IV.

A matematikus a szent palotának egyik zugában régi papyruslapokat és pergamentekercseket talált. Az egész világról elfelejtkezve vette be magát közéjük, és mohón bontogatta egyiket a másik után. Reszketett a keze az örömtõl, amikor az egyikben Menaechmusnak a kúpsze­letek­rõl szóló értekezését ismerte fel, amelyet régen elveszettnek gondoltak. De amint szétnyitotta a göngyöleget, elfacsarodott a szíve. A papyrust helyenként kirágta a moly, s az írást sok helyen elfakította az idõ. Leöntötte a chartát cédrusolajjal, és bekente sáfránnyal, amitõl láthatóbbakká váltak a betûk. Hozzáfogott a másoláshoz, amikor Lactantius bezuhant az ajtón.

- Hallottad? Igaz?

- Igaz - nyalábolgatta le Bion a padról a poros tekercseket, hogy helyet csináljon a barátjának. - Megtaláltam.

- Micsodát?

- Menaechmust. Ide nézz!

A rhetor idegesen odábblökte a kincset.

- Én azt kérdeztem, hogy a hír igaz-e?

- Rám nézve nem, mert én nem hallottam - hajolt munkája fölé a nem méltányolt fölfedezõ bosszúságával Bion.

- Nagy a nyugtalanság a városban, hogy a jazigok betörtek Valeriába, a Danubiuson túlra.

- És mi közöd neked a Danubiushoz itt Antiochiában, mikor te különben is numidiai vagy?

A Galerius alá tartozó Pannonia, amelynek keleti részét feleségérõl nevezte el a caesar, hogy hízelegjen vele apósának, csakugyan messze volt ahhoz, hogy Antiochiában nyugtalankodjanak miatta. A szíriai tevehajcsár semmivel sem tudott róla többet, mint a pannon szõlõsgazda Tripolitaniáról, vagy a cordubai marhatenyésztõ Palmyráról. A római birodalom - világnak világ, de többé nem haza - akkora erdõ volt, hogy sohase lehetett égés nélkül. A barbárok hol egyik, hol másik sarkába dobtak üszköt, de a füstjétõl csak az törölgette a szemét, aki közelrõl kapta. Ahová csak a híre jutott el, ott nem izgultak miatta. A nagy háborúk, ha sokáig tartották elzárva a határokat, okozhattak ingerültséget. Elakadt a gabonaszállítás, és mindent meg­drágítottak a kereskedõk, akik csak életük kockáztatásával szerezhettek árukat, mert a katonák kémeket láttak bennük. De a kis rablótörzsekkel való csetepaték nem változtatták meg az élet képét, s ezért nem is igen érdekeltek mást, csak a rabszolgakereskedõket, akik ilyenkor frissítették fel árukészletüket. Különben az augustusok és caesarok dolga az egész. Õk gyarapszanak egy-két sávval, ha gyõznek, õk kisebbednek, ha vesztenek.

Ez esetben azonban csakugyan nyugtalankodott Antiochia. A jazig betörés otthon foghatta Galeriust, s megakadályozhatta az uralkodók találkozóját, amire pedig már fél év óta készült a világváros. A kereskedõk nagy forgalmat, a hivatalos emberek elõléptetéseket és kitünte­tése­ket, az éhesek és rongyosak gabona- és ruhaosztogatást, és mindnyájan ünnepeket, mulatsá­gokat, néznivalókat vártak tõle. Csak a helyi hatóságok éreztek titokban megkönnyebbülést. Nemcsak az uralkodók, hanem embereik vendégül látása is a municipiumokat terhelte, s volt olyan város, amelyet évekre koldussá tettek a kényszerû vendégeskedések.

A rhetor azok közé tartozott, akik úgy érezték, hogy a barbár hordák az õ kezébõl ütötték ki a pecsenyét. Nemcsak azt sajnálta, hogy hiába tanulta be nagy beszédét, amelytõl a császár elaludt figyelmének fölébredését és hathatósabb támogatását remélte. A rhetor nem volt különösebben önzõ ember, s legtöbb pályatársával ellentétben tudott is lelkesedni azokért az eszmékért, amelyekbõl élt. Volt egy ötlete, amellyel az istenek érdekét kívánta szolgálni, s ennek megvalósulását a császárlátogatástól remélte. Mnester, a püspök nemhiába volt tanult és tudós ember Serapis isten szolgálatában. Amit pogányul tanult, annak keresztényül is hasznát tudta venni. Lactantiusszal való vitái során nemegyszer Ciceróval bizonyította, hogy már a régi Róma tisztultabb elméi is megsejtették az egy istent, mielõtt Krisztus kinyilatkoztathatta volna az igazságot. A rhetor tisztában volt vele, hogy Cicero a rombolásnak legveszedelmesebb csákánya lesz az istentelenek kezében, ha a csõcselék meghódítása után a mûvelt társadalomra is rávetik magukat. S azt gondolta ki, hogy egy titkos császári ediktummal elejét lehet venni ennek a veszedelemnek. Cicero régi kiadásait ki kell vonni a nyilvános könyvtárakból, s beszolgáltatni a könyvkereskedõkkel is. Kellõ felügyelet mellett megtisztított Cicerókat kell forgalomba hozni, a rosszhiszemûek által istenkáromlásra forgatható tételek kihagyásával.

Bion türelmesen végighallgatta barátját, aztán elkezdett turkálni a penészes lomok közt.

- Megállj csak, mindjárt meglesz, az imént láttam. Tessék, itt van, Lactantiusom. Cicero könyve az istenek természetérõl. Parancsold a scalpellumot is, ha azt hiszed, hogy egy kis vakarással meg lehet menteni az isteneket. De azt nem ajánlom, hogy vallásfilozófiára tanítgasd a császárt. Diocletianus nem Marcus Aurelius, barátom, s egy jó adójavaslatért odaadja Cicerót Senecástól, s ráadásul az isteni Platónt is. Mi baj, Quintipor?

A „szent emlékezet magistere” tétován állt az ajtóban.

- A nobilissimust keresem.

- Melyiket?

- A princepset.

- Ej, ej, hát nem tudod, hogy kettõ van?

- Maxentiust.

Bion felhúzta a szemöldökét.

- Itt, könyvek közt, tudósok közt? Ez a nobilissimus sokkal nobilisabb körökben található, fiam. Venus térdére mondom, ha tíz esztendõvel fiatalabb volnék, segítenék neked megkeresni.

- Üzenetet kellene neki átadnom a praepositustól. Azt mondta, hogy bizonyosan a nobilissi­mánál találom meg.

- Hát hiszen én is olyasfélét gondoltam - köhécselt pajzánkodva a matematikus.

- Hát azt mondták, Titanillánál keresd?

- Más nevét mondták - gondolkozott el a fiú.

- Maximillát, mi? Az a neve, de arra nem ért. Az apja Titanillának nevezte el, mert ez is bizonyság arra, hogy õ titán. Ha Diocletianus Jupiterrel formáltat magához papai jogokat, Maximianust pedig Hercules nemzette, akkor Galeriusnak legalábbis titánnak kell lenni. S a lánya nem lehet más, mint Titanilla. Titánka pendelyben. De úgy mondják, el is bánik három legénnyel is egyszerre. Mit gondolsz, Lactantius, mit írna az öreg Cicero az istenek termé­szetérõl, ha a mi halhatatlanjainkat ismerné?

A rhetor lógatta az orrát.

- Ha a császárok nem jönnek meg, úgy járok, mint Midas király. Lemegyek az Orontész-partra, és a nádasoknak mondom el a beszédem.

- A császárok megjönnek, uram - fordult Quintipor a rhetor felé. - Éppen errõl szól az üzenet. A jazigok visszafordultak, mert hátba támadták õket a marcomannok. A Dominus már elindult Nikomédiából Maximianus augustusszal, Galerius caesar pedig tán már ma vagy holnap megérkezik.

- Az istenek hírnöke vagy, fiú! - lelkendezett a rhetor, s összecsókolván a magistert és Biont, elszaladt.

- Ezt boldoggá tetted - nevetett Bion. - Nem tudom, a nobilissimusnak viszel-e ilyen örömet.

Quintipor elfintorította az arcát.

- Nem vállalnád magadra az üzenet átadását, Bion?

- Hogy gondolod ezt? Ilyen roskadt inú öreget nem is fogadna a nobilissima. Tudja azt a praepositus, kit küldjön oda.

- A járást se tudom.

- Elkísérlek odáig. Ha összetesszük az eszünket, majd csak odatalálunk.

Az antiochiai császári palota különbözõ korú és rendeltetésû épületek fallal körülkerített tömege volt, óriási területen elszórva, platánligetekkel elválasztva egymástól, és ciprusfa­sorok­kal összekötve. Ötszáz év óta, a városalapító Szeleukosz Nikatortól kezdve a Kelet minden ura rontott vagy szépített rajta a kor divata és saját egyéni passziója szerint. Augustus templomot építtetett benne Apollónak, Nero olyan labdázótérrel látta el, amelybe csak leáldozása percében sütött be az égetõ szíriai nap. Hadrianus szökõkutakkal, Aurelianus és Diocletianus pénzverõ mûhelyekkel bõvítette ki.

- Úgy látom, ez õtitánsága - mutatott a matematikus egy sárga márvány-villára. Tornácán magas talapzaton Galerius életnagyságú bronzszobra állt, Agasziasz vívóját utánozva. Jobbról Fortuna a bõségszaruval, balján az aranyfonalat eresztõ három Párka csoportja.

A nyugatnak nézõ erkélyrõl, amelyet bíborponyva védett a napsütéstõl, kacagás hallatszott. Quintipornak az az érzése volt, hogy aranygolyót dobnak ezüsttálba.

- A galambot hallom - bólintott Bion -, a karvaly se lehet messze. Persze hogy ott van, mégpedig párosan. Az a ferde vállú, a smaragd nyaklánca idevillog, az a te Maxentiusod. Arról híres, hogy vékony aranykarikát visel minden ujján. Azt mondja, a vastag pecsétgyûrû nem való ilyen melegbe, õ azt csak télen bírja el. Ha az a tarka köpenyû, nyáron is süveges barbár ki lehet? Tudom már. A perzsa király bujdosó fia. Annak is csak olyan köszöntés jár, mint a princepsnek, mert az is felülrõl húzza a fûrészt. Most aztán vágj neki bátran! Nézlek, rendben vagy-e?

Megigazította a borsózöld ruhán a cseresznyepiros övét, és gyöngéden rátaszította a fiút a csillámlapokkal kirakott útra, amely rozmaring-szegély közt vezetett a villa oldalbejáratáig.

Szerencsére éppen azon folyosóra talált rá, amely két kanyarodóval az erkélybe torkollt. Az egyik kanyarodónál a hárfás bronz-szoborban ráismert a múzsavezetõ Apollóra. A másik elõtt - Szapphó rózsaszín márvány-hermája volt - megállt, és olvasni kezdte a szoborba vésett, aranyozott fölírást.

Életemet, szerelem, teneked kéretlen ajánlom,
Mert a halált te legyõzöd...

Tovább nem tudta olvasni, mert megint csengett az ezüstserlegbe dobott aranygolyó. Összerezzent, és dobogó szívvel húzta szét az ajtónyílás selyem-velumait. De csak egyet lépett, aztán gyökeret vert a lába.

Az erkély közepén elefántcsont-lábú, magas pamlagon, skarláttakaró alatt feküdt valaki. Nõ volt, csak a feje látszott ki, tornyosan fésült, fekete haj s vérpiros száj a keskeny, fehér áll felett. A széles, arany homlokszalag lehúzva a szemre és az orra, mint mikor bújócskázó gyerekek nagyon lekötik a hunyó szemét. A smaragd nyakláncos fiatalember is gyerekmódra hadonászott.

- Látsz, látsz! A császár életére mondom, látsz, Titanilla!

A fiatalembernek vörös, szeplõs lófeje volt, szétálló füle és nyerítõ hangja.

- Esküszöm, hogy nem látok! - kacagott a nobilissima. - Hidd el, kedves Maxentius, behunynám a szemem, ha nyitva volna is, hogy ne lássalak.

- Várj, kis vipera, majd elhallgatsz te mindjárt! - legyintette meg a princeps tenyere a lánynak a takaró alatt kirajzolódó tomporát. - Na halljuk, ki fogta most be a sziszegõd?

Odább taszította a mosolygó másik ifjút, s a lány arca fölé hajolva, futó csókkal érintette a piros száját.

- Varanes! - nevetett a lány.

- Vesztettél! - tapsolt Maxentius, s a falon függõ viaszos táblácskára egy vesszõt húzott az ezüst stilussal.

A hegyes süvegû lecsúsztatta válláról a tarka köpönyeget, s most látszott, hogy a bal karja hiányzik. Mély lélegzetet vett, és térdre ereszkedve száját erõsen rászorította a lányéra, akinek az arca nevetõre gödrösödött. S közben fél kezét lassan a válla alá csúsztatta.

- Megfojtasz, Maxentius - húzta oldalra a fejét a nobilissima.

Aztán elnevette magát.

- Nem, ez is Varanes volt!

A princeps mérgesen toppantott.

- Csalás, csalás! Varanes megszorította a válladat, arról ismertél rá! Így szoktátok, mi? Nemcsak játékból, ugye?

- Már megint kezded, princeps? - most hidegen csendült meg a lány hangja, míg kis fehér keze a kötelékkel veszõdött. - Oldd meg ezt a csomót Varanes! Köszönöm, már megvan.

Ledobta a padlóra az eltépett szalagot, és oldalra fordulva felkönyökölt a pamlagon. Válláról lecsúszott az eperszín selyemkhiton, fehér bõrén ott vöröslöttek a szorítás csíkjai.

- Elhiszed, Varanes, hogy a szajkómnak több esze van, mint a barátodnak?

Csókra csucsorított szájjal cuppantott föl a tarka madárra, amely aranykalitkában gubbasztott az ajtónyílás fölött.

- Hát te ki vagy? - látta meg Quintiport.

A magister, aki eddig se elszaladni nem mert, se elõrelépni, letérdelt, és fölemelt karjával végigsúrolta homlokát. A köszöntés jelével letörölte róla a zavar verejtékét.

- A császár rabszolgája, nobilissima.

- Ki küldött? - kerekedett rá a lány mandulavágású, sötét szeme.

- Az illustris praepositus üzent a nobilissimusnak és a nobilissimának.

A lány szeme fölsiklott a madárra, tovább cuppogott neki. A princeps elõbbre lépett, rövidlátó szemét ráhunyorgatta a fiúra.

- Na, mit akar a vén eunuch? Megint csípett nekünk valami takaros kis fürjet a rabszolga­piacon? Fiút vagy lányt?

- Õistenségeik, a Dominus és atyád, az augustus...

Maxentius elõregörnyedt, és megcsippentette a fiú állát.

- A gráciákra, hiszen te lány vagy! Hercules nagyapámra mondom, kis gézengúz, hogy engem még a fiús hangoddal se csaphatsz be.

Kezét tovább akarta csúsztatni a fiú nyakán, de az felugrott, és akkorát lökött rajta, hogy a pamlagig tántorodott. Titanilla nevetve kapta meg a két vállát.

- Hercules Omphalé lábainál! Mit szólsz hozzá, Varanes?

A perzsa feleletül hátat fordított, és kihajolt az erkélyen. A lány megrázta a nobilissimus vállát.

- Esküszöm, hogy ilyen ügyesen csak az én princepsem tud esni! Te kedves, te! Hát hogy nézhetted nõnek? Hiszen tudod, hogy neked minden nõ biztatás nélkül a nyakadba ugrik.

Magához szorította a lófejet, és addig cirógatta, míg a princeps megbékülten emelkedett fel. Tréfásan mellbe ütötte a mereven álló, halálsápadt magistert.

- Nem szégyenlesz ilyen gladiátor-kart viselni ehhez a hajadon-ábrázathoz? Vagy az antiochiai ambubáják így jobb szeretnek? No, mit üzent az öreg?

Quintipor megtette a jelentést. Maxentius derûs arccal hallgatott, de a kétségbeesés csinált fintorával fordult a lányhoz.

- Ilyen a te szerencséd, gyönyörûm. Megfogadtam magamban, hogy szakállánál fogva húzom ide a jazigok királyát, és neked adom eunuchnak, s látod, erre békét kér a nyomorult.

- Bizonyosan tõled ijedt meg - incselkedett a lány. - Ne búsulj, princeps, beérem én teveled is.

Kezét hozzáérintette a nobilissimus laposra kent kóchajához, de mindjárt vissza is kapta.

- Hol veszi a borbélyod ezt az utálatos kenõcsöt?

- Arábiai nárdus - mentegetõzött Maxentius, és hozzákente fejét a lány nyakához.

Az utálkozva intett az elbocsátásra váró Quintipornak.

- Hozd ide azt a törlõkendõt! Azt a fehér selymet az asztalról!

Megtörölte a nyakát, s csomóba gyûrve a selymet, arcába dobta a princepsnek.

- Ha én neked volnék, levágatnám a borbély kezét mint szentségtörõét.

Varanes megszólalt, komoly arcán csúfolódó mosollyal.

- Hogy is hívják azt az isteneteket, aki egyszer az Olümposzon aranyhálót kovácsolt Venus fölé, mikor Mars istennel aludt? Vulcanus, igen? Szólhatnál neki, Maxentius, hogy itt is találna munkát. Ott a kútnál, nézd csak! A galambház elõtt!

A galambház elõtt bronz nimfa két melle csurgatta a vizet egy fekete kõmedencébe. Párkányán ült Constantinus, eltûnõdõ arccal nézve az alkonyodó napba. Észre se vette, hogy az elõtte térdelõ Minervina borostyán koszorút illesztett a fejére.

- Ohó, a sógorka máris imperatort játszik! - zöldült el Maxentius arca. - Gyere, kívánjunk neki szerencsét.

Vonszolni kezdte a perzsát, de aztán a homlokára ütött. Fölkapta a viaszos táblát, és odatartotta a nobilissima elé.

- Az aranyamat, drágám! Elõször nem Varanes csókolt meg, hanem én.

- Hát most csókolj meg te, és töröld le a tartozásom - ásított a nobilissima.

- Nem lehet. Aki ügyetlen volt, fizessen!

- Álom-solidusokkal? - fordította kifelé a lány mind a két tenyerét. - Azok nem neked valók, s nekem egyéb vagyonom nincs. Tudod, hogy én vagyok a császári ház koldus-király­kisasszonya.

- Akkor minek játszottál? Tudod, hogy én meg annak a Maximianusnak a fia vagyok, akinek hóhér a végrehajtója.

Fölkapta a lány pávatoll-legyezõjét, és bárd gyanánt tette a torkára.

Az újra ásított, és kelletlen arccal mondta:

- Borzasztóan megijesztettél, princeps. Az én apám meg maga a hóhér. Majd õ megadja az aranyadat, ha megjön.

- Jó. De ezt elviszem zálognak.

Lekapta a skarlátlepedõt a lányról, aki egy pillanatra födetlen maradt felgyûrõdött khitonában. A magistert meglepte, milyen vékony és kicsi volt. Inkább látszott driádok, mint titánok sarjadékának.

- Menjetek, hagyj aludni - csavargatta maga köré a torus végére dobott ezüst fátylat, s már le is hunyta a szemét.

Maxentius odadobta a skarlátot Quintipornak:

- Ezt hozd utánunk!

Azután belekarolt Varanesba.

- Venust aranyhálóval kellett megfogni. Dajkának ez is jó.

Alig érték el a folyosó elsõ kanyarodóját, a nobilissima az erkély párkányára ugrott. Figyelmeztetni akarta a szerelmeseket, de a kút körül már nem volt senki.

Ott maradt a párkányra dûlve, és mikor Maxentius kiért a házból, csípõsen kiáltott le rá.

- Ezzel is úgy jártál, mint a jazig királlyal. Az ellenség harc nélkül elfutott elõled.

A princeps fölfenyegetett az ujjával.

- De egyszerre kiment a szemedbõl az álom!

- Veled együtt! - öltötte ki a nyelve hegyét a nobilissima.

Akkor lépett ki az udvarra Quintipor, szemmel láthatólag olyan erõvel szorítva magához a könnyû skarlátot, mintha ólomból volna.

A nobilissima elmosolyodott, és újra lekiáltott a tétovázó Maxentiusra.

- Küldd vissza a leplemet!

- Vigyem én magam?

- Azt mondtam, küldd vissza. Az hozza föl, aki levitte. Hiszen nekem még át se adta az üzenetet a rabszolga.

Maxentius már indult is a lepellel. A nobilissima hangja parancsoló lett.

- Elég volt belõled mára, princeps. A rabszolgát akarom!

A nobilissimus dühösen dobta oda a takarót a magisternek, és fölkiáltott az erkélyre.

- A többieket nem parancsolod? Ha akarod, a lovászomat is felküldhetem.

A lány ezt már nem hallotta. Kerek ezüsttükrébõl a haját igazgatta, a száját pirosította, az arcát fehérítette, s egy ólomrudacskával egy csöppet hosszabbra vette a szemöldökét.