VI.
SALONA VAGY A VIGASZTALÁS KÖNYVE

XL.

Lactantiusnak, a rhetornak üdvözletét küldi Bion, a matematikus

- Lactantiusom, ne vedd ítéletbe öreg barátodat, aki még mindig azon a címen szólít téged, amely ma már talán kedvesebb neki, mint teneked magadnak. Sőt, ismervén a halandók természetét, azt is megérteném, ha oly kelletlenül és szégyenkezve tekintenél rá, mint ahogy fiatal peregrinus korunkban az árokparton elhajított, nyiszlett bocskorunkat néztük, amikor lábunkon Fortuna kegyelméből már új saru csikorgott. De te is érts meg engem, rhetorom. Látod, én is matematikusnak nevezem magam még most is, noha már rég nem méricskélem a közömbös csillagok csalárd útját, és nem számolgatok mást, mint hogy mennyi van még markomban a napok szürke kavicsaiból, mert a rózsaszínűek és pirosak, a kékek és zöldek, sőt most már a feketék is mind kihullottak ujjaim közül. Mondom, öreg ember vagyok már én, régi dalok fogatlan dúdolója, s azokat is felejtem már, nemhogy újakat tudnék tanulni.

Nem is sejtem, Lactantiusom, mi cím illet téged, mint az isteni Constantinus császár s az isteni Fausta császárné isteni gyermekének, Crispusnak tanítóját és nevelőjét. Sohase voltam különösebben járatos a nagyérdemű Nonnus halhatatlan tudományában, s az bizonyára nem lényegtelen fejezetekkel bővült azóta.

Az öregség fecsegõvé teszi az embert, barátom - ezt meg lepetve tapasztalom most magamon, aki hétszámra eljárkálgatok itt, a salonai palota napos oszlopcsarnokaiban és elvadult fái között, anélkül hogy szót váltanék az árnyakkal, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat meg­osztom. Megpróbálok erõt venni magamon, és követni a te példádat, aki olyan férfias rövidséggel és szabatossággal adtad föl nekem kérdéseidet.

Az elsõ kérdésed az, belátom-e már, hogy az istenek nem voltak halhatatlanok. Nekem úgy rémlik, Lactantiusom, mintha én soha nem is állítottam volna ennek az ellenkezõjét. Nekem az istenek már azóta gyanúsak voltak, amióta fiatal koromban megmásztam egyszer az Olümposzt, és mögéje néztem annak a fényes ködnek, amely szüntelen körülveszi a szent csúcsot, ha alulról tekint föl rá az ember. Én följebb merészkedtem még annál a határnál is, ameddig csak a legoktalanabb kecskék kapaszkodnak föl a tápláló lombokért és rügyekért, én, noha horzsolások, karcolások, sõt tartós foltokat hagyó ütõdések árán fölvonszoltam magam egész odáig, ahol Homérosz és Hésziodosz szerint édes semmittevésben töltik napjaikat a halhatatlanok, unalomûzõ játékul elkormányozván a világot. Nos, Lactantiusom, nem találtam ott kopasz szikláknál és némi hónál egyebet, melyben különös fajta bolhák ugráltak. Ez után a fiatalon tett tapasztalat után, amely természetesen nem akadályozott meg abban, hogy nekem éppen úgy szavamjárása legyen a halhatatlanok emlegetése, mint a többi halandóknak, nekem nemigen lehetett meglepõ az, ami téged meglepetéssel és diadallal tölt el. A te mértéktelen örömedbõl, amely felejteni látszik azt, hogy a mértékletesség az igazság nõvére, azt követ­keztetem, Lactantiusom, hogy te még bukásuk után is, amelyet gyalázatosnak mondasz, jobban hiszel ezekben az istenekben, mint én, aki nem nyerhettem diadalt, mert nem harcoltam, csak nézelõdtem. Abban azonban egyetértek veled, hogy bukásuk gyalázatos volt. Mert, ha Jupiterrel együtt lehull az ég, ha Apollóval együtt kialszik a nap, ha Dianával együtt párává válik a hold, ha Gaiával együtt porrá omlik a föld, és Neptunusszal kiszárad az Óceán, az olyan temetése lett volna az isteneknek, amely méltóvá tette volna õket halálukban a halhatat­lan­ságra. De nézd, rhetor, az alatt a néhány esztendõ alatt, amióta az isteni Constantinus ül Diocletianusnak Galerius és Maxentius által megfertõztetett trónján, mi változás van a világban? Csak annyi, hogy az istenek templomainak ajtajait hálóval szõtte be a pók, és azt leg­föl­jebb a parasztok szaggatják meg, hogy az omladozó oltárok köveit elhordják káposztás­kõnek. Az ég csak olyan kék és csak olyan felhõs, mintha Krónion barna szemöldökétõl függne az idõjárás, a nap csak úgy süt az igaziakra és gonoszakra, a hold csak olyan kellemesen szolgálja az öreg embereket, és csak olyan gyûlöletes a szerelmeseknek, a búzamezõk csak úgy termik a kenyeret, a vizek csak úgy ringatják a hajókat, a violák és a rózsák csak úgy illatoznak, a káposztafejek, ezt itt Salonában látom, csak olyan kerekek, kövérek és kemények, mint ezelõtt, s azt képzelem, ugyanígy állhat a dolog az emberfejekkel és emberszívekkel is: csak annyi az emberi káposztafej, s csak annyi a nevetõ és a hervadt virágszív, mint akkor volt, amikor jóra, rosszra az istenek adták a példát az embereknek. Lactantiusom, én majdnem azt merném neked mondani, hogy csak az istenek halandók - mert nemcsak a mi isteneink haltak meg, hanem már õelõttük hosszú nemzedéksora a többi névrõl se ismert isteneknek - igen, az istenek halandók, de a föld, amely termi õket, halhatatlan.

Emlékezel a Nílus-völgyi embereknek arra a meséjére, amelyet kitûnõ barátunk, Heptaglossus mondott el nekünk? - Az istenek adjanak neki könnyû nyugodást az alexandriai palota platánjai alatt! A napisten, így hiszik az egyiptomiak, mikor a sötétségtõl orvul megtámadva vérébe hal az ég alján, mindig jó reménységben hagyja feleségét, a földet, s ez másnap reggelre megszüli az új napot, aki bosszút áll atyja gyilkosán, a sötétségen, s mire neki is meg kell halni, akkorra õ is otthagyja az új élet csíráját az örök és valóban halhatatlan földanyában. Azt hiszem, mély értelem van ebben a mesében, Lactantiusom, amelyet a mai bikaimádó és krokodilimádó nemzedék elhomályosult elméje nem tud többé felfogni, s amellyel nem hozakodhattam volna elõ, ha félnem kellene attól, hogy megbotránkoztatlak vele. De tudom, hogy benned az értelem száraz fényét nem párázta be a halandó istenek bukásán való örömed se, s a te istenedet, amint tudom, úgysem a föld teremtette.

Ennyit az istenekrõl, Lactantiusom.

Második kérdésed az volt, nem éreztem-e önmagam is nevetségesnek, hogy a már majdnem egészen keresztény Róma szenátusával ünnepi consecratiót rendeztettem a pogány császárnak, akinek halotti máglyáját én gyújtottam meg Mars isten mezején, s hogy nem volt-e balgaság aranykoporsóba zárni hamvait, amelyeknek nem sok örömük lesz a feltámadásban? Mit feleljek neked, Lactantiusom? Talán csak annyit, hogy én már öreg ember vagyok, aki nem sok hasznát venném a hálátlanság erényének, amely nélkülözhetetlen mindazon fiataloknak, akik boldogulni akarván, fölfelé törekszenek. Én életem nagy részét együtt töltöttem azzal a halandó emberrel, akit egyszer mindnyájan Dominusnak neveztünk, te is, Lactantiusom, s aki valóban ura volt a világnak, és én éveken keresztül láttam õt a salonai palota legelhagyatottabb és legszánandóbb lakójának, akinek az én öreg cseléd karom volt egyetlen támasza a világon. És tanúja voltam gyötrõdéseinek és önmarcangolásainak, én hallottam jajgatásait és könyörgéseit, én fogtam meg kezeit, hogy ki ne tépje szemeit, amelyekkel örökkön egy fiatal fiú véres árnyát látta, akit áldozatának hitt, pedig csak õ volt áldozat, áldozata az egyetlen Istennek, akit semmi imádsággal meg nem lehet lágyítani: az Anankénak. Igen, én tartoztam neki azzal, hogy szá­mára rendeztessem meg a majdnem keresztény Rómával az utolsó császár-istenítést. Viaszból készült képe hét napig feküdt az aranyszövettel bevont, elefántcsont nyoszolyán, amelynek belseje bebalzsamozott tetemét rejtette, hét napig tisztelegtek elõtte Róma férfiai feketében és Róma asszonyai fehérben. És mikor a hetedik napon a lovagrend válogatottjai vállukon vitték ki a gyásznyoszolyát a Via Sacrán a Mars-mezõre, ahol négyemeletes máglya várta, senkinek sem volt nevethetnékje. Mindenki érezte, hogy nem egy ember, hanem egy világ ég el ezen a máglyán, hogy az a sas, amely kirepült a füstbõl és a lángból, olyan léleknek a szimbóluma, amely sokáig fog keringeni az új világ felett is. S ne sajnáld néhai urunktól, barátom, az aranykoporsót sem, amelyhez egykor a te jelenlétedben Nagy Sándor koporsójáról vettem a mintát, az alexandriai somában. Az aranykoporsó, amelybe Diocletianus hamvait, a vele együtt elégett világéival szántam, csekély dísz az évezredekhez képest, amelyeket jelképez. De nagy hasznára lesz majd az örökösnek, amely az aranykoporsót szét fogja darabolni, és be fogja olvasztani, hogy olyan alkotásokra használja fel, amelyeket az új élet új céljai kívánnak.

Végül, hogy nem cserélem-e föl az omladozó Salona magányát a te szobád felével, amelyet örömmel ajánlanál fel nekem Byzantiumban, az új világ épülõ fõvárosában? Nekem talán az utolsó örömem ez az ajánlat ebben az életben. Látom belõle, hogy azt érzed, amit én, a mi életünk két fél dióhéj, amely akkor is egymáshoz tartozik, mikor már kiszáradóban van belõle az élet bele. De menni nem megyek, Lactantiusom. Énhozzám már csak ez a haldokló palota illik, addig, míg szememre nem húzom nyûtt köpönyegem, amely meleg gyapjúbéllel az öregek egyetlen igaz barátja.

Élj boldogul, Lactantiusom!

.oOo.