XV.

A szent consistorium ülései titkosak voltak, ennélfogva huszonnégy óra múlva egész Antiochia tudott valamit a határozatokból. Úgy, ahogy világvároshoz illik. Az igazságnak egy szem búzájából százezrek számára gyúrták meg a hazugság kenyerét.

A forumon, csapszékekben, a pékboltokban, a borbélymûhelyekben szájról szájra adták a hírt:

- A császár összeíratja az egész birodalomban az istenteleneket.

Másnap már úgy mondták, hogy a keresztényeket írják össze. Miért? Mert a császár maga is föl akarja venni az új hitet, és tudni akarja, hogy kik tartanak vele.

A keresztények úgy tartották, hogy az antiochiai gyülekezet, amelyet még a tarsusi Pál, Isten nagy szentje alapított, legrégibb egyháza Szíriának, és maga Antiochia legnagyobb keresztény városa a birodalomnak. Legföljebb Alexandria vetekszik vele, Róma mindenesetre csak utána jön. Azt azonban maguk a keresztények se gondolták volna, hogy összeolvashatatlanul nagy a számuk. Az csak most derült ki, mikor a császár elhatározásának híre futott. Az egész város az utcákon nyüzsgött, és minden ember keresztvetéssel üdvözölte a másikat.

- Te is Krisztus követõje vagy? - csodálkoztak egymásra.

- Én titokban mindig az voltam - mondták a szemérmesebbek.

Az arcátlanabbak gúnyolódva rázták a fejüket, és verték a mellüket. Õk igen, bizonyítani is tudnák, ha az apjuk meg nem halt volna, hogy õk már kiskorukban üldözést szenvedtek az igazságért. De akik olyan ügyetlenül és félénken vetik a keresztet, azokat sohase lehetett a gyülekezetben látni. Azok csak forró vízben fõtt lágytojás-keresztények.

Többen látták, hogy a város praefectusa Mnesterrel, a püspökkel sétált, és minden fordulónál a baloldalára került. Az a keresztény borbély, aki a püspököt nyírni szokta, három õsz hajú, felszabadult rabszolgának fizetett azért, hogy levághassa a hajukat. Mindenki püspökhajat akart tõle venni talizmánnak, és a jóember nem tudta másképp kielégíteni a hirtelen megtérteket, csak ezzel a kegyes csalással. A fele hasznot természetesen befizette az ecclesia pénztárába a szegények javára.

A püspök olyan népszerû embere lett a városnak, hogy csak este mert kimozdulni az utcára. Ha meglátták valahol, mindjárt elállták az útját, és térden állva kérték áldását. Különös történeteket meséltek róla, amelyekbõl kiviláglott, hogy tekintélyét maguk az istenek is elismerték. Egyszer - ezen a történeten álmélkodtak a legjobban - a város határában a zivatar beszorította egy magános házba. Siettében nem nézte, hová került, a sötétben addig tapogatózott, míg egy kõpadot talált, arra leterítette a köpönyegét, hangosan elvégezte esti imádságát, és álomra hajtotta fejét. Csak virradatkor vette észre, hogy Apolló jósdájában töltötte az éjszakát. Sok ügyet nem vetett a dologra, hiszen isten angyalai õrt álltak körülötte, úgyhogy a Gonosz nem juthatott hozzá, ruháját pedig, amely hozzáért a bálvány jelenlététõl megfertõzött padhoz, elégette. Megjelent azonban nála Apolló papja, és kétségbeesve jelentette neki, hogy mióta a templomban hált, az isten nem ád jóslatot. Úgy látszik, a hangos imádság némította meg. Arra kérte a püspököt, hogy segítsen valahogy rajta, mert õ így éhen fog halni. A püspök megszánta, és különben is kötelességének tartotta, hogy valamiképp meg­fizessen a szállásért. Fölírta tehát egy viasztáblára e néhány szót: Sátán, parancsolom neked, hogy szólalj meg! Mnester püspök, az Isten szolgája. A pap Apolló oltárára helyezte a viasztáblát, és erre Apolló csakugyan megszólalt.

Esténként a cirkuszban is nagy tüntetések voltak a szünetek alatt. Lelkesen éltették Krisztust és a püspököt, s az ovációban részt vettek még a legionáriusok is. Nagyon szívük szerint valónak találták az új istent, aki a békesség istene.

- Mit fogtok csinálni, ha nem lesz többé háború? - kérdezték kíváncsiskodó asszonyok a katonákat.

- Gyereket! - felelték azok, és most már a katonákat is megtapsolták.

A város örömmámorban úszott, azonban a környékbeli falvakban sokan megrémültek. A kereszténység a városokban nagyon megerõsödött, hanem a falvakban még nem eresztett mély gyökeret. Iparosok, kereskedõk, rabszolgák ugyan mindenütt összeálltak egy-egy kis gyüle­kezetté, azonban a parasztság ragaszkodott a régi istenekhez. S most a kis gyülekezetek mindenütt vérszemet kaptak, s azzal ijesztgették a bálványimádókat, hogy eljõ az Úr felhõiben, villámlással és vízözönnel pusztítja el nemcsak az ördögöknek szentelt templomokat, hanem mindazokat, akik ott áldozatot szoktak bemutatni. A decuriók ijedten jöttek tanácsot kérni a hivatalos flamenektõl, hogy mitévõk legyenek. A riadt papok a vállukat vonogatták. Õk maguk sem tudták, hányadán vannak a régi istenekkel, s a püspökhöz küldték a decuriókat, hogy az talán tud rajtuk segíteni.

A nagy forrongásban legjobb üzletet csinált a kancsal Benoni, az istenkereskedõ zsidó. A horpadt mellû kis ember a nyakába kötött deszkára elhelyezett apró istenszobrocskákkal házról házra járt, s minden ajtón bekiabált.

- Szép Orpheust vegyenek, aki lekíséri a halottat az alvilágba, és megvédi a Kerberosz harapásától! Csak egy as ez a szép kis Kerberosa, aki elugatja a tolvajokat a háztól! Fél sestertiusért egy egész Tutunus isten, aki megnyitja az asszonyok elzárt méhét! Egy denarius az ára ennek az arannyal futtatott, ezüsttõl szalajtott, nagy hasú Plutosznak, aki minden házban szerencsét és gazdagságot ürít az asztalra!

Benoni kereszteket is árult, puhafából összerótt kis krucifixumokat, de azokat nem kiabálta, mert eddig úgyse vett belõlük senki. Nem is tartott belõlük csak egy-kettõt, azok se kellettek ingyen se, kinevették velük az istenkereskedõt. Most azonban a nagy izgalom napjaiban egész éjszaka kereszteket faragcsált a kancsal zsidó, s nem gyõzött belõlük eleget összeeszkábálni, mert mindenki csak keresztet akart venni.

- Neked nincs még? - kérdezte Titanilla Quintiportól.

A nobilissima egy kosár citromot akart szedetni Quintussal a nikomédiai útra, de örömében elfelejtette a kívánságát, amint a fiút meglátta, aki búcsúzni szaladt be az apjáékhoz. Az udvar másnap indult a székvárosba, a kertészéket ugyanaznap vitte a hajó Dalmatiába.

- Nekem nincs keresztem - nevetett Quintipor -, de Nonnus reggel kettõt vett. Egyiket a mellén lógatta te, másikat a hátán, hogy akármerrõl látja meg a Dominus, megakadjon rajta a szeme. Délben azonban valami rossz hírt hallhatott, visszavitte mind a kettõt az istenkereskedõnek. De az nem vette vissza, csak az egyiket. A másikat hol elõveszi, hol visszadugja a zsebébe az öreg, aszerint hogy kivel beszél.

A nobilissima rábámult a fiúra.

- Nevess csak még! Én mindig nevetnék, ha neked volnék.

- Én is mindig nevetnék, úrnõm, ha téged látnálak - mondta Quintipor elpirulva.

Titanilla meglegyintette a kezében tartott pávatollal.

- Quintipor, te még gavallérságot is tanultál, mióta a császárhoz jársz iskolába.

Sapricia hóna alatt csomaggal, dörmögve csoszogott be az ajtón. Útravalókat vásárolt a boltokban, és majd agyonnyomták az utcákon a tolongásban.

- Meg van veszve az egész világ. A forumon egy ronda fekete ember körül annyi a nép, hogy el kell kerülni a praefectura mögé.

- Aztán mit tud az a fekete ember? - egyenesedett fel Quintus, aki a bakancsos-ládáját szegezte le.

- Mit tudom én, nem hallgatom én az ilyen bolondságokat. Azt rikácsolta, hogy egy esztendõ múlva úgyis vége a világnak, most már nincs enyém meg tied, hanem közös minden, pénz, föld, szamár, arany.

- Ugyan ki az az értelmes filozófus?

- Ammoniusnak mondták, valahonnan Afrikából szalajthatták. Sose láttam olyan szõrös embert, valami faun lehet, ha a csuklyáját hátravetné, tán a szarva is látszana.

- Ejnye, de megnézted, hé! Mit szólnál hozzá, ha itt hagynálak, és beszegõdnék hozzá fauninasnak?

- Mindjárt állítanék egy új szobrot Priapus istennek.

- Ohó! De nemcsak te lennél ám közös, hanem én is! - kapott az öreg az asszony derekához.

Quintipor szégyenlõsen kifordult a szobából, a lány nevetve utánafutott.

- Gyere, meg akarom hallgatni azt a filozófus faunt!

- Te, nobilissima? - hökkent meg a fiú.

- Én, én. Azt hiszed, csak az öregasszonyokat érdekli a filozófia?

Quintipor megütközése csak addig tartott, míg a lány magára terítette Sapricia zöld gyapjú­kendõjét. Térdig beleburkolózott, csak szeme, szája és kíváncsi kis orra látszott ki belõle. Két kezét összetette a kendõ alatt, és gyerekes bájjal könyörgött.

- Ne félj velem jönni, magister bácsi. Legföljebb azt mondják rád a komoly férfiak, hogy ej, milyen szép kis babát csípett föl magának ez a téntás körmû kis deák!

A cselédkijárón szöktek ki a szent palotából, s két szoros közön keresztül már benne is voltak a forum forgatagában.

- A karodba fogózom, hogy el ne sodorjanak tõled - csipogott a lány. - Jobban is megszorít­hatsz, nem vagyok üvegbõl, Gránátvirág.

Érezte, hogy a fiú karja megrándult az övén. A vállával is hozzásimult.

- Örülök neki, hogy értesz még a nevedre. Tudod, hogy ezután mindig így szólítalak, ha ketten leszünk. Te is jössz velünk Nikomédiába?

- Megyek, nobilissima.

- Persze a császárt kíséred.

- Az úton az augusta rendelkezik velem. Velem olvastatja föl azt a könyvet, amit Pantaleon, az orvos hozott neki.

- Varázslókönyv? Azzal gyógyította meg a Dominát?

- Valami olyanféle. Evangéliumnak hívják.

- Evangelium? Az ugye annyit tesz, hogy jó hír? Majd egyszer nekem is olvasol belõle. Merre menjünk most? Ott feketéllenek legtöbben, ni!

Kinyújtott kezével a Singon utca betorkollása felé mutatott. A kancsal istenkereskedõ éppen abból az irányból közeledett. Azt hitte, neki szól a kézmozdulat, és elébük sietett.

- Két és fél asért számítom nektek ezt a bronz Stimulát! A leghálásabb istennõ, aki ezt teszi a tórus végébe, annak sohase lesz álomszuszék az ura.

Jobban szemügyre vette õket, és fölemelve a deszkát, egy szemérmetlen mozdulatú Venus-szobrocska felé nyújtotta ki az állát:

- Nektek még nincs szükségetek Stimula istennõ segítségére. Három as az ára ennek a gyönyörû Libentinának. Ketten vegyétek meg, hogy egyformán hálás legyen mindkettõtöknek!

Titanilla oldalba könyökölte a fiút.

- Van pénzed, Gránátvirág? Kettõt vegyél, egyet nekem, egyet magadnak.

A fiú vonakodva húzta elõ az erszényét, a zsidó boldogan turkált a szobrocskák közt, a másik Libentinát keresve.

- Ötért adom a kettõt, pedig magamnak is többe van. De nagyon örülök neki, hogy ilyen értelmes emberek is maradtak még Antiochiában. Napok óta nem adtam el mást, csak keresztet.

Megrántotta a hüvelykujjával a nyakába akasztott zsineget, akasztóhorgas fakeresztek koppan­tak, és ruhába tûzésre való ólomfeszületek csörrentek össze rajta.

- Mi is ilyent akarunk venni - fogott meg a lány egy ólomkeresztecskét. - De hiszen ez akasztófa! Vagy ez maga az isten?

A zsidó elõregörnyedt, szétvetette a karjait, és kifelé fordította a tenyereit.

- Honnan tudja azt a magamfajta együgyû zsidó? Az én istenem se nem fából van, se nem ólomból, se nem kõbõl. Melyiket parancsolod, gyönyörû papnõ?

- Honnan tudod, hogy az vagyok? - himbálta meg magát Titanilla.

- Látom a szemedrõl, hogy te is a szent ligetben szolgálsz. Legalább száz társnõd vásárolt már tõlem ilyen talizmánt.

A lánynak nagyon tetszett, hogy a kereskedõ hierodulának nézte.

- Adj csak hat ast a jóembernek, hogy ránk ne fizessen - intett Quintipornak. - Majd neked is én választok.

Kivette a két legkisebbet, és az egyiket odaadta a fiúnak.

- Tûzd csak a ruhádba, hadd látom, szép keresztény lenne-e belõled. Megállj, nem úgy lesz, majd cserélünk elõbb. De tartsd a karod, hogy el ne szúrjuk a barátságot.

Õ maga tûrte fel Quintipor karján az elpuhult divat szerint való tunika ujját, és a csukló felett megszúrta a tûvel. Aztán odatartotta neki a maga karját.

- Tessék. Ni, hogy reszket a kezed! Igaz, te nem tudsz vért látni. Megint rosszul leszel, mint múltkor?

- Nem, nobilissima - próbált magán erõt venni a fiú. - Csak ilyenkor mindig eszembe jut a gödölye.

- Micsoda gödölye?

- Amit apám egyszer föláldozott Ceresnek, mikor én még egészen kicsi gyerek voltam. Akkor láttam ilyent elõször. Fehér volt és ártatlan szemû, bégetni se tudott még, csak nyöszörögni, és ahogy körülszaladta a nyakát a kés, egyszerre bíborgallérja támadt a kiömlõ vértõl. Én elszaladtam ijedtemben, és soha többet nem tudtam véres áldozatot nézni.

- De furcsa - mosolyodott el a lány. - Valeria is mindig megborzong a vértõl, a mostohaanyám.

- Az augusta is, Keresztelõ János történetét mindig ki kell hagynom az evangeliumból.

Titanilla toppantott.

- Engem ne sajnálj, mert nem vagyok gödölye. Hadd látom, tudsz-e bátor fiú lenni, Gránátvirág! Szszsz!

A fiú zavarában bátrabb volt, mint kellett volna. A tûcske tövig beleszaladt a fehér karba, nagy, sötét vércsöppet buggyantott ki belõle.

- Most már vértanúd vagyok - nevetett a lány -, s lenyalta szájához kapott karjáról a vért. - Pedig úgy illett volna, hogy a te véred hulljon énmiattam.

Quintipor félszegen tartotta oda a karját, a másik kezével tollvágó kis kését kereste ruhája ráncaiban.

- Parancsolj velem, nobilissima.

- Most nem kell, Gránátvirág. Majd akkor fizettetlek meg, ha még szegényebb leszek, mint most. S hogy le ne tagadhasd, mit tettél velem, a vérontás eszközét beleteszem a bullámba.

Kinyitotta a buborék formájú kis tokot, amelyet a római lányok keskeny szalagon hordtak a nyakukban, s nászuk reggelén ajánlottak föl a házi isteneknek. Addig ereklyetartónak használ­ták, hajfürtöt, kiesett fogat, szemverés ellen való talizmánt viseltek benne.

Benoni elámulva látta, hogy a bulla aranyból van. Piszkos gyapjúövébõl elõrántotta otromba faragókését.

- Ezt vedd meg, szentséges úrnõ, ha bosszút akarsz állni isteni véredért.

Titanilla rászorította a bulla fedelét az ólomfeszületre, és bosszúsan nézett a szemfüles zsidóra.

- Gyerünk, Gránátvirág! Csakugyan okosabb lett volna ide nem jönni - karolt a fiúba, és idegesen húzta magával a szent palota felé. Nem csupán az idegesítette, hogy a kereskedõ felismerte a rangját. Észrevette, hogy Maxentius is ott van a tömegben, amely a fekete faunt hallgatja.

Pergett-forgott a kövön a vad tekintetû filozófus, és kinyújtott karjaival mind a négy világtáj felé fenyegetõzött.

- Jaj nektek, bíborban dõzsölõk és pehelyvánkosok közt fetrengõk! A messiás sokkal hamarabb eljön az ég felhõiben, mint ahogy ti gondoljátok! Kardot emel a jobb kezében, hogy lekaszáljon benneteket, mint a sátán vetését az õ szántóföldjén, és bal kezébõl kiönti az ítélet csészéjét, hogy egy csecsszopó se maradjon belõletek, sötétség fiai és lányai!

Az utolsó oszloptól visszapillantva még látták, hogy sisakos rendõrök rohannak ki a praefectura palotájából, és korbáccsal verik szét maguk elõtt a tömeget, utat nyitva a faunhoz. A nép ordítozva tombolta õket körül.

- Ne bántsátok az isten emberét! Éljen a messiás!