XXXVII.

A fiú csakugyan feküdt már akkor, de még nem aludt. Sokkal kábultabb volt, semhogy álmos­ságot ne érzett volna, és sokkal izgatottabb, minthogy el tudott volna aludni. Kábulttá a színész megtérése tette. Közvetlen közelről találkozott valami ismeretlennel, ami nem egészen volt neki érthető, s valami ijesztő szépséget éreztetett vele, mint amilyent nagy tűz szokott éreztetni a gyerekkel. Már Antiochiában sokat hallott a keresztényekről, Pantaleont ismerte is, szent könyveikből egy-egy történet, egy-egy gondolat felborzolta a lelkét, de csak pillanatokra, mint nyugodt tó tükrét a fölötte elcikázó fecske szárnya. Rendesen úgy emlegették őket, hogy istentelenek, itt Rómában azonban többször hallotta Lactantiustól, hogy éppen ők az isten szentjei. De se így, se úgy, nem nagyon érdekelték. Bion tanítványa volt és a költőké, s a gondtalan élettel egy napon ismert meg egy istennőt, akinek szolgálatában minden fogékony­ságát elvesztette úgy a halhatatlanok, mint a halandók minden dolga iránt. Ezen a napon ébredt föl benne először az a gondolat, hogy talán nem egészen babona az, amikor az emberek úgy nyújtogatják a kezüket a csillagok felé, mint ahogy a fészekből kiesett kismadarak verdeső szárnnyal fölfelé jajveszékelnek a porból. Talán ha délután nem hallja Bion és a rhetor vitáját a megváltásról és az istennek fölajánlott életről, nem találja érthetetlen érdekességnél többnek, ami a színházban történt. Így azonban Genesius megtérése a vita folytatásának, sőt talán eldön­tésének látszott. Nemcsak a mímus arcán látta ugyanazt a ragyogást, amely a Lactantiusén ámulatba ejtette, de még a vén szenátorén is elömlött valami abból a boldogságból, amit ő másoknak a vonásain még sohase figyelt meg. Hozzá hasonlót igen, egyetlenegy arcon, nem is egyszer, a kis Titén. Az más volt persze, egészen más ragyogás, valahogy rózsaszínûbb, nem ilyen hideg fehér, de valami rokonságnak kell köztük lenni. Mindenesetre valami nagy, nagy titok van itt, annyira riasztó, amennyire vonzó, leigázó és fölemelõ egyszerre, valami olyan fényes felhõ, aminõt Ixion ölelt, és ami elõl jó menekülni Somnus isten kertjébe, aki piros és fehér mákvirágok álomtejét csorgatja a fénybe és sötétbe egyformán belefáradt pillákra.

De hiába szorította össze a pilláit: amikor gondolatai kezdtek már elszéledni, a kormányozha­tatlanság határán, feje alatt, a begörbített sarkú vánkosban megismétlõdõ koppanásokat hallott, mint mikor a tetõn, az esõcsatorna vízokádójának szájából cseppenként csurran a víz. Kopp, kopp, kopp... Mire rájött, hogy a vánkosban kis Tit szíve dobog, akkorra tökéletesen kiment szemébõl az álom. Fölült, mert most már a hangját is hallotta.

- Gránátvirág, nem alszol még?

- Nem alszom, kis Tit.

- Gránátvirág, én mindig tudtam, hogy Te hogy szeretsz engem. Most már te is tudod?

- Tudom, kis Tit.

- Azt is, hogy most már sohase válunk el egymástól?

- Azt is, kis Tit.

- Eljössz velem a Boldogok Szigetére?

- El, kis Tit.

Az Oceanus parttalan,
Habágya csipkefodra közt
Ott vár a boldog fénysziget...

Hallotta kis Tit csicsergõ hangját, és nevetve rászólt.

- Nem jól van, kis Tit. Valamit kihagytál, és nem úgy van, hogy „vár”.

- Hát nem vár? - a csicsergés sírásra fordult.

- Nem, hanem talán Capitolium.

Érezte, hogy valami bolondot mondott, és meg akarta nézni az asztalán a cera pusillát, de úgy, hogy kis Tit ne vegye észre. Lassan húzta ki a lábát a takaró alól, de kis Tit fülét nem lehetett megcsalni.

- Ne menj el - zokogta, és úgy megszorította a kezét, hogy fölszisszent rá. Ki is rántotta a kezébõl, és beleütötte a torus mellett álló kis kerek bronzasztalba.

Fölriadt, és most már csakugyan fölült. Eddig feküdt, és álmodta az egész beszélgetést. A mécsesben még pislogott a kanóc. Megigazította a csíptetõvel, és a fellobbanó lángnál körül­nézett a szobában. Megakadt a szeme a torusszal szemben a császár és a császárné hermáján. Amaz aranyozott bronz volt, emez rózsaszín márvány. Fölemelte a mécsest, és rájuk világított.

Sohase nézte õket ilyen sokáig és ennyi gyöngédséggel. Náluk nélkül mi lett volna belõle? Talán favágó volna Diocleában, vagy valamelyik szenátorné hintóhordozója Rómában, és most a penészes, bûzös ergastulumban feküdne a rothadt szalmán, és arról álmodna, hogy korbácsot kap-e holnap reggelire, vagy possajtott kölest.

- Most pedig kis Titrõl álmodunk - intett mosolyogva a két szobornak, és elfújva a mécsest, most már csakugyan nekikészült a szép álomnak. El is aludt mindjárt, de kis Tit nem jött el többet. Csak a rózsaszín hermának elevenedett meg elõször a szeme, azután a szája is.

- Gyere ide - parancsolt neki szelíden. - Én nem mehetek tehozzád, mert nincs lábam.

Engedelmeskedett, és akkor a herma tovább parancsolt.

- Ölelj meg. Én nem ölelhetlek meg, mert nekem nincs karom.

Széttárta a karját, de a szobor megint megszólalt.

- Várj. Hát nem ismersz meg? Nézz meg jobban.

Jobban megnézte. Már nem éjszaka volt, hanem nyári délután, és õ az antiochiai szent palota folyosóján állt, szemben a hermával.

- Szapphó!

Valahogy érezte, hogy ez csak álom lehet, de aztán végignézett magán, és látta a zöld ruhát meg a cseresznyepiros övét. Most már olyan mélyen beúszott az álom vizébe, hogy sejtését is elhagyta az öntudat partjának. Lehajolt, és betûzgette a rózsaszín márvány alatt az aranyos felírást.

Életemet, szerelem, teneked kéretlen odaadnám,
Mert a halált...

A következõ szót csak homályosan látta, s egyszerre semmit se látott. Az az érzése volt, hogy elvesztette a szemét. Oda akart kapni a kezével, de már akkor keze se volt. Pedig bizonyosan tudja, hogy még az elõbb megvolt mind a kettõ. Ejnye, hol hagyhatta el õket? El akart indulni keresésükre, de akkor már lába se volt. Azért nem ijedt meg, mert mindjárt megtalálta a magyarázatot. Õ most már lélek, azért nincsen se keze, se lába, se szeme. Nyilván füle sincs. De akkor mivel hall? Most hallott valami hangot. Messzirõl jött, de egyre közeledett. Most már egészen közelrõl hallatszott. Genesius beszélt.

- Én most már igazán keresztény vagyok. Kövesd a példámat.

Az ablaktáblák szét voltak húzva, mikor fölébredt, a tavaszi reggel aranyfénye öntötte el a szobát, és a ragyogó hullámokban Trulla szökdösött ide-oda, mint valami élemedettebb kövér delfin.

- Trulla! Te vagy? - könyökölt fel Quintipor, és az ajtót nézte. Félig nyitva volt, és zuhogott be rajta a jácintok illata. - Kis Tit?

A dajka odaperdült az ágy elé, és csapkodta össze a két kezét.

- Képzeld, ezek az ökrök nem akartak hozzád beereszteni. Te, mennyit adtál értük? A kapusod, nem mondom, megért egy zsák finom lisztet, mert nagyon finom, mûvelt ember, rögtön dominának szólított. Hanem a domesticusodért nem adnék egy marék zsizsikes lencsét se. Majd kivertem a szemét a stolámmal, míg észrevett!

Csattogtatta, lobogtatta az ezüsttel kivarrott, keskeny nyakbavetõt, amit csak férjes úrnõk viselhettek.

Quintipor a kis Tit miatt való türelmetlenségét is elfelejtette meglepetésében.

- Trulla! Hát te férjhez mentél?

A dajka gyíkszemében méltatlankodás látszott.

- Csak nem csodálkozol rajta, izé, minek is szólítsalak most már? Lovag! - megnyomta a szót. - Látod, én nem csodálkozom rajta, hogy te olyan rendetlen vagy, mint egy igazi nagyúr.

Fejcsóválva vette fel és rázta ki a bíborcsíkos tógát, amit Quintipor úgy dobott le magáról vetkõzéskor, hogy nem nézte, hová esik.

- De hát volt szíved úrnõdet elhagyni?

Trulla visszadobta a tógát a mozaikra, és elzokogta magát.

- Hogy én hagytam volna el, aki járni és beszélni tanítottam? Aki egy ágyban aludtam vele, mikor himlõs volt, és éjjel-nappal fogtam a kis kezit, hogy éktelenre ne vakarja magát? Aki nélkül úgy elgirhesedett volna az apja mellett, mint egy gazdátlan macskafiók, akibõl az utcagyerekek játékot csinálnak? Aki huszonhárom kérõnek adtam ki az úticédulát õmiatta, pedig némelyiket már jobban szerettem, mintha hites uram lett volna. Az elsõ még akkor csak manipulus vezetõ tizedes volt, de ha a carrhaei csatában agyon nem szúrták volna, én most mint tábornok özvegye mehettem volna férjhez. Ugyan nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon rendes uram van, magister az is, mint te voltál, csak ez komoly magister. Ilyen szép nagy haja van, õ a mészárosok kollégiumának a magistere. A második kérõm...

Bal keze hüvelykujjával és mutatóujjával jelezte, hogy nagyon komoly enumerációra készül. Quintipor elfogta a kezét, és a magáéban tartotta.

- Azt mondd meg elõbb, Trullám, mért hagytad el a nobilissimát.

A dajkának megint eleredtek a könnyei.

- Nem hagytam el. Elkergetett.

- Õ?

- Hogy gondolhatsz ilyent? - szikrázott Trulla szeme.

- Az ura?

Trulla megvetõen lepittyesztette a száját.

- Ura? Maxentius? Úgy ura az, mint te! Hiszen azért kergetett el, mert nem tud ura lenni. Azt hiszi, én vagyok az oka.

- De hát minek az oka, Trulla? - Quintipor a bordáin érezte verni a szívét.

- Ejnye no! Hát annak, hogy szegény kicsi drágám még mindig nem tette le a lány-bulláját. A princeps mindjárt az elsõ éjszaka úgy szaladt ki a szobából, mintha az Erinnysek kergetnék, és az én torkomnak esett neki, hogy mit csináltam én az úrnõmmel. Még hozzá se ért, csak a kezét nyújtotta ki érte, mikor annak már megdermedt keze-lába, a szeme megüvegesedett, s a szája olyan hideg lett, mint a halottnak. A magam két szemével láttam, mert én dörgöltem a szíve gödrit szárított szarvasszív porával, míg megint meg nem indult benne a vér. Akkor aztán újra próbát tett vele az a kórságos, de megint csak úgy járt, mint akinek jégbõl van a kulacsa, és abból akar forralt bort inni. Összedugta a fejét az apjával meg az orvosokkal, etették vele a vasfûgyökeret, itatták két hétig napjában háromszor a krateogonont, nem ért semmit. Akkor aztán megint engem vettek elõ, mit tudok. Megmondtam úgy, ahogy van, az én kicsi drágámat valaki megverte szemmel, meghalasztotta a szívét, és a rontást csak az veheti le róla, aki ráadta. Most már arról vallattak, mondjam meg, ki volt az? Mit tudhatom én azt? Sok embernek van összenõtt szemöldöke, s az mind ért a szemveréshez. Lehet, hogy valamelyik istentelen volt, mit tudom én. Erre zavartak aztán világgá, hogy addig szem elé se kerüljek, míg meg nem találom azt az átkozott szemût.

Nem azért állt meg, mert elfáradt, hanem mert Quintipor visszazuhant az ágyba.

- Nem jól érzed magad? Nehéz ez a virágszag, ugye?

- Dehogy, Trullám, dehogy! És a kis... Az úrnõd engedett elûzni?

- Nem törõdik az a világon semmivel - legyintett elbúsultan a dajka. - Kel, fekszik, egész nap jön-megy a kötõkosarával, néha dúdolgat is, de se nem mosolyog, se nem haragszik, borzasztó rossz természete lett szegénykének. „Elmegyek, Aranyvirágom”, mondtam neki. „Jó, Trulla, eredj”, felelte rá. „De nem is jövök vissza többet, Aranymadaram.” „Jó, Trulla, ne gyere.” Hát ezt érdemeltem én tõle?

Könnye indult megint, megtörülgette szemét a stola sarkával.

- Meg is fogadtam, hogy nem gondolok rá többet, nem rontom vele magam, de hát tudom én azt megállni? Most is õmiatta tettem meg ezt a nagy utat, Mediolanumtól idáig.

- Õ küldött?

- Dehogy! Hiszen õt magukkal vitték a császárék Nikomédiába; azt mondják, ott majd helyrehozza az egyenletes meleg. Márpedig azt az öreg Trulla jobban tudja, mi kell az õ kicsi drágájának. Ha valami van a világon, ami megmentheti, azt csak én küldhetem el neki.

Kis kosarat emelt föl a földrõl, nyitogatta a tetejét, Quintipor akkorát kiáltott rá, hogy összerezzent.

- Megmenteni?

- Hát. De azért ne egyél meg, hiszen én nem tehetek róla. Akkor kaphatta a szárazbetegséget, mikor egész nap oda mászkáltatok valahol Bajaeban, és este úgy jött haza, mint az ázott ürge. Attól kezdve van a köhögés meg a félrebeszélés. De ne félj, ez elmulaszt mindent. Ejnye, hová tettem?

Izgatottan turkált a kosárban, s míg beszélt, kezdett megverejtékesedni a homloka.

- A Suburrában lakik egy javasasszony, annak van valami tengeri hagymája, amelyik minden köhögést elállít. Neki is azt adott az anyja már háromnapos korában, s ezért nem köhintett még egyet se életében, pedig már százötvenharmadik esztendejébe fordul. Hova lettél már, te büdös? Ezen kellene élni minden embernek, de bizony szegény emberbe nem való. Minden esztendõben csak egyszer hoz ilyent egy griffmadár a hyperboreusok országából, leszáll vele az albanusi tó partján, s aki olyan szóval kiáltja meg, ami kedves neki, arra rávisít örömében, s olyankor kiejti a szájából a hagymát. No ez az, no, ebben a kendõben. Nem, valami másba kötöttem. Aki azonban kedvetlen szót mond neki, azt rögtön széthasogatja, s azért olyan drága a hagyma, mert ilyen életveszedelemmel jár a megszerzése. Bizonyosan tudom, hogy egy sárga vászonkendõbe kötöttem. De hát hol vegyek én annyi pénzt, ettem magamat, amivel a javas­asszony beelégszik? Tudod, mit csináltam? Azt a karneolnyakláncot adtam neki, amit jegyaján­dékba kaptam a magistertõl. Már nem tetõled, hanem az igazitól, az enyimtõl. A praenestei fortunára mondom, rám fogja a taglót, ha megtudja. De azt se bánnám már, csak a hagyma meglenne!

A homlokára ütött, és hirtelen fölkapta a kosarat.

- Tudom már! Bizonyosan a Dea Bona oltárán rántottam ki a kosárból, mikor a báránycombot kivettem belõle, amit az istennõnek hoztam. Tartós egészséget kértem a magisterem számára. No, szaladok is, lovag. Te se kerülj ám el, ha arra jársz mifelénk. A kövér sabin göböly, el ne felejtsd, ez a macellariánknak a címere. Jaj, megyek, megyek, már itt se vagyok.

Ki is ment az ajtón, de megint visszafordult. A lovag már akkor arcára feküdt az ágyban.

- Már megint alszol? Akár az én szegény kicsi drágám! Ugyan most már te is teheted.

Quintipor nem mozdult.

- El is felejtettem megmondani, miért jöttem. Olyan sokáig kerestem a palotád, hogy közben egészen kiment a fejembõl. Csak azt akartam megmondani, hogy szegény kicsi drágám téged is emlegetett, míg mellette voltam.

Quintipor fölült. Az arca sápadt volt, a homloka, ahogy elnyomta, piros, mint a vér.

- Emlegetett?

- No ne ijedj meg. Nem rossz végrül emlegetett. Csak olyan félrebeszélésbõl. Hogy ha te tudnád, milyen beteg õ, bizonyosan megtartanád az ígéreted, akkor õ meggyógyulna. De, mondom, ez csak olyan félrebeszéd volt. Talán eszedbe se jut már, mit ígértél neki. Vagy igen? Ej, ej, már látom az arcodon, hogy valami kópéságot ígértél neki. Tudod már, mit?

- Tudom - mosolyodott el Quintipor.

Ez a mosoly aztán egész nap le se maradt az arcáról. Mosolyogva szállt a fürdõjébe, mosolyogva öltözködött fel, és mosolyogva rakta körül a jácintokkal a két hermát. És mosolygott akkor is, mikor a két tudóst meglátta az atrium oszlopai közt sétálgatni.

Bion is mosolygott, egy kicsit gúnyosan.

- Barátunk megmenekült - mutatott Lactantiusra. - Istene zászlaja alá úgy özönlenek az önkéntesek, hogy az ilyen veteranust be se sorozza.

Csúfolódott, de azért szeretettel veregette a rhetor vállát, aki nem mutatott sértõdést.

- Úgy van, amint mondod, Bionom. Istené a döntés, hogy kinek az áldozatát kívánja és fogadja el, kiét nem. Abban a jelben, amit õ ad, nem lehet csalódni. Tegnap, amikor veled beszéltem, úgy éreztem, mintha onnan felülrõl nagy fényesség sütne a szemembe. Ahogy a Genesius arcát leírták nekem, s te magad is beszélted, õ is valami ilyen hirtelen fényességet kaphatott. Én is egész éjszaka láttam, most már nem látom.

Quintipor mosolyogva bólintott. Visszaintegettek neki, mert azt hitték, búcsút int. Pedig õ helyeslést bólintott. A hirtelen fényességgel úgy áll a dolog, ahogy a rhetor mondja. Õ is látta azt a fényességet, amely a Genesius arcán visszatükrözõdött, s amelyet a rhetor nem látott többé.

A forumra ment, és Benonit kereste, az istenkereskedõt, azon a helyen, ahol az elõzõ reggel találkozott vele, Tiberius Alexander szobra körül. E zsidó származású férfiút, aki megtagadta Izrael istenét, sõt temploma felgyújtásában is segítségére volt az átkozott emlékû Titus császárnak, már több mint kétszáz éve elnyelte a séol, ahol bizonyosan külön üstben fõzték számára a szurkot. Az emberek közt azonban még e korban is fenntartotta emlékezetét ez a bronzszobor, amelyet barátja, az átkozott császár emeltetett neki mint a praetoriánusok praefectusának és Egyiptom kormányzójának. Bár fején a hadvezérek babérját és kezében a törvénytudók tekercsét viselte, arca fajának vonásait mutatta, s emiatt volt tárgya ez idõkben is a rómaiak gúnyolódásainak és a zsidók gyûlöletének. Se azok, se ezek nem tudták neki meg­bocsátani, hogy ide került, az örök város ércbe öltözött nagyjai közé. Õ pedig egyforma derûs, sõt kissé cinikus mosollyal nézte úgy a római szemekben csillogó lenézést, mint a zsidó szemekben izzó gyûlöletet.

Itt szokta árulni isteneit Benoni, a szobor körül keringve, de vigyázva arra, hogy mindig hátat fordítson neki, nehogy gyulladt szemein keresztül lelkét irtózattal töltse el a kárhozat fiának látása. Most azonban még nem volt a helyén. Szomszédjai, egy tûzkõáruló lidiai görög s egy tisztes megjelenésû, kövér szíriai, akit amaz címkereskedõnek szólított, azt mondták Quintipor­nak, hogy nem is fog kijönni; Sabbathja van, és azt meg szokta szentelni.

- Hogy szenteli meg? - mosolyodott Quintipor.

- Úgy, hogy nem dolgozik semmit - mondta a szíriai -, hanem imádkozik egész nap otthon.

- Szegénynek sokkal rosszabb, mintha dolgozna - elméskedett a görög, s kelet felé fordulva hajlongani és mormogni kezdett.

A szíriai megfeddte, és rossz erkölcsûnek nevezte. Quintipornak megtetszett a komoly ember, és tõle kérdezte meg, nem tudja-e, hol lakik a zsidó. Az este egy kicsit szórakozottan hallgatta, s most már csak arra emlékezett, hogy túl a Tiberisen van valahol a szállása, s a háztulajdonos nevében a lucerna is benne van.

- Nem lucerna, hanem Candelabrum - okosította föl a szíriai. - Candelabrum Severus. Ha kívánod, uram, én elvezetlek hozzá.

Quintipor elfogadta az ajánlatot, annál inkább, mert a szíriai azt mondta, õ nagyon meg tudja rövidíteni az utat. Ebbõl azt is látta, hogy a címkereskedõ valami kalauzféle lehet.

Csakugyan olyan beszédes volt, mint a kalauzok szoktak lenni. A Benoni házigazdájának történetébe kezdett. Severus húsz évvel ezelõtt a római postaigazgató rabszolgája volt, de nem­igen tudták hasznát venni, mert nem szeretett dolgozni, s mivel kancsalnak és vörös­hajúnak született, arra sem volt alkalmas, hogy mûvelt ízlésû emberek gyönyörködjenek benne. Egyszer a postaigazgató elárvereztette tiburi villájának kiselejtezett bútorait, azok közt volt egy nagy vas-candelabrum is, amit senki se akart megvenni. Erre a postaigazgató fülénél fogva elõrángatta Severust, aki akkor is aludt egy rossz kádban, és kikiáltatta a praecóval, hogy aki kikiáltási árban megveszi az ócska candelabrumot, az ráadásul ingyen megkapja ezt a nagy­szerû rabszolgát. Rögtön jelentkezett egy élemedett özvegy, aki megvette a candelabrumot, megkapta Severust, és mivel nagy örömét találta a kancsal szemben és a vörös hajban, öt év múlva, mikor meghalt, végrendeletében visszaadta neki a szabadságát, s ráhagyta a négyeme­letes házát, kertjeit, villáit és földjeit. Severus pedig oltárt emelt a háza udvarán, arra föltette a candelabrumot, amelynek szerencséjét köszönhette s azt imádja egyetlen isten gyanánt, ezért hívják Candelabrum Severusnak.

A Suburrában jártak, a Viminalis tövének egyik piszkos, szûk utcájában. A szíriai megállt, és nagy tisztességtudással megérintette Quintipor karját.

- De ha nem akarsz olyan messzire fáradni, praeclarissime, én itt is szolgálatodra állok.

- Miben? - bámult el Quintipor.

- Amiben kívánod, praeclarissime. Minden igénynek megfelelõ címmel siettethetem boldog­ságodat.

Vaskos kis libellust húzott elõ, de mire szétnyithatta volna, Quintipor szemen köpte. A tisztes külsejû férfi megtörülközött, és megkezdte árui felsorolását.

- Quadratus, kilencéves, Quadrata, tizenkét éves, Tit...

Akár Titust akart mondani, akár Titildát, nem bírta bevégezni, mert Quintipor úgy vágta mellbe, hogy megszédült. Aztán mosolyogva ment tovább, csak sok kérdezõsködéssel, mert erre sohase járt még, s jól elhaladt a nap, mire Róma legrégibb hídján, a Pons Subliciuson, amelyet a szent hagyományok szerint még javítani se volt szabad vaseszközzel, átért a Tiberisen túlra. Ott azonban nem kellett sokat keresgélnie. Mindjárt útbaigazították, mert mindenki ismerte Candelabrum isten házát.

A rozsdás vaslámpás csakugyan ott állt márványemelvényen a piszkos, bûzös és sötét udvar közepén, ágain fonnyadt koszorúkkal. Benoni, kicsit fölmosakodva, és inkább dohos, mint rongyos ruhába öltözve egy mocskos kisgyereket taszigált a kötélhintán, amely a földbe leásott hajórostrumra volt kötve.

- A tied, Benoni? - csodálkozott el Quintipor.

- Nem, uram - szeppent meg a zsidó. - Találtam az utcán, nagyon sírt, behoztam, és most nevet. Ha beesteledik, itt fogja majd keresni az anyja. Tudják, hogy ilyenekkel szoktam játszani, mikor itthon vagyok. Az én öcsém is ekkora volt, mikor utoljára láttam.

- Most hol az öcséd?

- Otthon vár, uram. Eskolban, a szõlõfürtök völgyében. Húsz éve.

- Errõl akarok veled beszélni, Benoni. Nem vezethetnél be a szobádba?

- Nekem nincs szobám, uram. Én itt lakom, ebben az ólban. Ebben pedig két ember nem fér el egyszerre. S te nem is tudnál belépni, mert magas vagy és egyenes.

- Akkor kísérj el - húzódott hátrább Quintipor. Az ólnak nem érezte semmi szagát; mikor megtudta, hogy ember lakik benne, megtántorodott a rothadt szalma bûzétõl.

Benoni kétségbeesve dörzsölgette elõreugró, sovány állát.

- Nem tudom, uram, mi lesz akkor a gyermekkel. Itt keresztények is laknak, s azokról azt mondják, hogy levágják a gyermekeket.

- Bolond vagy, Benoni - mosolygott Quintipor. - Úgy láttam, itt van a szomszédban a vigilek õrháza. Majd én leadom oda a gyereket, és megmondom, hogy csak neked vagy az anyjának adják ki.

- Akkor mehetünk, uram.

- Hát az ajtód? - mutatott Quintipor az ólra. - Az isteneid is ott vannak? A pénzed is?

- A pénzem kamatozik, uram. De az istenek ott vannak a szalma alatt.

- Azok is pénzt érnek. Mért nem zárod be õket?

- Nincs ajtóm, uram. Nem is kell. Az én népemnek Izrael istenén kívül a megvetettség is oltalmazója.

Igaza lehetett, mert a vigilek, akikhez õ lépett be elsõnek utat mutatni, nem a kezökkel lökték ki, hanem a lábukkal. A lovagot azonban katonás tisztelgéssel fogadták, és a gyereknek mindjárt sisakot és kardhüvelyt adtak játszani.

- Benoni - kérdezte Quintipor, mikor megindultak az utcán a Tiberis felé -, mit akarsz te Jeruzsálemben?

- Sírni akarok a falnál, uram, ami a templomból megmaradt.

- Mondtam már neked, hogy zsidó nem léphet be Jeruzsálembe. Törvény van rá.

- Tudom, uram, de az régi törvény. Hadrianus császár hozta, isten törje össze a csontjait.

Összerezzent és körülnézett.

- Bocsáss meg, uram. Ez csak úgy szokásból szaladt ki a számon. Csak azt akartam mondani, hogy mostanában már nem veszik olyan szigorúan a törvényt. Pénzért a zsidót is beeresztik Jeruzsálembe.

- S van már annyi pénzed, amennyiért megveheted az engedélyt?

- Arra talán már elég lenne. Valamennyit le bírok belõle alkudni.

- De útiköltséged nincs, ugye?

- Jó gyalogló vagyok, uram. A magam lábán is hazaérnék egy év alatt. Lehet, hogy ingyen hajót is kapnék. Egy kicsit értek az egyiptomi bûvészethez, s a hajósok szeretnek bûvészt vinni magukkal, aki jó idõt csinál. Legföljebb ha rossz az idõ, akkor beledobják a tengerbe. De aki Jonát kimentette a hullámokból, az engem is megsegítene. Más tart engem vissza, uram.

A beszéd kifárasztotta. Hosszú köhögés és krákogás után tudta folytatni.

- Azért külön kell fizetni, hogy a falnál sírhasson az ember. Tíz perc húsz sestertius. De aztán meghosszabbíthatja a légionarius, aki a falat õrzi. Minden további öt perc tíz sestertius. Ez nagy pénz, uram, mert duplán kell számítani. Az öcsémmel együtt akarok sírni a falnál.

Megint elõvette a köhögés. Quintipor fogta a karját, hogy el ne tántorodjon, s elõször hervadt le szájáról a mosoly.

- Kis Tit, kis Tit, te is így köhögsz?

De már akkor megint mosolygott, mikor megindultak, fölfelé a dombon, amely a Tiberis völgyét elzárta. Megint eszébe jutott kis Tit. „A nap már a hegyre ült.”

- Ide hallgass, Benoni. Vállalnál te egy keresztény útitársat, ha az minden költségedet fedezné?

Benoni megrökönyödött. Gondolkozott, számolt, aztán kedvetlenül felelt.

- Ha különben békét hagyna...

- Békédet hagyja - mosolygott Quintipor. - Halott keresztényt kellene magaddal vinni. Ugyanaz a hajó vinné. Bebalzsamozva, kõszarkofágba, teherárunak. Neked csak addig lenne vele bajod, míg ládában a hajóra teszik, meg azután a megérkezésnél, mikor átadod.

- Hová kellene vinni?

- Nikomédiába. Egy kis kerülõ Jeruzsálem felé, de annak is megkapnád az árát.

- Mikor indulhatnék?

- A jövõ hét elsõ napjaiban. Mikor a kivégzések lesznek. Elmégy a lictorokhoz már holnap, megegyezel velük, vigyázva végezzék ki, ne nagyon torzuljon el, mert be akarod balzsa­moz­tatni. A ruháit is tegyék félre, mert a bebalzsamozóknak majd abba kell felöltöztetni. Azokkal is elintézed a dolgot, a koporsót is megveszed, s a legközelebbi hajóval indultok.

Benoni beesett arcán lázrózsák gyúltak ki. Számolt az ujjain.

- Ab hó kilencedike a templompusztulás napja. Akkorára még úgy is a szent városban lehetünk, ha elõbb elmegyek Eskolba az öcsémért. Csakhogy...

Megint az állát dörzsölte. Quintipor mosolygott.

- Csakhogy mi baj? Mondjad csak bátran.

- Uram, annyi pénze a császárnak sincs, amennyibe ez kerül.

- Mennyit számítasz körülbelül?

Ezt már ujj nélkül számította, mert ez már nem idõszámítás volt, hanem üzlet. Csak száraz ajkai mozogtak. Elõször harminc aureusra becsülte a költséget, aztán ötvenre, végre megálla­podott hatvanban. Quintipor mindenre jóváhagyóan mosolygott, s elõhúzott két erõs bõr­erszényt.

- Mindent beszámítottál?

- Mindent, uram. Még azt is, ami váratlan történhet.

- A magad költségei is benne vannak?

Benoni egy pillanatig habozott.

- Csak az enyimet, ha megengeded. Annyim van nekem, amibe az öcsém engedélye kerül.

- Tedd el ezt a két bõrerszényt. A kettõben száz arany van. Annyi aureusod megmarad, hogy az öcséddel együtt száz esztendeig sírhattok a falnál. Vedd hát el gyorsan, mert nekem sietnem kell. Nem kell megolvasnod, súlyra is megbecsülheted.

Játékosan méregette két tenyerén az erszényeket. Benoni ijedten tette hátra kezeit.

- Én ma nem nyúlhatok pénzhez, uram.

- Miért?

- Nekem ünnepem van.

- Hátha én dugom a ruhádba?

- Törvénnyel nem lehet játszani, uram.

- Arra pedig már nincs idõm, hogy visszakísérjelek.

Már akkor a Tiberis balpartján jártak, a Galba-féle gabonaraktárak elõtt, amelyek a vám­hiva­tallal együtt nézegették magukat az elsötétedõ víz tükrében. Egy nagy márványtáblára, amely arról szólt, hogy Rómába mindent adómentesen lehet bevinni, ami a lakosság életszükség­letéhez tartozik, bronz Mercurius mutatott rá. Talapzata kövei szétnyiladoztak, egy helyen, lelógó fûcsomó alatt ökölnyi rés tátongott.

- Mit gondolsz, Benoni? - kérdezte Quintipor. - Mercurius isten pártfogója ugyan a tolvajok­nak, de azért talán megõrzi holnapig a te pénzedet is.

Benoni körülnézett. A Tiberisen nem járt hajó, a rakodópart is néptelen volt, alább, a kiönté­sekben nyugodtan tollászkodtak a flamingók és pelikánok. Quintipor becsúsztatta az erszényeket, eligazgatta rajtuk a füvet, és búcsút intett az istenkereskedõnek.

- Élj boldogul, barátom!

Benoni utánakapott a kezével.

- Uram, még nem mondtad meg...

- Mit, Benoni?

- Mi a neve annak, akit keresnem kell a lictoroknál, hogy kiváltsam.

Quintipor elgondolkozott és elmosolyodott.

- Gránátvirág a neve.

- És Nikomédiában kinek adjam át a koporsót?

- Megtalálod a címet az egyik erszényben egy papiros-szeletkén.

- Élj boldogul, uram!

Nem sokáig nézhetett a lovag után, mert az mindjárt a vámház sarkán beült egy kétkerekû carrucába. Vágtatva vitte a szekér az Anulinus-palotába, amelynek kapujában várást parancsolt neki.

Az asztalon levelet talált, Bion írását. Habozott, hogy fölbontsa-e, s mikor feltörte, nyugtalan­kodva kezdte olvasni. De aztán már nemcsak mosolygott, hanem nevetett is. Arról értesítette a matematikus, hogy vénkorára hallatlan szerencsében részesítették az istenek. Magát Aphroditét küldték el hozzá Hormizda képében. Igaz, hogy Aphrodité nem õt kereste, hanem egy bizonyos lovagot, de aztán vele is beérte. Sõt, megkérte arra, hogy kísérje el egy háromnapos asturiai kirándulásra, mert meg akarja látogatni a szigeten a fájdalomgyógyító Venus Erycina templomát. Annál kevésbé mondhatott neki ellent, mert õ is régen készült már oda, megnézni azt a villát, amelyben Cicero az istenek természetérõl szóló könyvét írta.

- Emlékszel rá? Ez az a könyv, amit a rhetor egyszer meg akart hamisítani. De öreg barátunk­nak ne szólj róla! Ha megígéred, hogy hallgatsz, én is megígérem, hogy beszélek. Ki fogom beszélni a neheztelést az istennõ fejébõl. Nincs szebb feladat a csillagok alatt egy öreg matematikus számára, fiam, mint fiatal szerelmeseket összebékíteni.

Eltépte a levelet, és az író-ólommal ezt a választ írta Bionnak egy papirus-lapra.

- Én is elutaztam, Bionom. Addig is, míg találkozunk, ezt üzenem neked: Lactantiusnak van igaza.

Csöngetett a domesticusnak, átküldte Bion szobájába a levelet, gyorsan magára vette a zöld ruháját a cseresznyepiros övvel, beledugatott mindent, amit kis Tit érintett valaha, az antiochiai kereszttõl az alküone-madár eldobott tolláig, aztán belevágta magát a carrucába.

- A praeturára!

Lelkendezve lesett ki a szekérbõl, s nagyon megkönnyebbedett, mikor meglátta, hogy a bírósági palota elõtt már nagy sokadalom van. Az azonban megijesztette, hogy pénzt elfelejtett magához venni, s nem tudja mibõl kifizetni a kocsist. Szerencsére megakadt a szeme a magis­teri ezüstkulcson, amit úgyis le kellett volna venni a ruhájáról. Letépte, és markába nyomta a bámuló kocsisnak.

Ügyesen keresztülfúrta magát a tömegen, közben megtudta a csõdület okát. Egy Felix Bulla nevû híres rablóvezér állt a praetor elõtt.

Mire befurakodott a terembe, a praetor már kimondta a halálos ítéletet, és távozásra készülve odaszólt a rettenetesen megbilincselt latornak.

- Látod, mért lettél rabló?

A lator, gladiátor termetû, széparcú férfi, visszafordította fejét a lictorok közül, akik kivonszolták.

- Hát te miért lettél bíró? Azt hiszed, én jobban tehetek róla, mint te, hogy melyikünkbõl mi lett?

A terem hirtelen kiürült, csak két lictor maradt még benn, akik letették bárdos vesszõnyaláb­jukat, és söprûvel fegyverkeztek föl, s a praetor segédje percegtette nádtollát az asztalon.

Quintipor elõrelépett.

- Mit akarsz? - nézett fel mogorván az írnok.

- Én keresztény vagyok - mosolygott Quintipor.

Az írnok megcsóválta a fejét.

- Letelt a hivatalos idõ. Gyere holnap.

- De én már ma is keresztény vagyok.

- Oly sürgõs neked? Ilyen fiatal létedre. Van még idõd meghalni.

- Akkor elmegyek a praetor után, és feljelentelek neki, hogy nem tiszteled a törvényt. - Ezt is mosolyogva a mondta, de nagyon határozottan.

Az írnok vállat vont, és elõkeresett egy nagyobb viaszos táblát.

- Te már a huszonharmadik vagy reggel óta. Mi a neved?

- Gránátvirág.

Az írnok elnevette magát.

- Szép nevet adtak neked.

- Szépet - nevetett a Quintipor szeme.

- Hány éves vagy?

- Huszadikban vagyok.

A toll vastagon fogott. Valami szõr akadhatott bele. Az írnok piszkálgatta egy darabig, aztán eldobta, elõvette a tollvágó penecilust, új nádat faragott vele, kipróbálta a körmén, megfelelõnek találta.

- Hová való vagy?

Quintipornak megrebbent a pillája.

- A... a Boldogok Szigetére.

A nádtoll még egy kicsit percegett. A scriba beírta, hogy fölülnevezett istentelen meg van zavarodva elméjében. Aztán intett a lictoroknak.

- A többihez!

A lictorok letették a söprût, felvették a fasceseket, és közrefogták Gránátvirágot.