XVIII.

Quintipor tenyerébe hajtott állal üldögélt abban a kis fülkében, amelyet Heptaglossus, az alexandriai könyvtár igazgatója bocsátott rendelkezésére Bionnak a nagy olvasóterem mellett, ahol tudós rabszolgák ásítozó hada várakozott a látogatókra. A matematikus penészes tekercsei az asztal alatt hevertek, a magister azokat a pergameneket teregette maga elé, amelye­ken a gadarai Meleagrosz gyûjtötte össze a régi görög költõk szerelmi epigrammáit. Stephanosnak, vagyis Koszorúnak nevezte mûvét, amelybõl csakugyan mezõk és kertek illata áradt. A szívek rég elporladtak, amelyekbõl ezek a finom és kecses virágok hajtottak, de az élõ szívek mindig úgy érezhették, hogy az õ vérük élteti ezeket a harmativó nárciszokat, ezeket a mézcsorgató kökörcsineket, ezeket a mámort lehelõ rózsákat.

A mámor még idegen volt a magisternek. Nemrégiben talán éppen ezért a gyerek éretlen mohóságával kapott volna azokon a verseken, amelyekben Erosz pajkos mosollyal emeli fel a fátyolt a tengerhabból született istennõ édes titkairól. Most öntudatlan szeméremmel göngyölte vissza azokat a pergamentekercseket, amelyekre míniummal írta a sistergõ szavakat a nyilván elragadtatott másoló. Ellenben sokáig nem tudta letenni kezébõl a messenai Alkaiosz dactylusait.

Gyûlölöm én Éroszt, ki nyilát nem vadra feszíti,
Csak szívem veri át vashegyü vesszejivel.
Gyönge madárka szivem, rejtõzni se, szállni se képes,
Nem méltó isten fegyverihez kicsi cél.

Azzal már rég tisztában volt, hogy szereti a nobilissimát, de valahogy másképp, mint az athénéi meg a korinthoszi lányokat. Azokkal ha együtt volt, kacagott, futkározott, s fiúk szokása szerint bánt velük. De sohase jutott eszébe, ha nem látta õket, legföljebb az álmát zavarták meg, és akkor Bionnal nevetett rajtuk. A nobilissimát minden eszébe juttatta. Ha a holdra nézett, kinyújtott karjait és vérehagyott arcát látta maga elõtt, napsütésben az õ aranyfényét érezte. Nemcsak a pálmák, a sirályok, a gyöngyházszínû tenger megborzongásai voltak az õ követei, amelyek mind mintha rokonai lettek volna, a rút dolgok is rá emlékeztették. Az antiochiai tüzet ugyan rég kiheverte, de a hosszú fekvésbe belesápadt, ami annál feltûnõbb volt, mert homlokán rózsaszínben feszült az új bõr. A császár mindennapos sétákat parancsolt rá, s õ keresztül-kasul bolyongta az óriás várost. Ha a gyárnegyed sikátoraiban pocsolyákat vagy szemétkupacokat kellett kerülgetnie, az jutott eszébe, milyen óvatosan és kecsesen tipegne õ itt apró saruiban. Piszkos kis gyerekek kergetõztek a házak elõtt, nyakukban bronz-csörgõvel, ami elijesztette a rájuk leselkedõ gonosz démonokat, és egyben mindig tudatta az anyákkal, hogy kicsinyeik merre járnak: az õ fülébe a nobilissima kösöntyûi muzsikáltak. A hat­kilométeres drómoszon, az oszlopsorokkal beszegett fõutcán nemcsak görögök és egyip­tomiak, hanem etiópok és arabok, líbiaiak és szkíthák, perzsák és hinduk is barangoltak, s köztük a birodalom minden fajtájának szabados viseletû asszonyai. Alexandriában mindent eladásra kínáltak, és mindenre akadt vevõ. Quintipor egy nõt se látott egészben, de mind­annyiban talált valamit, amiben nem vetekedhetett a nobilissimával. Egy numidiai pirosra festett struccokat terelgetett maga elõtt, s õ hallotta, amint a nobilissima csodálkozó kislány módjára csapta össze a kezeit. S mikor egy illetlenkedõ pávián acsargott rá, melyet láncon vezetett egy óriás núbiai mint kisebb testvérét, akkor hallotta nyelve hegyét kidugva kacagni a nobilissimát, s neki magának is nevetésre szaladt a szája.

Igen, a magister sokat gondolt mosolyogva a caesar lányára, de ha együtt volt vele, nehezen indult meg a szava, és mindig idõ kellett neki, míg össze tudta szedni magát. Nem félénkség volt ez, mint kezdetben, valami más elfogódottság, amelytõl nemcsak hogy szabadulni nem tudott, hanem annál elhatalmasodottabbnak érezte, mentõl többször volt együtt a lánnyal. A nobilissima, aki már az elsõ találkozásukkor pajtásságot fogadott neki, amivel akkor meg is riasztotta egy kicsit, megtartotta, amit ígért. Még a császárnénak is tudott hízelegni, hogy közelébõl egy-egy mosolygást vethessen neki - ebbõl nem is csinált titkot a fiú elõtt, s Quintipor maga is észrevette. Mikor égési sebeivel ágyba fektették, órákig elfecsegett nála kedves szeleburdisággal az udvari emberekrõl, a princepsekrõl, a katonai táborokban töltött gyermekkoráról, Romula nagyanyjáról és az öreg Trulláról. Mindig jólelkûen és mindig csúfolódva egy kicsit, és néha egészen közel hajolva az arcához, ha párnát igazított a feje alatt. Nem, Quintipor igazán nem félt már a vad nobilissimától, csak mindig úgy érezte, hogy sírhatnékja van valamiért, s legfeljebb akkor szorult el a szíve, ha úgy érezte, hogy nem sikerül lenyelni könnyeit. Nem szeretett volna nevetségessé válni, de igazán nem mondhatta volna meg, mi leli, hiszen maga se tudta. Szerencsére a lány nem vett észre semmit. Csacsogott, nevetett, tréfázott, vele még többet és még kedvesebben, mint mással. Mert hiába mondta magát vad nobilissimának, Quintipor arra már rájött, hogy szeretetreméltóság volt a természete. S mert önmagáért volt szeretetre méltó, válogatás nélkül mindenkihez az volt. A princepsekhez, a rabszolgákhoz, az úton a hajóskapitányhoz s itt Alexandriában az öreg Bionhoz és Lactantiushoz.

- Tûzbe tudna az ember érte ugrani - lelkesedett Lactantius, mikor a nobilissima egyszer azt mondta neki, hogy ha fiú volna, mindig a lábánál ülne, úgy lesné szájáról a szót.

- Tûzbe - bólintott Bion helybenhagyóan. - Mégpedig hûtõzni.

Noha Quintipor tudta, hogy Bion ezt csak tréfából mondja, mégis elismerést érzett benne, és örült neki, hogy a matematikus nem úgy beszél, mint Antiochiában. De ezzel egyszerre kedvetlenséget is érzett az öregek lelkesedése miatt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy legyen valaki a világon, aki térdre ne boruljon a nobilissima elõtt, s ha tudott volna olyant, azt éppen úgy meggyûlölte volna, mint azt, aki csakugyan térdre borult.

Maxentius, Varanes, akikkel látta. Egy illíriai centurio, aki lovagolni tanította, s meg akarta szöktetni már tizenhárom éves korában. A lány maga beszélte ezt, mosolyogva, de gyanúsan fénylõ szemmel. Galerius egyszer észrevette, hogy a centurio, mikor tenyerét tartotta kengyelül a lóra szálló lány elé, ujjaival szorosabban fogta a lábát, mint szabad lett volna. Keresztre feszíttette a vakmerõt. Másokat is említett, akikkel barátságban volt. Egy flament, aki tábori papja volt az apjának, s õt, aki csak görögül tudott, megtanította latinra. Szép és okos volt, mint Apolló, most az augustalisok feje Rómában. A szobrászt is kedvelte, aki Atlantának akarta megmintázni, de kicsinylette a keblét, és nem találta elég izmosnak a vállát, azért csak Hébét faragott róla. A szobor Galerius sirmiumi palotájában van, a szobrásztól azután kapott még egy-két levelet, de már rég nem tud róla. Sajnálná, ha már nem élne. Már deresedõ ember volt, de mindig jókedvû és asszonyok nyelvén tudó és elmésen hazug, mert ion ember volt, és sokfelé megfordult a világban.

Ennyi mindent elmondott a nobilissima magáról, és az most mind benne kavargott a fiú szívében, ahogy a messenai költõ verse megakasztotta. Gyûlölöm én Éroszt... Nem, õ nem a nyilas gyermeket gyûlölte, akinek vashegyû vesszeje nemcsak beletalált, hanem bele is tört a szívébe. Fájt, fájt, de ebben a korban a fájdalom édesebb a szívnek, mint az öröm. Quintipor azt gyûlölte volna, aki a nyilat kihúzza a szívébõl. Ezért kellett titkát elrejteni Bion elõtt, Lactantius elõtt, az egész világ elõtt, s maga elõtt a nobilissima elõtt. Mindenki arról akarta volna meggyõzni, hogy ködképet ölel, mint Ixión, s ha nem akar annak tüzes kerekére jutni, ne a csillagok közt kereskedjen, hanem a kikötõsoron. A nobilissima is azt mondta volna? Quintipor még gondolatban se jutott el soha odáig, hogy talán a nobilissima is szereti õt, s hogy azt meg is lehetne kérdezni tõle. Ixión nem azzal vétkezett, hogy beleszeretett az Olümposz királynõjébe, hanem azzal, hogy ezt nem titkolta el elõle.

Tovább nyitogatta a tekercseket. A számoszi Aszklépiadész került a kezébe.

Oldogatom, bontom remegõ kezeimmel az este
Szépnevetésû babám tarka virágos övét,
Jaj nekem, Aphrodité! Ez volt beleszõve arannyal:
Csak te szeress! De ha látsz mással is élni, ne bánd!

Csak te szeress... Összefacsarodott a szíve. Ki lehetett a számoszi Aszklépiadész szép nevetésû babája? Annak is olyan szeme volt, amelyiken csak kifelé lehetett látni, de befelé nem? Az is nevetett mindenkire, hogy senkié se kelljen lenni? Számoszi Aszklépiadész szívébõl is úgy áradt az erekbe a keserûség, mint a mirhába mártott szivacsból, mikor ezeket a disztichonokat írta?

Félretolta a tekercseket, és a nílusi nádból metszett tollal szíveket rajzolgatott az asztalon talált papirus-lapra. Sok-sok szívet rajzolt már, az egész asztalkát be lehetett volna velük teríteni, mikor észrevette, hogy a calamus nincs is bemártva. Elõkereste a bronz atramentumot, fölka­varta benne a fekete szépianedvet, és most már csakugyan látható betûket írt, keze mozgá­sához lábafejével vervén az ütemet.

Úgy belemerült az írásba, hogy nem hallotta meg a selyemsuhogást. Csak akkor rezzent össze, mikor a lány virágszagú keze hátulról befogta a szemét.

- Most találd ki, magister, melyik Khárisz fogta be a szemed a három közül.

Kigyulladt arccal ugrott föl.

- Bocsáss meg, nobilissima.

- Nem bocsátok meg, Quintipor. Mért nem felelted azt, hogy mind a három Khárisz egyszerre? Jaj, ez a kisfiú annál többet felejt, mentõl nagyobb lesz. Mutasd a homlokod? Ó, most te jobban ki vagy festve, mint én. Fáj?

Quintipor úgy érezte, meg kell halni a gyönyörûségtõl, ahogy a karcsú ujjak végigfutottak a kegyetlenül feszülõ bõrön. Odaadta volna érte az életét, ha a szája is megégett volna.

- Most nem fáj.

- Remélem is - mondta a lány, s egy pillanatra egész tenyerét ráfektette az égõ homlokra. - Mit dolgoztál? Rosszkedvû még a császár? Igaz, hogy valahol Szíriában katonai lázadás volt? Tudod, hogy egy hónapja itt vagyunk már, és azóta csak kétszer láttalak? Csak nem választottál magadnak új pajtást? Felelj már, Quintipor!

Már nem Gránátvirág! Quintipor láza hirtelen elmúlt. Rátalált a józan hangra.

- Melyik kérdésedre parancsolsz elõbb feleletet a sok közül, nobilissima?

A lány elnevette magát.

- Már megint szeleskedtem, ugye, bölcs magister? De tudod, olyan jó, hogy kibeszélgethetem magam egy kicsit. A császárné mellett szoborrá dermed az ember. Félõs, hogy megint elõveszi a régi betegsége. Csak jönne már az a Pantaleon!

- Három napja külön hajót küldött érte a császár.

- Tudom, de mikor ér az ide vissza? Képzeld, addig nekem kell felolvasnom azokat a meséket.

- Micsoda meséket?

- Amiket ezelõtt veled olvastatott a császárné.

- Azok nem mesék, nobilissima, hanem szent könyvek. A keresztények szent könyvei, amiket mindenfelé el kellett égetni.

- Bárcsak ezeket is elégették volna. De unom, de unom, de unom a szenteket, Quintipor! Egész beléjük betegszem már.

Fölkuporodott az asztalra, és harangozni kezdett a selyem-dalmatikából térdig kibúvó lábával. Nem látszott se betegnek, se unatkozónak. Aranypor szikrázott a hajában, és aranycsillámok ragyogtak a szemében.

- Canopusban voltál-e már? Nem? Akkor minek jöttél te Alexandriába? Az egész életedet ezekkel a penészes vénemberekkel akarod tölteni? Ugyan azt hiszem, Canopusban még õk is táncra kerekednének. Te, én oda kiszöktetlek egyszer téged. Csónakázunk, táncolunk, becsípünk, jó? Kijössz velem, Quintipor?

A fiú összeszedte minden bátorságát. Odaállt a lány elé.

- Nobilissima! Kérdezhetek valamit?

- Jaj, hogy ezt is megértem! - csapta össze a lány nevetve a kezét. - Te kérdezni akarsz tõlem valamit? Mondjad, Quintipor.

- Megbántottalak valamivel?

A lány elkomolyodott. Észrevette a könnyet a fiú szemében. Ujjai hegyével fölemelte az állát.

- Gránátvirág? Ugye, azért kérded?

A fiú nem tudott szólni, csak bólintott.

- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan a lány. - Mindig az vagy, ha egyedül vagyunk. De most nem vagyunk egyedül. Nem hallod?

A nagyterem felé intett. A fiú már régebben hallott onnan valami kacarászást, de nem vetett rá ügyet.

- Megszöktem tõlük - súgta a lány -, mert nagy beszédbe voltak merülve. De minden percben kereshetnek. Maxentius és Genesius.

- A mimus? - kérdezte Quintipor megütõdve.

Genesiusnak, a színésznek az a híre volt, hogy az esztendõ minden napjára más szenátornét osztott be magának, s a kimaradtak az év meghosszabbítását akarták kérni a consuloktól. Külön­ben háromgyermekes családapa volt, s nagyon szerette feleségét, akit a Suburrából váltott ki. Az elõkelõ szeretõket csak azért vállalta, mert velejártak hivatásával.

- Igen, a mimus - mondta a lány most már hangosabban. - Láttad már játszani?

- Nem.

- Azt mondják, még ilyen színész nem volt a világon. Nem játssza a szerepét, hanem éli. Egyszer Atreusz szerepében igazán leszúrt egy szolgát a színpadon. Különben a jövõ héten majd megláthatod.

- A császár mind elbocsátotta az állami színészeket - mondta Quintipor kételkedve.

A lány nevetve fügét mutatott neki.

- Akkor nem jól ismered az államtitkokat. Maxentius kérésére tegnap visszavonta a rendeletet. Annyi gazdag kereszténynek a vagyonát kobozták el, hogy most már megint van mibõl istápolni a mûvészetet. Látod, magister, hogy nem vagyok én olyan tudatlan kislány, amilyen­nek látszom. Olvass hamar hangosan valamit, jönnek.

Maxentius nyerítése csakugyan közelebbrõl hallatszott. A lány leugrott az asztalról, Quintipor hirtelen fölkapta a papiruslapot. Mire észrevette tévedését, már érteni lehetett a közeledõk beszédét.

- Hamar! - sürgette a lány.

És Quintipor, bár inkább tüzes karikákat látott a szeme elõtt, mint betûket, olvasott.

Homlokodat sisakos Pallasz és Hébe a szádat,
Karcsú bokád, csípõd, Küprisz adá kebeled,
Csak szemed a magadé, az a legszebb s én arra haragszom:
Mert minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet.

- Hogy hívják ezt a költõt? - kérdezte a lány, elsápadva a festék alatt is.

Mire megismételhette volna a kérdést, Maxentius már átkapta a derekát.

- Itt az ebédidõ. Kérem az ízelítõt.

A lány odatartotta az arcát, a princeps a szájára akart lecsapni, de csak a fülébe bírt cuppan­tani. A nobilissima elvisította magát. A színész, selyemtunikás, keselyû arcú férfi, térden állva szavalni kezdett.

- Engedd meg, Aphrodité-szemû istennõ, hogy midõn tanújává tettél Mars istennel való bájos enyelgésednek...

A nobilissima nevetve közbevágott.

- Ne vess meg érte, Genesius, de a szemem a magamé, Aphrodité más adományban részesített. A többit majd a színpadon mondd el, s én indítom meg a tapsot.

Aztán odafordult a magisterhez.

- Mondtam már, hogy keríts egy könyvtárost, aki össze tudja szedni a múltheti új könyveket.

Quintipor kisietett, Maxentius ocsmány nevetéssel nézett utána.

- A Dominus életmentõje?

A nobilissima hallatlanná tette a kérdést, és Genesiushoz fordult.

- Min mulattatok olyan jól? Behallatszott a nevetéstek, engedjétek, hogy én is részt vehessek benne.

- Õistenségének kalandja volt egy kollégájával - nevetett a színész a princepsre. - Szerencsés kaland, õ mindenütt gyõzelmet arat, és mindenünnen trofeummal tér meg.

- Lábaid elé rakom, istennõ - kacagott Maxentius, és egy borzas macskafarkat húzott ki tógája alól. Canopusban járt, s az egyik kocsma elõtt ráhágott egy macska farkára, amely a napon heverészett. A kocsmáros erre nekitámadt, õ kirántotta a kardját, lecsapta a macska farkát, aztán a kocsmárost hagyta volna helyben, de az akkor már jajgatva vergõdött a földön, rábo­rul­va a nyivákoló állatra. Egyszerre odarohant az egész utca kövekkel, dorongokkal, csáká­nyokkal; borotvált fejû papok ordítozva hadonásztak karjukkal az ég felé, s ha egy katonai õrjárat oda nem fut, a dühöngõ tömeg emberélettel fizettette volna meg a macskafarkat.

- Csak aztán tudtam meg, hogy valóban hõstettet követtem el - vallotta meg Maxentius. - Mert macska képében, mint utólag kiderült, itt maga Bubastis istennõ szokott kandúr után kujtorogni.

Genesius pedig a kikötõnegyedben tanulta meg, hogy Egyiptomban az istállóban is istenek laknak. Egy aranyozott rácsú kert közepén kupolás márványépületet látott, amelynek tetején aranykorong ragyogott. Elõször azt hitte, valamelyik halhatatlan isten lakására bukkant rá, de amint megállt találgatni, melyik lehet az, az épületbõl egy tehén dugta ki a fejét, bámész szemeit rámeresztve. Genesius, aki mestere volt az állathangok utánzásának, a bika rekedt bõgését hallatta, mire a tehén odakullogott a kerítéshez. Öreg jószág volt, elnehezedett testû és totyogó járású, de azért viszonozta a bõgést, és fejét odanyomta a rácshoz. A színész elnevette magát, és botjával megvakarta az állat homlokát a két szarva közt. A jámbor tehénnek jólesett a simogatás, és hálából megnyalta a színész kezét. Erre egy öreg Osiris-pap jött ki a házból, és szerencsét kívánt Genesiusnak a kitüntetéshez. Elmondta, hogy ez a tehén szülte a holdfénytõl megtermékenyítve azt a fekete Apis-bikát, amely Ptah isten memphisi templomában lakik udvarával, a szolgálatára rendelt papokkal. Az Apis-bika kedvéért isteni tiszteletben részesül a tehén is, amely szülte, csak természetesen szerényebb méretûben, jászla nem aranyból van, hanem ezüstbõl.

- Barátom - vonta az ölébe Maxentius a nobilissimát -, ebben az országban ökör az az ember, aki nem bikának születik.

A lány egyre az ajtót leste, s már kezdett haragudni arra, aki a könyvmásolást kitalálta. Alexandriában a törvény mindenkitõl megkívánta, aki könyvet hozott a városba, hogy azt mutassa be a nagy könyvtárban, s engedje át lemásolásra, ha kívánják. Most nagy volt a forgalom, és soká tartott az újdonságok összeszedése.

Végre jött a fiú a könyveket cipelõ szolgával. Éppen akkor, mikor a lány elhelyezkedett a princeps ölében. Egy pillanatra megállt, aztán elõreengedte a rabszolgát, õ pedig kitámolygott a könyvtárból, mint a taglóval fejbe ütött állat.