III.

A szent consistorium ülése, amelyre Antiochia a világ négy urát várta, nemcsak a császárok, hanem a császári családok találkozásának is készült. Bár a négy család tulajdonképpen csak egy volt: a császáré. Mint ahogy a tetrarchikus kormányrendszer se volt más, mint egy akaratnak, a Diocletianusénak megnégyszerezõdése.

Az alatt a száz év alatt, amely Diocletianus imperiumát megelõzte, harminchárom császára volt a birodalomnak, s azok közül harminc vére bíborával fizetett a császári bíborért. Sokan nemcsak maguk, hanem minden ivadékuk vérével is. Aki felvette a bíbort, az a halál árnyékába lépett. Mert ha a keleti légiók egy tábornokukat kikiáltották császárrá, arra a nyugati légiók ellencsászárral feleltek. Akit a Danubius menti zsoldosok emeltek fel, az ellen az afrikai zsoldosok ütöttek pártot. Róma senatusa egyformán kész volt porban csúszni mindenki elõtt, aki lábát a nyakára tudta tenni. Mióta a bíboradományozás jogát a régi császárok praetorianus gárdája elbitorolta tõle, nem látott benne különbséget, hogy a római helyõrségtõl kap-e imperatort, vagy a barbárokból toborzott légióktól. Maga a gárda is hasat eresztett, elpuhult, megöregedett, polgári életet élt. Minden császárt vállalt, aki ellátta zsolddal, ruhával, ingyen gabonával és cirkuszi játékokkal, születésnapján pedig bõven osztogatta az ajándékokat. Legfeljebb olyan császárt kívánt volna az istenektõl, akinek több születésnapja van egy esztendõben. De hálás volt nekik olyan megoldásért is, hogy minden három hónapban új császár tékozolta a pénzt a forumon és a vért az arénában.

A határoktól messze volt az út Rómáig, és nem minden császár jutott el a bevonulásig. Nemcsak az ellencsászárok hadai állhatták útját, hanem a saját zsoldosai is. Ugyanazok, akik pajzsaikra emelték, pajzsaik alá is temethették három hónap, három hét vagy három nap múlva. Aszerint, hogy mikor akadt egy másik nagyratörõ tábornok, talán a császár legmeghittebb barátja, aki több zsoldot vagy szebb bakancsokat ígért. Néha még ez se kellett hozzá. Elég volt, ha a megvesztegetett haruspexek és augurok, akik minden hadsereggel vele jártak, rossz ómeneket kaptak az istenektõl. A császár belebukhatott abba, ha a szentelt csirkék kedvetlenül szedegették az eléjük szórt szemet. Ha egy kótyagos altiszt reggeli kenyerezés közben azt beszélte, hogy álmában a hadi zászlórudak végérõl elszálltak a bronz-sasok, este a lemenõ nap vérével a császáré is elfolyhatott. A zsoldosok kapzsiságával mindig számot kellett vetni, de szeszélyeiket sohasem lehetett kiszámítani. A zsoldba vett barbárok urai lettek bérlõjüknek, a birodalomnak, s közvetlenebb veszedelmét jelentették, mint a határokon túl éhesen leskelõdõ testvéreik.

Az elöregedés minden nyavalyája kikezdte a római világot, de legnagyobb baja mégis az uralom bizonytalansága volt. A világ urává lenni nem volt nehéz, de megmaradni annak csak Diocletianus tudott a kalandor-császárok közül. Éremvésõi hízelgés nélkül nevezhették „restitutor orbis”-nak. Uralma biztosításával megmentõje lett a birodalomnak.

A dalmata rabszolgasarjadék már túl volt a negyvenen, amikor trónra került, szintén lázadó katonák kegyelmébõl, két elvérzett vetélytárs holttestén keresztül. A bíborral együtt a Jovius nevet is fölvette, talán homályos származása eltakarására is, s a világ hamar meggyõzõdhetett róla, hogy nem méltatlan rá. Az a hadi sanyarúságban nevelkedett tábornok, akinek a nevével se voltak egészen tisztában, valóban többnek mutatkozott a szerencse kegyeltjénél. El lehetett neki hinni, hogy az istenek atyja megosztotta vele világkormányzó bölcsességét. Az alája vetett világ legalább, amely annyi esztelenséget látott uralkodni maga felett, nem vonakodott istent látni nyugalma visszaadójában. Pedig aztán csak bölcs paraszt volt, nyílt eszû és becsületes szándékú, annyira nyers, amennyire mérsékelt, hogy rendet tudjon csinálni azon az elvadult birtokon, amely a Thamesistõl az Euphratészig s a borostyántermõ Északi-tengertõl a gyöngytermõ Vörös-tengerig ért.

Azon kezdte, hogy székhelyét provinciális városban rendezte be, Európa és Ázsia határán, abban a Nikomédiában, amelynek falai közt fejezte be életét a bujdosó Hannibal. Rómába a lábát se tette be, a mendemonda szerint azért, mert tartott tõle, hogy a patríciusok gõgje s a plebs szemtelensége gúnyverseket firkál szobrai alá, ha kitudódik az isteni császárról, hogy kardhoz szokott kezének nehéz az írónád. S némelyek még emlékeztek rá, hogy valahol a Via Nomentanán lakott az az Anulinus szenátor, akinek házában az irodalmi nevelésben nem részesült császár apja az irodalomnak élt. (Tudniillik ott írnokoskodott mint névtelen, csak számmal megkülönböztetett rabszolga.) A császár mindenesetre beérte azzal, hogy kikiáltá­sáról levélben értesítette a senatust anélkül, hogy jóváhagyását kérte volna. S amikor a senatus üdvözlõ küldöttsége célzást tett arra, hogy a szent város várja haza az imperatort, azt felelte, hogy õ nem egy városnak, hanem az egész birodalomnak császára.

Róma úgy érezte, ilyen megszégyenítés nem érte akkor se, mikor forumán a gallusok tábortüzei égtek. S ha Rómában lettek volna még férfiak, akkor ledöntögették volna a forumon a rabszolga fiának szobrait. Így azonban Róma beérte óvatos mormogással s azzal a biztos reménnyel, hogy a légiók majd gondoskodnak ellencsászárról, aki a világ fõvárosának megadja az elégtételt.

Róma megcsalódott. Diocletianus nem lett szolgája a légióknak, amelyek úrrá tették, s ellencsászárait legyõzte, mielõtt kikiáltották volna õket.

Tábornokai közt legtöbb oka volt tartani földijétõl, a szintén illír Maximianustól, aki éppoly alacsony sorból verekedte föl magát, mint õ. Jó hadvezér volt, vakmerõ katona, de korlátolt és hiú ember. Ellenségnek veszedelmes lett volna, mint barátot hasznosítani lehetett. Az új császár azt mondta neki:

- A római birodalom olyan naggyá nõtt, hogy egy úr többé el nem kormányozhatja, és olyan beteg, hogy egy orvos meg nem gyógyíthatja. Nekem segítõ kéz kell, olyan, amelyik fölér az enyémmel. Egyedül téged találtalak alkalmasnak arra, hogy megosszam veled bíborom gondját és dicsõségét. Vedd ezt magadra mint a birodalom nyugati augustusa, és indulj légióiddal a fellázadt gall parasztok ellen. Vezéreljenek el az istenek abban a díszben, amelyet én adok neked, és hozzanak vissza abban a dicsõségben, amelyet magad szerzel magadnak.

Maximianus boldogan hajtotta meg térdét, és elment legyõzni a gall parasztok forradalmát. Öröme sokkal nagyobb volt, semhogy érezte volna, hogy parancsot teljesít, amikor lázadás elõl viszi lázadók ellen katonáit.

Amikor visszatért arra számítván, hogy mint triumfator tapsoltatja meg magát Rómával, Diocletianus hálálkodva fogadta, s többel jutalmazta, mint amennyit várt.

- Ha én Jovius vagyok, légy te Herculius. Oltárokon szenteltessék meg a te neved mindenütt, ahol isteni õsöd tisztelt az emberek között.

Egy új istent nem talált olyan veszedelmesnek Diocletianus, mint egy hadvezért, aki diadalmas hadseregre támaszkodik. Hatalmát gyöngíteni kellett, mielõtt kísérletet tett volna megnagyítására.

- A parthusok Mezopotámiában rabolnak, a perzsák megszállották Armeniát, s a blemmiek csordája fenyegeti Egyiptomot. Tudom, hogy rád most nem számíthatok, mert a te országaid­ban is reng a föld. Az Oceanus partjait a brit kalózok fosztogatják. Hispaniában a hegyi törzsek gyújtogatnak, s a gótok lándzsái, miután erõt vettek a burgundokon, vandálokon és gepidákon, ellened vannak fordítva. Nem gondolod-e, hogy mindkettõnknek egy-egy fiatal segítõtársat kellene magunk mellé venni, s két kéz helyett néggyel forgatni a kardot?

A második augustusnak a gondolkodás nem volt kenyere, s illendõnek se találta volna gondolkozni azon, amit az elsõ augustus akart. Amint az Galeriust, õ Constantius tábornokot vette maga mellé caesarnak, ami ha nem kimondottan is, olyan trónörökös-félét jelentett. A két fiatal megkapta védelemre és igazgatásra a birodalom egy-egy negyedét. S hogy hûségökre ne csak a feljebbvaló, hanem a családfõ jogán is számíthassanak, mind a két augustus adoptálta a caesarját, s hozzáadta feleségül a lányát.

A tetrarchia rendszere ilyen mûvészettel kiépítve, biztosította Diocletianus uralmát és vele a birodalom belsõ békéjét.

Kicsoda, ki ellen, miért ütött volna itt pártot? Lázadásnak se célja, se értelme nem lehetett. Négy kivont kard állandóan segítette, igaz, ellenõrizte is egymást. Némi súrlódás kezdetben volt is köztük, de Diocletianus okossága mindig elejét tudta venni az összecsapásnak.

Maximianus Rómából akarta igazgatni a maga országait, Italiát, Rhaetiát és a két Noricumot. Diocletianus félt attól, hogy a rövidlátó embert hiúsága szarvánál fogva valami oktalanságba vezetik bele a megbántott patríciusok és praetorianusok. Székhelyéül tehát Mediolanumot jelölte ki, megértetvén vele, hogy az Alpesek tövébõl könnyebb szemmel tartani az északi barbárokat. Maximianus erre legalább serdülõ fiát, Maxentiust akarta Rómában lakatni, ott palotát, Bajaeban pedig villát építtetvén neki. Diocletianus ebben is megérezte a veszélyt. Azt a megtisztelõ ajánlatot tette császártársának, hogy fiát udvarába veszi, Constantius caesar fiával, Constantinussal együtt, és személyes felügyelete alatt nevelteti. Ezt ugyan túsz-szedésnek is lehetett volna magyarázni, s talán nem is alap nélkül, de Maximianus csak tisztességet látott benne, s a császár barátságának újabb bizonyságát. A társ-császár szabados életû ember volt, s nem nagyon bánta, hogy nyiladozó szemû fia nem fog neki lábatlankodni. Constantius caesar már sokkal nehezebb szívvel vált meg fiától, de õ is könnyebbülésnek érezte, hogy az elûzött elsõ feleség képmása nem lesz mindig a másodiknak szeme elõtt.

A két caesar közt is volt valami egyenetlenkedés, amit Diocletianus már a perzsa háborúskodás alatt észrevett. A carrhaei csata elõtt összeszólalkozott a két hadvezér, úgy, amint az katonák szokása, s attól fogva Galerius, bár nem mutatott haragot, nem volt éppen jóindulattal a nyugati caesar iránt. Diocletianus hallatlanná tette a fullánkos megjegyzéseket, egyszer azon­ban talált köztük olyant, ami gondba ejtette. Galerius azt pletykázta neki, hogy Constantius nem tud tekintélyt tartani. Nem alattvalók, hanem barátok gyanánt érintkezik a megszállt területek barbár törzsfõnökeivel. Díszkíséret nélkül jár velük vadászni, s fakupával köszönt vissza az áldomásiváson.

- Nincs benne annyi méltóság, mint egy toborzó campidoctorban, s nemcsak a maga tekintélyét ássa alá, hanem a birodalomét is.

A császár, aki természettõl emberséges és szokásaiban egyszerû volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek elõtt sohase mutatkozott másképp, mint tetõtõl talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes õrjöngés, hanem jóhiszemû rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott, megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rab­szolgákat. Elgondolása szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké válhas­sanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelõ iskolává, amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl.

Ezért ütõdött meg a császár a nyugati caesar kormányzói módszerén, s ezért íratott neki intõ levelet.

- Abban a hiszemben ruháztunk fel a bíborral, hogy tudod méltóképpen viselni. Sajnálkozva halljuk, hogy nem tanultál meg uralkodni, mert alattvalóid elõtt nem mutatod magad a méltóság pompájában. Pedig a halandók megkívánják az istenektõl, hogy elkápráztassák õket. Ki tisztelné Jupitert, ha bocskorban járna az emberek között, és fakupával töltetné magának Ganümédésszel a halhatatlanság italát?

A caesar szerényen csak annyit felelt, hogy õt olyan barbárok közé küldte az augustusok kegyelme, akik fából faragnak maguknak Jupitert.

- Igen, de aranykarikát akasztanak a nyakába - íratta vissza a császár. - Ne felejtsd el, hogy fiatal korunkat magunk is nagyrészt barbárok között töltöttük, s tudjuk, hogy a szegénység az õ szemükben is szégyenletes és megvetendõ. Körülbelül ez az egyetlen dolog, amiben meg­egyeznek a mûvelt emberekkel. Elvárjuk tõled, hogy megtanulsz meggazdagodni, s követed Galerius caesar példáját, aki nemcsak karja erejével, hanem megjelenése pompájával is hódít. Mikor a carpusok aranyos páncéljában és bíbortakarós lován meglátták a csatasor élén, fegyvereiket eldobálták, mondván, hogy isten ellen nem harcolnak.

Constantius most már megbizonyosodott arról, hogy Galerius keze van a dologban, de sokkal jobban tisztelte a császárt, semhogy válaszában erre célzást tett volna. Engedelmességet ígért, és javulást fogadott.

Egy év múlva, éppen mikor a római birodalom legészakibb vonalán visszaverte a piktek és skótok támadását, arról kapott hírt, hogy rövidesen látogatásra érkezik Galerius. Hazasietett székvárosába, a belgák földjén levõ Augusta Trevirorumba, amelyet nem sokkal azelõtt, a nagy anarchia idején romboltak le a germánok. Constantius mindjárt uralkodása kezdetén új várost emelt a romokon. Már fölépültek a bazilikák, a cirkusz, a forum, a fürdõk, s a törzsek fõnökei azt hitték, a keleti caesar városavatásra érkezik. Constantius, akinek halvány arcát a harag pirossága gyújtotta ki, lehûtötte õket.

- Galerius azt akarja megtudni, megtanultam-e már uralkodni, s meggazdagodtam-e a ti elszegényítésetekbõl.

Szokott õszinteségével elmondta barbár barátainak az elõzményeket. Az eredmény az lett, hogy ami arany és ezüst ékesség található volt a Rhenus és a Sequana közt, azt a barbár elõkelõségek vetekedve hordták össze uruk udvarába. Galerius túlzott pompával érkezett meg, mégis olyan zavarba ejtette, amit látott, hogy alig tudta köszöntõjét elmondani. Constantius bíbor baldachinum alatt, gyöngyök és drágakövek szikráiban fogadta. S háromszáz személyre teríttetett arannyal a lakomán, amelyen a barbárok régi patríciusok méltóságával éltették Rómát. Diocletianus egyszerre kapta Galerius jelentését és Constantius levelét, aki õszinte vallomást tett az imperátornak.

- Constantius caesar megtanult uralkodni - írta Galerius, s hozzáfûzte azt, amit legalkal­masabbnak vélt az imperator gyanújának felkeltésére. - Szinte félelmetesen meggazdagodott.

Constantius levele így végzõdött:

- Vakmerõ színlelésemmel nem követedet akartam rászedni, mindnyájunk legszentségesebb ura. Téged akartalak meggyõzni arról, hogy alattvalóim hûsége nagyobb erõssége birodal­madnak, mint az én gazdagságom volna. Palotám ma megint szegény és üres, s én ma már újra tábori fakupámból oltottam szomjamat. De amely pillanatban parancsod és a birodalom érdeke kívánja, Gallia és Britannia önként felajánlja neked minden kincsét.

Diocletianusban volt annyi józanság, hogy többé nem ellenezte Constantius kormányzási módszerét. Azóta hosszú idõ telt el, s a világ négy ura közt semmi se zavarta az összhangot; amiben része lehetett annak is, hogy az uralkodók nemigen találkoztak egymással. Szék­helyeiket óriási távolságok választották el, s hosszú idõre nem hagyhatták gazda nélkül országaikat. Kemény katonák is voltak valamennyien, s komolyan vett országos gondjaik közt nemigen jutott eszükbe egymás után sóvárogni. Most azonban, uralkodása tizennyolcadik évében Diocletianus szükségét érezte a személyes összejövetelnek, amelynek színhelyéül Antiochiát jelölte ki, mert nikomédiai palotáját kicsinek találta, a salonai óriás palota pedig még csak épülõben volt.

Feleségét, Priscát hónapokkal elõbb odaküldte a két caesar-fiúval s az udvar egy részével. Alkalmat akart neki adni arra, hogy huzamosabban együtt lehessen lányával, Valeriával, akit maga a császár nem kedvelt. Vonakodott feleségül menni Galeriushoz, s Diocletianus saját gyermekének még kevésbé tudott megbocsátani az akaratával való szembeszállásért, mint másnak, Valeria mostohalányával, Maximillával érkezett, Theodora pedig, Constantius felesége, aki az Oceanus partjáról indult Mediolanumnak kerülve, a kis Faustát hozta magával, mostohahúgát, aki pár hónappal azelõtt jutott árvaságra. Az anya halála igen rövid tartamú gyászba borította Maximianust, aki már negyedik feleségét juttatta az istenek közé.

A négy uralkodó közül elsõnek a legmesszebbrõl jött Constantius érkezett meg, aki hajón tette meg az utat. Antiochia kikötõjében, Seleuciában szállott partra, szokott egyszerû, fehér tógájában, kicsiny kísérettel. Jólesett neki, hogy várták. Constantinus már elõzõ este kilovagolt elé a jó félnapos útra vexilliferével, Minervianussal.

- Megnõttél, fiam - csillant föl az apa szeme, ahogy összeölelkeztek -, magasabb vagy, mint én, és milyen piros az arcod! Nem énhozzám hasonlítasz.

Azt akarta mondani, hogy a princeps az anyjára hasonlít, de nem szerette volna saját szívén a sebet felszaggatni, és remélte, hogy a fia se teszi azt. Hiszen egész piciny gyerek volt, mikor anyjától elszakították, és az udvari élet rég elmoshatta szívében a gyerekszív pillangószárnyú emlékeit.

Mire a lovakat kivezették a hajóból, akkorára csõdület vette körül õket. A kikötõi targon­cások, halárusok, vízhordók, lótó-futó, szegény szolgaemberek valamelyike - ezek közt sok volt a keresztény - felismerte a princepset, akirõl azt rebesgették, hogy jó szívvel van az egyistenhivõkhöz. Azt is tudták, hogy a világ urai összeülnek Antiochiában, s a fiáról kitalálták az apját.

- Menjünk a búzaföldek közt - javasolta a princeps. - Por lesz, de szájtátók nem elõzgetnek.

Õk ketten elõrelovagoltak a dûlõutakon, a szántóföldek közt, amelyeken már csak a kalászuk-nyesett, hosszú szárú szalmatarlókat ringatta a szél. Szorosan egymás mellett haladtak, s a caesar át-átkapott fiához, hol az arcát, hol a karját cirógatva meg.

- Jó hozzád a Dominus? Szeret az augusta? Minek hívnak a katonáid? Milyen szépen beforrott az a sebed, amit Daciában kaptál! Hát ez itt a combodon? Te, hiszen ez medveharapás! Hogy nem írtál errõl soha?

Constantinus nem szívesen beszélt a dologról. Egyszer látogatóban volt Galeriusnál, s az valamiért leküldte a kertbe, ahol megrohanták a caesar medvéi. A rabszolgákat, akik nyitva felejtették a ketrecajtót, a bestiák elé dobatta a caesar. Pedig nem történt semmi baj. Azt a medvét, amelyik a combjába harapott, leszúrta tõrével, a másikat pedig kézzel megfojtotta.

- És mikor a sarmata gladiátorokkal megrohantatott? - sötétedett el a caesar arca. - Azt is mástól kellett megtudnom, te nem írtál róla.

- Elmúlt dolgok ezek, apám - vont vállat a princeps. - S lehet, hogy nem is volt bennük szándékosság. Mi oka volna Galeriusnak arra, hogy életemre leselkedjék?

A caesar az udvari életrõl kérdezõsködött.

Constantinus csöndesen, rövid szóval felelgetett mindenre. Aztán hirtelen õ fordult kérdéssel az apjához.

- Hogy van anyám?

A caesar simogató keze lecsúszott a fiú válláról.

- Azt neked kell tudni. Hiszen már hat hete, hogy ideérkezett. Nem szoktad meglátogatni?

- Én nem a feleségedet kérdeztem, hanem az anyámat. A feleségednél mindennap tisztelgek. Jó asszony, és nagyon szeret téged. Jó anya, és nagyon szereti a gyerekeit. De én nem az õ gyereke vagyok. Én az én anyámat tudakoltam. Az elûzöttet.

A caesar sokáig nem szólt. Mikor megszólalt, a szava olyan vontatott volt, amilyen sürgetõ a fiúé.

- Naissusban él.

- Beszéltél vele? Mondd, apám, emlékszik még rám? Ó, én még most is mindig úgy alszom el, hogy a karja alá fúrom a fejemet. S reggel mindig az õ hangjára ébredek fel. Kérdezõsködött rólam, apám?

- Nem beszéltem vele, hiszen hajón jöttem. A naissusi keresztény presbitert küldte elébem, mikor Thessalonikában kikötöttünk. Levéllel és üzenettel.

- Nincs baja? Nem bántja senki?

- Ki bántaná? Helenának nagy hatalmat adott a keresztények istene. A presbiter azt mondja, a halottakat is fel tudja támasztani.

- És mit írt? Mondd, apám. Sohase láttam még az írását.

A caesar lehajtotta a fejét.

- Elégettem a levelét. Õ kért rá.

- Rólam nem írt?

- Neked üzent. Nemsokára meg fog látogatni itt Antiochiában. Szoktál vele találkozni?

- Álmomban, apám.

- Azért kérdem, mert többet tud rólad, mint én. Írását, azt mondod, még sohase láttad. Üzengettek tán egymásnak? Vannak keresztény barátaid?

Most a princeps késett a válasszal. Mereven nézte a lova nyakát.

- Nekem megmondhatod, fiam. Az én udvaromban is vannak keresztények. A praefectusom is az, és szeretem hallgatni, mikor az istenükrõl beszél. Nagyon hatalmas isten lehet az, és nem rossz indulatú. Lehet, hogy én is beveszem a szobrát házi kápolnámba a többi isten közé.

A princeps arcát elöntötte a vér.

- Az a lány is a keresztények istenét imádja, akit szeretek.

- A kis Fausta? - csodálkozott a caesar. - Én azt hittem, az még egész kis gyerek.

- Nem róla beszélek. A dajkáját szeretem.

- Azért vagy fiatal, fiam - nevette el magát a caesar. - Ezt aztán a te korodban igazán nem kell szégyelleni. Az öreg Maximianusnak már egy szál fekete sincs a szakállában, mégis minden héten új ágyast cipeltet magához.

A fiú szembefordult az apával.

- Nem értettél meg, apám. Nekem nem ágyasom van, hanem menyasszonyom.

- A te menyasszonyod a császár akaratából Fausta.

- Az én menyasszonyom az én akaratomból Minervina.

- A rablány?

- Az anyja már szabados volt, mikor õt szülte. Az apja az az altiszt, aki itt lovagol mögöttünk. Minervianusnak hívják, a leghûbb emberem. Õ is keresztény.

- Ha szolgád, akkor még könnyebben megveheted a lányát.

- Mondom, apám, hogy keresztény. Én csak feleségül kaphatom meg Minervinát.

Kis szünetet tartott. Aztán kimondta bátran:

- Feleségül is veszem, ahogy te feleségül vetted az anyámat.

Hallgatva ügettek egymás mellett. A caesar csak akkor szólalt meg, mikor a dûlõút fel­kapaszkodott a széles kõútra, amely a hegyek nyúlványait átvágva egyenesen vitt a városba az Orontész partján. A vízben kevesen lubickoltak, de a füzesek, a virágos szakadékok hangosak voltak a sípszótól és a mezítelen körtáncosok sikoltozásaitól. Maiuma istennõ nagy ünnepét tartották, s az õ tiszteletére a szent hetérák már reggel kezdték az éjszakát.

- Én akkor csak ismeretlen centurió voltam - mondta csöndesen a caesar. - Nem törõdött velem senki, és nem tartoztam számadással senkinek. Te princeps vagy, akit a császár Fausta võlegényének rendelt ki már a kislány születésekor. Mostohádtól tudom, hogy Maximianus már rá is festette eljegyzésteket aquileai palotája ebédlõjének falára. Te is ott térdelsz a gyermek elõtt, aki a császár karján ül, pávatollas aranysisakot nyújt feléd. Érdemes ezt a jövõt kockára tenned egy... egy piros szájért?

Azt akarta mondani, hogy „egy dajkáért”. De félt, hogy a fia azzal vág vissza: „amikor te az anyámat elvetted, az pincérlány volt egy csárdában.”

Levette fejérõl a keskeny karimájú, könnyû úti pileust, és szemébe szabadult hófehér haját a fia felé fordította.

- Ezt akarod? - kérdezte szomorúan.

A princepsnek tele szaladt a szeme könnyel.

- Te akarod, apám.

A dombon épült Pantheon aranyteteje hirtelen fellobogott elõttük. A caesar fél karját a szeme elé kapta.

- Én nem teszlek boldogtalanná, fiam. Áldjanak meg az istenek azzal is, amit tõlem elvettek.

A princeps széttárta a két karját. Szerette volna megölelni az apját. De már elérték a Stavrion-hegy lábát, a város délkeleti bástyáit. Csak nagy, sugárzó kék szemével borult a caesar nyakába.

- Köszönöm, uram. Mással nem törõdöm.

- De más törõdni fog veled - sóhajtott Constantius.

A császár makacs, és mindent összetör, ami akaratával szembeszegül. Jó hozzád a császár?

- Eddig mindig engedelmes voltam hozzá.

- Szerelmed az életedbe kerülhet.

- Ha lemondok róla, az biztos halál.

- El fogják tõled venni a lányt, s a lánytól az életét.

A princeps arcát fény öntötte el.

- Anyám hatalma visszaadja azt neki. Te mondtad, hogy föl tudja támasztani a halottakat. De az istenek kegyelme velünk lesz, apám. Tudod, mit gondoltam? Ha anyám eljön, magával fogja vinni Minervinát Naissusba. A császár nem fog megtudni semmit.

- És Fausta?

- Ó, apám, õ még sokáig babával fog játszani! S ki tudja, mire felnõ, mit határoz akkorra felõlünk Tükhé?

- Tükhé? - nézett a caesar meglepetve a fiára. - Te is tisztelõje vagy a sors vak istennõjének? Elutazásom elõtt adtam ki a rendeletet, hogy azokra az érmekre, amiket most bocsátok ki, az õ képét tegyék az éremverõk.

Constantinus széthúzta nyakán a palliumot.

- Látod, apám? - mutatta vékony aranyláncon fityegõ talizmánját.

A szárnyas sors-istennõnek kis aranyszobra volt az.

Elhaladtak a Pantheon elõtt, amelynek semmi nesztõl nem zavart mélyébõl elõfehérlett Juno, Jupiter és Minerva szobra, és befordultak a Singon utcába. Egy szerény bazilika elõtt sötét ruhás emberek tömege álldogált. Mire odaértek, párosával egymás mögé sorakozva meg­indultak a bazilika körül, és ruhájukat derékig leeresztve, különös, fájdalmas énekszó mellett korbácsolni kezdték a hátukat.

- Isis-papok? - kérdezte a caesar.

- Nem tudom - felelte a princeps. - Csak azok lehetnek. Még sohase láttam õket, de hallottam, hogy õrjöngéssel szokták tisztelni az istennõt. Várjuk meg, míg megvadulnak.

Megálltak, és kíváncsian nézték a körmenetet. A kíséret beérte õket, és az is megállt. Miner­vianus, az altiszt térdre ereszkedett.

- Kit köszöntesz? - kérdezte a princeps.

- Isten szentjeit - vetett keresztet az altiszt, és meghajtotta fejét a sötétruhások elõtt.

- Keresztények? - bámult el a caesar. - Mért ostorozzák magukat?

- Engesztelik az istent azok vétkéért, akik Maiuma ünnepén a Sátánt tisztelik.