VIII.

Az antiochiai medicusok céhét nagyon fölkavarta Sincellusnak, az udvari orvosnak az a bejelentése, hogy Pantaleon kuruzslással gyógyítja a császárnét. Annak mindenki örült titokban, hogy Sincellusnak kitelt a becsülete. Kapzsi és erõszakos ember volt, amilyen más is lett volna az õ helyében. Sógora volt Tagesnek, a fõ-augurnak, s természetes, hogy az istenek tekintettel voltak erre a rokoni összeköttetésre. Ha az elõkelõ betegek a fõpap útján tanácsot kértek tõlük, õk mindig Sincellust jelölték meg mint Aesculapius különös kegyeltjét. Ideje volt, hogy az istenek most már mást karoljanak fel. Viszont minden szakember képtelenségnek tartotta, hogy a szent palotát a keresztény varázslat ejtse hatalmába. Az ellen senki se zúgolódott, hogy Pantaleon az õ külön istene nevében gyógyítsa a szegényeket, akik úgyis az istenekre bízták a fizetést. Annak azonban nyilvánvaló volt a veszedelme, hogy a Domina a szegények orvosára bízta magát. Elõre lehetett látni, hogy az udvar elõkelõségei mind kötelességüknek fogják tartani e példa követését, s a város polgári gazdagjai is sietve fognak alkalmazkodni az udvari méltóságok divatjához.

Egyelõre azonban semmit se lehet tenni az istentelenekhez szegõdött orvos ellen. A Domina augustához se felvilágosítással, se megfélemlítéssel nem lehet közeledni. Várakozó álláspontra kellett helyezkedni. Ha Pantaleon kudarcot vall, akkor istene se menti meg attól, hogy az õ sorsára ne jusson. Ha azonban a varázslat sikerül, akkor megfontolás tárgyává kell tenni a dolgot. Esetleg tekintélyesebb orvosokból kiküldendõ bizottságnak kellene eldönteni, nem volna-e érdemes Pantaleon istenét befogadni a többi gyógyító istenek közé. Más idegen istenek is azért nyertek behonosítást nemcsak a társadalom, hanem az állam részérõl is, mert nem lehetett tagadni, hogy a régi istenek egyben-másban eltehetetlenedtek, s kétségtelen jeleit mutatták az aggkori gyöngeségnek.

Hamarosan kiderült, hogy Pantaleon valóban nagy mágus, s olyan hatalmas istennel van összeköttetésben, aki erõsebbnek látszott még a császárné démonánál is. Szájról szájra jártak a városban a meglepõ hírek. A Domina elhagyta betegágyát, sõt hálószobáját is. A Domina kiült az atriumba, és elbeszélgetett Quintusszal, az öreg kertésszel, aki a császár fiatal koráról fecsegett neki. Hallották, hogy a császárné egyszer hangosan nevetett. Pár nap múlva már azt is hírlelték, hogy a Domina egy óra hosszáig sétált a szent palota kertjében a nobilissimákra támaszkodva, Valeriára és Titanillára. Egy Quintipor nevû titkár engedelmet kért tõle, hogy elvezethesse a hosszú õszben másodszor virágzó gránátalmafához. A virágok dúsak, tömöttek voltak, de nem vérvörösek, hanem halványrózsaszínûek. A császárné megsimogatta õket, és azt mondta, olyan színük van, mint a kisgyermek szájának. A magisternek megparancsolta, hogy míg a virágban tart, minden reggel vigyen neki néhány gallyat, hogy felkeléskor áldozatul mutathassa be õket Vesta oltárán.

Hogy ezek a mendemondák igazak lehettek, arról mindenki meggyõzõdhetett az augustusok bevonulása napján. A fórum nyugati oldalát bezáró praefectura lapos tetejére már délelõtt bíborponyva-mennyezetet feszítettek, s az alá üléseket készítettek. Alkonyat elõtt egy órával ezeken helyezkedett el a császári család. Középen a Domina kis alakja, beleveszve a díszruhákba, körülötte a két caesar a princepsekkel és nobilissimákkal. Hátul a magister állt, karján vállra való leplekkel és lábtartókkal. Az õszi alkonyat meleg volt ugyan, de számítani kellett rá, hogy a fogadtatás esetleg a hûvös estébe is belenyúlik.

Csakugyan az ég peremére szállott már a nap, mikor a tubák harsogása és a tympanumok pörgése jelentette a menet közeledését. Aedilisek jelentek meg a lictorok élén, a forum oszlopcsarnokai alá szorítani a tömeget, és praecok hirdették ki, hogy a hivatalos tisztelgések után mindenkinek szabad a szentségek lába elé borulni, addig azonban az áhítat csöndjével tisztelendõk.

A menet háromezer joviusnak és háromezer herculiusnak, az augustusok díszruhás testõreinek felvonulásával kezdõdött. Pajzsaikon halálos biztosságú parittyák ólomgolyóit csörgetve meneteltek át a forumon. Utánuk ötszáz cataphractarius következett, pikkelyes páncélú lovasok, körülzárva Diocletianus gyaloghintaját és a lovon ülõ Maximianust. Mire félkörben felsorakoztak a forum közepén felépített lépcsõzetes emelvény mögött, akkorára már ráborult a térre az este. A nappali világosságnak mégse volt híja, mert a fõtérre torkolló utcák tûzfolyókat öntöttek magukból, a fáklyások légióit.

- A császár megöregedett!

Galerius száján szaladt ki a szó, amint a fáklyák fénye elöntötte az uralkodóknak már akkor az emelvény elefántcsont-selláin ülõ alakját. Nem kérdezte senki, melyiket értette a két fõuralkodó közül. Maximianus peckesen kifeszítette magát, s igyekezett istent mutatni a tábori ruhában is. Diocletianus megroskadva, elõregörnyedt vállal ült székében, fel se pillantva. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy csak nem tartja érdemesnek ébrenlétét mutatni az elõtte csúszómászó halandók tiszteletére. Egymás után mutatták be adorációikat a papok, az állami és városi hatóságok, a fõrangúak és polgárok s végül a kereskedõk és iparosok céhei. Hódo­latuk néma volt, mindnyájuk érzésének tolmácsául Lactantius szolgált, az ékesszólás hivatalos mestere.

A császár csak akkor kapta föl fejét, mikor a rhetor hangja fölcsendült az emelvénnyel szemben álló, de sokkal alacsonyabb pódiumon.

- Szentséges urak, testvérei az istennek és atyái a birodalomnak! - kezdte az üdvözlést, és karját fölemelve, fejét pár pillanatra eltakarta tógájával, mintha az istenek oltára elõtt állana.

A telihold a keleti oldal palotái fölé emelkedett, és elöntötte fényével a praefectura tetejét. Titanilla összeborzongott.

- Takarót! - szólt hátra halkan.

Quintipor elõrelépett, és könnyû leplet eresztett a nobilissima vállára.

- Gránátvirág! - súgta a lány, és szeme sarkával nézte a fiúnak a lepellel babráló kezét.

Válla fölött egy pillanatra megjelent a fiú feje.

- Parancsolsz, nobilissima? - suttogta.

- A nevedet mondtam. Rátaláltam. Gránátvirág!

Senki se figyelte õket. A rhetor már fölfedte arcát, és szívére szorította mind a két kezét, mûvészetének hagyományos törvényei szerint. Ezzel jelezte, hogy megindultsága majdnem elfojtja szavát.

A császár épp abban a pillanatban nézett föl a praefectura tetejére. Csak most vette észre a családot. Szája szétnyílt a meglepetéstõl, arca megmerevedett.

- Anyám, látod? Idenéz. - Valeria megszorította az anyja kezét.

A feleség szeme többet is látott.

- Idemosolyog - mondta boldogan. És apró kezét meglibbentette a császár felé.

Az azonban már akkor a szónokot figyelte, aki megkezdte a megszólítás részletezését. A rhetoriskola igazgatója kötelességének tartotta szigorúan követni a szabályokat, amelyeket ifjan tanult, és öregen tanított. A szabályok nemcsak a hanghordozást, a homlokráncolást, a kezek tördelését és elõrelendítését, a lábaknak a körülmények szerint módosuló tartását írták elõ, hanem a beszéd szerkezetét is. A császár azonban sokat hallotta már, hogy õ oszlop és sarokkõ, kard és pajzs, oroszlán és sas, minden okosság arzenálja és minden erény tárháza. Mindent tudott, ami következni fog, s kicsit unottan nézte a rhetort.

- Ezelõtt a világ hányatott hajó volt a viharkorbácsolta tengeren, kormányos nélkül, a véletlen hullámainak kitéve. Róma lett a horgony, amely szilárdan tartja a világot a béke kikötõjében. S a világ napról napra szebb és pompásabb lesz. Nincs már hozzáférhetetlen zuga, útjaink mindenhová elvezetnek, s mindenütt színhelye van az emberi tevékenységnek. A sivatagok vetéseinktõl zöldülnek, az erdõ hátrál a mezõk, a vad, a nyájak elõl, a sziklákat szétrepesz­tettük, a mocsarakból kertet csináltunk. Ki félne már valamely szigettõl, ki tántorodnék vissza valamely szirttõl? Mindenütt otthon vagyunk.

A császár figyelni kezdett.

- Az Euphratész nem mer többet kilépni medrébõl, mióta Te átlépted, Világ ura, és a Rhenust kiszárították az istenek, mert birodalmad északi határának nincs már szüksége erre a védelemre. A kaledonok hajítódárdája, a dákok kardja csakúgy lábaid elé dobva könyörög, hogy taposs rá, mint a szarmaták pányvája, a perzsák pajzsa, a parthusok nyila...

A császár erre a szóra hátrahajtotta a fejét. Az ég bársonyán szikrázó csillagképeket nézegette, amelyek annyiszor sugározták be tábori ágyát, hol a germán erdõk fenyérein, hol az örmény kõsivatagokban, a Duna forrásainál és a Nílus partjain. A Sagittariust kereste köztük, az egek Nyilasát, aki november havában feszíti meg íját a hallgatag égi mezõkön.

A telihold ragyogásában elvesztek a halványabb csillagok, s a fáklyák lobogása is zavarta a látást. A császár homlokára tett kezefeje alól keresgélt az égen. A rhetor, aki észrevette, hogy legszebb mondatai megint úgy szállnak el, mintha a taraxacum termésének bóbitáit fújdogálná tenyerébõl a levegõbe, idegesen és kétségbeesetten kísérte szemével a császár mozdulatait. Vele együtt õ is feltekintett az égre, s vele egyszerre látta meg azt, amitõl nekik kettejüknek elõbb megállt a szívük verése, mint körös-körül a mérhetetlen sokaságnak.

Az ekliptikának azon a táján, ahol a szem inkább képzelte, mint látta a Nyilas halvány csillagait, mintha az ég meghasadt kárpitja alól pattant volna ki, feltûnt egy tûzvörös meteor, nem kisebb a holdkorongnál. Egy pillanatra olyan volt, mintha állna, aztán elkezdett siklani nyugat felé. Nem futott hullócsillag módjára, hanem csöndesen haladt, mintha egy láthatatlan tenyér gördítené maga alatt. Vérszíne aranysárgára enyhült, s ezt megtartotta mindaddig, míg a praefectura teteje felett bele nem veszett az ég aljáról felkapaszkodó borulatba, hosszú csóváját mint nyílvesszõt húzván maga után.

A forumon nyugtalanság morajlott át, még a cataphractariusok lovai is idegesen kapáltak. Egy pillanatig úgy volt, hogy felbomlik a rend. De a rhetornak, aki karját még mindig felemelve tartotta, mint mikor a szava elállt, újra sikerült hangjára találni.

- Íme a csillag, mely jelül adatott, hogy megszületett a gyermek és vele a dolgok új rendje.

Reggel a püspökkel vitatkozott, aki Vergilius eclogájával bizonyította neki, hogy a messiás nem váratlanul szállott le a földre a betlehemi éjszakán. Az önkívület lázában idézte most ezt a jóslatot, fölizgatva a császár figyelmetlenségétõl és a csillag megjelenésétõl. Hirtelen észre tért azonban, és ha beszédje fonalát nem tudta is megtalálni többé, elég gyakorlott ember volt ahhoz, hogy balkarjára tekerve a tógát, ami az extázis elõírt mozdulata volt, ki tudja magya­rázni magát.

- A világ új rendje született meg a ti uralkodásotokkal, a rend, ez a halhatatlan gyermek, aki már bölcsõjében megfojtotta az anarchia kígyóit. Amíg titeket nem küldtek az istenek, maguknak a császároknak az élete se volt biztosabb, mint a hangyáké, amelyek az elefánt lába alá kerülnek. Mióta ti a rendet ültettétek trónra, hogy arany sceptrumával igazgassa a világot, azóta az istenek atyja nem meri leengedni a halhatatlanokat a földre, mert attól fél, hogy a ti birodalmatokból nem fognak visszakívánkozni az Olümposzra.

Most már nem is kereste a rhetor a betanult beszédet. A császár arcán észrevette a tetszést, s erre valóban extázisba jött. Fantáziáját, amely eddig a tradíciók cövekjéhez kötve az útszélen legeltetett, szabadon engedte. Beszáguldotta az eljövendõ századokat, amelyekben az aranykor állandósul a földön. Nem lesz szükség büntetésre, mert nem lesznek bûnök, nem lesz szükség erõszakra, mert nem lesz, aki ellenkezzék az erénnyel. A rend, az isteni gyermek, akit Diocletianus nemzett, harmóniává fog növekedni, s annak boldogan veti alá magát az egész világ.

- Róma zavartalanul fog uralkodni mindenütt, s a föld kerekségén nem kovácsolnak többé fegyvert, s nem a hadseregért fognak aratni; a bikák az eke számára tartatnak, a ló a béke ügyeire születik a világra. Hadikürt nem hangzik többé, a fegyveresek végtelen száma a béke dolgaival foglalkozik, mûvészetet és ipart tanul, és senki se leli halálát a háborúban.

A császár ragyogó arccal fordult Maximianushoz. Szerette volna, ha elragadtatását az is osztja. De a nyugati augustus lekókadt fejjel bóbiskolt. Õ már átengedte magát a harmóniának. Csak olyankor horkantott, fejét felkapva, amikor a rhetor megállt lélegzetet venni.

Quintilianus szabályai szerint a szónok azzal fejezi ki beszéde végének közeledését, hogy tógáját szenvedélyes izgés-mozgással, rendetlenül hátracsúsztatja. Lactantius szétvetette két karját a csillagok felé.

- Mi mondanivalója lehetne ott halandó embernek, ahol maguk az istenek nyilazzák el a sötétséget aranynyilukkal kegyeltjeik megérkezésének örömére?

A császár fölemelkedett trónjáról. A tér megreszketett az örömkiáltásoktól. A tömeg, amely eddig parancs értelmében türtõztette magát, egyszerre elöntötte a forumot, s ruhák lengetésével, zûrzavaros akklamációkkal ünnepelte a világ urait.

A rhetort, aki várta, hogy a császár magához intse, elsöpörték a podiumáról. Maga a nagy emelvény is veszélyben forgott. A lovasok szorosan körülzárták, csak akkora nyílást hagyva, amelyen egy-egy meglódult emberhullám felláthatott a szentséges urakra. A tolongás, az ordítozás, a sikoltozás és kacagás akkor szûnt egy kicsit, mikor a lovas hírnökök utat törtek maguknak a városi hatóságok üzenetével. A Dioscurok temploma elõtt, a vásártéren meg­kezdõdött az áldozati pecsenyék szétosztása, és hét kút bugyogtatja a bort a márvány­medencékbe és vályúkba.

A cataphractariusok kíméletesen, barátságosan utat szabadítottak a császároknak a szent palota irányában. A császári család is felszedelõzött a praefectura tetején. Meg akarták elõzni az augustusokat, hogy a kapuban fogadhassák õket. A császárné azonban, aki tizenhat év óta nem járt kint az emberek között, még egyszer visszafordult s vele a többiek is.

A forum déli szélén, a Singon utca betorkollásánál nagy embercsoport állt gátul a lovasok elé. Látni akarták a császárt, legalábbis csak a Diocletianus nevét kiáltozták. Amint a fáklyások rájuk világítottak, látni lehetett, hogy ezeken az embereken nincs ünnepi díszruha. Nagyobb­részt szegényesen öltözött férfiak, nõk, gyerekek voltak. Kikötõmunkások, napszámosok, szolgaformák hadonásztak az elsõ sorban, de mögöttük is sokan feketéllettek. Egy görbe, kopasz, falusinak látszó ember volt a szószólójuk, aki pálmaágat lengetett. Õ kezdett tárgyalást a lovasok centuriójával, aki jelentést tett a császárnak. A császár intett, s kilépett a katonák elé. A falusi ember térdre ereszkedett, és a császár elé fektetve a pálmaágat, elkiáltotta magát:

- Dicsõség Dávid fiának!

A többiek felsõruháikat terítgetve a földre, azt kiabálták:

- Áldott, ki az Úr nevében jõ!

A császár a ruhákra lépve barátságos arccal haladt el a rongyosok sorfala közt. Fönt a tetõn Constantius szeme összevillant Constantinuséval. De Galerius is megszorította Maxentius karját.

- Látod? Az istentelenek.

A princeps fölszisszent, Titanilla rácsodálkozott.

- Hát téged mi lelt?

- Visszaadom, amit az apádtól kaptam - csípett bele a lány karjába.

A lány lopva Quintiporra nézett. Látta, hogy a magister elsápadt. Mosolyogva öltötte karját a princepsébe.