XXI.

A földrengés szokás szerint tengerrengéssel járt együtt, és romokkal borította el különösen a fényes görög-negyedet. A Paneum, a császári kertek közepére épített kilátó-hegy, amelyre csigalépcsõk vezettek fel, kettérepedt, egyik fele leomlott, és maga alá temette annak a templomnak a jobbszárnyát, amelyet Kleopátra emeltetett Antoniusnak. Leszakadt a Serapeum homlokzata is, s több istenszobor megsérült; udvarának oszlopai elpusztultak a két obeliszkkel együtt, amelyeket Hadrianus a thébai fáraó-temetõbõl ültettetett oda. Az elsõ nap azt is beszélték, hogy a kriptákat elnyelte a föld, s többen látták, amint Nagy Sándor holtteste föl­emelkedett a város fölé, s beleveszett egy fényes felhõbe, amelyet Jupiter küldött eléje. Másnapra kiderült, hogy a kriptákat nem érte semmi baj, s a világhódító tovább alussza álmát mézágyában. Az õ égbemenetele helyett be kellett érni azzal a csodával, hogy Serapeum udvarán egyedül az a harminc méter magas vörös gránitoszlop maradt épen, amelyet Pompejus, a volt praefectus emeltetett Diocletianusnak, amikor hivatalát letette. Ez közmeg­nyug­vásul szolgált, mert nyilvánvaló volt belõle, hogy az istenek kegyelme, akik saját szob­raikat és templomaikat se kímélték, továbbra is védelmezi a császárt. De kicsodák akkor azok, akik haragjukat felidézték? Több omladékra azt a figyelmeztetést írták fel ismeretlen kezek: Jaj nektek, ha meg nem tértek! Ez a bosszú miérettünk! Kezdetben a zsidókra gyanakodtak, annál inkább, mert azok apró házait megkímélte a földindulás. Csakhamar az a hír terjedt el, hogy a fenyegetések az istentelenektõl származnak. Minden sarkon csoportosulások támadtak, a megtámadott keresztények azzal védekeztek, hogy a firkálásokkal a zsidók akarják ellenük fölingerelni a népet. Két firkáló suhancot rajtakaptak, s ezek valóban zsidóknak vallották magukat, de mikor agyonkövezték õket, s leszaggatták róluk a ruhát, hogy meztelen testüket vas-horgokon vonszolják végig az utcákon, akkor kiderült, hogy nem a laskarágók közül valók. Voltak olyan bátor istentelenek is, akik kérkedtek vele, hogy igenis az õ istenük állt bosszút letartóztatott papjaiért, mások, maguk is kárvallottak, azt hirdették, hogy a bálványimádók bûnei miatt az egész világ el fog pusztulni. A hangulat egyre izgatottabb lett, a véres verekedésekbe mind többen keveredtek belé, s bár a keresztények nagyon megritkultak az utcákon, most már otthonukban se voltak biztonságban. Házaik falára akasztófákat rajzol­tak, ajtajaikat bekenték az áldozati állatok vérével, s az egész város egy ordítás lett:

- Halál a keresztényekre!

A bõszült ordítozásokat meg kellett hallania a császárnak is, akit anélkül is gondba ejtett a földrengés. Azt, hogy a neki szentelt oszlop épségben maradt, maga is úgy magyarázta, mint az istenek jóakaratának jelét, s annál inkább kötelességének tartotta, hogy megengesztelésükben maga is részt vegyen. Megjelent a Serapis-papok könyörgõ körmenetén, s mint a birodalom fõpapja, megadta az engedélyt arra, hogy cerebrospicium útján kérdezzék meg az istenektõl, mi az oka haragjuknak. Egy különben is halálra ítélt anyagyilkost áldozták fel az istennek fején vékát viselõ, óriás szobra elõtt, s a császár a remegõ agyvelõn, amelyet a pap tenyerén tartott szemei elé, maga olvashatta a feleletet:

- A keresztények!

Nem lehetett többé habozni. Nemcsak a nép lecsendesítésére, hanem a saját lelkiismerete meg­nyugtatására is ki kellett bocsátani az új rendeletet, amely a polgárjogok elvonása alakjában erkölcsi halállal bünteti a keresztényeket. Nemcsak hogy minden keresztény szabad ember elveszti hivatalát, ha vonakodik az isteneknek áldozatot bemutatni, de a törvény elõtt se jelenhet meg, se mint panaszos, se mint tanú, mert a törvénykezés mindig áldozatbemutatással kezdõdik.

Az edictumot természetesen nem a császár fogalmazta, hanem törvénytudó tanácsadóinak kollégiuma. Nem tanulatlan emberek, sõt legtudósabb jogászai a birodalomnak. Nem a császár rabszolgái, hanem a jogtudományéi, amelytõl semmi el nem tántoríthatta õket, s amelyen kívül más számára nem is volt szemük. A keresztény-kérdésben nem is láttak mást, mint feladatot, amelyet a jogtudományhoz s a maguk jogászi nevéhez méltóan kell megoldani. Nem a változott embert nézték, hanem a változatlan törvényt, amelyet már a régi nagy császárok meghoztak a keresztényekrõl. Igaz, hogy a törvényt ötven év óta nem alkalmazták, de az azért nem veszítette el érvényét. Justitia kardja nem csorbul ki és nem rozsdásodik el a pihenésben sem. Csak kézbe kell venni, és vág magától.

Ez a törvény a keresztény polgárnak nem a vallását találta büntetendõnek, hanem a vallástalanságát, amely egyértelmû a felségsértéssel. Aki az istenek ellenségének mondja magát, az ellensége a birodalomnak, amelyet az istenek tartanak fönn, de mivel a birodalom a császárral jelent egyet, ellensége a császárnak is, akinek személye szent és sérthetetlen. Ennélfogva mindenki hazaáruló, aki felségsértõ, s megérdemli, hogy feje Jupiternek, vagyona pedig Ceres templomának szenteltessék, illetve magának a császárnak mint a birodalom pontifex maximusának. A felségsértést nemcsak szándékos gyalázattétellel, hanem a tisztelet megvonásával is el lehet követni. Aki egy halandó szobrát magasabbra emeli, mint a császárét, vagy beolvasztja a császár érc-mását, vagy tisztátalan munka végzése közben nem húzza le ujjáról azt a gyûrût, amelynek kövébe a császár képe van vésve, az kétségtelenül hazaáruló, és méltó a halálra. De ellensége a birodalomnak az is, aki nem emel ugyan kezet a császár szobra ellen, de áldozásra se emeli föl kezét elõtte. A legkisebb büntetés, ami érheti, az, hogy a birodalom kitagadja õt magából, és kiveszi a törvények védelme alól, amelyekkel a haza csak a hazafiakat védheti meg. A keresztény tehát, ha szabad polgár, veszítse el polgárjogait; hivatalt ne viselhessen, nyugdíjat ne húzhasson, s ha törvény elé kerül, a megkorbácsolás gyalázatától s a kínpadra vonás rettenetességeitõl éppúgy ne legyen megkímélve, mint a rabszolga. A rabszolga pedig, akinek eddig csak a hátából lehetett szíjat hasítani, most bûnhõdjön azzal, hogy a lelkét is megnyúzzák, amennyiben törvénnyel tiltják meg, hogy a keresztény rabszolgát föl lehessen szabadítani.

A császár némi töprengés után aláírta az edictumot. Mindössze annyi változást kívánt, hogy a keresztényekre még csak célzás se legyen benne. Elégnek vélte, ha általánosságban szól mindenkihez, s fenyegetéseivel is általában fordul mindazok ellen, akik nem hajlandók áldo­za­tot bemutatni a birodalom fejének. Ezt az intézkedést alkalmasnak találta a forrongó tömegek lecsöndesítésére is, a keresztények észretérítésére is anélkül, hogy határozott beavatkozás volna az istenek harcába. A keresztények azzal az egy-két szem tömjénnel, amelyet a szín­házban vagy a törvényszéken rászórnak a császár képmása elõtt parázsló tûzre, nem követnek el árulást istenük ellen, azt ettõl tisztelhetik úgy, ahogy akarják. Viszont az edictumból õk is, ellenségeik is láthatják, hogy a birodalom rendje fölött éber akarat õrködik, amely nem engedi, hogy az isteneket tekintélyük megsértésével bárki is haragra ingerelje.

S úgy látszott, ezzel az intézkedéssel csakugyan kedvükben járt Diocletianus nemcsak az embereknek, hanem az isteneknek is. Canopusban, ahol egy Isis-templomot döntött romba a földrengés, az omladékok eltakarításakor egy hieroglifás kõvel elzárt üregre akadtak. Az üreg drágakövekkel volt tele, amelyeket, mint Heptaglossus a kõrõl leolvasta, Amasis fáraó menyasszonyi ajándékul szánt fia jegyesének, egy perzsa király leányának. Egy alexandriai borostyánkereskedõ, aki majdnem a hyperboreusokig fölhajózott, hosszú útjáról hazatérve, gyermekfej nagyságú borostyánkövet ajánlott föl a császárnak, amelyben egy kiterjesztett szárnyú pillangót lehetett látni. Memphisben egy öreg favágó szemtanúja volt annak, hogy egy égõ erdõbõl kirepült a szent Benu-madár, amelyet görögül fõnixnek neveznek, s amely mindig boldog korszakokban születik új életre hamvaiból. Egy elhullajtott tollát fel is vette a favágó, s beszolgáltatta a memphisi papoknak, azok pedig szerencsekívánatukkal a császárnak küldötték meg. A toll a gém szárnytollához hasonlított, de egyik oldala aranyosan ragyogott, a másik bíborban játszott.

A császárt még ezeknél a nagyszerû jeleknél is boldogabbá tette az, hogy felesége állapota jobbra fordult. Mégpedig attól a naptól kezdve, amikor le akarta vetni magát a Paneumról, amelyet egy óra múlva kettérepesztett a földrengés. Mintha a világ megrázkódása könnyített volna a beteg lélek terhein. A vonagló sírás után mély álomba merült a császár karjai közt. Másnap estig aludt, s akkor mosolyogva ébredt. Ami közben történt, arról nem tudott semmit, nem is nagyon érdekelte, hány templom és szobor pusztult el, csak a hegyet sajnálta, mert szeretett ott üldögélni, s lesni a hajót, amely Pantaleont hozza. Álmában beszélt az orvossal, s az megmondta neki még a napot is, amelyen meg fog érkezni. Ebben az ígéretben bízva, most már megnyugodva várakozott, s minden este felolvastatta magának Titanillával a naimi ifjú történetét, akit Krisztus föltámasztott halottaiból.

A császár, bár arról sejtelme sem volt, hogy felesége felvette a kereszténységet, tudta, hogy az újhitûek szent könyveibõl olvastat fel magának. Nikomédiában néhányszor maga is hallgatta Quintipor felolvasását, de csak a lesütött szemeket s a mozgó szájat nézte. Csak a fiú hangját itta, arra, amit mond, nem figyelt. Itt Alexandriában se jutott eszébe soha, hogy a felesége tilalmas könyvet tart magánál. Hiszen a keresztények iratait nem vallási, hanem politikai okokból kellett elkobozni, s az augustát, szegényt, igazán nem vádolhatta senki azzal, hogy az õ életére vagy a római birodalom felforgatására tör. Legkevésbé õ, aki egyedül tudta, mitõl beteg élettársa szíve. Örült neki, hogy kedvét találja a keresztények meséiben, de nem csodálkozott rajta. Hiszen az asszonyok és a gyerekek szeretni szokták a meséket. Sõt arra is gondolt már, hogy valami egyiptomi mesemondót rendel felesége mulattatására - ebben a különös országban, amelynek lakosai inkább csak felnõtt gyermekek, mint értelmes emberek, sokan élnek mesemondásból -, azonban az augusta nem vállalta az ajánlatot.

Elvitette hozzá a Canopusban lelt kincseket, a borostyánkövet és a fõnixmadár tollát is. A kincsekre rá se nézett, a tollat utálkozva söpörte el maga elõl, hanem a pillangós borostyánnak nagyon megörült.

- Ezt igazán nekem adod, Diocles?

- Hát nem szebb ez a rubintojás vagy ez a smaragd-oszlop? - kínálgatta a császár a drágaköveket.

- Nem, Diocles, ezt add nekem! - nézte az augusta áhítattal a tengeri gyantát. - Hát nem látod, mi van benne?

- Egy pillangóforma, kiterjesztett szárnnyal. A kereskedõ azt mondta, van benne néha légyforma is, de az rosszat jelent. A pillangó szerencsét jósol, Prisca.

- Igen, ez a pillangó igen - sütött föl az asszony szeme. - Nem látod, hogy ez az üdvösség jele?

A császár nem látta, de ráhagyta.

- Pantaleon is örülni fog neki, majd meglátod. Holnapután már megérkezik. Diocles, én nagyon szeretném, ha te is beszélgetnél néha Pantaleonnal.

A császár ezt is megígérte. Magától is gondolt már rá, hogy szóba ereszkedik a mágussal, aki úgy hatalmába tudta keríteni a felesége lelkét. Érdekes ember lehet, s talán a csillagokhoz is ért. Vajon azt olvassa-e ki belõlük, amit Bion?

Annyira hitelt adott most már õ is az augusta álmának, hogy Galerius megjelenése is az orvost juttatta eszébe. A caesar azon a napon érkezett meg, amelyikre a császárné Pantaleont várta.

A Csordás útiruhában volt, kerek katona-köpönyegben, a karján bõrtarisznyával. A kikötõbõl, ahol a császár megbízásából Maxentius és Constantinus várta, egyenesen a császárhoz sietett.

- Chaire! - üdvözölte jobb karja felemelésével. A latint nem tudta tökéletesen megtanulni, bizalmas környezetben jobban szeretett görögül beszélni.

- Légy üdvöz - mosolygott a császár. - Csak egyedül jöttél? Véletlenül nem hoztad magaddal Pantaleont, az orvost?

Galerius hátratántorodott. Piros arcát minden vér elhagyta.

- Honnan tudod, uram? - kérdezte rekedten. Aztán intett a két princepsnek. - Menjetek ki!

A császár csodálkozva mutatott egy benyílóra.

- Oda menjetek! Mi történt veled, Galerius?

A caesar lecsúsztatta karjáról a bõrtarisznyát, kivett belõle egy bíborfoltos vászonzacskót, széthúzta a zsinegre járó száját, s kihúzott belõle egy levágott emberfejet. Haja és pillái vértõl voltak összeragadva, s amint az asztalra állította, hullott belõle a vértõl barna és nyirkos fûrészpor.

- Itt van, akit kívántál, uram. Pantaleon, az orvos. A felségsértõ, a lázadó, aki szentséges életedre tört. A legnagyobb hálaáldozatot mutasd be az isteneknek, uram, hogy idejében a kezembe adták.

Az õ arca már kezdett színesedni, de a császáré olyan sápadt lett, mint a halotté, aki szembenézett vele.

- Ki tette ezt? - szólalt meg. De kérdése inkább nyögés volt. Villámsújtás gyanánt érte, hogy az orvos azon a napon jelent meg, amelyikre a második álomban ígérkezett, s úgy, ahogy az elsõ álom mutatta.

- Én tettem - ütött döngõ mellére a Csordás. - A római birodalom caesarja, a te võd és fiad. Az orvos útban volt feléd.

- Én hívattam.

- Azért, hogy gyilkosod legyen? Hogy kiirtson minden ivadékoddal?

A császár két sovány keze úgy szorította az asztal szélét, hogy hallani lehetett ujjporcai ropogását. Ha az elõbb villám érte, most a föld nyílt meg alatta. Minden ivadéka! Gyilkos leselkedett a fiára! Tehát nemcsak azt tudják, hogy van, hanem már azt is akarják, hogy ne legyen!

- Beszélj hát! - A szó sípolva szakadt ki mellébõl.

Galerius most már lecsillapult. Nyugodtan tette meg jelentését. Már Naissusban hallotta, hogy az istentelenek fölbujtogatója az a Pantaleon nevû orvos, aki neki már Nikomédiában is gyanús volt, a Dominus emlékezhetik rá. Azóta onnan elköltözött, és Naissusban telepedett meg, ahonnan lázító leveleket küldözgetett az ázsiai keresztény egyházaknak. Bizalmas futárja egy Anthimus nevû presbiter volt, s azzal együtt kelt útra Thesszalonika felé, ahol csakugyan föl is lázította az istenteleneket, akik nagy utcai ordítozások közt követelték püspökük szabadon­bocsátását. A caesar hamar rendet csinált, néhányat szétfûrészeltetett közülük. Az orvost és a presbitert azonban nem sikerült kézrekeríteni, állítólag hajóra szálltak Ciprus felé. A caesar utánuk akart sietni, azonban az indulás elõtt egy embert vezettek eléje, aki Anthimusnak mondta magát. Önkéntes vallomásával igazolta, hogy õ az apatei presbiter, s annál inkább meg tudja mondani, hol van Pantaleon, mert két nap óta õ tartja megkötözve közös rejtekhelyükön. Elõször azt mondta, a lelkiismerete lázadt föl azok miatt a gonosztettek miatt, amiket az orvos tervezett. Mindenütt arról beszélt, hogy a császár az Antikrisztus, akit a keresztények istene minden ivadékával el fog pusztítani.

Itt a császár közbeszólt. Micsoda ivadékára gondolhatott az orvos?

Galeriust egy pillanatra zavarba hozta a kérdés. De aztán megvallotta, hogy az istentelen bizonyára Valeriát értette, az õ feleségét, a Dominus lányát. Õ mint Valeria ura nem szívesen beszél errõl a dologról, amely éppen olyan fölháborító, mint nevetséges. Az istentelen ugyanis azt híresztelte gonosztevõ társai közt, hogy maga Valeria volt az, aki a nikomédiai palotát elõször fölgyújtotta, hogy gyûlölt apja a lángok közt vesszen. Ebbõl azt lehetne hinni, hogy az orvos elmeháborodott volt. Anthimus vallomásából kiderült, hogy nagyon is józanul és megfontoltan készült a császár meggyilkolására, és ezzel a céllal ment volna Egyiptomba, ha õ, a presbiter meg nem akadályozza. Nemcsak lelkiismeretfurdalásból, utóbb ezt is õszintén beismerte, hanem személyes gyûlöletbõl is.

A presbiternek volt egy diakonisszája, akivel feleség gyanánt élt, mert azt az õ istenük soha nem tiltotta meg. Az orvos azonban papi személyhez méltatlannak tartotta az ágyastartást, s igyekezett rávenni a presbitert, hogy szabadítsa meg magát az asszonytól és lelkét a kárhozattól. S mivel a presbitert nem tudta meggyõzni, az asszonyt hálózta be, aki tisztaságot fogadott hátralevõ életére, s Naissusban elhagyta a presbitert. Erre történt aztán, hogy Anthimus Thesszalonikában ellene fordult az orvosnak, rajtaesett, mikor aludt, megkötözte, s azzal fenyegette meg, hogy a törvény kezére juttatja, ha asszonyát vissza nem adja neki. S mivel az orvos annyira konok volt, hogy egy szóval se válaszolt a fenyegetésekre, a presbiter csakugyan kiszolgáltatta a caesarnak.

- És mit vallott? - lihegte a császár.

- Úgy hallgatott, uram, mint ahogy most hallgat. Pedig nem volt az a kínzás, amit a bakó ki ne próbált volna rajta. Magam is ott voltam minden próbatételnél, s végre is én ütöttem le az orgyilkosságra készülõ istentelen fejét.

- Kár volt - nézett a császár sötéten. - Talán én meg tudtam volna szólaltatni. Mi bizonyságod van most már arra, amit elmondtál?

A caesar kinézett az ablakon.

- Már hozzák a bizonyságot, uram. Megfeledkeztél arról, hogy a presbiter a kezem közt van. Éppen azért nem végeztettem ki a másik istentelennel, hogy magad gyõzõdhess meg az igazságról. Velem jött a hajón, és alig várja, hogy színed elé kerülhessen.

Az elõcsarnokban már hallatszott az udvar padlójához nem szokott, nehéz lábak ügyetlen csoszogása.

- Ha megengeded, uram - fordult Galerius a császárhoz -, talán behívatnám a két princepset is. Nem árt, ha megismerik azokat, akik életedre leselkednek. Azt hiszem, Constantius Chlorus fiát, akinek az anyja Naissusban él, különösen érdekelni fogja a dolog. Talán még ismerõsre is talál a presbiterben.

Az áruló papot akkor lökték be hátramaradó õrei a terem fõbejáratán, mikor Constantinus és mögötte Maxentius kilépett a fülke ajtaján.

Anthimus egyszerre nem látott mást senkit, csak a jó princepset, akit õ kalauzolt el Antiochiából a szent fehér asszony anyai karjaiba, s akinek esküvõjére õ vigyázott fészere ajtajában.

- Áldott, ki az Úr nevében jõ! - kiáltotta égnek emelt arccal, amely az extázis fényében ragyogott. - Hallom a mennyei karokat, amint hozsonnát zengenek Dávid fiának és a megtérõ bûnösnek.

Diocletianus meglepetten kapta fel a fejét. Nemcsak az ember és a hang, hanem az üdvözlet is ismerõs volt most már neki. Ez az ember az apatei rongyosok feje, a Quintus testvére! Ez fogadta õt ezzel a zagyva üdvözlettel Antiochia forumán, amely, úgy látszik, éppoly értelmetlen, mint maguk az istentelenek.

Galerius türelmetlenül dobbantott a lábával.

- Ne az istenedhez óbégass, istentelen! A császárnak beszélj! Mondd el, ki vagy, és mit tudsz!

Anthimus megfordult, és egy pillanatig rámeredt a császárra, aztán a caesar elé lépett. Mikor megszólalt, annak az embernek az ereje csengett a hangjában, aki a halál árnyékában meg­szabadult minden földi gyöngeségtõl.

- Hogy én ki vagyok? Az igazságos Isten legbûnösebb teremtése. És hogy mit tudok? Azt, hogy nincs az a bûn, amit Isten irgalma meg ne bocsátana a bûnbánónak, aki hisz õbenne.

Azzal kiöltötte a nyelvét, amennyire bírta, elharapta, és a véres húscafatot ráköpte a caesar mellére.

Az óriás elbõgte magát, és irtózatos öklét rázuhantotta a presbiter kopasz fejére. A pap elvágódott, a caesar most oszlopsúlyú lábát emelte rá. Diocletianus odább taszította.

- Elég volt, caesar. Ne felejtsd el, hogy mikor a császár elõtt állsz, akkor nem vagy bakó. Különben meggyõztél, hiszek neked. Az istenteleneknek csakugyan nem törvény kell, hanem hóhér.

Még ebben az órában kiadta az utolsó keresztényüldözõ edictumot. Ehhez már nem hívta össze a jogtudósok kollégiumát. Most már nem az isteneket védte és a birodalmat, hanem a fiát. Se az orvos nem vallott, se a pap, de õneki az a gyanúja volt, hogy amikor az õ ivadéka kiirtásáról beszéltek, akkor a fiára gondoltak. Az egy pillanatra se jutott eszébe, hogy Bion lehetett az áruló. De Anthimus Quintusnak a testvére volt, s a kertész fecseghetett neki a talált gyerekrõl, akit a császár rábízott.

Hát ha irtást akarnak, akkor õ fogja kezdeni! Az öregember szemében fellobbant az a tûz, amellyel a végzetes vadkant ledöfte.

Az edictum rövid volt, de határozott, mint a pallos-villanás. Minden keresztény köteles a császár vagy az istenek szobra elõtt áldozni, akár a tömlöcbõl viszik oda, akár az utcáról kényszerítik az oltár elé: a parancs alól nem vonhatja ki magát senki. Aki az engedelmességet megtagadja, a szokásos törvényszéki eljárás huzavonáinak mellõzésével hóhér kezére adandó. Az elítéltek vagyona elkobzandó, s ha feljelentõ adta föl õket, az jutalomban részesül.

Az ázsiai lázongások dolgában is erélyes intézkedéseket tett a császár. Büntetõ légiókat rendelt ki, s azok vezetését Galeriusra bízta. Hadsegédekül Maxentiust és Constantinust adta mellé. Egyrészt azért, hogy ellenõrizzék egymást, másrészt mert meg akart róla gyõzõdni, hogy Constantius fia, akit eddig kedvelt, méltó-e bizalmára. Galerius, mikor tanúja cserbenhagyta, nem mert több célzást tenni a Flaviusok bûnösségére, s a császár nem kérdezõsködött, de a gyanú már fel volt benne keltve. Csak az altathatta el, ha a princeps ellenség gyanánt száll szembe a lázadó istentelenekkel.

Quintussal maga akart leszámolni. Gyors hajót küldött érte Salonába. S hogy gyanút ne fogjon a kertész, kegyelme jeléül egyiptomi szõlõvesszõket is küldött neki, hogy azokat ültesse el a salonai palota kertjében lugasnak.

Este meglátogatta a császárnét. Meglepetésére az augusta nem tett említést Pantaleonról. Õ hozta szóba óvatosan, hogy az orvosnak ezen a napon meg kellett volna érkeznie.

- Ne nyugtalankodj - mosolygott a császárné. - Látod, én se nyugtalankodom. Délután elszunnyadtam, s álmomban megint beszéltem vele. Azt mondta, hogy sok idõ telik abba, míg viszontlátjuk egymást, de neki messzirõl is gondja van rám, és onnan se fog elhagyni.

A császár megborzongott. A fejét fájlalta, és csakugyan rosszul töltötte az éjszakát. Másnap nem is bírt felkelni, egy hétig lázban feküdt, amelynek okát orvosai nem tudták megállapítani. Amikor láza megszûnt, azt ajánlották neki, hogy tegyen hosszabb hajóutat a Níluson. Maga a császárné is biztatta, menjen pihenni. A császár húzódozott, s csak úgy vállalta volna az utat, ha a császárné is elkíséri. De az augusta engedelmet kért, hogy otthon maradhasson. Valeriát várja, aki különös újságot írt neki.

- Diocles, talán unokánk lesz.

A császárné arca sugárzott az örömtõl. Diocletianus bólintott, és kiadta az elõkészítõ ren­deletet a nílusi útra. Nem akart a lányával találkozni, akit sohase kedvelt, s ez után a hír után még kevésbé. Hátha fiú lesz az unoka, és valamikor kinyújtja a kezét Quintipor bíbora után?

Pár nap múlva már úton volt a császár. Kevés udvari személyzetén kívül Quintiport és Titanillát vitte magával.