XXXIX.

A nobilissima halála sokkal mélyebben megrendítette az udvari köröket, mint ahogy várni lehetett volna. Az uralkodóháznak Nikomédiában még nem volt halottja, a szent palota építésekor nem gondoltak mausoleumra, s a mulasztást most kellett pótolni, az alatt az egy hét alatt, amely a temetésig rendelkezésre állott. Gondoskodni kellett az udvari gyász elrende­léséről s a szertartások rendjéről is, de senki sem tudta, ki fog intézkedni, s ez okozta az udvari méltóságok megrendülését. A császárné, aki győzte lelkierővel egészen a halott szemének lefogásáig, másnap ágynak esett, s állapotát az orvos olyan nyugtalanítónak találta, hogy éjjel-nappal vele volt, és nem engedett be hozzá senkit. Galerius távol volt, a bithyniai helyőrségeket akarta sorra látogatni, s bár többfelé futárokat küldtek utána, bizonytalan volt, mikor találnak rá. A császár rossz hangulata, amely hetek óta tartott, most apátiába ment át. Az orvos jelentését a császárné megbetegedéséről fejbólintással vette tudomásul, s mikor intézkedését kérték a nobilissima temetéséről, csak annyit mondott, hogy az az udvarmesterre tartozik. Azt azonban nem mondta meg, melyikre, s mivel kérdést nem mertek hozzá intézni, s nem is lehetett, hiszen felségsértés és szentségtörés lett volna homályt találni a legmagasabb kijelentésben, a szent palota hadszíntérré változott, amelyen a legelkeseredettebb harc indult meg. Titanillának mint Maxentius feleségének, magának is volt udvarmestere, Galeriust is elkísérte az övé, s ezek mind a ketten maguknak követelték az intézkedés kizárólagos jogát, egyik a férj, másik az apa képviseletében. Viszont a császári udvarmesteri hivatal feje hallani se akart arról, hogy a császári palota területén bárki is bitorolni merje az ő hatáskörét.

A szegény kis halott, miután a pollinctorok bebalzsamozták, már negyedik napja feküdt az atriumban a lectus funebrisen, skarlátjával letakarva, de füstölõ serpenyõt nem állítottak oda ravatalához, se a vestibulumba nem raktak vörösfenyõ- és cipruságakat. Illõ ugyan a tradíciók tiszteletben tartása, és veszélyes az alvilági istenek megsértése, de mindennél nagyobb érdek a tekintély megóvása. Az udvar pártokra oszlott, mind a három udvarmester lemondással fenyegetõzött, a másik kettõt tevén felelõssé a következményekért. Szerencsére a könyörülõ Aesculapius isten megmentette a birodalmat ettõl a megpróbáltatástól. A császárné összeszedte magát annyira, hogy ha a temetésen nem jelenhetett is meg, legalább fõudvarmesternõit meg­bízta az intézkedésekkel. Ez nagyon szerencsés gondolat volt, mert a közös sértõdöttség és harag összebékítette a három udvarmestert. Megegyeztek abban, hogy mindentõl távol tartják magukat, s így a temetés olyan egyszerû lehetett, amilyennek a császárné kívánta. Ideiglenes sírt készíttetett a ciprusok alatt, amelyek mögött utoljára látta Titanilla a napot lemenni, s megtiltotta, hogy megrendezzék a szokásos halotti menetet, ami titokban megütközést is keltett. Mert a nagy temetés, amelyre kikiáltók szokták meghívni a közönséget, a család fényének s tekintélyének kimutatására szolgáló alkalom volt, és a tubicinák zenéjével, a betanult naeniákat jajgató praeficák kórusával s a szomorúság enyhítésére szánt mímusok szerepeltetésével inkább triumfusra emlékeztetett. Az orvos közbenjárására azt is elrendelte a császárné, hogy a papirusokat és viasztáblákat, amelyeket a nobilissima ágyában találtak, tegyék bele a koporsójába. Maga nem nézte meg az írásokat, mert az orvostól azt hallotta, hogy azok gyerekes bohóságok, de sejtette, hogy attól a Gránátvirág nevû rabszolgától származhatnak, akinek a nevével szegény kis Tit kilehelte lelkét. Annyira megindítónak és mindent megtisztítónak találta a nobilissima halálát, hogy úgy érezte, elnézheti neki ezt a kis léhaságot. Azt azonban nem engedte meg, hogy amphorákat, csészéket, díszkorsót és asszonyi piperetárgyakat is tegyenek a koporsóba. Szemében a keresztecske valahogy kereszténnyé tette Galerius lányát, sõt betegágyában önmagát is azon kapta, hogy a keresztények elhagyott istenéhez imádkozik lelke üdvösségéért.

Kis Tit így körülbelül olyanformán került a föld alá, ahogy maga kívánta egyszer. Csillag módjára, amelyrõl lehullása után senki se beszél. Azonban a temetés után való nap megérkezett Galerius, akit sikerült valamelyik határszéli légiónál megtalálni. Õrjöngõ fájdalom fogta el, amely félelmessé tette mindenkire nézve, akivel visszafelé való rohantában találkozott. De mire hazaért, fájdalma lecsillapult, úgyhogy tudott gondolni az uralkodói méltóságra is, amelynek még a gyászban is meg kell nyilatkozni. Ha már a temetés egyszerû volt - amiért magában a neki mindig gyanús Dominának keresztény babonáira vetett - legalább a temetés kilencedén fényes novendiáliákkal akarta megtisztelni a halott szellemét. Úgy tervezte, hogy a papsággal nagy áldozatokat mutattat be a síron s a halotti torra az egész udvart, sõt Nikomédia polgárságát is megvendégeli.

A császárné, akinek elmondta ezeket a terveket, mikor köszönõ látogatást tett nála, nem tett kifogást semmi ellen. Az apának joga van gyermekét úgy gyászolni meg, ahogy akarja.

- De a joviusokat is szeretném részeltetni a silicerniumban - tervezte tovább a caesar. - A nagy gyakorlótéren, Jupiter szobrával szemben osztanék ki köztük húst, kenyeret és bort, ha gondolod, Domina, hogy a Dominus megengedi.

Aggódva várta a választ, mert hiszen az egész kilencedünnepet azért rendezte volna, hogy alkalma legyen gyanú nélkül a testõrök közé keveredni. A hatezerötszáz válogatott katona magatartásán, akik a császár közvetlen parancsnoksága alá tartoznak, nagyon sok fordult meg.

A császárné azt felelte, úgy hiszi, hogy a császár helyett is megadhatja az engedelmet, aki elé mostanában nem lehet bejutni még neki magának se. Õt se fogadta reggel, amikor személyesen akarta neki bejelenteni föllábodását.

- Beteg a császár? - kérdezte Galerius lesekvõ tekintettel.

- Múló baj - felelte a császárné, és másra terelte a beszédet

A császár baja az volt, hogy hatodik hete nem kapott semmi hírt a fiáról. Bionnak kötelessége volt minden héten jelentést tenni, de a matematikus elhallgatott. Utolsó Levele az volt, amelyben azt az örömhírt közölte, hogy Venus egymás felé fordította Quintipor és Hormizda szívét, s hogy az enyhítõ rendelet beváltotta a hozzáfûzött reményeket. A császárt ez a levél annyira boldoggá tette, hogy elélt belõle még a következõ héten is, amikor a jelentés elmaradt. Még a második héten is engedte magát meggyõzetni a Dominával, hogy talán valahol vihar késleltette a hírhozó hajót. Azonban sok hajó érkezett Rómából - minden útbaesõ kikötõben császári gyorsfutárok álltak készenlétben, hogy egyik a másiknak adván át a sürgõs postát, rövidítve a hír útját -, és senki se tudott arról, hogy hátráltató vihar dühöngött volna valahol. Eltelt a harmadik hét is, a császár mindennap sürgetõ parancsot küldött Rómába, külön Quintipor­nak és külön a matematikusnak, akit a bányákba való küldéssel, a legmélyebb börtön­nel és gályarabsággal fenyegetett meg. Tagestõl naponta kétszer is kérte a jeleket, s az augur a legkedvezõbb ómenekkel szolgált. De ez, ha csillapította is a császárt, megnyugtatni éppúgy nem tudta, mint a császárnénak az a feltevése, hogy a fia talán útban van a matematikussal Rómából Nikomédia felé. A császár elismerte, hogy ez a föltevés annyiban ésszerû, amennyi­ben megmagyarázná a hallgatást, de miért indultak útnak elõzetes engedélykérés nélkül? A negyedik héten, Galerius megérkezésekor a császár nyugtalansága elérte az õrület határát. Csak a hosszú élet iskolájában szerzett önfegyelmezés óvta meg attól, hogy le ne szaladjon az utcára az emberek közé, s bele ne gázoljon a Propontisba, a tengerben eléje szaladván a várt hajónak. Érezte, hogy ha mindent kockára nem akar tenni, így, a halántékában dobogó tébollyal nem mutathatja magát alattvalói elõtt, s erre következett a teljes elzárkózás. Még a borbélyát sem engedte magához, csak azt az öreg eunuchot tartotta kézügyében, aki az ágyát meg szokta vetni. Ezzel üzente ki a praepositus cubiculariusnak, hogy semmi állami üggyel ne háborgassák, ez hozta be neki az ételt, amelyhez nem kellett neki angustator, mert hozzá se nyúlt, s ezzel hordatta be magának a római postát. Egész napja azzal telt, hogy kereste a levelek kazlában Bion vagy Quintipor írását, s mikor azt nem találta, elõszedte és átolvasta valamennyit, hogy ha tõlük nincs hír, róluk nem talál-e valami jelentést. A napok teltek és múltak, a napok, amelyek évszázadokat és percek, amelyek napokat jelentenek, s a tébolyító türelmetlenség láváját kezdte elborítani a csüggedt apátia hamuja.

Ezen a reggelen, éppen a novendialia napján, amikor az egész Nikomédia ünneplõbe öltözött Galerius lakomájára, találta a római postában az elsõ hírt, amely újra felfortyogtatta nyugtalan­sága láváját. A római praefectus jelentése volt a Genesius-féle botrányról, amely az isten­telenség ragályát még dühöngõbbé tette, mint azelõtt volt.

- Április kalendájának estéjétõl máig, tehát nem egészen négy nap alatt - írta a praefectus - kétszáznegyvenheten adták fel magukat a törvény nevében mint keresztények. Fájdalom; ezek az õrjöngõk nem mind az alj-népbõl kerültek ki. Sõt a plebs határozottan megfogyatkozott, annak a lelkiismeretességnek a következtében, amellyel a hatóságok, a haza szeretetétõl serkentve, végrehajtották az üdvös és hasznos fenyítõ rendszereket. Azok közt az istentelenek közt, akiket a törvény most mintegy engesztelõ áldozat gyanánt mutatott be a megsértett isteneknek, nagy számmal vannak az elõkelõbb és vagyonosabb társadalmi osztályokba tartozók.

Végül a praefectus engedélyt kért arra, hogy a birodalom legmagasabb hatóságának javaslatot terjeszthessen elõ a büntetések szigorításáról. Szerinte igen nagy hiba volt az, hogy eddig a régi törvényeknek megfelelõen, a kivégzettek holttesteit akár hozzátartozók, akár idegenek kivált­hatták. Ez a törvénytisztelet különösen elõsegítette azt, hogy a tetemekkel ûzött babonaság révén az istentelenség nemcsak a keresztényeket erõsítette meg makacsságukban, hanem új híveket szerzett nekik az istenek követõi között is. A praefectus azt vélte, sokakat visszariasz­tana az, ha a kivégzettek tetemeit vashorgokra erõsítve meghempergetnék Róma legpiszkosabb utcáinak szennyében, és aztán az esquilinusi dögtemetõbe dobnák a vadmadarak és gazdátlan ebek prédájának.

A praefectus, mint irodalmilag is képzett tisztviselõ, a néhai Vitellius császár egyetlen fennmaradt szentenciájának ügyes alkalmi módosításával fejezte be elõterjesztését.

- Az isteneknek kellemesebb rothadó ellenségeik bûze, mint a legfûszeresebb áldozatok illatos füstje.

- Az istenek, az istenek... - mormolta maga elé a császár, és eddig soha nem érzett szoron­gás­sal lépett ablakához, ahonnan látni lehetett a Propontis zöld tükrét s a katonai gyakorlóteret, amelyen már nyüzsögtek az ünnepi díszbe öltözött joviusok. Sokkal nagyobb volt a maga belsõ háborgása, semhogy hallotta volna az elõszobájában támadt tülekedés lármáját. Csak akkor fordult meg, mikor nagy zajjal kicsapódott az ajtó, és berohant a szobába a matematikus.

- Uram - esett térdre a császár elõtt -, uram...

Tovább nem tudta mondani, s a császár percekig nem tudott hozzá kérdést intézni. A nyíratlan, borotválatlan, gyûrött bíború öregember és az ólomszürke arcú, elkócosodott, lötyögõs ruhájú ember nem pillantó szemmel nézték egymást.

Végre a császár elnyöszörögte magát.

- Hova tetted?

- Nem tudom, uram.

A császár is térdre zuhant, Bionnal szembe, és átfogta a vállát.

- Add vissza a fiamat, kérlek, Bion. Az anyád halálos ágyára kényszerítelek, ahol elõször láttad.

De csak könyörgés volt a hangjában, nem kényszerítés. A matematikus feleletében csupa kétségbe­esés. Elmondott mindent, utolsó együttlétüket Pompejus színházában, jó szándékú kirándulását a királylánnyal, és megmutatta Quintipor érthetetlen búcsúsorait. Tûvé tette érte egész Rómát, a vigilek felkutatták az egész környékét, sehol semmi nyoma.

- Földúlatom érte az egész birodalmat! - ugrott föl a császár.

Bion térden maradt, és elkékült szájjal vallott:

- Nekem rettenetes gyanúm van, uram.

Elmondta, hogy a Cygnus nevû hajón, amely Rómától idáig hozta, együtt utazott vele egy zsidó nemzetbeli öreg, afféle rõzsére való szegényember, akit irgalomból vesznek föl a hajósok, hogy legyen kin kedvüket tölteni az úton. Ez a zsidó ismerõsnek tetszett neki, de nem tudta, honnan, s bár bûvészkedéseit többször is nézte a hajón, se az ember, se az õ hangulata nem olyan volt, hogy beszédbe kívánt volna eredni vele. Itt azonban, Nikomédia kikötõjében, a zsidó partra szállt egy nagy hosszú ládával. Megkérdezte tõle, mi van a ládában, s azt a feleletet kapta, hogy koporsó. Hát a koporsóban? Halott. Miféle halott? Nem tudja, Gránátvirágnak hívják.

- Gránátvirág? - sikoltott föl a császárné. Az eunuch szaladt hozzá a panasszal, hogy Bion betört a császárhoz. Észrevétlenül lépte át a küszöböt, éppen mikor a matematikus a kopor­sóról kezdett beszélni. - Titanilla ismerte Gránátvirágot.

- Igen, a zsidó is a nabilissimához akarta vinni a ládát - fordult Bion a császárnéhoz -, de én ide hozattam.

- Hol van? - egyszerre kérdezték mind a ketten.

- A vestibulumban.

Egyszerre szaladtak volna mind a ketten, de a matematikus, aki már kezdte nyugodtságát visszanyerni, eléjük állt. Nem a császárt és a császárnét látta már maga elõtt, hanem két reszketõ, tehetetlen öregembert. Engedelmet kért tõlük, hogy ide hozathassa be a ládát.

Csak pár percig maradtak kettesben. Csak addig, míg két remegõ öreg kéz megtalálta egymást, s két halálosan sápadt, öreg emberfej összeborult. S a világ ura kimondta azt a szót, amit ember még nem hallott tõle.

- Prisca, én úgy félek.

Az öregasszony azt felelte az öregembernek, amit egyszer, nem is olyan régen, egy fiatal lány meg egy fiatal fiú mondottak egymásnak a nyár aranyfényében, virágos mezõ közepén.

- Mitõl félnénk, Diocles, míg egymás kezét fogjuk.

Hat lihegõ rabszolga eléjük tette a hosszú fenyõládát.

- Vésõket, feszítõvasakat hozzatok! - kergette ki õket Bion. - Te pedig beszélj!

Ezt Benoninak mondta, akit térdre nyomott a császár elõtt. De se a császár, se a császárné se hallott, se látott semmit. Egyik egyik végéhez térdelt a ládának, másik a másikhoz, és elkezdték körömmel feszegetni a széleit. Bion nem gondolt rá, hogy vakmerõséget követ el, amikor megérinti mindkettõjük vállát.

- Ez az az ember! Beszélj, ember!

Benoni, akivel a rémület és csodálkozás labdázott, mióta elhagyta a hajót, s aki többször érzett szédülést, amióta szárazon volt, mint a tengeren, körülforgatta két válla közé behúzott fejét. Kinek parancsolhatott ez az átkozott öreg filiszteus? Nem is gondolt arra, hogy õt is szólíthatja valaki embernek a római birodalomban. Õ csak arra szokott érteni, hogy „hé, zsidó!”

A matematikus meglökte térdével a hátát.

- Nem hallottad, mit mondtam? Õistenségeik, a császár és a császárné várják a szavadat.

Benoni kiemelte vállai közül sovány nyakát, mint a meglepett gém. Nemcsak hogy nem ijedt meg, hanem nevethetnékje volt. Ezek istenségek? Egy császár meg egy császárné? Egészen másformáknak képzelte õ azokat, akiknek istennel szokta összetöretni a csontjait.

Nyugodtan elmondta, amit tudott. A fiatal uraságot, aki a ládában fekszik - Bion már akkor nyitogatta a deszkákat a császárnak az asztalon heverõ aranynyelû tõrével - õ már régen ismeri. Elõször Antiochiában találkozott vele, azután Alexandriában. Egy lány is volt vele, ugyan asszony is lehetett, mert nagyon belecsimpaszkodott: kije volt, mije volt, nem tudja, de majd­nem olyan szép volt, mint Batseba. Rómában már nem látta a szép dominát. A fiatalúr egyedül kereste fel, itt meg ott, ekkor meg ekkor, ilyen meg ilyen megbízással. Gránátvirágnak mondta az illetõt, akit neki ki kell váltani a lictor uraktól. Ha tudta volna, hogy a fiatal uraság maga a Gránátvirág, isten úgy segítse meg, inkább sohase látta volna Jeruzsálemet, mint hogy szót fogadott volna.

- De ezt csak akkor tudtam meg - buggyant ki szemébõl a könny -, mikor már ki kellett váltanom azok közül, akikkel együtt vérében hevert a szalmán a börtön udvarán. Úgy, mint egy gránátvirág.

Már rég elhallgatott, mikor a császár meg a császárné még mindig úgy hallotta, mintha beszélne. Moccanás nélkül álltak ott, szemben a térdelõ istenkereskedõvel, mint szürke kõbõl faragott szobrok. Nem tudtak Bionról és a ládáról, nem hallották a feszegetett deszkák recsegését, sõt a matematikus szavát is csak harmadszorra hallották meg, igaz, hogy akkor is nagyon halkan beszélt.

- Itt van Gránátvirág.

Ott volt, a láda fenekéhez és oldalaihoz odaerõsített szarkofágban, vastag nemeztakarók alatt, amelyek alól Bion csak térdig szabadította ki. A cseresznyepiros övû, zöld ruha volt rajta, a vér belealudt nagy bíborfoltjaival, szíve fölött a kis cserekereszttel, fehér nyakán a bárdvágás bíborszalagjával és üveges fényû arcán azzal a mosolygással, amelyet még az olcsó balzsa­mozók gyors munkája se torzíthatott le róla.

A császárné, egy jajszó, egy sóhaj nélkül belehanyatlott a ládába. Bion utánakapott, de ugyanakkor keményen megzörgették az ajtót, nyilván nem elõször már.

A matematikus odaugrott. Egy rabszolga várakozott ott vésõkkel és szekercékkel. Császári palotában nem könnyû ilyen közönséges szerszámokat találni.

- Várj a vestibulumban, és senkit ne eressz be, ha nem akarsz keresztre kerülni! - mondta neki Bion, és ledobta a szerszámokat, hogy becsukja az ajtót. De hirtelen olyan kacagást hallott, hogy megfagyott tõle ereiben a vér. Annyira meg rémült, hogy ijedtében nem az ajtót csukta be, hanem az egyik szekercét kapta föl, s azzal rohant magatudatlanul a császár felé.

Mert a császár kacagott, annak a Prométheusznak a kacagásával, akinek Jupiter keselyûi tépték a máját.

- Add ide azt a szekercét! - kiáltott Bionra, anélkül hogy a kacagást abbahagyná.

Bion szó nélkül engedelmeskedett, és fejét lehajtva megadással várta az ütést. De a szekerce az olümposzi Jupiter márványszobrán csendült, amely a tengerre nézõ két ablak közt mosolygott a halhatatlanok derûjével. Egyszer, kétszer, háromszor pendült az ércpenge a márványon, aztán a mozaikpadlón koppant.

- Gyönge vagyok, Bion - motyogta a császár -, fektess le.

Odaszédült a szobor talapzatához. Bion nem tudta, kin segítsen elõbb.

- Gyere csak! - kiáltott a zsidóra.

De az már akkor a vestibulumban alkudozott a rabszolgával, hogy mennyiért ereszti ki. Észrevette, hogy Bion nyitva felejtette az ajtót, és nem akart közeli tanúja lenni annak, hogyan taglózzák le egymást a rómaiak. Elgondolni szép az ilyent, elalvás elõtt, az ólban, a rothadt szalmán, de látni nem az ilyen szegény, köhögõs, öreg zsidónak való. Volt õneki így is része annyi irtózatban, hogy tán még Eskolban sem heveri ki, a szõlõfürtök völgyében. Csak majd ott, a templom falánál, ahol a könnyek mindent kimosnak a szívbõl, csak Jehovát hagyják benne.

A szolga, aki arra kapott parancsot, hogy be ne engedjen senkit, csak kötekedett Benonival, de nem állta útját. Nagyot lélegzett, most már csak azon az egy-két vágáson és lándzsanyél­döfésen szeretett volna túl lenni, amit a kapuõrségtõl várt. De a kaput nem õrizte senki. Nyilván az ostiarusok is, a hastatusok is a gyakorlótérre szaladtak, ahol a zajhoz szokott füle csak nehezen értett meg belõle annyit, hogy a császárt éltetik, s egy kicsit elmosolyodott, mikor arra az öreg túrószacskóra gondolt, akit a tömpe orrú filiszteus császárnak állított. Hogy annak kedvéért ennyi népek ordítoznak!

Csakhogy az acclamatiók nem Diocletianusnak szóltak, hanem Galeriusnak, s egyre hango­sabbak lettek. Déltájban Galerius Tagestõl és a miniszterektõl kísérve fölment a palotába. Négyszemközt kívánt beszélni a császárral, akit Bion a hálószoba heverõjén fektetett le, míg a Dominát a gynaeceumba támogatta be.

A caesar és a császár párbeszéde nagyon rövid volt. Galerius azt jelentette, hogy a katonák és a nép több erélyt követelnek a kormányzásban, s õt akarják rákényszeríteni a bíbor fölvételére. Bármilyen kellemetlen is ez neki, úgy érzi, nem tarthatja titokban az elõtt, akiben õ nemcsak urát, hanem apját is tiszteli. Alázattal kér utasítást, hogyan csöndesítse le a tömeget.

- Majd én lecsöndesítem - mondta a császár olyan halkan, mintha magában beszélne, és olyan bágyadtan, mint akinek a szó is nehezére esik.

Galerius habozott. Mit akarhat a császár?

- Dominus, figyelmeztetlek, hogy a tömeget veszélyes várakoztatni.

- Nem várakoztatom - nézett föl a császár. - Gondoskodj a ruhámról. Csak a díszpalást kell és a diadém.

Galerius sohase látta még a császár szemeit ilyen fényteleneknek és zavarosaknak. Most nem sugárzott belõle az az erõ, amely elõtt még neki is le kellett hunyni a szemét.

Õ maga szaladt elõkeríteni a császári díszeket. Közben szót értett Tagesszel. Valahogy úgy érzi, mondta neki, hogy a császár nem fog ellenkezni. De ha csalódna, akkor - semmitõl sem szabad visszariadni.

Szinte ölében vitte ki a császárt a szent tölgyek alá, ahol a bíborral bevont szónoki emelvény állott. A tömeg tombolt és tapsolt, amikor ölelkezni látta a két uralkodót. Azt nem vették észre, hogy a császár haja ziláltan hull a diadémra, s hogy a díszköntös alól nem gyöngyös saruk, hanem nyûtt házicipõk látszanak ki. Az acclamatiók még erõsebbek lettek, amikor az óriás mint egy gyermeket tette föl a császárt az emelvényre. Amikor azonban a bíboros öregember fölemelte két karját, olyan csönd lett az óriás mezõn, mint mikor az áldozó pap az oltárnál kiejti a „favete linguist”.

Nagy csalódást okozott azonban, hogy a császár szavait csak azok érthették meg, akik az elsõ sorokban állottak.

- Öreg ember áll elõttetek, aki roskadozik az élet hivatalának terhe alatt, amelyet eddig se magáért viselt...

Mindenfelõl zúgás és morgás hallatszott. Az elsõ sorokban állók, többnyire udvari és katonai méltóságok, hátrafordultak és csitítva pisszegtek. Mások, alacsonyabb rendû emberek, azért fordultak meg, hogy tovább adják a császár szavait a mögöttük állóknak. Messzirõl, a tér közepe tájáról danolás és kurjongatás hallatszott. Akiknek ilyen jó kedvük volt, azok Galerius­nak és embereiknek jóvoltából már kora reggel elkezdték a Titanilláért való gyászt. Azt se igen értették meg, amikor a császár így folytatta beszédét:

- Nekem már nem kell semmi abból, amit az istenek adtak. Vegyenek vissza mindent, amit tõlük kaptam...

Hanem azt mindenki megértette, mikor letépte homlokáról a gyöngyös diadémot, és bágyadt mozdulattal eldobta magától.

- Vegyétek vissza ezt!

Az egész tömegnek egyszerre állt el a lélegzete. Galerius elkapta a diadémot.

- Meg ezt! - A díszköpeny utánaröpült a diadémnak.

Galerius azt is röptében fogta el, s mindjárt a vállára is terítette. A diadémot Tages igazítatta el a Titán érchomlokán. Egy ugrással fönt termett az emelvényen, és anélkül hogy törõdött volna vele, akarja-e még Diocletianus a beszédet folytatni, szavai máris beharsogták a teret. Igaz, hogy az elsõ szavakat a kis öregember elé térdeltette, aki kuszált, szürke hajával, gyûrött ruhájában, nyûtt cipõjében ott állt mellette.

- Amikor az istenek kegyelme az õ ágyékukból sarjadott Diocletianust, mindnyájunk kegyes atyját...

Olyan tûzzel, a könnyû diadalnak olyan extatikus mámorában beszélt, hogy minden szem rászegezõdött. Senki se vetett rá ügyet, hogy az istenek kegyelte Diocletianus lassan lebotor­kált a szószékrõl, és a tölgyek alatt visszaindult a palota felé.

Bion azonban várta a fák között. Megfogta a karját, és azt kérdezte tõle:

- Salonába megyünk, uram?

- Oda, Bion - mondta fáradtan.

- Nevedben már parancsot küldtem hajód vezetõjének. Ruháidat is odahordattam. Kocsisod már szerszámozta az öszvéreket, mikor eléd indultam.

A könnyû kis kocsi már várta is a császárt a palota elõtt, hogy a kikötõbe vigye.

- Fölkísérjelek, uram? - kérdezte Bion a kapuban.

- Igen, Bion. Le kell hoznunk õket. Segíts nekem.

Elõször a dolgozószobába mentek. Az ajtóban a császár eltakarta az arcát.

- Te menj elõre, Bion.

A matematikus benyitott, de rögtön visszafordult.

- Már nincs itt, uram.

- Magához vitette? Azt hiszed? - támaszkodott a falhoz a császár.

Bion igent intett, s átvezette urát a gynaeceumba. Nem találkoztak senkivel. De lépteik kopogására a hálószoba ajtajában megjelent a császárné. Fekete lepelben, fekete fejkendõben, aminõt Titanilla halála óta az udvarhoz tartozó nõk viseltek. A császárné most öltötte elõször magára a gyászt.

- Prisca! - nyújtotta a császár mind a két kezét -, ide hozattad?

- Ide - felelte a császárné fáradt hangon és száraz szemmel.

- Elvisszük?

- Hová?

- Salonába.

Két kezét még mindig elõrenyújtva tartotta. A császárné nem nyúlt utánuk. Inkább beljebb húzódott.

- Én nem megyek Salonába.

- Te... nem jössz? - hebegte a császár, s két keze szélütötten lehanyatlott.

- Nem. Én itt maradok a fiammal, akit te megöltél az isteneiddel.

- Én? Én? - suttogta.

- Te. A keresztényüldözõ. Az Antikrisztus.

Azzal behúzódott a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Bion a karjába roskadt császárt végigvitte a folyosón, amely a császár és a császárné lakását összekötötte, s ott egy kicsit megállt pihenni. Megrázta a fejét. A császárné ugyanazt mondta ki, amit õ is gondolt, de azért úgy érezte, meg tudná fojtani. De ez csak átvillanó érzés volt, s máris szégyellte magát érte. A maga halott édesanyjára gondolt, az is ölni tudott volna a fiáért. S különben is hallotta már a császárné zokogását, amelyben talán nemcsak az anya gyásza búgott, hanem a feleségé is.

Nem bírta hallgatni, újra megindult a császárral, és beletámogatta a kocsiba. A kocsist azonban nem látta sehol. Nyilván elment az új császárt éltetni. Nem sokáig gondolkozott, fölugrott a kocsis helyébe, és megrántotta a gyeplõt. Az öszvérek megérezték, hogy idegen kéz akar hatalmaskodni rajtuk, s megpróbáltak hûséget tanúsítani. De harmadik rántásra csak meg­indultak. Egy órával késõbb három lovas vágtatott ki a városból, de nem a kikötõ felé, hanem a Byzantiumnak vivõ szárazföldi úton. Constantinus princeps volt és két centurio-barátja. Fontos híreket akart közölni Diocletianussal Galerius és Maximianus összeesküvésérõl. De alig értek be a városba, már hallották az új imperator éltetését. A mámoros csoportokból valaki fölismerte a princepset, és azt kiáltotta, hogy „halál a keresztényekre!” Erre fordultak vissza, lóhalálában menekülve.

Mivel jövet is vágtatva tették meg az utat, agyonhajszolt lovaik hamarosan kidõltek. A princeps a legközelebbi postaállomásnál a futárok számára fönntartott kincstári lovak átengedését kérte a magister vehiculorumtól. A tisztviselõ, aki még nem értesült a világ megfordulásáról, készséggel kiszolgálta a császári ház tagját. A következõ postaállomáson újra lovat váltottak. De míg az új lovakat elõvezették, addig Constantinus kísérõi elvagdosták az addig használt lovak inát. Tisztában voltak vele, hogy üldözni fogják, s talán azóta már üldözik is a princepset, s ezzel a régi módszerrel lassították az üldözést.

Az éjszakát már Byzantiumban töltötték, egy hivatalos mansióban. Holtra fáradtan, az izgalomtól is elcsigázva, a princeps hamar álomba merült, s különös álmot látott. Tükhé jött elébe, a sors vak istennõje, két apró szárnnyal, kezében sceptrummal.

- Ezen a helyen leszel a világ ura - mondta csengõ hangon.

Õ elébe ment az istennõnek, s panasszal borult le eléje.

- Most ígéred ezt nekem, mikor Galeriust segítették diadalra? Istennõ, te nemcsak vak vagy, hanem süket is.

- Emeld föl a fejed, kishitû! - parancsolta neki Tükhé.

Õ erre felemelte fejét, és látta, hogy nem Tükhé az, aki neki ígérte a világuralmat. Szárnyai nagyok voltak, vállaitól a földig érõk, fején csillagkoszorút viselt, és kezében olyan sceptrumot tartott, amely aranykeresztben végzõdött.