XVII.

Bionnak, a matematikusnak üdvözletét küldi Lactantius, a rhetor

Bionom, azoknál a különös ellentmondásoknál fogva, amelyek az istenek akaratából sokkal erõsebben kapcsolják össze az emberi dolgokat, mint azok belsõ természete, ma reggel Nikomedész városából megérkeztem Antiochus városába. S most este itt ülök Mnesternek, a keresztények püspökének szobájában, amely sivárabb és ridegebb, mint egy régi stoicus cellája. Falainak minden ékessége egy nagy fekete fakereszt, a gyalázatos halál jelképe, amely borzon­gás­sal tölti el a mûvelt embert. Már csak azért se tudok jövõt jósolni ennek a különben tiszteletre méltó vallásnak, amely mostanában sokat foglalkoztatta elmémet. Néha arra kell gondolnom, hogy ez lehetne az a vallás, amely az aranykort visszahozhatná a földre - talán emlékszel még rá, hogy mit mondtam errõl abban a panegyrisben, amellyel császárunkat megérkezése estéjén fogadtam, s amellyel, úgy látszik, nagy sikert arattam, noha a chria szabá­lyainak, erre mindig szégyenkezve gondolok, nem felelt meg egészen. Ez a vallás alkalmas lehetne arra, hogy örök életûvé tegye az imperium romanumot, ha több simulékonyság és kevesebb makacsság lenne benne. De attól tartok, hogy míg megveti a virágot, és gyûlöli a mûvészetek édes játékait, amelyeknek a mi isteneink annyit köszönhetnek, addig lehet, hogy szállni tud ismeretlen magasságokba, de a földön járni nem tud. Vértanúknak való hit ez, akik halhatatlanságra sóvárognak, de nem való a halandóknak, akik élni és örülni születtek e földre.

Ez a komor szoba az oka, Bionom, hogy ilyen gondolatokkal untatlak téged, aki úgyis sokat jársz a csillagok között, s azért nem fogod fölöttébb érdekeseknek találni az én töprengé­seimet. Szerencse, hogy az ablak nyitva van, s hogy a lovas Hippotadész fia, Aeolus, a szelek sáfárja még nem keresztény. Gyermekei szerteröpködnek Antiochia kertjei fölött, s még a szomorúságnak ezt a kamráját is megtöltik a korai ibolyák és jácintok illatával. Vajon téged, öreg könyvmolyom, csiklandoznak-e ebben az órában az alexandriai zephirek? Fáradt inaid érzik-e a tavaszt, s kivisznek-e a kikötõsorra? Megpezsdül-e a vén csontjaidban az alvadt velõ, ha eszedbe jut kamaszkorunk, amikor a forró-hideg rázott bennünket, ha ránk mosolyogva elsuhant mellettünk egy-egy virágszagú nimfa? Átlátszó selyemben mutogatta magát a nimfa, és piros cipõje keskeny, magas sarka ezt a két szót nyomta az iszapba: Kövess engem!

Csóválod a fejedet, öreg Bionom, és azt kérded magadban, a párkák vagy a gráciák vették-e el az eszét a vén rhetornak? Ne félts, barátom. Nem tagadom, egy pillanatra megszédített a múlt illata, amint felém csapott életem kiszáradt üvegébõl. Talán ez elõl a nyugtalanító, fekete kereszt elõl is menekültem egy kicsit a tavasz saroglyájába kapaszkodva. De azért, sajnos, tudom én, mi nem illik a magunk korú ember elüszkösödött májához, és mi illik a császár barátjához.

Mert tudd meg, nyugdíjba küldött matematikus, hogy most én vagyok a császárnak az, ami ezelõtt te voltál. Arra méltatott engem, hogy velem írassa meg az utókor számára az õ viselt dolgait, nem mintha dicsekedni akarna velük, hanem, mint mondja, inkább azért, hogy akire õ fogja hagyni a bíbort, az helyrehozhassa, amit õ vétett, és próbálhassa, amit elmulasztott. Nem nehéz föladat az enyém, barátom, mert könnyû Klio vésõjével bánni, mikor olyan nagy ember neve áll a tábla homlokán, mint a mi császárunké, és nekem gyönyörûségessé is teszi az, hogy ezt a nagyságot ilyen közelrõl láthatom. Mondhatom neked, hogyha császár nem volna, megérdemelné, hogy rhetor legyen. Mert ha nagyon mûveltnek nem mondhatni is, s a szavak mûvészetében nemcsak hogy nem gyakorlott, de fogékonysága sincs hozzá, megvan benne az isteni értelemnek az a száraz fénye, amelyet Pallasz Athéné legritkábban osztogat a halandóknak. Nem is gondolnád, hogy ez az öreg bagoly, aki oly keveset röpköd az ember-erdõben - az istenek óvjanak meg a felségsértésnek még a látszatától is, õ maga hasonlította magát a sisakos istennõ szent madarához - a világ legmagasabb fájának ormáról milyen éles szemmel látja, s milyen részvéttel szemléli a nyomorult halandók dolgait. Õ maga, aki egy félig barbár provincia tiszta erkölcseiben nõtt fel, rendíthetetlen tisztelõje az isteneknek, de nyugtalankodva látja, hogy az emberek közt inkább a félelem, mint a jámborság tartja fenn a halhatatlanok iránt való tiszteletet. S mivel az õ véleménye szerint, amely az enyém is, az emberiség sorsa az istenek térdein nyugszik, azt parancsolta nekem, forogjak sokat az emberek között, és tegyen neki jelentést arról, mely istenek azok, akik iránt legnagyobb bizalommal vannak a halandók. Szóval afféle curiosusszá tett engem az isteni dolgokban, s azt hiszem, nem puszta kíváncsiságból, mert az õ személyétõl semmi sem áll távolabb, mint a céltalan kíván­csiság léhasága. Gondolom, ahogy egy élet munkájával helyreállította a fúriák által szétszagga­tott birodalomban a rendet, hátralevõ éveit arra szánta, hogy az istenek kissé összekeveredett és szétszakadozott légióiban is helyreállítsa a fegyelmet.

Fájdalom, ebben én alig tudok neki segítségére lenni. Tapasztalataim, amelyeket arányosan szereztem azok között, akiket Jupiter az élet napos oldalára teremtett s azok között, akiket örökös árnyékra kárhoztatott az õ kiszámíthatatlan személye, olyanok, hogy magamnak is alig merek róluk számot adni. Mindenki szeretne itt hinni, de senki se tudja többé, miben higgyen. Az istenek úgy alkották meg a halandókat, hogy sóvárogjanak egy olyan igazság után, amely nem tõlük függ, hanem amelytõl õk függnek, s ez az igazság bizonyára megvolt valamikor, s kell hogy meglegyen ma is, mert másképp nem állhatna fönn a világ, de elhomályosodott, s csak sötétben tapogatózunk utána. Hiába hullámzik az élet a forumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömek terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk magunk­kal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs, aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse. Mit gondolsz, Bionom, így volt ez mindig, vagy valamikor közelebb voltak a csillagok a földhöz, és csakugyan leléptek róluk az istenek a halandók közé? Az istenek vertek meg bennünket vaksággal valamiért, hogy ne lássuk többé õket, vagy most nyiladozik a szemünk, és azt látta meg elõször, hogy a semmi feketéllik elõttünk? Én csak tovább adom neked a kérdést, amelyet sokan intéznek hozzám iskolám növendékei, csüggedt fejû fiatalok, akik nem olyanok, mint mi voltunk, nem futnak piros cipõk után, utálják a gladiátor-játékokat, és az élet értelmét keresik. Nem tudtam nekik mást válaszolni, mint azt, hogy õk még boldogok, mert remélhetik, hogy megnyílik az ég, s csüggedt fiatalokból lehetnek derûs öregek. Nekünk azonban már reménytelenül kell leszállnunk az alvilágba, folytatni azt az árnyékéletet, amely öreg napjainkra idefönt részünkké lett.

Megvallhatom neked, Bionom - valószínûleg magad is észrevetted már abból, amit eddig írtam -, hogy az istenkeresés közben elõlem is tünedezni kezdenek az istenek. Régebben, emlékezel, dühített, hogy tanulatlan emberek, akik testük ápolására se fordítanak elég gondot, elméjük fárasztása nélkül jutottak isten birtokába, amint õk állították. Nos, azt kezdem hinni, nekik van igazuk. Néha megcsillan elõttem a fény, amelyet már Mnester is mutogatott nekem mint örök világosságot. A keresztények istenét értem, akirõl itt is sokat vitatkoztunk Pantaleonnal, az orvossal meg az idevaló püspökkel. Azonban nem tudtak meggyõzni, mert mint levelem elején is mondtam már, a szomorúság és lemondás nem lehet istene olyan embereknek, akik életre vannak teremtve.

Szeretném ismerni a te véleményedet is, Bion, bár tudom, hogy te hitetlennek hiszed magadat, és nemcsak az isteneket kerülöd, hanem a róluk való beszélgetést is. Ezért veszem biztosra, hogy akaratodon vagy talán tudtodon kívül is magadban hordod az isteneket. Remélem, nem fogod õket elõlem rejtegetni, ha megint együtt kóborlunk fiatalságunk városának utcáin, vagy együtt idézzük Platón és Arisztotelész szellemét a könyvtár boltívei alatt. Mert bizonyára tudod már, hogy a császár hajója hamarosan megindul Alexandria felé, s természetesen követi az udvar is. Nem tudom, tájékozódva vagy-e a császár elhatározásának okairól. Én se tudok mindent, de amit mondhatok, azt hitelesnek veheted.

Újév körül váratlanul megérkezett Galerius caesar. Nem csinált belõle titkot, hogy tettre akarja bírni a császárt a keresztények ellen, akik az összeírás szerint körülbelül egy huszadát teszik a birodalom lakosságának. A caesar - talán nem is alap nélkül - azt vitatta, hogy nem szabad a birodalomban ennyi ellenséget megtûrni, akik a többségrõl nyíltan azt hirdetik, hogy örök kárhozat vár rá a császárral együtt. A császár álláspontja az volt, megfelelõen az õ mindenkor tapasztalt bölcsességének, hogy a lakosság huszadrésze olyan tekintélyes kisebbség, amelyet nem lehet hóhérkézre adni, hanem módot kell találni a békés megegyezésre. Abban nem volt semmi meglepõ, hogy a Domina augusta a császár pártjára állt. Mint tudod, õ már Antiochiában is húzott a keresztényekhez, s azt rebesgetik, hogy itt a keresztséget is felvette, de a vak püspök nem tudta, hogy õt kereszteli meg. Annál feltûnõbb volt azonban, hogy Valeria, akirõl azt beszélték, eddig nem is élt házaséletet az urával, most neki adott igazat, s emiatt a császárné nem is engedte többet maga elé. Pantaleonnak mint orvosnak az a véleménye, hogy Valeria azért gyûlölte úgy az urát, mert nagyon szerette. Õ adta neki azt a tanácsot, hogy mutassa is ki a szeretetét, bár azt igazán nem gondolta volna, hogy a szeretet a keresztény vér szomjazásában is az ura mellé fogja állítani. Mások úgy magyarázták a dolgot, hogy a caesar egyszerûen megverte szemmel a feleségét, úgyhogy annak minden akarata semmivé vált vele szemben. Ki tudhatna ott igazságot tenni, Bionom, ahol asszony van a dologban, különösen olyan asszony, akinek ágyához oly sok év után se állt oda Prema istennõ?

Pantaleon mindenesetre azzal biztatta magát is, a császárnét is, hogy az õ istenük mindent jóra tud fordítani. Azonban más történt. Annak a napnak az éjszakáján, amelyen Galeriusnak be kellett látnia, hogy tökéletesen kudarcot vallott, kigyulladt a császár hálószobája. A császárt csak az mentette meg, hogy zivataros éjszaka volt - a hosszú õszt nagyon enyhe tél követte mifelénk -, s mivel tudta, hogy a császárné fél a mennydörgéstõl, átment hozzá, hogy vele legyen, míg a vihar elvonul. A kubikulárius, aki elszunnyadt az ajtóban, egy Gorgonius nevû kamarás, a nagy füstre ébredt föl, de az udvarmester nélkül nem mert benyitni a hálószobába, mire pedig az elõkerült, akkorra már Valeria elnyomta a tüzet. Mint mondta, nyugtalan álma volt, fölébredt, az ablakra nézett, s meglátta a lángot az apja hálószobájában. Hogy a tûz hogy keletkezett, azt nem tudták megállapítani. Galerius azt mondta, biztosra veszi, hogy a keresztények akarták tûzhalállal elpusztítani Urunkat, azonban Tages mást olvasott ki az isteneknek bemutatott hálaáldozati állatok beleibõl. Villám sújtott a szent hálószobába, amivel azonban az istenek, akiknek akarata eltávolította onnan a császárt, nem büntetni, csak figyelmeztetni akartak. Hogy mire, azt nem tudta megmondani a fõpap, de úgy gondolta, valami leselkedõ veszélyre. Galerius újra a keresztények bûnösségét hangoztatta a császár elõtt, s emlékeztette rá Urunkat, hogy õ ezt elõre megmondta neki. S mivel, mint mondta, õ nem akar a nikomédiai palotában megégni, másnap el is utazott Valeriával együtt. A Domina nobilissima térden állva könyörgött a császárné ajtajában, hogy engedje be búcsúzásra - Pantaleontól tudom ezt, aki az önkívületbe esett császárnét akkor térítette magához -, de amint az augusta meghallotta lánya hangját, újra elájult. Valeriának úgy kellett anyját elhagynia, hogy nem is láthatta.

Különös dolgok ezek, Bionom, de még különösebbeket is fogsz hallani, ha nem unod még fecsegésemet. A császár gondolkodóba esett, börtönbe vettette Gorgoniust, sõt kínpadra is vonatta, ami nagyon elkeserítette a keresztény gyülekezetet. A templomban, a szent palota közelében a hivõk éjjel-nappal imádkoztak boldogtalan testvérükért, s kérték az istent, hogy adjon neki erõt a kínzások elviselésére. S úgy látszik, istenük meghallgatta õket, mert a kamarás nem emberi állhatatossággal viselte el a minden harmadnap újra kezdett kínzásokat három héten keresztül. Ekkor azonban az történt, hogy újra tûz támadt a szent hálószobában, pedig most a császár is bent aludt. Már lánggal égtek az ágy függönyei, amikor a császár titkára, a te Quintiporod berohant. Derék fiú ez, Bionom, nem hiába a te nevelésed, sokat beszélgetek vele, õ is azok közé a mulatságkerülõ fiatalok közé tartozik, akikrõl föntebb szóltam. Lélekjelenléte olyan szerencsétlenségtõl mentette meg a római birodalmat, amire gondolni is borzalom. Õ maga megpörkölõdött ugyan egy kicsit, de a császárt úgy kiragadta a lángok közül, mint Aeneas õsünk Anchises atyát. Elgondolhatod, mekkora volt a riadalom és fejvesztettség. Legnyugodtabb még a császár volt, aki elõször is a soros kubikulariust kereste. A kubikularius véletlenül megint keresztény kamarás volt, Dorotheus nevû, aki kínoztatás nélkül is bevallotta, hogy csakugyan hibát követett el. Olvasmányába volt merülve, amikor csoszogást hallott. Fölnézett, s egy köpönyeges, csuklyás alakot látott az ajtó felé sompolyogni. Tartásáról azt hiszi, vallotta, hogy katona volt. Rákiáltott, a katona megfordult, s õ azzal követte el a hibát, hogy nem az õrségért kiáltott, hanem maga futott utána, azonban a folyosók útvesztõjében elvesztette szem elõl. Úgy látszik, kelleténél tovább kereste, s mire visszatért, már megtörtént a szerencsétlenség. Ennél többet azonban nem vallott a kínpadon sem, ahol most már ketten szenvedtek Gorgoniusszal. Nemsokára melléjük került egy Minervianus nevû altiszt is, akit többen láttak azon az éjszakán a palotában. Nem is tagadta, hogy ott járt, de hogy mi céllal, azt nem vallotta ki. Megmondta azt is, hogy semmi kínzással nem vehetnek rajta erõt, mert õ keresztény, s csak istenének és püspökének tartozik szám­adással. Erre befogták a püspököt is, de belõle sem tudtak kivenni semmit, bár se kora, se tiszteletreméltósága nem mentette meg a tortúrától. Az én meggyõzõdésem szerint ez a szegény világtalan ember, aki már semmit se látott a földi dolgokból, valóban nem tudott semmit a gonosztettrõl. S mivel a kegyes férfiú iránt õszinte tiszteletet éreztem, köteles­sé­gemnek tartottam véleményemet a császárnak is megmondani. A császár azonban, nem indulatosan, de teljes határozottsággal azt válaszolta:

- Rhetor, ez nem érzés dolga, hanem államügy, amely egyedül a császárra tartozik. Itt nem keresztényekrõl van szó, hanem gonosztevõkrõl.

Gondolhatod, hogy ezek után inkább a nyelvemet haraptam volna le, semhogy tovább prókátorkodjam olyan ügy védelmében, amelyet magam is a leggyûlöletesebbnek tartok és olyan emberekért, akikhez végre semmi közöm nincs. A császár különben elég mérsékletet tanúsított. Lefejeztette ugyan mind a négy gyanúbavettet, de bûnükért nem tette felelõssé a többi keresztényeket. Már kezdtünk a dolog felett napirendre térni, amikor Galerius meg­érkezett Pannoniából, ahol éppen a Peiso-tó lecsapolását kezdette meg. A történtekrõl természetesen külön futár értesítette az uralkodókat, azzal az utasítással, hogy a maguk orszá­gaiban õk is nyomozzanak az összeesküvés szálai után. A caesarnak, úgy látszik, szerencséje volt, mert gyors felvilágosítással tudott szolgálni a császárnak. Õ, mint mondta, már elõbb hallott ezekrõl a dolgokról egy Ammonius nevû paptól, azonban nem akart áskálódónak látszani urunk elõtt, akit nem tudott meggyõzni arról, hogy a keresztények ellenségei a birodalomnak. Most már azonban nyíltan mer beszélni, úgymond, s megnevezte Pantaleont, az orvost, aki tudomása szerint mindenbe be volt avatva. Urunk, aki igen megkedvelte az orvost, mióta feleségét meggyógyította, meghökkent, s maga hallgatta ki Pantaleont, aki õszinte vallomásával tisztázta magát. Elmondta, hogy az antiochiai gyülekezetet csakugyan fel akarta izgatni valami õrült vagy csaló, de a testvéreket nem tudta eltántorítani a császártól, akit õk mindnyájan Isten rendelésébõl való kegyes uruknak ismernek. A császár hitelt adott az orvos szavainak, mégis Galerius tanácsára szükségesnek látta elrendelni a nikomédiai keresztény templom lerombolását a rossz-szándékú emberek megfélemlítésére. A joviusok betörték a templom ajtaját, ami olajat, bort és kenyeret találtak a szegények táplálására, azt elharácsolták, s a szent könyveket elégették. Erre ugyan nem volt parancsuk, de tudod, Bionom, hogy a katonák hogy szoktak bánni a könyvekkel. A keresztények ezt fájlalták a legjobban, s mivel a templom lerombolása a Terminaliák ünnepén történt, arra magyarázták, hogy a császár ezzel határt akar szabni a kereszténység terjedésének. Tudod, Bionom, hogy a tömeg akármelyik istent vallja urának, elbolondítható és meggondolatlan. Reggelre három köztéren is ledöntötték urunk szobrát, egy negyedikbe pedig mocskos káromlást véstek, amelyben a császár anyját is megsértették. Másnap az egész város forrongott, véres bosszút követelt az istentelenek ellen, a császár azonban még a bûnösök vérét se kívánta. Ellenben edictumot függesztett ki, amelyben megtiltotta, hogy a keresztények istenük tiszteletére összegyûlhessenek, és az egész birodalomban elrendelte templomaik bezárását. Azt hiszem, ezzel be is érte volna, ha tovább nem ingerlik. A magam szemével láttam, amint egy inkább buzgó, mint okos keresztény botjával szétverte a hirdetõtáblát, és azt kiáltotta:

- Az ártatlan keresztényekkel jobban el tudtok bánni, mint a gótokkal és sauromatákkal!

Mindjárt tudtam, hogy ebbõl nagy baj lesz. Nem arra gondolok, hogy a botor embert, aki különben gazdag polgár volt, a sátorkészítõ céh feje, másnap megégettette a császár, akit nemcsak az állami tekintély érdeke, hanem a közhangulat is kényszerített erre. Egy ember élete nem számít akkor, amikor a világ rendjének megvédésérõl van szó. Sokkal nagyobb vesze­delemnek ítéltem, hogy másnap új edictum jelent meg, amely a templomok lerombolását, a szent iratok elkobzását s a pásztoroknak, a püspököknek és papoknak tömlöcbe vetését paran­csolta meg, hogy a vezetõ nélkül maradt nyájak elszéledjenek. Talán emlékszel rá, hogy Manes követõinek kiirtása is így kezdõdött. Krisztus követõi ugyan többen vannak, de ez csak azt jelenti, hogy sokkal több vér fog elfolyni. Kár pedig ezért a vallásért, amely ha világi okossággal övezi magát körül, talán nagy jövõre lett volna hivatott.

Érzi ezt urunk is, akit ezek az események levertek, töprengõvé és szomorúvá tettek. Ezért határozta el, hogy elhagyja ezt a várost, melyet annyi szeretettel épített naggyá, és egy idõre Alexandriába teszi át székhelyét. Csak azt várjuk meg, míg a te Quintiporod felépül égési sebeibõl, amelyek Pantaleon szerint inkább fájdalmasak, mint veszélyesek. Urunk nagy szívére vall, hogy mindennap õ maga is megjelenik a fiú betegágyánál, akit különben az ápolónõknek egész csoportja vesz körül. Maga az ifjú nobilissima, Titanilla is sûrûn felkeresi ifjú barátunkat, akire, hogy nagy jövõ vár, mint a császár életének megmentõjére, mindenki biztosra veszi.

Gyertyáim majdnem megemésztették már magukat, s nincs idõm utánanézni, írtam-e már, hogy magam is életmentésben járok itt. Házigazdámat, Mnester püspököt akarom megmenteni a tömlöctõl, amely e gyenge és beteges öregnek halálát jelentené. Most még vonakodik az üldözés elõl kitérni, de talán rá tudom venni, hogy mint rabszolgám kísérjen el Alexandriába, ott legbiztosabb helyen lesz, a császár udvarában senki se fog püspököt keresni. A dolog nem egészen veszélytelen rám nézve se, s Te talán csodálkozni fogsz rajta, hogy mért veszek magamra ennyi kockázatot egy istentelenért, akivel annyi keserû vitám volt. Az egyik ok éppen az, hogy régi vitatkozó társamat nem akarom elveszíteni, mert teveled, öreg matematikus, nem lehet veszekedni. De nemcsak a természetemnek engedek, hanem a lelkiismeretemnek is. Amint botorság volna azt állítani, hogy a fekete szemû emberek - én is az vagyok - mind rosszak, és a kék szemûek mind jók, úgy nem lehet különbséget tenni az emberek közt a hitük színe szerint se. Jó volna, ha lehetne, mert akkor könnyebb volna igazságot tenni, de maguk az istenek is igazságtalanok volnának, ha hitük szerint különböztetnék meg a halandókat. Jók, rosszak össze vannak keveredve egymással, s én majdnem annyi derék fiút ismerek az istentelenek között, mint amennyi istentelent azok közt, akik velem egy oltárnál áldoznak. S mivel ezt az istentelen Mnestert testvéremül szeretem, kötelességemnek érzem megmenteni.

Addig is, míg megölelhetjük egymást, élj boldogul, Bionom!