XIII.

Titanilla zúgó fejjel ébredt másnap déltájban. Kelletlenül utasította el Trulla frissítõit, s fürdõ után újra visszabújt vánkosai közé. Maga se tudta, mi bántja. Máskor is megesett már vele, hogy a bor gõze megszédítette, de szégyent vagy lelkiismeretfurdalást sohase érzett miatta. Szerette a könnyû mámort, a mosolygó arcokat, a gondtalan nevetéseket, azokat az órákat, amelyek nem patát, hanem szárnyakat viseltek, s nem hagytak törést se az arcon, se a szívben.

Nézte magát a kerek tükörben, és nem találta a tivornyának semmi nyomát az arcán. A bõre fehér volt és friss, a szeme fényes és kipihent. A szívét is üresnek érezte, és ennek örült. Szerette alvó, mély kútnak érezni a szívét, amelybe csak a nap süt be, s úgy megtölti fénnyel, hogy másra nem marad benne hely. Mióta Varanes itt volt az udvarnál, néha azon kapta magát, hogy szíve kútjában annak a komoly képét látja. De mostanában csak olyankor jutott eszébe a perzsa, ha látta. Mikor is látta utoljára? Igen, mikor Quintiportól a virágot kapta. Quintipor. Gránátvirág. Merne fogadni, hogy a sötétben is elvörösödött az este a rabszolga, amikor odasúgta neki, hogy ezután ez lesz a neve. De csakugyan olyan halvány rózsaszín a szája. Ártatlan száj. A szeme is olyan tiszta gyerekszem. Megint elõvette a tükrét, és egy kicsit fanyarul nevetett önmagára. Neki már többet tud szeme, szája.

Nehéz lépések döngtek a folyosón. Galerius csapta szét az ajtófüggönyöket. Nagy, piros arca, fekete csordás-szeme tüzelt a megelégedettségtõl.

- Légy üdvöz, augustella - harsogott rá a lányára. - Hát elbántunk Maxentiussal, mi?

Titanillának elállt a lélegzete. Egyszerre eszébe jutott a kottabosz, és megelevenedtek elõtte a vacsora hangjai, színei, illatai. Mindent tudott, egész addig, míg nekitántorodott a princepsnek. A többire nem emlékezett, de Galerius szavaitól hamar eltakarodott a köd.

- Nemhiába titán az apád, kis tücsök. Tebelõled nem augusta lesz, hanem augustus! Azt hiszem, nem is sok idõ telik bele. Ohó, Galerius megfizet!

Titanilla elõtt megképzett az esti kép. Az összebújó két öreg katona, aki nagy rablásra készül, vagy összeesküvésre. Hallotta a suttogásokat, a fenyegetõzéseket és fogadkozásokat.

- Apám - szólalt meg hirtelen -, mért gyûlölöd te a Dominust?

Ezelõtt soha nem mert volna ilyent kérdezni az apjától. Most, hogy eldöntötték a sorsát, a dac és kétségbeesés vakmerõvé tette.

Galerius rámeresztette a szemét a lányra.

- Hogy jut ilyen az eszedbe? A Dominus öreg lett és tehetetlen. Dühös vagyok rá, az lehet. Sajnálom is, kár érte, hogy a Flaviusok megrontották. De nem gyûlölöm. Õt nem. Menjen haza Salonába káposztát ültetni, és éljen száz esztendeig, azt nem bánom. De a fõistentelent minden ivadékostul az öklömmel verem agyon.

A takarón hevert a súlyos ezüstkorong, Titanilla tükre. Fölkapta, és két hüvelykujjával szét­reccsentette, mint egy mandulapogácsát. A lány most már elhitte, amit Romula nagyanyjától hallott az apja erejérõl. Csordáskorában a legbõszebb bikát is megszelídítette. Úgy, hogy meg­kapta a két szarvát, és kicsavarta a nyakát. Lovak patáját a két ujjával feszítette le dühében. Õ ugyan eddig mindig azt hitte, hogy a szemével csinált mindent.

Látta, hogy az óriás szenved, és sejtette, hogy nem az istenekért szenved. Így csak magáért gyûlölhet az ember, nem olyan távoli dolgokért. Megsimogatta a kezét.

- Bántottak apám?

A vállát kapta meg a lánynak. Ha az ujjait szorítja úgy meg, kicsordul belõlük a vér. A hangja üvöltés volt.

- Bántottak? Hát elfelejtetted már Carrhaet? Hiszen te is ott voltál.

- Kicsi lehettem, apám. Nem emlékszem.

Tudta, hogy volt valami csata egy ilyen nevû helyen, s most már az is eszébe jutott, hogy a dajkája azt mondta egyszer, annak kivágják a nyelvét, aki arról beszél. Azt hitte, tréfa, de a csaták nem érdekelték, nem kérdezõsködött tovább.

- Tudom, mindenki úgy tesz, mintha nem emlékezne. De a hátam mögött mindenki azon röhög. A legutolsó katonám is leköp érte. Nem emlékszel, mi?

A lány torkára tette a kezét. Az érezte a rettentõ ujjak hegyében a megveszekedett vér lüktetését. De volt annyira apja lánya, hogy a pillája se rebbent.

- Inkább a te fojtogatásod, mint a Maxentius ölelése - mondta fagyosan.

- Eh - kapta el a kezét dühösen -, hát nem érted, hogy nem Maxentiusról van itt szó, hanem Maximianusról. A fián keresztül akarom a markomba tartani. Vagy azt akarod, hogy az öreggel vetesselek el? Biztosra veszem, hogy a te kedvedért mind a két latriunkuláját bele­fojtatja az Orontészba.

A lány szemét lefogta az utálat. A caesar lecsillapodva járkált le s fel a szobában.

- Ide hallgass. Majd eszedbe juttatom, mi történt Carrhaenál.

Caesarsága második esztendejében történt. Négy fronton lángolt a háború, neki a perzsa hadszíntér jutott. Saporral állt szemben, Varanes nagyapjával, akitõl legtöbb félnivalója volt az imperiumnak. Nem sokkal azelõtt, még a nagy anarchia idején, tönkreverte a római légiókat, elfogta magát Valerius császárt, elevenen megnyúzatta, és pirosra festett bõrét kitömetve hordoztatta meg Perzsia városaiban. Nemcsak hadi érdek, de a római büszkeség is követelte a gyalázatos tett megtorlását. A döntõ csata elõtt való este megérkezett a táborba Diocletianus, aki akkor verte le az egyiptomi lázadást, és Constantius, aki Britanniát kényszerítette meg­hódo­lásra. Megbeszélést tartottak, Constantius kevesellte a római haderõt, s azt tanácsolta Galeriusnak, hogy várja meg az erõsítéseket, ne vigye mészárszékre a rendelkezésére álló légiókat. Õ tiltakozott a beavatkozás ellen, s mivel Diocletianus nem mondott véleményt, más­nap reggel nekivágott hadaival a sivatagnak. A gyõzelem biztos is lett volna, diadalhoz szokott, edzett légiókat vezetett, de a bennszülött útmutatók a sah zsoldjában álltak, félrevezették a légiókat, a perzsák kelepcéjébe vitték, s a rómaiak kegyetlen vereséget szenvedtek azon az átkozott helyen, ahol évszázadokkal azelõtt Crassus, a triumvir életét vesztette. A csatavesztés azonban csak emberveszteséget jelentett, a sah nem ment át támadásba, sõt belsõ villongások miatt sietett elvonulni diadala színhelyérõl. Diocletianus azonban irtózatos haragra gerjedt, s olyan megszégyenítést talált ki, amely kegyetlenebb volt, mint az ellenség kezére került császár meggyalázása.

- Õ díszkocsiján ült, oldalán Constantiusszal, s nekem, a római birodalom caesarának kétezer lépést kellett futnom a kocsi után, mint egy rabszolgának! Bíborcipõben, bíborpalástban, fejemen a caesari koszorúval! A megmaradt légiók szeme láttára!

Nyugodtan kezdte, de most már megint ordítva beszélt, homlokán kidagadtak az erek, ami az útjába került, szék, vánkos, ruha, azt bõszülten rugdosta szét.

- Tudod már most, mit jelent az apádnak Carrhae?

Kiszaladt a szobából, s egy elfakult bíborszandállal tért vissza.

- Látod, ez a carrhaei cipõ! - vágta földhöz az összeszáradt szandált. - Ezt én azóta mindig mindenütt magammal hurcolom, s minden este megesküszöm rá az isteneknek, hogy lesz még ennek friss bíborszíne! Mindenkinek a vérébe gázolok vele, aki részes a gyalázatomban! Constantiuséba, aki a tanácsot adta Dioclesnek. A fattyakéba, mert azokban is az õ aljas vére folyik! Az istentelenekébe, akikkel ki akarja magát császárnak kiáltatni, mihelyst az öreg Diocles befogja a szemét. De azt nem éri meg! Akkorára a magját is kiirtjuk az istentelenek­nek, s az utolsó a sápadt pofájú lesz. Ezzel az öt ujjammal szorítom ki belõle a párát, s dögtetemét kétezer lépésnyire húzom a kocsim után a porban a légiók szeme láttára!

Patakzó verejtéke a bíbort is átnedvesítette rajta. Titanilla a hálóköntöse ujjával törülgette az eltorzult arcot. Irtózattal is, szánalommal is nézte az õrjítõ bosszúvágy betegét.

- Tudod most már, mért kell a Titánnak összefogni Herculessel?

- Tudom, apám - mondta a lány csendesen, és mindkét kezét rászorította a szívére.

Trulla tipegett be a szobába, újabb kísérletet tévén kis úrnõje megetetésére.

- Mit hoztam ám én az én drágaságomnak, de mit ám! Örömében mindjárt piros lesz a sápadt babácska, ha ezt meglátja.

- Mit hoztál, Trullám? - fordult oda a lány.

Megkönnyebbedett, hogy nem kell az apjára nézni.

- Mivel szokott otthon a drága Romula nagymama az õ kis cicájának kedveskedni?

- Vajalja - fodorodott mosolyra a lány sápadt szája.

Galerius tréfás fintort vágott.

- Parasztka! Még ezen a napon is! Mikor a nyertest várja!

Aranypálcás janitor alázatoskodott be. De nem Maxentiust jelentette. Tages, a haruspexek és augurok tisztelendõ fõnöke és az érdemes Sincellus, az orvos jelentek meg a szentséges úr parancsolatára.