XIV.

A szent consistorium utolsó ülésére készültek. Négy szolga a tanácskozóterem mozaikját mosogatta. Quintipor pedig iratokat rendezgetett a császár dolgozószobájában. Sokat komolyodott két hét alatt, s egyre jobban ránehezedett a magánosság. A nobilissimát nem látta azóta, mióta gránátvirágnak csúfolta a praefectura tetején. Rég elfelejthette, most már bizonyosan nem unatkozik. Õ se ér rá unatkozni, a császár állandóan lefoglalja, igaz, hogy unalmas dolgokkal, de azért sokszor eszébe jut neki a nobilissima. Lehet, azért is, mert Bion elutazott Alexandriába, ezután ott él, s talán nem is fogja többet látni. Akkor elég könnyû szívvel búcsúzott tõle, azóta mindennap jobban hiányzik neki. Pedig Quintuséktól is hamarosan el kell szakadnia. Salonába rendelte õket a Dominus, s kicsit rosszul is esik neki, hogy olyan örömmel készülnek az útra. Mégiscsak szülei, ha gondját rég kivetették is a nyakukból, s egy kicsit búsulhatnának rajta, hogy most talán egész életükre elszakadnak a fiuktól. Vagy õ is csak azért búsul, mert most igazán senkije se marad az udvar sivatagában? Még ismerõse sincs a rhetoron kívül, akit néha magához hívat a császár, uralkodása történetét akarja vele megíratni. A magakorú fiatalok társaságát nemigen kívánja, s úgy vette észre, a Dominusnak nem is volna kedvére, ha közéjük vegyülne.

- Nem hozzád valók - mondta neki egyszer. S mivel látta az arcán, hogy nem érti, meg­magyarázta, mért nem hozzávalók. Faggatnák azokról a dolgokról, amelyekrõl az õ közelében tudomást szerez, azokról pedig hallgatni kell mindenki elõtt. A legkisebb államtitok is olyan szikra, amibõl nagy tûzvész lehet. Nemcsak az uralkodónak nem szabad bízni senkiben, de annak sem, aki közelében él.

Quintipor ekkor föladta magának a kérdést, hogy benne mért bízik a mindenkivel szemben zárkózott császár, de nem sokáig törte rajta a fejét. Nem bánta volna, ha nem bízik benne olyan nagyon a Dominus, aki mindig elmondta neki, mit végeztek és mire készülnek a szent consistoriumban. Annyit látott, hogy császárnak lenni nem nagyon mulatságos dolog, s a szent memória õrének sok mindennel meg kell terhelni magát, amirõl nem tudta, mért kell megõrizni. Egyszer meg is ijedt, mert a császár észrevette rajta, hogy nála nem jó helyen van a szent memória. Dicsérte azokat az új törvényeket, amelyeket a fényûzés ellen hoztak, és azt magyarázta Quintipornak, hogy a birodalmat csak a takarékosság mentheti meg. Elmondta, hogy mennyi pénz megy ki Arábiába jószagú füstölõkért, Armeniába rabszolgákért, Perzsiába eunuchokért, Sericába selyemért és Indiába asszonyi holmikért.

- Ötvenöt millió sestertius ment ki csak gyöngyökért, szájpirosítóért és bíbor takaróért - olvasta egy írásból, és ránézett a magisterre, hogy el van-e képedve. A magister azonban helyeslést bólintott.

- Te ezt nem sokallod? - kérdezte elcsodálkozva a császár. - Szájpirosítóért?

Akkor vette észre a fiú zavaros szemein, hogy nem helyeselt, csak elbóbiskolt a birodalom közgazdasági viszonyain. De azért nem haragudott meg, csak elmosolyodott.

- Elaludtál, fiú?

Neki hirtelen kiment az álom a szemébõl. Felugrott és felelt.

- Nem, uram. A piros szájak drágák.

A császár ránézett, és aludni küldte, de egy pirongató szó nélkül. Abból a nagy szigorból, amitõl elõre felhõdzött Quintipor, nem tapasztalt semmit. A császárt nem látta olyan zord embernek, amilyennek hírlelték. Nem volt olyan beszédes, mint Bion, és a birodalom ügyein kívül nem érdekelte semmi, de tõle mindig megkérdezte, hogy aludt, sõt még azt is, álmodott-e valamit. Hellászról is beszéltetett vele, a városokról, amelyeket látott, és emberekrõl, akikkel megismerkedett. Kora reggeltõl késõ estig dolgozott, rövid ebédjét is dolgozószobájában kapta be, s a fiú, akinek celláját a maga szomszédságában rendeztette be, éjszaka is sokat hallotta le és fel sétálni. Csodálkozott is rajta, hogy ilyen élete van egy hatalmas császárnak, aki elõtt nemcsak a hét nagyméltóságú illustris csúszott térden, hanem maguk a szentségesek is meglapultak. Egyszer látta, hogy a vézna kis öregember elõtt Galerius caesar, a vad szemû óriás is úgy meghunyászkodott, mint egy iskolásgyerek. Õ maga már nem félt a császártól, de valami szorongást mindig érzett, ha vele volt. Ezért nem tudta úgy szeretni, mint Biont, valami hideg légkör vette körül. Bion csak egy szegény matematikus volt, nem is nagyon kereste az embereket, de mindig sugárzott az elégedettségtõl, mintha az egész világ az övé volna. A világ uráról az az érzése volt Quintipornak, hogy majdnem olyan egyedül él a világban, mint õ. Hogy honnan ez az érzés, azt nem tudta volna megmondani. Hiszen a császár sohasem beszélt magáról, se a környezetérõl, arca mindig nyugodt és tartása méltóságos volt. Az is szemmel látható volt, hogy megérkezése óta testi erõben is összeszedte magát.

Ez volt az elsõ nap, hogy Quintipor rosszkedvûnek találta a Dominust. Szótlan fejbólintással fogadta a köszöntését, és párszor végigmenve a szobán, rövid parancsot diktált a magisternek. Továbbítás végett tudatta a praepositusszal, hogy a szent consistoriumnak eznapi záróülésén a társuralkodókon és a hét miniszteren kívül senkit se óhajt látni. Az aláírt paranccsal magának a titkárnak kellett a praepositushoz menni, s a császár egyedül maradt, a gonddal, amely az imént váratlanul szállta meg.

A császár a napot mindig azzal kezdte, hogy áldozatot mutatott be az isteneknek, nemcsak mint vallásos ember, hanem mint legfõbb pap is, a római birodalom pontifex maximusa. Azután a bélnézõk, s ha úton volt, vagy hadban járt, a madárjósok által jeleket kért tõlük, vajon sze­ren­csésnek vagy szerencsétlennek ígérkezik-e a nap. Az utóbbi esetben tartózkodott minden komolyabb dologtól, sõt fontosabb törvények aláírását is elhalasztotta. Az ármaximálási törvény le nem tagadható kudarcát is annak tulajdonította, hogy az edictumot a naptárfigyelõ papok elnézésébõl baljóslatú napon, a cannaei csata évfordulóján adta ki. Természetes, hogy a koronatanács ülései elõtt fokozott gondja volt az istenek jóindulatának biztosítása. Nem érte be azzal, hogy maga hintett tömjént az áldozati tûzre, hanem véres áldozatot is mutattatott be Tagesszel, aki a leölt állat zsigereinek megtekintése után jelentést tett az istenek hangulatáról.

Eddig a szent consistoriumnak minden ülése elõtt kedvezõk voltak a jelek, ma azonban Tages leverten lépett ki a függönyök mögül, ahová az áldozat bemutatása után a bélnézõk testülete bevonult. Fekete pálcájával rámutatott a rezgõ, párolgó borjúbelekre, amelyeket két haruspex tartott bronztálcán.

- Szentséges úr, az istenek neheztelésüket tudatják. Kegyeskedj a magad szemével meg­tekinteni, hogy a belek lyukacsosak, s a máj belsõ karéja hiányzik.

Máskor is megtörtént már, hogy beteg állat került az áldozó papok kése alá. A császár nyugodtan rendelkezett.

- Tudakold meg az istenektõl neheztelésük okát.

Tages újra a függönyök mögé vonult papjaival, a császár pedig uralkodótársaival s az aznap szolgálatban levõ udvari tisztviselõkkel ájtatosságba merült az oltár elõtt, amely fölött még szállongott a tömjén és a megégetett húsdarabok füstje.

Kisvártatva a fõjós már jelentette az istenek kedvetlenségének okát.

- Valaki van itt az áldozók közt, legszentebb úr, aki nem tiszta szívvel áldozik.

Óvatosan beszélt, s csak a császár sürgetõ intése után folytatta.

- Az istenek nem fogadták el azt az áldozatot, amelyben olyanok vesznek részt, akik nem hisznek bennük. Az istenek azt is tudják, hogy gyûlölõik babonás jeleket viselnek a ruhájuk alatt az õ idegen istenük tiszteletére, aki gyûlöli az õsi isteneket.

A császár a gyülekezet felé fordult.

- Ki az közületek, aki nem hisz az istenekben?

Ketten léptek elõ, az aznapi szolgálattevõ kamarások, Dorotheus és Gorgonius.

- Ti is istentelenek vagytok?

- Mi keresztények vagyunk, legszentebb úr - borult le a két udvari ember.

A császár az ajtóra mutatott.

- Távozzatok, hogy jelenlétetek ne ingerelje az isteneket - mondta nyugodtan. - Te pedig, Tages, gondoskodj új áldozatról!

A fõpap kissé csalódottan intézkedett másik áldozati állat elõkészítésérõl, de az istenek engesz­telékenyebbeknek mutatkoztak, mint õ. Kedvezõ jeleket adtak, mint Tages jelentette, s ezzel nemcsak azt fejezték ki, hogy valóban az istentelenek jelenléte ingerelte fel õket, hanem azt is, hogy meg fogják áldani, amit földi helytartóik aznap határozni fognak a világ sorsáról.

Diocletianust azonban mégis elkedvetlenítette a dolog. Éppen erre az utolsó ülésre tartogatott egy nagy tervet, amelyet alkalmasnak ítélt arra, hogy tökéletessé tegye a birodalom belsõ békéjét. Nem sokat tudott ugyan a keresztények istenérõl, de amit hallott róla, arról gyõzte meg, hogy az hatalmas isten, s méltó arra, hogy befogadják a többiek közé. Sok minden összejátszott abban, hogy ez a gondolat megfoganjon a lelkében. A csíráját talán Maximianus ültette el, mikor megborzongatta a thébai légió történetével. Õ sok légiót látott már elvérezni, s nemegyszer fordult meg olyan csatatereken, amelyek halottakkal voltak borítva, ameddig a szem ellátott. De azok a katonák azért haltak meg, mert õ parancsolta nekik, aki fizette a zsoldot, és villogtatta a pallost. Nem is volt biztos a haláluk, csak kockáztak vele az életükre egyenlõ eséllyel. A thébaiak biztos halálba mentek egy isten parancsára, akit nem láttak, aki nem fizetett nekik zsoldot, és nem villogtatott mögöttük hóhérpallost. Az az isten, aki ilyen fegyelmet tud tartani, nagy hadvezér lehet, és Marsnak nem válik szégyenére, ha társává fogadja. Sokat gondolt arra is, hogy ez az új isten tiltja a gyûlöletet, s lassanként rájött arra, hogy ebben valami különös bölcsesség van, ami a többi istennek eddig nem jutott eszébe. Emlékezett rá, hogy Aesculapiust, akinek õ egész életében buzgó tisztelõje volt, Jupiter azért vitte föl az Olümposzra, mert megijedt attól, hogy minden betegség meggyógyításával halha­tatlanakká teszi az embereket. Az istenek atyjának felfogása szerint a halálra szükség van, mert ha az nincs, a halandók nem tisztelik többé az isteneket. De vajon szükség van-e arra, hogy gyûlölség is legyen az emberek között? Nem járnának-e jobban a halandók, ha nem gyûlölnék egymást, és nem jelentené-e az az örök békét a birodalomnak? Végre az is jólesett a császár­nak, ahogy megérkezése estéjén a keresztények fogadták. Igaz, hogy szegény embereknek látszottak, de nem kértek kenyeret, és nem követeltek cirkuszt. Ujjongtak, és ruháikat tere­get­ték eléje, pedig ezeket nem tanították ki a curiosusok. Derék isten lehet az, akinek ilyen tekin­tély­tisztelõ hívei vannak. Mért ne békítenék össze ezt a jóravaló istent a többi halhatatlannal, hogy együtt vigyázzanak a birodalom békéjére és boldogságára? A császár nagyon örült neki, hogy az imperiummal együtt olyan istent is fog adni fiának, aki éppen úgy szelíd és békés természetû, mint õ.

Tages jelentése azonban, amelynek hitelességében pillanatnyi kétsége sem volt, gondba ejtette a császárt. Úgy látta, az istenek féltékenyek, valami félreértés lehet köztük, s ezért ha nem mondott is le tervérõl, egyelõre félretette, s ezért szûkítette meg az utolsó ülés kereteit.

A consistorium azonban, mint a neve is kifejezte, nem ülés volt. A régi világban a szenátorok elefántcsont-székeiken ülve döntöttek a világ sorsáról, s Diocletianusig a császárok is meg­kí­nálták hellyel azokat, akiket tanácsukba meghívtak. Diocletianus ebben is új rendet szabott. Õ trónuson ült, balján a társcsászárral, elõttük alacsonyabb székeken a két caesar, a consisto­rium többi tagjai pedig álltak, a legnagyobb méltóságok csakúgy, mint a meghívott szaktekintélyek. Talán ebben az újításban nem csupán a tekintélytisztelet elvéhez való ragaszkodás vezette a császárt. Mint hadvezér és mint proconsul sok tanácskozást vezetett, s tapasztalhatta, hogy ha az álló ember nem mindig okosabb is a terpeszkedõnél, rövidebb ideig ostoba. Ezért volt, hogy csak a gyorsíró notariusok kaptak széket a szentségeseken kívül.

A tanácskozáson nagyobbára a pénzügyminiszteré volt a szó. Az értelmes arcú, kövér örmény valamikor rabszolgakereskedõ volt, s így leleményes nemcsak fajánál, hanem egykori hivatá­sánál fogva is. A birodalom pénzügyi viszonyai már Diocletianus trónraléptekor is züllöttek voltak, s azóta minden újítás rontott rajtuk, bár a legjobb szándék jegyében. A leglényegesebb változás az volt, hogy kezdetben senki se akart adót fizetni, s mire a chaos megszûnt, senki se bírt fizetni. Pedig a rend helyreállítása több pénzbe került, mint vérbe. A határvédelem meg­szer­vezése három világrészen keresztül óriási áldozatokat követelt. Mérhetetlen összegeket nyeltek el a nagy építkezések, amelyekkel Diocletianus az anarchiát megelõzõ nagy császárok tradícióit újította fel. Legjobban ropogtak azonban a birodalom bordái a bürokrácia érckígyó­jának szorítása alatt, amellyel a császár körülpántolta a világ új rendjét. A polgár minden lélegzetvételére tisztviselõ vigyázott, s az adók felét az adótisztviselõk légióinak eltartása emésztette fel. Igaz, hogy ezek voltak a legserényebb tisztviselõk. Nekik köszönhetõ, hogy ebben az idõben született meg az a közmondás, hogy könnyebb az embernek öt elefántot a hóna alá rejteni, mint öt szem búzát, amelybõl négy az államot illette. A kizsarolt provinciák népe a világvárosokba özönlött, ahol ingyen gabonaosztogatással tartották féken. Ez természe­tesen újabb gondot jelentett az államhajó kormányosainak, s az örményeknek egyre újabb ötletekkel kellett a császár segítségére sietni, aki mindig kénytelen volt azt elfogadni, noha nem mindig szívesen.

Most azonban olyan javaslattal állt elõ az örmény, ami vita nélkül tetszésre talált. Mivel az adó egy részét természetben szedték a termelõktõl, az állami borpincékben olyan készletek halmozódtak fel, hogy a kezelésük többe került, mint amennyit értek. A pénzügyminiszter azt javasolta, hogy a bort illõ árban vetessék meg a földbirtokosokkal. Ezzel az állam készpénzhez jut, amire legnagyobb szüksége van, s a földbirtokos se jár rosszul. Ha megissza a bort, akkor jól jár, s ha nem tudja meginni, akkor a jövõ évben befizetheti adóba.

Másik elõterjesztése arról szólt, hogy bár aranyat és ezüstöt nem szabad kivinni a biroda­lomból, s a határokon nagyon szigorú a motozás, a nemesfém-állomány egyre csökken. A vámosok jelentése szerint a legtöbb pénz a kiszolgált katonák révén megy ki a birodalomból. A légiókban kevés a római polgár - a legtöbb város föl van mentve a katonaállítás alól, s az elcsenevészedett emberanyag a mértéket sem üti meg, a birodalom hadereje túlnyomó részben barbár zsoldosokból áll. Ezek közül igen sokan hazamennek a maguk népéhez, amikor a szegõdésük kitelik, s megtakarított zsoldjukat meg a negyedfélezer dénár végkielégítést aranyban és ezüstben viszik magukkal. Arról nem lehet szó, hogy a katonáknak akár a hazájuk­ba való visszatérését, akár megtakarított szerzeményük magukkal vitelét megtiltsák. De nagy eredményt lehetne várni olyan rendelettõl, amely a motozást a katonákra is kiterjesztené, s megengedné ugyan nekik zsoldjuk kivitelét, de csak a zsákban szállítható rézpénzben. Ez más tekintetben is hasznos lenne. A barbárok a hazatérõ zsoldosokat leginkább a római aranyuk miatt fogadják vissza szívesen; azt, aki csak rézpénzt és római asszonyt visz haza, nem fogják valami nagy becsületben részesíteni. Ennélfogva a leszerelt zsoldosok nagy tömegei nem is fognak hazakívánkozni, hanem itt maradnak, s mint adófizetõ telepesek népesítik be a járványok és adó-emigrálások miatt lakatlanná vált területeket.

Galerius nem nagyon lelkesedett az indítványért. Attól félt, hogy a kiszolgált katonákat nem tudják kivel pótolni. Rézgasokért nem fog a barbár fiatalság a római hadseregbe tódulni. Ebben a császár igazat adott Galeriusnak, de hozzátette, hogy nem lát a dologban veszedelmet. Azt hiszi, a római birodalom annyira megerõsödött, hogy védelmére a jövõben nem lesz szükség ekkora hadseregre. Kéri uralkodótársait, hogy a legközelebbi consistoriumig próbáljanak módot találni a létszám csökkentésére, már csak azért is, hogy a birodalom pénzügyi terhei enyhüljenek.

Az uralkodók közül csak Constantius jelentette ki, hogy õ kivihetõnek találja a császár óhaját, mert légiói oly megbízhatók, hogy feladatukat létszámapasztás mellett is teljesíteni fogják. Maximianus és Galerius összevillantotta a szemét, és hallgatott. Ellenben a hadügyi miniszter felszólalt. Bántotta, hogy pénzügyi kollégája katonai dologba is beleszólt, s a hatásköri túllépésért elmés elégtételt vett magának. Katona létére közgazdasági természetû indítványt tett. Azt, hogy az uralkodók tiltsák meg a köszörûkõ kivitelét a birodalom területérõl. Ami kárt az ipar és kereskedelem látszólag szenved vele, azért kárpótlást nyújt a birodalom bizton­ságának megnövekedése. Ha a barbárok nem jutnak köszörûkõhöz, nem tudják fegyvereiket megélesíteni, és soha többet nem merészelik a birodalmat megtámadni.

A császár arra gondolt, hogy az illustris katonát minél elõbb valamelyik köszörûkõbányába osztja be szolgálattételre. Kedvetlenül fordította el a fejét, de hirtelen mosoly suhant át az arcán, amit még soha nem látott a szent consistorium.

A hadügyminiszter nagy elégtétellel nézett a koronatanács notariusára, aki szintén észrevette, és jóváhagyásra magyarázta a császár mosolyát. Ennélfogva külön utasítás nélkül jegyzõ­könyvbe vette a köszörûkõkiviteli tilalmat.

Pedig Diocletianus szívét más derítette fel. Az exedra oszlopai közül kilátott a kertbe. A császárné meleg takarók alatt feküdt nyugágyán az õszvégi napsütésben. Elõtte Quintipor térdelt, összefûzött pergamen-lapokról olvasva föl valamit. A császárné mögött szelíd és értelmes arcú férfi állt csuklyás ruhában, s egy-egy intéssel megszakítva a fölolvasást, magya­rázni kezdett. Hogy mit, az nem hallatszott el a tanácsteremig, de az augusta arcán is, a fiúén is meglátszott az elmélyült figyelem.

Ez lehet Pantaleon, a keresztény mágus - gondolta a császár, s hálát érzett iránta, hogy az anyát hozzászelídítette gyermekéhez. Egy pillanat alatt erõt vett rajta a vágy, hogy õ is elfoglalja köztük a maga helyét. Tökéletesen megfeledkezve a birodalom pénzügyeirõl, fölállt trónusáról, ami azt jelentette, hogy vége van a tanácskozásnak. Nagy meglepetésére azonban Galerius jobbja fölemelésével jelezte, hogy beszélni kíván.

- Hallgatunk, Caesar - ült vissza a helyére a császár. Szerette Galeriust mint serény munka­társát a birodalom keleti felének kormányzásában, és mint akaratának mindenkor föltétlen teljesítõjét. Tudta, hogy ok nélkül nem szólal fel, s amit mondani fog, az méltó lesz a megfontolásra.

Galerius azt kérdezte, hangjában és arcán az indulat minden nyoma nélkül, mi lesz a keresztényekkel. A császárt meglepte, hogy caesarját is azok a gondolatok foglalkoztatják, amelyek õt. Azt felelte, hogy a keresztények dolgát külön tanácskozás tárgyává kívánja tenni.

- Az idõ sürget, Dominus - emelte föl hangját a caesar. - Magad láthattad az imént, hogy engedékenységeddel mennyi parazsat halmoztál a fejedre. Nemcsak az istenek haragja fenyeget bennünket, hanem az istentelenek arcátlansága is, akik ellenségei az isteneknek, a császárok­nak, a törvényeknek és az egész természetnek.

Mintegy bátorításért fordult a hét illustrishez, s azok csakugyan helyeslõ morgást hallattak, ami nem kerülte el a császár figyelmét sem. Tehát nekik is felelt, nemcsak Galeriusnak.

- Én ezt az arcátlanságot eddig nem tapasztaltam, s a keresztények tagadják azt, hogy õk istentelenek volnának. Inkább az a baj, hogy a mi isteneink valóban neheztelni látszanak arra, akit õk imádnak. Egyelõre rendeletet fogunk kiadni, hogy áldozatainktól a keresztények marad­janak távol, nehogy jelenlétük fölingerelje a halhatatlanokat. Aztán papjaink és az õ papjaik meghallgatásával talán megtaláljuk a módját az ellenkezõ istenek összebékítésének.

Az illustrisek morgása most már a császárnak helyeselt. De ugyanúgy biztosították egyet­értésükrõl Maximianust is, aki azon a véleményen volt, hogy legalább a hadsereget meg kellene tisztítani az istentelenektõl. A kormányzás alapja a hadsereg megbízhatósága, s neki volt alkalma meggyõzõdni az istentelenek megbízhatatlanságáról. Õ a tiszta munkát szereti.

- Nem ontunk vért - rázta meg a fejét a császár, mielõtt a nyugati augustus kifejtette volna, mit ért tiszta munka alatt -, magad mondtad, hogy a keresztények milyen könnyen meg tudnak halni.

- Sõt kívánják a vértanú-halált! - kiáltott Maximianus.

- Mi nem fogjuk vértanúsággal erõsíteni õket - mondta határozottan a császár. - Esztelen­ségnek tartanám a birodalom oly nehezen helyreállított belsõ békéjét ok nélkül megrendíteni.

- A manicheusok iránt nem voltál ilyen elnézõ, Dominus - makacskodott Galerius. - Azoknak nemcsak a könyveit égetted meg, hanem õket magukat is tûzre hányattad.

- De nem a vallásuk miatt, hanem mert Manes követõi a perzsákkal cimboráltak, akikkel akkor harcban állottunk. Vad és erõszakos emberek voltak, akik ledöntötték isteneink szobrait. Neked mi a véleményed, Constantius?

A fehér caesar, Helenára és Minervinára gondolva, óvatos feleletet adott. Õ úgy tudja, a keresz­tények se lakóhelyükre, se nyelvükre, se polgári szokásukra nem különböznek a többi emberektõl. Házasodnak, mint mindnyájan, gyermekeket is nemzenek, de nem teszik ki a nemzett gyermekeket. Engedelmeskednek a törvényeknek, sõt viseletük által felülmúlják azokat. A földön vannak, de az égben élnek. Úgy hallotta, azt szokták mondani, hogy nekik minden idegen föld hazájuk, de számukra minden haza idegen föld.

- Szóval maguk is bevallják bûnüket - horkant fel Galerius minden tanácskozási illendõség ellenére.

Constantius zavarba jött, és gyorsan befejezte szavait. Nem tudja, hogy az õ országaiban mennyien vannak keresztények, de bizonyos, hogy szelíd és békességes emberek lehetnek, mert még eddig senki se panaszkodott rájuk. Az erõszaknak, mint uralkodótársai bizonyosan tudják, õ soha nem volt barátja, s mindig többre ment emberséggel, mint amennyire embertelenséggel ment volna.

Az illustrisek köteles morgása most se maradt el, de Galerius piros arca elfakult. A régi ellenség utolsó szavaiban célzást érzett.

- Caesar-társam majdnem a családi érzelmesség hangján beszélt - mondta élesen -, engedd meg, legszentebb augustus, hogy én is föltakarjam családi sebemet, amit az istentelenek ütöttek.

- Beszélj - nézett rá csodálkozva a császár.

- Nem én fogok beszélni - gyulladtak ki a vad csordás-szemek. - Anyám papját fogom behozni szent színed elé, hallgassátok meg õt!

Egy hórihorgas, fekete, szõrmók emberrel tért vissza, aki a falusi papok kopott talárját viselte. Hasra akarta vágni magát a császár elõtt, de megtántorodott, hanyatt esett, a szeme fölakadt, minden tagja remegett, hallatszott a foga csikorgása, s kicsordult szája szélén a hab.

- Morbus sacer - borzongott össze a császár, s mindnyájan meghajtották a fejüket Jupiter hatalmas szobra elõtt, amely a tanácsház hátterébõl nézett le rájuk olümposzi derûvel.

Aztán azzal a tisztelettel nézték a szent beteget, amely mindig kijárt az epilepsziásoknak. A roham nem tartott soká, a szõrös ember feltápászkodott, s elõször is hálát adott az isteneknek, akik a szent betegséggel jutalmazták meg azért, amit az istentelenektõl szenvedett. Aztán elmondta, hogy õ Galerius anyjának, az isteni Romulának szolgálatában áll, aki sardicai majorjában szentélyt emeltetett Rheának, a nagy istennõnek, hogy örökké áldozattal kérje pártfogását fia, a legjámborabb és legkegyesebb caesar számára. A szentély azonban most már romokban hever, mert a sardicai istentelenek feldúlták, a nagy istennõ szobrát fejszékkel szétverték, s õt magát, a szentély papját megostorozták.

Egy vállrántással lecsúsztatta felsõtestérõl a ruhát, és mutatta hátán az ostorcsapások bevarasodott csíkjait.

- Távozz békével - intett neki a császár, és komoran fordult Constantiushoz. - Úgy látszik, a keresztények mégse mindenütt szelíd és békességes emberek.

Constantius lehorgasztotta a fejét. Maximianus felháborodva csapkodta össze a kezét, és megállapította, hogy az istentelenek kegyetlenebbek a vadállatoknál. Galerius mellén összefont karokkal és sötét tekintettel várta a császár határozatát.

A császár összetette a két tenyerét, sokáig billegtette egymáson az ujjait - ez szokása volt, amikor elgondolkozott -, aztán határozott hangon szólalt meg.

- A tiszteletre méltó Romula birtokán Rhea szentélyét az én költségemen építtesd újra, Caesar, és szállíttasd oda a nagy istennõ szobrát római templomából. Az istengyalázók kikutatását és megbüntetését rád bízom.

Galerius meghajtotta a térdét. De a hangja elégedetlen volt.

- És nem félsz attól, Dominus, hogy az istentelenek egyszer a te fejed fölött is meggyújtják a palotád?

- Mennyien lehetnek az istentelenek? - kérdezte a császár a miniszterektõl.

Senki se tudott biztos választ adni. Majdnem minden városban volt ugyan templomuk, de hogy mennyien gyülekeznek abba, azzal eddig nem gondolt senki.

- Össze kell õket számlálni az egész birodalomban - fordult a császár a notariushoz. - A rendeletet még ma szét kell küldeni mind a száztíz tartomány kormányzójának.

Azzal felállott, és elhagyta a trónt. A miniszterek eléje járultak, és térdre borulva megcsókolták a palástja szegélyét. Meghagyta nekik, hogy melyikük mely napon jelentkezzék kihallgatásra, mielõtt vele együtt visszaköltöznének Nikomédiába.

Aztán uralkodótársait kérdezte meg, meddig maradnak, mert szeretne közös vacsorán elbúcsúzni tõlük. Constantius, akinek még a szájában volt a Galeriussal együtt elköltött családi vacsora íze, engedelmet kért, hogy azonnal hazaindulhasson családjával. Az õ útja leghosszabb az Atlanti-óceán partjáig.

- De a fiadat tovább is itt fogom - nyújtotta a kezét csókra Diocletianus. - Okos és kedves fiú.

Aztán Maximianushoz fordult.

- Maxentiust azért tartom az udvarnál, mert rád emlékeztet, öreg bajtárs. Így legalább mindnyájan képviselve vagytok körülöttem. Kár, hogy neked nincs fiad, Galerius.

A caesar mély bókolással felelt.

- Ha leányom, Dominus, veletek akar maradni a beteg augusta ápolására, nincs ellene kifogásom.

- Köszönöm, Galerius - nyújtott kezet neki a császár. De a lányodat is visszük Nikomédiába. Aranyfénye felderíti a mi csöndes és komoly udvarunkat.

Elõrement, maga mellé intve Constantiust.

- Túszokat szed tõlünk - dörmögte Galerius Maximianus fülébe.