VII.

A császári gyorsposta Nikomédiából Antiochiába nem egészen tíz nap alatt tette meg az ezerkilométeres utat. A császárnak, akit testõrgárdáján, a joviusokon kívül udvara nagy része is kísért, majdnem ennyi hét kellett rá. A tengeri út gyorsabb és kényelmesebb lett volna, de Diocletianusnak volt oka a szárazföldet választani. A maga szemével akarta látni, mennyit hihet a tartományi helytartók jelentéseinek. Igaz, hogy az új közigazgatási rendszer alapjává a bizalmatlanságot tette, s ez nagyjában üdvösnek bizonyult. Minden állami hivatalnok ellenõre volt a másiknak, a helytartóra a vicariusa leselkedett, a legatusok és procuratorok egymást tartották szemmel, s a legutolsó írnokról is föl lehetett tenni, hogy õ az udvar titkos levelezõje. A rendszeresített hivatalos kémszolgálatot a posta-ágensek végezték, akik a birodalom minden részébe elvitték a hivatalos leveleket, s mindenütt összeszedték a nem hivatalos szóbeszédet. Õk voltak a császár szemei és fülei, s közülük a legelõkelõbbek, akiket curiosusoknak neveztek, nemcsak hatalmasok, hanem gazdagabbak is, mint akárhány magas rangú tisztviselõ. A tisztviselõk nagy részét az állam természetben fizette, a kisebbeket élelemmel és ruhával látván el, a nagyobbakat hivatali tekintélyüknek megfelelõen, ezüst asztalnemûvel és ágya­sok­kal is. A curiosusok azonban jelentékeny fizetést is húztak, nem az államtól, hanem a köz­ségektõl. Minden község törvénnyel szabályozott díjat tartozott nekik fizetni azért, ha örömhírt hirdettek ki benne. Valami gyõzelemrõl, valami új ünnep elrendelésérõl, az uralkodók családtagjainak évfordulóiról vagy a császár jó egészségérõl.

A curiosusok most is mindenütt elõrenyargaltak a szentségesek érkezésének örömhírével. Diocletianus meggyõzõdhetett róla, hogy a római birodalomnak nem volt még olyan szeretett uralkodója, mint õ. Ahol csak megjelent a városokban és falvakban, az udvarmesteri hivatal által elõre megállapított menetrend szerint, mindenütt úgy fogadták, mint a földre leszállt Jupitert. Ugyanazokkal a szertartásokkal és ugyanazokkal a beszédekkel. A forumon felállított szobra elõtt ugyanazzal az áhítattal hódoltak a polgárok, az iskolák s az egyletek és céhek küldöttségei. Ugyanazzal az alázattal borultak elébe városokban a decemprimusok, élükön a praefectus urbisszal, falukban pedig a decuriók. Mögöttük az ünneplõbe öltözött szabad parasztok és kisbérlõk, akik zsellér gyanánt mûvelték a császári birtokokat meg az óriási latifundiumokat.

A császár némán hallgatta végig az egy kaptafára készült üdvözlõbeszédeket, de arcán látszott a megelégedés. Ez abban is megnyilvánult, hogy bõven osztogatta a kegyelem aprópénzeit, amelyek nem apasztják a kincstárt, de egész életre boldoggá teszik azokat, akik kapják õket. Különösen, ha nemcsak ellenségeiknek, de barátaiknak sem jut belõlük. Assessorokat és praeseseket nevezett ki, sõt néhány comest is, ami a legmagasabb kitüntetés volt. Az ilyen szerencsés embernek joga volt a császár kísérõjének nevezni magát, bár kíséretét a császár soha nem vette igénybe. Viszont kötelessége volt háláját azzal fejezni ki, hogy vagy nyilvános oszlopcsarnokot emeltetett, vagy díszkutat építtetett valamelyik téren, vagy vállalta a legközelebbi cirkuszi játékok rendezését.

Mindjárt az út kezdetén, Dorylaeumban egy kis kellemetlenség is történt a kitüntetések miatt. Egynapi járóföldre a városon túl a császár arról értesült a curiosusoktól, hogy a praetor a négy assessori címet nem azoknak juttatta, akiket a legatus kinevezésre beterjesztett, hanem a kinevezési táblán az üresen hagyott helyekre más neveket írt be. Olyanokét, akik meg­vesztegették. Mivel a legszentebb akarat meghamisítása nyilvánvaló felségsértés volt, a császár a törvényes eljárás mellõzésével maga mondott ítéletet. Elrendelte, hogy az igazi kitüntetettek által rendezendõ játékokon a megvesztegetett fõtisztviselõt is, a vesztegetõket is vadállatok elé vessék.

Más baj is történt, annál bosszantóbb, mert nem lehetett érte felelõssé tenni senkit. A császár maga követte el a hibát. Senki se számított rá, hogy alattvalói közül szóba áll valakivel, mert ez nem volt szokása. Valahogy megszólított egy decuriót. Azt kérdezte meg tõle, hogy falujában rendesen befolynak-e az adók. Az adókat ugyanis az új törvények szerint õk tartoznak behajtani, mint a községi képviselõtestület leggazdagabbjai, s a maguk vagyonával feleltek a be nem hajtott adókért. A decurio biztosította róla a császárt, hogy alattvalói boldogan tesznek eleget kötelességüknek, s ezzel nagy örömet szerzett neki.

Megveregette a földbirtokos vállát, és kegyesen megkérdezte tõle, hogy mikor volt katona.

- Soha, szentséges úr - dadogott a decurio -, ez császári tartomány, és mentes a katonáskodástól.

- Azt hittem, valamelyik csatában kaptad ezt a sebet az arcodon. Nem az armeniai fronton?

A decuriót megzavarta, hogy a császár háta mögött összevissza integettek az elõkelõségek. Némelyek azt intették, hogy hagyja rá a dolgot a szentséges úrra, mások azt akarták vele megértet­ni, hogy ha az nemet mondott, akkor neki nem szabad igent mondani. Kínjában meg­vallotta, hogy akkor kapta a sebeit, mikor a tartományi quaestorok mint adóbiztosok meg­paran­csolták a lictoroknak, hogy ólmos korbáccsal serkentsék az adók szigorúbb behajtására.

A császár hátat fordított, és elhatározta, hogy útja további részén senkit sem tüntet ki megszólításával. Egy másik faluban azonban úgy történt, hogy mikor a hivatalos szónok befejezte elõírt vallomását az alattvalók boldogságáról, az egyik térdelõ zsellér hason csúszva a császár elé vonszolta magát, és megcsókolta poros úti saruit.

- Istenséged könyörüljön rajtam, mert a többi nem tud segíteni.

A császár faarccal nézett rá.

- Ne káromold az isteneket. Beszélj!

A jobbágy elmondta, hogy õ, aki császári birtokon szolgál, elvette egy szomszéd nagybirtokos parasztjának a lányát. De ez még húsz esztendõvel ezelõtt volt, amikor a zsellér gazdát változtathatott, ha a sorsa úgy kívánta. Jött azonban az új törvény, amely eltörölte a szabad költözködés jogát. Addig ugyanis, míg a háborúk állandóak voltak, olcsón lehetett rabszolgát venni, s a nagybirtok el volt látva munkaerõvel. Mióta a császár állandósította a békét, a nagybirtok nem kapott rabszolgapótlást, s kénytelen volt kisbérlõkkel dolgozni. Ezek addig túrták a földet, míg össze nem kapartak annyit, amibõl legalább mint szabad parasztok próbálhattak szerencsét. Így évrõl évre nagyobb területek maradtak vetetlenül, s a nagybirtok megmentésére a császárnak kellett közbelépnie. Elrendelte, hogy a zsellér nem válthatja meg magát, se ki nem költözhet a bérletbõl, hanem minden ivadéka ugyanazt a földesurat és annak ivadékait tartozik szolgálni.

- Mármost - panaszolta a jobbágy a császár lábainak - a feleségem földesura a maga jussát követeli. A család felét, amennyi az asszony után jár. Hát te jóváhagyod azt, szentséges úr, hogy a gyerekeimet is elfelezik velem, mint a malacokat meg a borjúkat?

A császár egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Hány gyereked van?

- Egy fiú meg egy lány. A fiút akarják tõlem elvenni. Most már emberszámot tesz.

- Fölszabadítalak téged is, meg a feleséged is. Mehettek, ahová akartok.

Nemcsak az emberek lassították az utat, hanem az istenek is. Minduntalan megállította a menetet egy-egy régi istenszobor, egy-egy düledezõ kápolna, egy különös alakú, útszéli szikla, amelynek tövébe mélyedés volt vágva az italáldozat befogadására vagy egy odvas fa, amelynek ágairól tarka szalagok lógtak. Ebben a korban majdnem annyi istene volt már a római birodalomnak, amennyi polgára. A napfényes Olümposz befogadta magába a barbárok ködös, néha komor isteneit, a régi halhatatlanok összekeveredtek az újakkal, és sorsuk körülbelül az lett, ami halandó alattvalóiké. Róma népe már csak névben volt meg. Évszázados polgár­háborúkkal, proskripciókkal, uralkodók szabadjára eresztett õrjöngésével kiirtotta a maga legjobbjait, s a selejtes maradék beleveszett az imperium néptengerébe. Arra még elég erõsen, hogy római színûre fesse az elegy-belegy tömeget, de arra már képtelenül, hogy rómaivá tegye. Az õs természetisteneket is így borították el misztikus déli és keleti kultuszok buja folyondárai, amelyek ismeretlen mélységekbõl kúsztak zavaros magasságokba. Zeusz ambroziás fejére, Apolló ezüst húrú nyilára, Aphrodité ágyékára esküdtek még Hercules oszlopaitól a Paropamisusig, de csak szájjal és nem szívvel. Templomaik fényesebbek voltak, mint valaha, de õk maguk kiköltöztek belõlük az új igéket hozó, jövevény istenek elõl, akiktõl a halandók olyan titkok megfejtését sóvárogták, amelyek meg se voltak addig, míg az olümposziak igazán uralkodtak. A régi nagy istenek, akik olyan szép harmóniában bírták az eget és a földet, elkeseredésükben széthullottak olyan apró törmelékekre, mint amilyenekbõl összeépítették õket a dór harcosok, az attikai földmûvesek, az ioniai halászok és a latin pásztorok. A csillagoktól a Tartaroszig mindenütt démonok nyüzsögtek, jók és rosszak, egyformán örökös rettegésben tartván az emberi nyájakat. Démonok laktak a fákban, a vizekben, a szelekben, a sziklákban, az állatokban. Ha valaki megütötte a könyökét, vagy elvesztette a lovát, vagy kincset talált szántás közben, az csakúgy a démonok mûve volt, mint az aszály vagy a jégesõ, a döghalál vagy a bõ termés. A rabszolgává aljasodott világ, amelytõl urát, a császárt udvara zárta el, az isteneket is császároknak tette meg, s közéjük s maga közé rakta a démonok hatalmas táborát, akiknek még jobban kedvében kell járni, mint azoknak, akik fölöttük vannak. Az istenek, ha elefántcsont trónuson ülnek, ha kecskelábon bicegnek, nem törõdnek vele, hogy az emberek jók-e, rosszak-e, csalók-e, hazugok-e, paráznák-e vagy tiszták és igazak. Még azzal se, hogy milyen viszonyban vannak a másik istennel. Õk csak azt nézik, hogy nekik megadják-e az emberek a magukét áldozatok füstjében, amelyeknek minden ceremóniája, és imádságokban, amelyeknek minden szava meg van szabva. Köztük és a halandók közt szigorúan szabályozott üzleti viszony van. Aki nekik kedvüket keresi, annak õk is kezére játszanak, támogatják vállalkozásaiban, és segítik ellenségeivel szemben. Még akkor is, ha azok nem emberek, hanem istenek. Aki õket elhanyagolja vagy megsérti, még ha véletlenül is, azon irgalmatlan bosszút állnak. Trójának azért kellett elpusztulni, mert Eriszt nem hívták meg Péleusz és Thetisz lakodalmára, s Diana Agamemnóntól azért kívánta leánya életét, mert vadászás közben véletlenül az istennõ aranyszarvasát nyilazta meg.

A különbözõ filozófiai iskolák destrukciója ugyan nem kímélte az isteneket sem, de sok kárt nem tett bennük, mert e filozófusok többnyire szegény éhenkórászok voltak. S talán még ennél is kilátástalanabbá tette küzdelmüket az, hogy ahelyett, amit el akartak pusztítani, nem tudtak olyan tetõt emelni, amelyiknek minden ember aláfér. Mindössze annyit értek el, hogy zavart világosságot nyújtottak néhány fejben, a mérhetetlen tömegekében mozdulatlan maradt az a sötétség, amelyben biztos halhatatlanságra számítva bújhattak meg a démonok. Az istenek annyira biztonságban érezhették magukat, hogy még különös bosszúra se méltatták a filozófusokat. Volt ugyan, akivel halálos bürökpoharat itattak, volt, akit megköveztettek, de voltak köztük olyanok is, akiket csak azzal büntettek, hogy hosszú életet adtak neki.

Diocletianus azonban nem filozófus volt, s nem is igen tudta, mifajta emberek ûzik ezt a mesterséget. Larariumában ugyan ott tartotta Marcus Aurelius szobrát is, de nem azért, mert ennek az a bogara volt, hogy írt és olvasott, mikor nem tudott aludni. Mint nagy és szerencsés császárt választotta mintaképének, akit követni akart, sõt felülmúlni uralkodói tökéletességben. Ez az elõdje készen kapott egy virágzó birodalmat, neki építeni kellett azt. Nem a romokból, mert azzal tisztában volt, hogy a khaosz száz éve nemcsak széthányta a régi római birodalmat, hanem meg is õrölte a romokat, mint szú a kivágott erdõt. Õ a romok fölé akarta építeni imperiumát, új kövekbõl a régi mintájára. És ha a kövek összeillesztése nem mindig úgy sikerült is, amint õ szerette volna, az óriási mû mégiscsak elkészült, s Diocletianus joggal érezhette magát Jupiter helyettesítõjének a földön. S ha volt a világbirodalomban valaki, akinek hite õszinte volt az istenekben, maga a császár volt az. Természetüket soha nem kutatta, mert nem merülhetett fel benne kétség azokkal szemben, akiknek kegyét uralkodása kezdete óta minden tettében-vettében érezte. Nemcsak cselekedeteiben, hanem szándékaiban is. Nem gondol­hatott ki olyant, amire az istenek jóváhagyásukat nem adták volna már elsõ kézmoz­dulatánál. Igaz, hogy sokáig késett az istenek kegyelme. A nyomorúság vermébõl ugyan, amelyben született, hamar kiszabadították, de az egykori rabszolga fia, ha soha meg nem állt is a sikerek útján, csak lassan jutott el az utolsó kapuig. S ott is sokáig váratták az istenek, mintha maguk se volnának biztosak benne, õ-e az, aki méltó arra, hogy befogadják örökkévalóságukba. Nem az a fájdalmas, ha az embernek forrásvízen kell élnie, hanem az, ha ugyanakkor az õ szeme láttára nála hitványabbak nektárt vedelnek. S neki sokáig kellett türtõztetnie magát, míg az istenek, elfordulva a méltatlanoktól, õt ültették asztalukhoz, megparancsolva pohárnokuknak, hogy kárpótlásul az átszomjazott esztendõkért, serlegét egy pillanatra se hagyja üresen.

Pessinushoz közeledett a menet, Galateia gazdag városához, ahol az útiterv szerint csatlakozni kellett Maximianusnak is, hogy aztán a két augustus együtt érkezzen meg Antiochiába. Hírnökök már az északi kapunál jelentették, hogy a nyugati imperátor még az este meg­érkezett. Diocletianus azonban nem ment be a városba, hanem elkerült a déli oldalra, ott a Dyndimus-hegy lejtõin meleg források kábító párája kavargott. Ahol meleg források voltak, amelyeknek gõze extázisba szédítette a föléje hajlót, oda csak ügyes papok kellettek, s valamelyik isten mindjárt jelentkezett állandó lakosul. Pessinust már az õsidõk homályában maga Cybele, a nagy istenanya választotta ki jósdájának. A Magna Matert, aki anyja volt magának Jupiternek is, de gyermeket is szült neki, nagy titokzatosság vette körül, Papnõitõl nem követelt szüzességet, de csak herélt papokat tûrt maga körül, s bikaáldozatokban lelte fõ örömét. Valószínûleg éppen különös misztériumainak köszönhette, hogy az olümposziak közül õ õrizte meg legcsorbíthatatlanabbul népszerûségét a felkapott új istenekkel szemben. A római állam neki szentelte az év legnagyobb ünnepeit, az egy hétig tartó megalesiákat, s pessinusi templomához, amelyet papjai szerint még Midas király építtetett, Hispaniából csakúgy sereglettek a zarándokok, mint Germania széleirõl.

A császár, amint a templomot elérték, kiszállott hordozó székébõl, s kíséret nélkül, egyszerû zarándok módjára lépkedett fel az elkoptatott lépcsõkön, hogy bemutassa hódolatát a Nagy Anyának, aki errõl a helyrõl indította õt el azon az úton, amely a világ trónusához vezetett.

Fiatal tiszt volt még akkor Diocletianus, amikor elõször járt itt minden sejtelme nélkül a jövõnek. Tiszta szívvel, de szerény zsoldjához mért áldozattal lépett az oltárhoz. Vadászatról jött, s az illatos füstölõn kívül csak a zsákmányul ejtett vadkant ajánlhatta fel égõ áldozatul Cybelének, aki márványból kifaragva oroszlánoktól húzott kocsiján mint méltóságos matróna trónolt szentélyében. Az egyik papnõ - a császár még most is látta lobogó szemét az õsz haját borító rituális fátyol alatt, s jobb vállára vetve a kétágú korbácsot mint az önsanyargatás eszközét - rákiáltott a fiatal katonára.

- Te centurio, tõled többet érdemelt volna a Magna Mater!

Ez már nem az oltárnál történt, hanem kint az elõcsarnokban. Az ifjú katona nem talált benne semmi tiszteletlenséget, ha mosolyogva, üres tenyerét kifordítva válaszol.

- Most nincs mibõl, tisztelendõ anya. Majd ha császár leszek, kipótolom.

A papnõ olyan pillantást nyilazott a centurióra, hogy annak be kellett hunyni a szemét.

- Ha elejted az igazi vadkant, akkor császár leszel, és ha az akarsz maradni, ne felejtkezzél el az istenekrõl!

Ettõl fogva a dalmata zsoldos katona megváltozott. Azelõtt, ha egyáltalán gondolt a jövõre, legmerészebb álmában is csak a diocleiai faluházán látta magát, ahol mint szegõdött éveit kiszolgált veterán katonát becsületbõl beültetik a tanácsba. Ezentúl azonban állandóan foglal­koztatta a bíbor. Nem álmodott róla, hanem számolt vele és készült rá. Világépítõ forradalmát aztán azért tudta megcsinálni alig másfél évtized alatt, mert terveit már kidolgozva vitte a trónra. Nem tudta, mikor érik meg az aranyalma, de tudta, hogy le fogja szakítani. Nem azért, mert elõtte mások is megtették már, akiknél nem érezte alacsonyabbnak magát. Pertinax egy szénégetõ fia volt, a thrák Maximianus favágó, az arab Philippus pedig tevehajcsár és Septimius Severus átlyukasztott fülû rabszolga. Diocletianus nem tartotta szükségesnek, hogy összemérje magát velük. Neki császárrá kellett lenni, mert Pessinusban arra jelölték ki az istenek. A kor olyan volt, hogy mindenre jeleket kértek a földiek az égiektõl. A hajós nem indult el azok nélkül útjára, a paraszt nem fogott az aratásba, a hadvezér nem kezdte meg az ütközetet, és a férj nem lépett ágyasházába, hogy nevének örököst támasszon. Diocletianus kéretlenül kapta a jóslatot, az istenek halálos megsértése lett volna, ha szavukban kételkedik.

Természetesen senkinek sem szólt arról, hogy mire van kijelölve, fecsegéssel az istenek bizalma ellen vétkezett volna. Maradt tovább is az a kötelességtudó és lelkiismeretes katona, aki addig volt. Tiszttársai csak annyi változást találtak benne, hogy vadászatokon ettõl kezdve sohasem fogta lándzsáját más vadra, csak vadkanra. Elõször csodálkoztak rajta és kinevették, késõbb megszokták, és nem beszéltek róla. Minden vadászembernek van valami babonája, az övének ezt ismerték.

Az egyetlen, akit beavatott a jövõ titkába, az az elszegényedett patrícius-árva volt, akit feleségül vett. Állítólag a Scipiók ivadéka. Annak nászajándékul merte adni az ígéretet:

- Császár anyjává foglak tenni.

Az évek azonban teltek-múltak, de Prisca csak egy leánygyermek anyjává lett. S bár Diocletianus moesiai helytartóságra emelkedett, s a consularisi rangot is megkapta, semmi jel nem mutatta, hogy közeledik a trónhoz. Pedig tömérdek vadkant elejtett, s a bíbor majd minden évben gazdát cserélt.

Prisca néhányszor kötõdött is vele.

- Mindig elejted a vadkant, és mindig más lakik jól a húsával.

Diocletianus hitét nem lehetett megingatni.

- Lehet, hogy nem lesz fogam, mire az igazi vadkant elejtem. De az istenek elõbb-utóbb meg fogják adni, amit ígértek.

Mint a testõrgárda parancsnoka kapta a hírt a perzsa frontra, hogy Priscának házasságuk tizedik évében fia született. Ösztöne azt súgta neki, hogy ezzel az örömhírrel az istenek az ígért óra közeledtét tudatják vele.

Az ösztön nem is csalta meg. Amint a frontról visszavonulóban voltak - a légiók rossz ómenek miatt nem akartak tovább harcolni -, rejtélyes körülmények között meghalt Numerianus, az ifjú császár. Azt rebesgették, hogy tulajdon apósa és vezérkari fõnöke, Aper mérgezte meg, nem lehetett tudni, mi okból. A légiók vizsgálatot rendeltek el, s a haditörvényszék Chalcedonnál az egész hadsereg színe elõtt összeült. A vizsgálatot Diocletianusnak kellett volna vezetni, mint a gyanúsított után legtekintélyesebb tábornoknak.

- Aper! - kezdte meg a kihallgatást, s amint a nevet kimondta, sugallata támadt.

- Aper! Vadkan! - súgta fülébe egy másnak hallhatatlan hang. - Végzeted vadkanja!

Eddig soha nem gondolt rá, hogy a fõvezér azt a fatális nevet viseli, amelyhez a pessinusi jóslat az õ sorsát kötötte. Most ráeszmélt, hogy az istenek elhozták az õ óráját. Kirántotta a kardját, és átszúrta vele Apert, mielõtt az csak a száját is kinyithatta volna védelmére.

- Esküszöm - emelte magasra a vértõl csepegõ fegyvert -, hogy ez volt császárunk gyilkosa!

A katonák a pillanat igézete alatt jóváhagyták a váratlan ítéletet. Valaki elkiáltotta magát: Ave, imperator! a körülállók utána harsogták, s pár pillanat múlva ötvenezer torokból visszhangzott az új császár neve.

Az istenek beváltották ígéretüket, s természetes, hogy az a hit, amelyet így jutalmaztak, ezentúl még kevésbé rendülhetett meg. Nemcsak most, hanem néhány hónappal késõbb is, mikor Numerianus testvérét, a nyugati légiókra támaszkodó hitvány Carinust kellett eltaposni, érezte Diocletianus, hogy az istenek oltalma alatt áll. S ha eddig pártfogóit remélte bennök, ezentúl szövetségeseinek tudta õket, akiknek hálával és kötelességgel tartozott. Ezért nem mulasztott el soha semmi szertartást, s ezért találta minden levélrezdülésben, minden váratlanul megszólalt madárhangban, minden csillagsugárban, amely fényesebbnek vagy halványabbnak látszott a rendesnél, az õ akaratuk megnyilvánulását. S tudósait azért tartotta, hogy megmagyarázzák neki ezeket a jeleket.

A fényes gyülekezetben, amely a város tanácsházában várta a császárt, senki se sejtette, milyen belsõ meghatottság vett azon erõt. Legkevésbé Maximianus, a vénasszony-képû, puffadt, öreg katona, akinek peckes tartása meg akarta hazudtolni ráncait. A társcsászár lóháton tette meg a hosszú utat Mediolanumtól Ázsiáig, testõrei, a herculeusok élén. Gyaloghintót ugyan kettõt is hozott magával, de azok egyikébõl egy lefejeztetett római szenátor fiatal özvegye kukucskált ki, a másikból egy vörös hajú kvád királylány.

A két szentséges úr megölelte, megcsókolta egymást. A vöröshajú királylány nem tudta idejében visszakapni a fejét, Maximianus észrevette, hogy a császár szeme megakadt rajta.

- Állami érdek - magyarázta kacsintva. - A túszt szem elõtt kell tartani. Emennek az ura után meg én örököltem. Illõ, hogy én ruházzam szegény özvegyet.

Diocletianus mindig tiszta életû ember volt. Törvényeket is adott ki a családi élet védelmére, s azokat uralkodótársai is aláírták. Máskor nyilván eszébe juttatta volna ezt a kollégájának, mostani hangulatában igyekezett érdeklõdõ arcot vágni az öreg bajtárs léha fecsegéséhez.

Az elõkelõségek, akik a császár fogadására összegyülekeztek, illõ távolban tiszteletteljes hódolattal várták, míg a világ urai kifejtik elsõ eszmecseréjüket a birodalom helyzetérõl. Minden alattvalót megnyugtathatott az az elégedett derû, amely a szentséges arcokról sugárzott.

A hódolók gyûrûje azonban hirtelen kettévált. Utat kellett engedni Tagesnek, az udvari fõpapnak, aki augurjai és haruspexei élén közeledett. A drágaköves mitrát és arannyal szõtt szalagokat viselõ, pohos ember egy bíborkendõvel letakart, ezüst csészét tartott a két tenyerén.

- Legszentebb imperatorok - térdelt az augustusok elé - a Magna Mater szent városában ezzel a csodával üdvözölnek benneteket az istenek.

Az egyik augur leemelte a kendõt a csészérõl. Egy bíborszínû lúdtojás volt benne. A Jupiter Capitolinus templomában tartott szent ludak egyike tojta aznap reggelre.

- Mit jelent ez, Tages? - nézte a császár tisztelettel a tojást.

- Azt, hogy az isteneknek öröme telik bíborotokban - emelte a fõpap behízott szemeit a császárra.

- Milyen könnyû! - kapta fel Maximianus a tojást.

Tages elkomorodva, de méltóságos arccal adta meg a magyarázatot.

- Mint ahogy az istenek kegyelmébõl ti is könnyen viselitek bíborotok nehéz terhét.

Az egyik gyaloghintó felõl halk köhécselés hallatszott. A túsz királylány szerette volna köze­lebb­rõl megnézni a csodát.

- Viszem! - mosolyodott oda a szerelmes öreggyerek.

El is indult, de erre a másik gyaloghintóból hallatszott sziszegés. Az özvegy gyûrûs, karpereces fehér karja kinyúlt a könnyû selyemfüggönyök mögül, és türelmetlen mozdulatot tett. Az asszony elõbb akarta látni a csodát, mint a másik, aki csak lány, ha királylány is.

- Viszem! - fordult oda is Maximianus, s legyintett is a kezével.

A legyintõ kézbõl kicsúszott a tojás, s mire Tages odaugrott, már szét is zúzódott a mozaikon.

- Rossz jel! - futott végig az ijedt mormogás az egész társaságon.

Maximianus csodálkozva fordult Diocletianushoz.

- A tojás üres volt!

Tages nagy gonddal szedegetett bele a csészébe minden héjdarabkát. Közben megtalálta a lélekjelenlétét.

- A csoda ezzel teljes. A bíborhéj magába szívta a tojás belsejét. Az istenek akarata az, hogy az egész birodalom a ti bíborotok szolgálatára legyen.

A magyarázat megnyugtató volt, de azért Diocletianus gondolkodóba esett. A bíbornak vérszíne van, s a bíbortojás háborút is jelenthetett. Nem szerette volna pedig, ha uralkodása vérben áldozik le. Élete nagyobb része a harctereken telt el, s mint császár se irtózott a vértõl. Meggyõzõdése volt, hogy a hatalomnak az a legjobb ragasztószere, és soha egy pillanatnyi kétség se akasztotta meg a kezét, ha halálos ítéletet kellett aláírni. Most valami magának is megmagyarázhatatlan változást érzett magában. Ma az alkonyati pirosságot se szerette nézni, mert a vérre emlékeztette.

Futárt küldött vissza Dorylaeumba. Megkegyelmezett az arénára szánt bûnösöknek. A praetort bányamunkára, a vesztegetõket számkivetésre ítélte. Mikor a rendeletet aláírta, arra gondolt, hogy életében ez az elsõ kegyelmi ténye. Azután rájött, hogy volt már egy, az is ezen az úton. Mikor a zsellért felszabadította. Ha az apától engedte volna elvenni a fiát, az fölért volna egy halálos ítélettel. Maga is elcsodálkozott rajta, honnan támadt ilyen gondolata. Nem mintha rossz embernek tudta volna magát, de eddig sohase érezte, mintha köze volna más emberhez. Császár volt, ura a világnak, s mint ahogy Zeusz sohase olvasta még meg a fûszálakat, õ se vetett ügyet az emberi fûszálakra, amelyeken lába taposott. Úgy látszik, az öregség hozza magával ezeket a változásokat. Az ember lefelé megy a dombról, a szemhatára összeszûkül, s míg a messziségek homályba vesznek, a közel apróságok megnõnek. Diocletianus, amennyire utána tudott számítani az életének, amelynek kezdetét senki se tartotta nyilván, ötvenhetedik évében járt.

Amikor a világ egyik ura hirtelen csömört kezdett érezni a vérnek még a gondolatától is, a másik patakokban zuhogtatta azt eléje. Maximianus szóbeszéd közben azt kérdezte tõle, ismeri-e a thébai légió hiteles történetét. Mint mondta, az juttatta az eszébe a dolgot, hogy az út egy helyen égõ erdõ mellett vezetett el. Forgószél szaladt végig a kavargó szikrákkal a száraz mezõk felett, s amerre elhaladt, mindenütt tûzszalagok lobogtak. Nem, Diocletianus nem emlékezett rá, hogy hallott volna az esetrõl A nyugati augustus elmondta neki bõbeszé­dûen, dicsekedõen, a maga gyönyörûségére, mint egy régi vadászkalandot, amelynek emléke mindig jólesik.

A dolog Helvetiában történt, mikor a gall parasztok lázadását kellett leverni. A rongy népben sok volt a krisztushivõ istentelen, s a gyalogság fõparancsnoka azt jelentette Maximianusnak, hogy a thébai légió összeszûri velük a levet. Valami titkos jelük lehet, amirõl megismerik egymást, mert ha szembekerülnek, a levegõbe nyilaznak; ha pedig üldözésre kerül a sor, a thébaiak sohase hoznak levágott fejeket, holott azokat beváltja a hadikincstár. Maximianus hitte is, nem is a dolgot, de hogy minden kétségét kivesse, próbára tette a gyanús légiót. Octodurumnál körülzáratta a többi légióval, s elrendelte, hogy minden thébai Mars oltára elõtt újítsa meg az engedelmességi esküt. Secundus, a légió parancsnoka erre elõlépett, s nyíltan megvallotta, hogy õk keresztény vért nem ontanak. A lázadó kínpadon vérzett el, Mauricius, akit helyébe léptetett az imperator, szintén. Miután a többi tiszteket is kivégezték, fölszólította a közkatonákat, ki hajlandó átvenni a parancsnoki botot, engedelmességet fogadva és engedelmességre kényszerítve a többit is. Elõállt egy öreg katona, és valamennyiük nevében ezt mondta:

- Mi a zsoldért életünket ígértük, az a tiétek, elvehetitek tõlünk. De arra egyikünket se lehet kényszeríteni, hogy mi vegyük el testvéreinktõl az istenajándékozta életet.

Maximianus erre kiadta a parancsot a lázadó légió megtizedelésére. Hatezerhatszáz ember halálos csöndben olvasott ki maga közül hatszázhatvanat, azokat egy csoportba terelve agyonnyilazták.

Az augustus még most is el volt ragadtatva a nagyszerû látványtól.

- Herculesre mondom, érdekesebb volt akármilyen cirkusznál. Még most is látom az öreg szószólót, akit csodálatosan elkerültek a nyilak, úgyhogy külön kellett kivégeztetni, szöget verettem a halántékába. Akkor kiabálta azt, hogy mentõl jobban szétverik a szikrát, annál több tûz lesz belõle.

Aztán mesélte tovább, hogy a megtizedelt légiót szétszórták a többiek közt, s addig tizedelték õket tovább, míg egy ember se maradt a hatezerhatszázból. Diocletianus ezt már nem nagyon hallotta. Tudta, hogy uralkodótársa azt tette, ami kötelessége volt, õ is azt cselekedte volna a helyében, mégis úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni. Hátrahúzódott a gyaloghintóban, és aludni próbált.

Már közel jártak Antiochiához, valami Apate nevû falucskán mentek keresztül. A curiosusok, akik itt is elõrenyargaltak, hogy a kiválasztottak szájába adják a szót, zavarodottan tértek vissza, és félrehívatták az udvarmesteri hivatal vezetõjét. Arra kérték, ezt a falut kerülje el, van Antiochiának más útja is. Õkegyelmessége megbotránkozva tiltakozott. A leghatározottabban kijelentette, hogy az elõre megállapított útirány megváltoztatásáról szó sem lehet. Ez bele­ütközne a legszentebb rendtartásba. A császárnak se alkalmatlankodjanak a kéréssel, mert az tudja, hogy rend az alapja mindennek, s csak felingerelnék vele, ha a felforgató szándékot elõterjesztenék.

Így aztán bementek a faluba. Már a községházát is elhaladták, de se emberrel, se semmiféle lelkes állattal nem találkoztak. A császárnak feltûnt a dolog, de senki se tudott neki magyarázatot adni.

Mikor elérték a falu déli szélét, a legszegényesebb vályogházakat, az egyikbõl kutyaugatást hallottak. A császár parancsot adott, hogy kutassák ki a viskót. A testõrök vagy húsz rongyos embert, férfit, asszonyt hajtottak ki belõle. Reszketve hulltak porba a fényes urak elõtt, de nyilván tudták róluk, kicsodák. Egy hajlott hátú, kopasz öregember, akinek fehér szakálla több helyen le volt perzselve, megszólalt.

- Bocsásd meg, szentséges úr, hogy elbújtunk elõled. Nincs tisztességes ruhánk, nem mertünk szemed elé kerülni.

- Ki vagy te? - nézett rá csodálkozva a császár. - Nem Quintusnak hívnak? Nagyon hasonlítasz a kertészemhez.

- Az a bátyám, szentséges úr. Én Anthimus vagyok, az olajütõ. Ezek meg a rokonaim. Testvéreim a Krisztusban. Én pásztoruk vagyok.

Maximianus ráförmedt.

- Tehát istentelen vagy? Meg a többiek is?

Az öregember alázatosan, de határozottan válaszolt.

- Bocsáss meg, szentséges úr, csak most tudtam meg haragos szavadról, hogy te vagy a császár. De nem vagyunk istentelenek. Egyebünk sincs, mint az istenünk.

- Hogy égett meg a szakállad? - kérdezte Diocletianus.

- Az adószedéskor égették le, szentséges úr. Elõször elvitték az olajütõmet, azután leszedték rólam a ruhát, aztán a szakállamat próbálták, hogy elég kemény volna-e kefének. De csak tréfából tették, szentséges úr.

- Hát a többiek hol vannak a faluból?

- Mindnyájan elszökdöstek az adók elõl. Elmentek koldusnak a városba. Azt mondták, ott nem kínozzák õket, és ingyen gabonát kapnak. Nem tudom, igaz-e, de abban bíznak, hogy húst is kapnak az oltárokról.

- És hová lettek az elöljáróitok? A decuriók?

- Féltek, hogy õket az állami adószedõk kínozzák meg úgy, mint õk minket. Úgy beszélték, hogy a barbárokhoz szöknek át.

- És ti? - húzta össze a szemöldökét a császár. - Ti mért nem szöktetek el?

- Mert mi megadjuk a császárnak, ami a császáré.

- Azt mondtátok, semmitek sincs, csak az istenetek.

- Õhozzá imádkozunk a császárért.

Maximianus megsuhogtatta a vesszejét.

- Nekem azt beszélték, hogy a keresztényeknek mindenütt vannak kincseik, mert nekik az istenük nem kerül semmibe.

Az öregember hátrakiabált valamit egy rendesebben öltözött, fiatalos asszonynak. Annak halk utasítására két rongyos asszony meg három rongyos ember, akik az utolsó sorban térdeltek, elõbbre kúszott. Fölemelték az arcukat. Gyulladt, keléses szemhéjuk alól világtalan, merev szemgolyók néztek a császárokra.

- Ezek a vakok a mi kincseink - mutatott rájuk Anthimus. - Isten ránk bízta õket, hogy viseljük gondjukat, s mi megosztjuk velük gyökérkenyerünket, hogy Isten részeltessen bennünket az örök élet kenyerében.

- Nem rossz üzlet - nevette el magát Maximianus.

Diocletianus hátrafordult a kamarások csoportjához.

- Dorotheus, Gorgonius! Lássátok el ezeket ennivalóval és ruhával!

Aztán indulást parancsolt a kocsihordóknak. Maximianus körülnézett, asszonyainak kocsiját keresve. Aztán meglepetve fordult a császárhoz.

- A te két kamarásod is istentelen?

- Hogyhogy?

- A kopasz keresztet vetett rájuk, õk meg a kopaszra.

Diocletianus vállat vont.

- Lehet, az õ dolguk. Leghívebb szolgáim.