - nevetett Bion.
A paraszt két ujja közt morzsolgatta az aureust, hogy nem
jön-e le róla az arany, mint az új sestertiusokról az ezüst. Aztán ráharapott;
s megbocsátóan vigyorogva még Nonnusra is, megveregette a szamár lapockáját.
- Meg se ismernének otthon, ha magamban állítanék be. Én
mindig másodmagammal járok - mondta köszönet helyett.
Mikor pár lépést elhaladt, a rhetor utána kiáltott:
- Hé, nem vagy te
keresztény?
A paraszt arcán
látszott az õszinte megbotránkozás.
- Mért
sértegetsz, uram? Hát zsidónak látszom én?
S megmutatni,
hogy nem olyan semmi ember õ, mint amilyennek látszik, nem a földre köpött,
hanem a szamár nyakára.
|