II.
ALEXANDRIA VAGY A HIT KÖNYVE

XXII.

Diocletianusnak, amióta a bíbort felvette, ez volt az első útja, amelyet nem cövekelt ki számára az udvarmesteri hivatal. Kíséretével jött-ment, amerre kedve tartotta, akár nílusi bárkán, akár teveháton, sehol se harsant föl a classicum, és sehol se állták útját hivatalos szónokok.

Igaz, hogy a Delta néhány városán kívül, amelyeket elkerült a császár, a provincia többi részében nem is igen volt hivatalos római élet. A vámtisztviselőkön és adóbehajtókon kívül néhány, kegyvesztetten idehelyezett kerületi főnök egy marék légionáriussal elég volt a Nílus-völgy rendbentartására. A szent folyó országa már Tanaistól fölfelé lélegző múmiává vált, amelyen éppúgy rajta volt az ibiszfejű Thot isten pecsétje, mint a sziklákba vágott sírokon, amelyekben Egyiptom elfelejtett fáraói aludtak. A különös istenek ugyan még uralkodtak, de már nem kormányoztak. Birodalmuk nem terjedt tovább elcsöndesült szentélyüknél és azoknál a paraszt-viskóknál, amelyek a néhai templomvárosok omladékain épültek. Elephantinéban még hallatta rekedt bőgését Chnum, az erős kos, az istenek atyja, aki leheletet adott minden élőlénynek. Edfui szentélye mélyén még vijjogott Hórusz, a világosság karvalya, aki legyőzte a sakálfejű Szétet, a leggonoszabb istent, a szárazság és sötétség teremtőjét. Tentyrában még odadörgölte temploma karcsú oszlopához fehér hátát Hathor, a szelíd szemű tehén, aki szoptatta az isteni karvalyt, s az élet bőségét és a szerelem örömeit juttatta a halandóknak. De hatalmuk már nem futotta többre, mint hogy megszolgálják híveiknek azt a szénaköteget vagy azt a falat húst, amit azok nekik áldoztak. Az ősi szentélyek papjai, akik valamikor fejedelmek módjára éltek, a római rabságra jutott Egyiptomban csöndes és szerény falusi papokká váltak. A hódítók az óriási birtokok nagy részét elvették gyarmataik számára, és adómentességüket megszüntették, úgyhogy most a papok is csak úgy tengődtek, mint isteneik. Híveikkel együtt ők is rá voltak szorulva a gazdag római és görög utazók alamizsnáira, akik nagy és nem mindig veszélytelen utakat is vállaltak azért, hogy nevüket belekarcolhassák a Memnon-szobrok lábszárába. Szokássá vált csak azt tartani világlátott embernek, aki elmondhatta, hogy ő etette Arsinoeban a szent krokodilust, amely értett papja szavára, s hogy Koptosban látta az oltáron Isis haját, amelyet az istennő Osiris elvesztésekor tépett ki fájdalmában, s amely soha nem fogy el, noha már több ezer év óta lopogatják a zarándokok. Az utazgató görögök és rómaiak nem voltak mind kegyes emberek; akadtak köztük olyanok is, akik mosolyogtak az isteneken, másoknak azonban könny szaladt a szemébe, amikor látták halálba dermedni azt az országot, amely piramisokat épített már akkor, mikor az ő őseik még kecskebőrben jártak, és makkot ettek. Mivel azonban a jókedv csakúgy adakozóvá teszi a halandókat, mint a bánat, az idegenek nem sajnálták az alamizsnát a feléjük nyújtott tenyerektől. Így táplálták egymást ez időben a Nílus völgyében az istenek és az emberek.

A császár szokatlanul bőkezű volt, s ezért inkább kigazdult kalmárnak nézték, mint előkelő úrnak. Azt senki se gyanította, hogy a két fiatalra támaszkodó, kissé fáradt és hajlott öreg­ember a világ ura, aki egy szemöldök-rántással istenek és emberek sorsa felett dönt. Maga a vezetőnek és tolmácsnak fölfogadott, öreg memphisi pap se tartotta méltónak arra, hogy különösebben megerőltesse érte magát, és többet mondjon az idegenkápráztatók szokott meséinél. A piramisok éppolyan mélyre nyúlnak a föld alá, mint amilyen magasra emelkednek a föld felett. A Nílus forrásait azért nem lehet fölkutatni, mert a zuhatagoktól egynapi járóföldre a borzasztó tekintetű troglodita törpék laknak, akik szarvashangyákon lovagolnak. Szaiszban egy istennőnek a szobrát őrzik, aki Ptolomaeus Auletesnek megjelent álmában, és azt paran­csolta neki, hogy hozassa őt el Tirusból, ahol nagyon erkölcstelenné váltak a halandók. A király követeket is küldött Tirusba, akik annyi súlyú aranyat ígértek a szoborért, amennyit nyom, azonban a tirusiak gorombán elűzték őket. Erre a szobor leszállt az oltárról, csónakba ült, és egy hónapi tengeri út után kötött ki Szaiszban, ahol azonnal templomot építettek neki. Hogy azonban melyik istennő ez, azt nem lehet tudni. A szobor ugyanis fátylat visel, és azt még nem merte föllebbenteni halandó, mert talapzatába az van vésve, hogy aki azt megteszi, az soha nem nevet többet életében. Volt ugyan egyszer egy Bion nevű alexandriai tanuló, aki előtt magától félrecsúszott a fátyol, s ez azt állította, hogy a jövendő dolgok istennőjét látta, de abban a percben össze is esett, és szörnyethalt.

A pap észrevette, hogy a társaság összenéz, és megsértődve kérdezte, hogy tán nem hisznek neki. Az öregember megnyugtatta, hogy egy szavát se vonják kétségbe, csak azért néztek össze, mert ők is ismernek egy Bion nevű tudóst, aki valamikor deák volt Alexandriában, és most a császár matematikusa, tehát nem ő lehetett az, aki életével fizetett a szaiszi fátyol titkáért.

A tolmács megnyugodott, és most már jobban megbecsülte az idegeneket, akiknek barátjuk van a császár környezetében. Nem titkolta el előttük, hogy a szent bika meg a szent kos és a többi templomos állatok nem istenek, csak jelképek. Jelképei a mindeneket betöltő három istennek, akik oly nagyok, hogy a tudatlan emberek föl nem foghatják őket. Az egyik Isis, a másik Osiris, a harmadik Amon Rá.

Meghajolt észak, dél és kelet felé. Nyugat felé nem, mert onnan jön az ártó sötétség, az istenek ellensége.

- Ugyan egyszer volt egy nagy király - folytatta aztán -, aki még a három istent is sokallta. Nagyon régen volt ez, még akkor a Nílus vize sárga volt. A mi templomunkban a fõpap õriz egy könyvet, amelyikben föl van jegyezve, hogy a Nílus vize csak azóta vörös, mióta ez a király megölte az isteneket. Csak Átent hagyta meg, a napot, akinek fénye és melege formálja és élteti a világot. De a nép fellázadt ellene, és visszakövetelte állatisteneit, akiket elérhet és meg­foghat. Olyan forradalom még nem volt Egyiptomban, mint akkor. A nagy királynak nem­csak a csontjait szórták ki a sírjából, hanem a nevét is mindenütt lefaragták az emléktáblákról, és kivakarták a papirusokról. El is veszett az emlékezete neki is meg az istennek is. Már csak mi tudunk róla, akik egyik papi nemzedékrõl a másikra szállt titkokat õrzünk, amelyekre talán sohase lesznek többet méltók az emberek.

A császár kedvetlenül hallgatta a beszédet. Nem azért menekült el a harcoló istenek közül, hogy itt újra közéjük keveredjen. A fiával akart együtt lenni, szabadon, senkitõl meg nem lesve, reggeltõl estig örülve a jókedvének, a nevetésének, a csodálkozásának, az életben való örömének. Megfogni a kezét, rá-rátámaszkodni néha - nem csodálkozhat azon se õ, se a hajósnép, se az egy-két kísérõül hozott udvari cseléd, ha egy öregember segítségre szorul. Néha talán arra is lesz alkalma, hogy amikor belekarol, jobban magához szorítsa, és érezze apai szívén a fiúi szív dobogását. S ha elalszik vele egy fülkében, estétõl reggelig hallgathatja a lélegzését, és nézheti az éjjeli mécses világánál az arcát. Mikor mélyen alszik, talán meg is simogathatja az ujjai hegyével. Ha fölneszel rá, azt hiheti, éjjeli pille szárnya súrolta.

A mohón vágyott örömekbõl csak ezt kapta meg az apa. Csak akkor lehetett övé a fia, mikor aludt. Nappal még idegenebb volt hozzá, mint azelõtt, a dolgozószobában. Ott, ha bizalmasra nem melegedett is, legalább értelme sugárzásával gyönyörködtette. A nílusi úton még csak érdeklõdést se mutatott az ég, a föld és a folyó lépten-nyomon változó csodái iránt. Ha kérdezte, rövid feleleteket adott a legmélyebb tisztelet hangján, amellyel a szolga urának és jótevõjének tartozik. De magától nem kérdezett semmit, sohase hallatta az elámulás felkiáltását, nem szörnyülködött el a legdermesztõbb csöndû templomban sem, amelyekben tarka oszloperdõk közt ültek az óriási kõistenek, s nem mosolyodott rá még a nobilissimára sem. Különben a lányban csakúgy megcsalódott a császár, mint a fiúban. Olyan fagyos és hallgatag volt õ is, nem aranyfényû, hanem gõgös és unott. Viszonya a fiúhoz az volt, ami a caesar lányáé lehet a császár szolgájához. Nem volt hozzá szívesebb semmivel, mint a szakácshoz vagy a kormányoshoz, sõt talán ridegebb és parancsolóbb. Ha azoktól kívánt valamit, akaratlanul is keveredett valami a rabszolgához szóló úrnõ hangjába a férfihoz szóló nõébõl. Quintipornak lágyság nélkül parancsolta, hogy tartson a feje fölé ernyõt, vagy oldja meg a saruját, vagy szakítson neki lótuszvirágot. Amilyen kimért volt a parancs, olyan kötelesség­szerû volt a teljesítése. A magister térdet hajtva tette meg, amire felszólították, de egy hízelgõ mosoly vagy egy kedveskedõ szó nélkül. Szolgálata ebben különbözött a kormányosétól vagy a szakácsétól. Nem volt benne semmi a férfi magakelletésébõl, aki a rabszolgalányban is látja a nõt, ha maga bíbort visel is. Ez a maga helyzetét ismerõ alárendelt viselkedése volt, aki a nõben sem vesz észre mást, csak a császári család tagját.

A császár öregember volt, aki fiatal korában se sok idõt vesztegetett a szerelemre, s egy világ feltámasztásának gondjai közt sohasem gondolt arra, hogy a szívek játékait figyelje. Mit tudhatott volna õ arról, hogy szeme láttára két ifjú szív játszik fogócskát egymással? Hiszen a fiatalok sem voltak tisztában önmagukkal sem. Mióta az alexandriai könyvtárban búcsú nélkül váltak el egymástól, mindegyik kerülte a másikat, s ha nem bírták a találkozást elkerülni, mindkettõ igyekezett éreztetni a másikkal, hogy semmi köze hozzá. A lány elõször arcátlannak találta a rabszolgát, aki õt meg merte csalni. Vele azt hitette el, hogy szemérmes és félénk - hiszen azért kezdett el vele játszani, mert ilyennek látta -, pedig férfiszemmel nézte. A férfi vágyával és a férfi féltékenységével, akár Maxentius. Volt benne vakmerõség észrevenni, hogy õ „minden ringy-rongy férfiszemélyre nevet!” Egy pillanatra vad örömet érzett azon a gondo­laton, hogy ezt megmondja a princepsnek. A vad nobilissima ujjongott, mikor elképzelte Maxentius dühét, de mindjárt el is mosolyodott. Akkor már Quintiport látta maga elõtt, amint odábblökte egy gladiátor erejével és könnyedségével a princepset. Milyen szép volt akkor, haragjában és utálatában! És milyen megható volt, ahogy sápadtan és könyörgõ szemmel nézett rá a könyvtárban, mikor nem szólította Gránátvirágnak! Igen, ha még egyszer úgy néz rá, meg fog neki bocsátani, és talán el is mondatja vele még egyszer azt a gyûlöletes verset. Próbálta összerakosgatni magában, és már nem találta olyan gyûlöletesnek. Mért is volna az? Mert azt merte mondani, hogy minden istenasszony azt adta neki, ami a legszebb bennük? Drága, bolond, kis hízelgõ pajtás! Meg fogja érte simogatni, mihelyst bocsánatot kér, addig azonban nem fog ránézni.

Ránézett, de csak ha lopva tehette. Mikor találkozott a szemük, a fiú csak a nobilissima gõgös arcát láthatta s a jéghideg tekintetet, amelybõl csak azt lehetett kiolvasni:

- Látod, hogy nem nevetek rá minden ringy-rongy férfiszemélyre?

Most már õ kapta el a fejét, szégyenkezõen is, dacosan is. Érezte, hogy súlyosabb vétket követ el, mint Ixion, aki az istenek királynõjére emelte szemét. Õ meg akarta tiltani az istennõnek, hogy arra vesse a szemét, akire akarja. Minden büntetést megérdemel, amit a Tartaroszba vetetteknek viselni kell, de ezt az egyet, a nobilissimának ezt a tekintetét nem. Hiszen az õ vétke nem volt szándékos. Õ nem szánta azt a verset a caesar lányának. Maga se tudta, mért írta, minek írta. A tollból maguktól peregtek ki a betûk. Igaz, hogy a tollat az õ ujjai fogták, s azokban az õ szíve vére lüktetett. Ha a nobilissima az õ bûnös kezét is le akarná vágatni, mint a borbélyét, boldogan engesztelné meg vele. De legalább számon kérné tõle, mit tett, legalább mondaná meg, hogy haragszik. Csak ne nézne így keresztül rajta, mint a levegõn. Hát nem õ volt-e az, aki pajtásának fogadta, aki Gránátvirágnak nevezte, aki a homlokához értette ujjait? Hát nem õ bátorította-e, és nem õ csúfolta-e ki, amiért lesütötte elõtte a szemét? Ó, mégis az öreg Bionnak volt igaza! Akkor, mikor elõször szólt a titán lányáról, aki széttépdesi a férfiakat. De õt, a rabszolgát nem lehet! A kertész fia nem hagyja magát! Õ majd megmutatja a caesar lányának, hogy õt nem abból a fából faragták, amibõl a Maximianus fiát!

És most már õ is próbálgatott úgy nézni, mint a lány, szembeszögezvén az úrnõ meztelen gõgjével a rabszolgának kérkedõbb, mert alázatba öltöztetett gõgjét. Lassanként sikerült is neki, mert egyikük hidegsége erõsítette a másikét, s mikor a császár kísérõinek választotta õket a nílusi útra, már akkor elhitték maguknak, hogy õk ellenségei egymásnak. S ha a parancsot, amelynek ellentmondani nem lehetett, elsõ hallásra kegyetlennek érezték is, azután örültek neki. Az udvarnál kerülhette a másikat, aki akarta; az úton való állandó együttlét azt jelentette, hogy nincs menekülés. Az ellenségnek egész nap éreznie kell, hogy a másik nem törõdik vele. A harcot az udvarnál úgy kezdték, hogy egy kicsit elfordult egymástól a szívük. Most a császár szeme láttára teljesen egymás felé fordított szívvel folytatták. Elég volt egy szellõnek megtaszítani õket, hogy egymásra boruljanak.

A császár se édességét, se keserûségét nem látta a harcnak, nem is sejtett harcot a két fiatal közt. Õ csak arra jött rá, hogy Bionnak nagyon jó szeme lehet a csillagokhoz, de közeli dolgok megfigyelését nem lehet rábízni. A fiatalok közt nyoma sincs annak a barátságnak, amirõl a matematikus képzelõdött. Maga is csalódott, amikor azt hitte, hogy a nobilissima majd egy kicsit szelídíteni fogja a fiút. Most látta, hogy sokkal több elvadító gõg van benne, mint ahogy õ gondolta. Néha meg tudta volna ütni a lányt egy megalázó parancsért, egy semmibe vevõ tekintetért. A Galerius lánya bánik így az õ fiával! De értelme azonnal fölébe került indulata fellobbanásának. Hiszen a lány természetesen nem láthat többet a fiúban rabszolgánál, s az volna a baj, ha többet látna. Nagyon megnyugtató, hogy bíborának örököse ilyen jól el van rejtve az udvari titkár ruhájában nemcsak önmaga, hanem az egész világ elõl. De mért olyan sápadt, mért olyan szótlan, mért olyan - hogy is mondta csak Bion egy idétlen szóval? - igen, mért olyan aludt vérû? Hogy vele, a császárral szemben megbénítja nyelvét a hódolat, az, ha fájdalmas is az apa szívének, de érthetõ. S az mindjárt elmúlik, ha az istenek akarata teljesül, s a fiú megtudja, hogy szülõ még nem szenvedett annyit a gyermekéért, mint õ. De honnan ez a fáradt közömbösség a fiatal szemekben, amelyekbõl az életnek kellene lángolni? Mért nem tud örülni a szerencséjének, amely olyan váratlanul a tenyerére vette, s olyan hirtelen a trón szédítõ magasságáig emelte? Ez a szomorú álmodozás, ez a minden örömtõl való elfordulás, ez a senkinek meg nem nyíló zárkózottság, honnan jön ez? Hiszen lehetne örökség is, az anyjában is megvan, õ maga is a bizalmatlanság páncéljában öregedett meg, de ez más, nekik volt és van okuk rá, az anyjának a szomorúságra, az élettõl való elfordulásra, neki az összeszorított szájú hallgatásra, a mindenkitõl védekezõ bizalmatlanságra. A fiánál mindebbõl semmi se termé­szetes. Antiochiában, Nikomédiában még nem is volt ilyen. Csak itt, Egyiptomban ronthatta meg valamelyik isten a sok közül. Melyik lehetett, miért tehette, mikor õ mindnyájának igyekezett kedvében járni? A keresztények istene más. Õ nem volt rossz szándékkal ahhoz se. Tizennyolc évig tûrte hatalmasodását a birodalomban. Se templomait, se szolgáit nem bántotta. Nemrégiben még arra gondolt, hogy befogadja õt is a birodalom istenei közé, s maga is éppúgy áldozatban részesíti, mint a többi leghatalmasabbakat. Nem adott rá semmi okot, hogy a keresztények életére törjenek, s kiirtással fenyegessék minden ivadékát. A keresztények istene maga az oka, hogy villámmal nem sújtotta híveinek gyújtogató kezét - akkor õ nem lett volna kénytelen védekezni. De úgy látszik, nem olyan hatalmas isten, mint amilyennek hírleltette magát. Pantaleont, aki fõembere lehetett, nem tudta megvédeni Galeriustól. A régi istenek, akiknek õ mindig oltalma alatt állott, megint bebizonyították, hogy õk az erõsebbek. Õk voltak azok, akik kötelességévé tették neki, hogy indítsa meg a hadat az emberi gyûlöletet eltiltó, de a többi isteneket halálosan gyûlölõ, telhetetlen és féltékeny új isten ellen. Serapis világosan kinyilvánította a földrengés után, hogy az isteneket a keresztények ingerelték haragra.

Jólesett a császárnak elfelejteni, mennyi része volt az utolsó edictum kibocsátásában az apai rettegésnek, és biztosabbnak érezte magát, hogy a keresztény istennel való viaskodásában Serapist állíthatja maga elé felelõsnek. S hogy Egyiptom leghatalmasabb istenével, akit eddig inkább csak hírébõl tisztelt, megerõsítse a barátságot, elhatározta, hogy visszafelé Szaisznak veszi útját. Az õsi deltavárosban akart a fiúért könyörgõ áldozatot bemutatni a lelkeket gyógyító nagy istennek. Itt nem volt ugyan olyan pompás szentélye, mint Alexandriában, de sokkal ódonabb. A jámbor hit szerint ezt maga Isis istennõ építette a tiszteletére, hálából, amiért segített neki megölt férje, Osiris isten feltámasztásában.

Elõbb azonban egy nagyon kellemetlen istennel kellett megismerkednie a császárnak, akinek eddig csak jószándékú és barátságos istenekkel volt dolga. A líbiai sivatagban jártak, visszatérõben arról az oázisról, ahol Ámon isten Nagy Sándort fiává fogadta, s ennek jeléül diadémjára kosszarvakat függesztett. Nagy üggyel-bajjal haladtak a vörös homokkõhegyek tövében, ahol sziksó-tûk ropogtak a tevék és lovak lába alatt, s éles kövek metélték el az állatok patáját. Mindnyájan elhitték a papnak, hogy ez a hely a világ teremtése óta mindig a démonok tanyája volt. Némely démonok viperák, mások sakálok és hiénák alakját öltik maguk­ra, de vannak köztük emberformájúak is. Lehet, hogy ezek még ama nagy fáraó ideje óta itt élnek, aki csak egyet kapott meg az istenek közül. Mert azt állítják magukról, hogy õk csak egy istent imádnak, a világosság istenét, akit nem áldozatokkal, hanem imádsággal és önsanyargatással kell tisztelni.

- Itt mintha látnék is egyet belõlük - mutatott a pap az egyik völgyszakadék felé, de hirtelen elakadt a szava. A levegõben valami különös zsongás hallatszott, nyugat felõl egy forgó homokoszlop közeledett, amelyet tikkasztó szél kergetett maga elõtt.

- Szét, az átkozott isten, aki Tifonnak is mondatik! - kiáltotta remegõ ajakkal a pap. - Fojtsátok vissza lélegzeteteket, és ösztökéljétek rohanásra állataitokat, talán még elérjük a szakadékot.

Nem érték el. A nap izzó bronztányérrá változott, pár pillanatig látták, hogy mozgásban van az egész sivatag, most már mindenfelõl megindultak sziszegve, zizegve, sisteregve, pattogva a homokoszlopok, mint óriások cohorsa, akiket visítva, sikoltva és röhögve kergetett maga elõtt a pörkölõ leheletû Tifon, a sötétség és szárazság istene, akinek birodalmában minden este elvérzik a napisten.

- Le a tevékrõl! Bújjatok mögéjük! - kiáltotta a pap.

Látni már akkor nem lehetett semmit, s többet hangot hallani se. Szemet, szájat, fület eltömött a tüzes homok. A császárban még volt annyi lélekjelentét, hogy magához rántotta a fiát, s vele együtt temetkezett a homok alá. Végre mégis apa lehetett. Az õ szívük mindig csak a halál küszöbén doboghatott egymáson. Igaz, hogy egészen boldog még itt se lehetett az apa. Mielõtt Tifon lehelete agyát is elzsibbasztotta volna, még érezte, hogy a fiú ki akarja magát tépni karjaiból.

Mikor magukhoz tértek, már bent feküdtek a szakadékban, ahol a pap a démont látta. Most már látták õk is. Csontig aszott, kicserzett bõrû, magas öregember volt, kócos sörénnyel, a mellbimbóit is eltakaró, elvadult, fehér szakállal. Azon kívül nem is volt más ruhája, csak egy pálmaháncsból font, rongyos kötény.

A rém nyilván tûzimádó volt, mert parázs elõtt térdelt, amelyre száraz leveleket és gallyakat szórt. De aztán kiderült, hogy csak éleszti a tüzet, rendes ember módjára, gömbölyûre dagadt arccal. A láng hamar föl is csapott, mert a nobilissima is fújta a tüzet. Ott hevert hason, átellenben a démonnal, térdben hátrakapott lábbal, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Azon mesterkedett, hogy a szikrát a démon szakállába fújja, de az dörmögve fölállt.

- Babilon lánya! - mondta megvetéssel, és odadobott neki valami piszkos vászonrongyot, amit egy üvegbõl húzott elõ. - Takard el magad, vagy visszaduglak a homok alá.

A démon görögül beszélt, mégpedig szép tiszta kiejtéssel. A császár eszmélni kezdett a hangra. Tétován nézett körül nehezen nyiladozó szemével. Elõször az tûnt föl neki, hogy a démonnak olyan kiszélesedett, kérges térde van, mint a tevének. A kacagó Titanillát csak aztán vette észre, s most már rémülten forgatta fejét jobbra-balra. Kiáltani akart, de úgy érezte, nem bírja szétnyitni a száját. Pedig csak összecsukni nem bírta, mert még tele volt homokkal.

Mire kikrákogta magát, s lány már ott térdelt a fejénél egy vizes kobakkal.

- Nincs semmi baj, uram - törölgette tunikája ujjával a császár arcát. - Mindenki megvan, akit keresel. Az öreg kiásott engem, mert én már majdnem elértem a szakadékot, mikor eltemetett a homok. Aztán ketten elõkapartunk benneteket. A magister ott fekszik!

A szakadék mélyén erecske folydogált, amelyben egy pálma gyökerei fürdöttek. A császár a lányra támaszkodva odatámolygott. Quintipor a fa alatt feküdt, oldalára fordulva, és jóízût aludt. Nemcsak az arca, hanem még a haja is tiszta a homoktól. Nemcsak megmosdatva, hanem meg is fésülve.

- A magister már magához tért?

- Igen, fölnyitotta a szemét, ahogy a vizet ráloccsantottam. De mindjárt le is csukta, s azóta alszik.

A császár végigsimította a lánynak kissé reszelõssé vált arcát.

- És a többiek?

- A mieink megmenekültek. A szolgák is, az állatok is.

- A pap?

A lány egy kicsit csúfolódva mosolygott.

- Tevéstõl együtt megfulladt. Elbánt vele Szét isten, aki Tifonnak is mondatik. Így jár az, aki válogat az istenek közt.

A császár ránézett a nobilissimára. Meg akarta feddeni a pajkos hangért. De nem szólhatott szigorúan arra, akinek több gondja volt fiára, mint õrá magára. Szelíden belekarolt.

- Mi ég itt? - kérdezte, ahogy a tûzhöz közeledtek.

- Ez égett szõr szaga - szimatolt a lány. - Mivel tüzel öreg démonunk?

Biz az a saját lábával tüzelt. Térdig beletemette a lángokba mind a kettõt.

- Mit csinálsz? - ugrott oda a császár, és odábbrántotta a tûztõl.

- Hagyj engem - szabadította ki magát kezei közül a démon, és az égett bõrrõl lesúrolta a leperzselt szõrszálak pernyéjét. - Mikor ezt a Beliál leányát kiszabadítottam a homokból, és idehoztam a karomon, az ördög sugallatára erõsebben magamhoz szorítottam, mint ahogy a szükség kívánta. Most azt próbálom, hogy miképp bírom majd ki a pokol tüzét, ami ezért kijár.

A császár ugyan nem sokat értett a dologból, de azért nagy tisztelettel nézte ezt a különös Mucius Scaevolát.

- Van-e nálad pénz? - fordult Titanillához. - Az én övembõl, úgy látszik, kicsúszott az erszény.

A lány azonban már akkor elugrott onnan. Észrevette, hogy az árnyékba fektetett szolgák is mozgolódnak, és vitte nekik a vizet. Ellenben az öregember hangja megnyikordult.

- A pénzed keresed? Itt van, amit a lányod összeszedett belõle.

Egy marék aranypénzt dobott a császár lábához. Új veretek voltak, még kopatlanul csillogott rajtuk az imperator koszorús képe, vállán az égisszel, az istenek atyjának villámot és mennydörgést szülõ pajzsával. Kupacba söpörte õket a lábával, és odaszólt az öregnek.

- Szedd fel. Jutalom gyanánt.

A démon ledörzsölte homokkal a jobb kezét, amellyel a pénzt érintette, keresztet vetett, és mérgesen kérdezte:

- Engem akarsz megjutalmazni az ördög találmányával?

- Tudod te, ki vagyok én? - kérdezte a császár meglepetve.

- Hogyne tudnám. Megismertelek a pénzedrõl. Te vagy a Sátán elsõszülött fia.

A császár nem haragudott meg a szikrázó szemmel, de nyugodt hangon adott válaszért. Még eddig nem hallotta a Sátán nevét, s azt hitte, az is valami ismeretlen isten. Ha lehetett Jupiter fia, vállalhatta az új címet is.

- Segíthetnék valamivel rajtad?

- Te? Énrajtam? Hiszen magadon se tudsz segíteni, Kain ivadéka.

Ennek az istennek a nevét se hallotta még eddig a császár, de a megvetõ hangból kiérezte, hogy ez nem tehet valami tiszteletre méltó isten. Most már nehezen tudott erõt venni a föllobbanásán.

- Ha nem nézném, hogy te mentetted meg az életünket, ledobatnálak a legmagasabb szikla csúcsáról.

- Ha tudtam volna, hogy titeket temetett az Isten a homok alá, mint ahogy elborította az istentelen Szenacherib népét, akkor nem vettem volna magamra azt a bûnt, hogy megmentselek benneteket.

- Bolond vagy te! - intett a császár hirtelen lecsillapodva, mert látta, hogy Quintipor jön fel a patak mellõl. Mintha kicserélték volna a magistert. Szökdécselve járt, az arca piros volt, és a szeme ragyogó. A ragyogó szemek keresve néztek körül a platón, ahol a császár állt, félig eltakarva öreg megmentõjüktõl. Elõrelépett, és boldogan intett a fiúnak, áldva magában a gonosz Szét istent, ki Tifonnak is mondatik. Úgy érezte, neki köszönheti, hogy elõször ragyognak rá a gyermeke szemei, a haláltól való szabadulásnak minden gátlást feloldó mámo­rában. Most se tisztelet, se alázat nem volt az arcán, csak az ujjongó szeretet sugárzott róla.

A császár hirtelen elfordította a fejét, hogy könnyel teleszaladt szeme árulója ne legyen.

- Titanilla! - kiáltott, anélkül hogy körülnézett volna.

- Itt vagyok, uram - csendült föl a lány hangja, egészen közelrõl. Ott állt a háta mögött, kezében tartott fejfátyla kiszabadításával veszõdve, amely beleakadt egy csipkebokorba. Õ is jókedvû volt, neki is kipirult az arca, nevetett a szeme, mintha csak tükörképe lett volna a fiúnak, aki odaért akkorára.

- Indulnunk kell, gyermekeim - ölelte meg mind a kettõjüket egyszerre a császár. - Úgyis sokáig kell tévelyegnünk, míg vezetõ nélkül rátalálunk az útra.

Az egyik hajcsár tudott egy utat, amely emberlakta helyre vezet a démonok kõsivatagából. Az öreg démontól hiába próbáltak elbúcsúzni. Tevetérdeire ereszkedve énekelt barlangja szája elõtt, amely fölött, csak most vették észre, kereszt alakban volt kivésve a szikla. Talán nem is ének volt, hanem valami vad harci sikongás. Amaleket és Moábot emlegette, akiket kezébe adott az Úr, és hangja egyre szilajabbá erõsödött, úgyhogy még akkor is hallották, mikor már kiértek a szakadékból.

- Ronts, pusztíts, törölj el mindent, valami az övé; ne szánd meg õtet, hanem ölj ki minden férfit, asszonyt, gyereket, tevét és szamarat!

Egy keskeny völgybe fordultak be, vízmosások által kivályúzott, keresztül-kasul repedezett, vörös sziklák alatt, mikor a fejük fölött ordítást hallottak.

- Sátán elsõszülötte, te se eszel annak a szõlõnek a termésébõl, amit most ültettél!

Föltekintettek, s már nem volt idejük félreugorni annak az óriás sziklatömbnek az útjából, amely mennydörögve zuhant rájuk. Még látták utánahullani a megbõszült öreget, aki irtózatos erõvel akkora lökést adott az ingó sziklának, hogy maga is utánazuhant, s kiterjesztett két karjával, elõrehulló sörényével most csakugyan olyan volt, mint egy démon, akit az ég kidobott magából. A rémület még a hangot is beléjük dermesztette, mikor a szikla hirtelen megállt. Szélesebb volt, mint a szurdok két falának egymástól való távolsága, s boltozat gyanánt zárta be éppen azt az útszakaszt, amelyen a Sátán elsõszülötte és kísérete várta az elkerülhetetlen halált.

Diocletianusnak minden oka megvolt rá, hogy már az elsõ útba esõ oltáron hálaáldozatot mutasson be az isteneknek. Nemcsak kétszeres megmeneküléséért, hanem azért is, hogy ezzel az istenek félreérthetetlen üzenetet küldtek neki. Nem lehetett véletlen, hogy ugyanaz a keresztény akart gyilkosuk lenni, aki megmentette õket. Ha csak megmenti õket, zavarban lett volna, mert a keresztény isten adósának érezte volna magát. Így azonban annak számlája kiegyenlítést nyert, s õ csak a régi isteneknek tartozott hálával, akik megint bizonyságát adták erejüknek is, kegyelmüknek is.

Ötven fehér tinó vérével fizetett nekik addig, míg leúsztak a szent folyón Szaiszig. Éjszaka volt, mikor odaértek, de fáklyák tízezrei nappallá tették a város éjszakáját. Osiris feltámadásának éjszakája volt, minden utcát elözönlöttek a zarándokok, akik templomról templomra vitték a fekvõ viaszszobrot, amely a felkoncolt és darabjaiból összerakott istent ábrázolta. Táncoló papok és papnõk haladtak a menet élén, a stolisták vitték utánuk az igazság kelyhét, a törvényesség rõfjét, s a mennyezethordók után a tömeg énekelte az ünnepi himnuszt.

Legyen neked dicsõség,
Mennyek elsõ szülötte,
Nemzõje az idõnek,
A létnek magvetõje,
Sugárszemû teremtõ,
Igaz fia istennek,
S az igaz embereknek
Örökéletû királya,
Legyen neked dicsõség!

Másnap ötven fehér tinót áldoztatott a császár Szaisz tíz templomában, hogy a papok minden zarándokot megvendégelhessenek. Õ maga Serapis templomában ájtatoskodott, ott, ahol a történendõ dolgok istennõjének széles fátyollal letakart szobra is fel volt állítva. A császár, tisztelvén a szent hagyományokat, egy ujjal se érintette a fátyolt. Titanilla azonban kivárta azt a percet, amikor fölhajtották a fölszalagozott áldozati állatokat. S mikor mindenki azokat figyelte, odasompolygott a szoborhoz, és félrehúzva a fátyolt, hirtelen aládugta a fejét. Látni akarta a jövendõjét.

De csak Quintipor feléje fordult arcát látta a másik oldalon. A fiú is ugyanakkor emelte meg reszketõ kezével a fátyolt, ám aládugott fejét mindjárt vissza is kapta, amint jövendõjét a lány arcában látta meg. Egy pillanatig tartott az egész, s már a helyére igazított fátyol elõtt néztek egymás arcába.

A szaiszi legenda megdõlt. Egy fiú meg egy lány benéztek a fátyol alá, amely mögött ott kellett volna hagyni a nevetést, és mégis úgy mosolyogtak egymásra, mintha ez lett volna elsõ mosolygásuk az életben.