XXXI.

Quintipor másnap egy kicsit sajogta a bokáját, de csak titokban, a lábát azonban eltitkol­hatatlanul húzta. Trulla ajánlotta ugyan, hogy meghúzogatással és ráolvasással helyrehozza, de errõl hallani se akart. Az meg Titanillának nem tetszett, hogy le akart sántikálni valamelyik boltba botot venni. Lehet ezt hozatni akármelyik rabszolgával. De bizony nem lehet, erõskö­dött Quintipor, mert a hét görög bölcs is csak abban az egyben egyezett meg, hogy asszonyt maga választ magának.

- Kezd nekem a kisfiú tetszeni - csúfolódott Tit -, nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó akarat legyen benne. Ha így fejlõdik, maholnap egész komoly férfi lesz belõle. De azért a kisfiút mégse lehet egyedül leereszteni. Elõször azért, mert eltéved akkora sokadalomban, amekkora Bajaeban tolong az utcán reggel nyolc órakor. Másodszor azért, mert bizonyosan becsapják a boltban. Harmadszor, mert ha nem tud kire támaszkodni, akkor megsántul a másik lábára is. Negyedszer, mert ha egyedül megy, nagyon soká jön vissza. Tehát vagy velem, kisfiú, vagy sehogy se.

Eleinte nagyon bátortalanul lépkedtek, legalább a fiú. Jobbra-balra tekingetett, és karját minduntalan kirántotta a leányéból.

- Itt már nem lehet, kis Tit. Mi lesz belõle, ha meglát valaki velem!

- Jaj, de szégyellem, hogy ilyen gyáva vagy, Gránátvirág - fogta meg a lány a másik kezével is a fiú szökdösõ kezét. - A magister úgy szégyell ilyen magamforma kis cseléddel menni. Ha ezt tudom, akkor nem a Trulla köpönyegét kapom magamra, hanem kilopom az augusta szekrényébõl a bíbort.

- Ne csúfolódj, kis Tit. Tudod, hogy féltelek. Mit szólnál hozzá, ha megint meglátna valamelyik Tricongius?

A lány magához rántotta a fiút, és szájon csókolta. Úgy érezte, tartozik neki ezzel a jóvátétellel Bajae piacán.

- Ezt szóltam hozzá, látod. Hát nem tudod már, hogy én vagyok a vad nobilissima? Nem ajánlom, hogy engem féltegess, kicsi drágám! Mert ha még most se hiszed el, hogy engem nem lehet félteni, akkor fölkaplak oda az oltárra, és ott csókollak meg a császárok szeme láttára. Akinek nem tetszik, vakuljon meg.

Fehér márványoltár állt a piac közepén, ezzel a fölírással: az isteneknek. Ebben az ajánlásban mindenki megtalálhatta a magáét. Egy világfürdõben nem lehet mindenkit egyénileg kiszolgálni még istennel is. Az oltártól jobbra és balra Diocletianus és Maximianus aranyozott hermája nézett farkasszemet egymással. A talapzat kockakövei közül kicsüngõ fûszálakat valamelyik villa szökevény gyöngytyúkjai csipdesték. Senki se zavarta õket. Bajae még csak most kezdett ébredezni. A lactuariusok szamárkái csilingelték be a piacot, hátukon a tejescsöbrökkel, és a szépítõ mûvészek siettek a thermákba. A borbélyok, a szõrvesztõ kenõccsel dolgozó depila­torok, a csíptetõt forgató alipilusok, a tejbe áztatott kenyérbél fölrakásában jártas bõrápolók s az elhájasodott tagokat biztos kézzel senyvesztõ tractatorok és tractatrixek.

Még a boltokat is csak most kezdték nyitogatni. Egyiknek az ajtajában már ott állt csaloga­tónak a boltos. Reggeli tüsszögését végezte, pillátlan szemeivel a napba pislogva.

- Talán itt is kapunk - állt meg tétovázva Tit a bolt elõtt.

A tüsszögõ ember azonnal hûtlen lett a naphoz, hunyorgó szemeit Tit imádatának szentelte.

- Lépj be, Domina. De azért az urad is jöjjön be. Majd te választasz, és õ fizet - mondta szemtelen kedélyességgel, s beugrott a keskeny ajtórésen, hogy egy-két láda félretolásával utat csináljon szûk odújába.

Tit belecsípett a fiú karjába.

- Domina! Hallod? Mit szólsz hozzá, kisfiú? Édes uram.

A fiú úgy érezte, hogy ezért a percért érdemes volt megszületni. Ha Tit nem vigyáz rá, arannyal fizetett volna a görbe fogójú, vastag meggyfabotért. A boltos szemei pilla nélkül is hamar átláttak a szitán, s pergõ nyelvvel ajánlta a „dominá”-nak a legfinomabb babliszt-szappant, a legszagosabb cistus-bogyót és a legtisztább balanus-olajat. Vagy legalább olcsó bajaei emléket akart a nyakukba varrni. Silány gyártású aquileiai üvegvázákat, amelyeket õ alexandriaiaknak mondott, s amelyeket bajaei nevezetességek díszítettek. A világítótorony. Nero tava, osztrigapadok, erdõrészlet.

- Soha ne egyek többet véreshurkát Puteoliban, ha nem tegnap adtam el belõlük három darabot a császárnénak.

Összevillant a szemük, ezt mégse lehetett nevetés nélkül megállni. Hogy okát adják a nevetésnek, Tit megkérdezte a boltost:

- Te is árulod azt a híres véreshurkát? Mert akkor vendéged lennék ebédre a kis urammal.

A boltosnak egyéb se kellett. Herculesre mondta, hogy olyan véreshurkát az Olümposzon se esznek, mint Puteoliban. De azt ott kell enni a helyszínén, mégpedig ott se akárhol, hanem csakis az Olajbogyóhoz címzett csapszékben, mert csak ott mérnek olyan füstölt bort, amilyent a véreshurka megkíván. Mégpedig maga a vendéglõsné méri, a copa, aki olyan becsületes nõszemély, hogy csak egytõl kell félteni, attól, hogy ha az istenek egyszer be találnak vetõdni hozzá, elviszik magukkal pohárnoknak.

- Úgy látom, nagyon is félted te azt a copát - incselkedett Tit.

- Hát hogyne - vallotta be a boltos -, hiszen a feleségem. Odavalók vagyunk mi Puteoliba, én csak nyáron boltoskodok itt. Polluxra mondom, amit a kocsmán keresünk, azt elfizetjük a bolton, mert csupa ilyen kõszívû vevõim vannak, mint te, domina. Legalább egy causiát vegyetek hát tõlem. A kis urad még hétszerte szebb lesz, ha ezt fölteszi.

Egy széles, bõrkarimájú vászonkalapot gyürkélt, amilyent a halászok szoktak viselni. A lány ránézett a fiúra.

- Gondoltam én valamit, kis uram. Ha a lábad nem félteném, azt mondanám, gyerünk át Puteoliba, nézzük meg, mit tud az a véreshurka. S akkor megvennénk ezt a szépítõ kalapot is.

„Kis uram” hajlandó lett volna a Vezúv átugrására is vállalkozni, s amilyen boldog volt abban a percben, talán képes is lett volna rá. A boltos azonban megelõzte. A zöldségeskordénak, amivel hajnalban bejött, máris vissza kellett volna menni, de nincs kocsisa. Ugyanis az elõbb az inasnak, aki a kocsisi teendõket is el szokta látni, boltsöprögetés közben le találta szakítani a fülét. Nem esett idegennek, mert az inas az õ tulajdon gyereke, de azért a fület mégiscsak vissza kell varrni a helyére, így nem mehet a fiú a nagyon tökéletes copa elé. Ha tehát merik vállalni az uraságok az öszvérhajtást, és tesznek le érte egy kis biztosítékot, akkor a kordé rendelkezésükre áll.

Merték vállalni, hiszen ketten voltak hozzá. Tit a boldogság kis sikolyaival a maga nagy, fekete hajára igazgatta rá a causiát, mert mint mondta, neki sokkal nagyobb szüksége van szépsége megkétszerezõdésére, mint Gránátvirágnak. A fiú csak azért nem mondott ellent, mert arra gondolt, hogy a mélyen lehúzott kalapkarima még felismerhetetlenebbé teszi a nobilissimát, mint a Trulla lebernyege. Annál nagyobb nyugtalansággal gondolt az öszvérhajtásra.

- Próbáltál te már olyant, kis Tit?

- Nem, de már egyszer estem le öszvérrõl. Hát te?

- Én se értek hozzá - rémüldözött a fiú. - Mi lesz akkor velünk?

A lány elkacagta magát.

- Már megint megszeged a törvényt, Gránátvirág? Már megint a jövõ titkait feszegeted? Nyugodj már bele abba, hogy egyikünket se érheti baj, míg a másiknak fogja a kezét.

Csakugyan baj nélkül elérték Puteolit. Hiszen az egész úton nem eresztették el egymás kezét. A gyeplõt inkább. De az öszvér higgadt, öreg állat volt, s nem hozta ki sodrából, hogy Amor a kocsis, aki ostor helyett jácintvesszõt suhogtat.

Délre már ott voltak az Olajbogyóban. Az ajtó fölé festett címer nagyobb volt, mint maga az ajtó. Egy kis Mercurius és egy kis Apolló tartották az óriás olívaszemet, amelyre ez volt írva: Utas, figyelj! Itt Mercurius olcsóságot, Apollo egészséget, Septumanus pedig udvariasságot ígér a jó ebéd mellé.

A taberna kicsi volt, s tele a sarokban lobogó venyige-tûz fanyar füstjével, a zsírban pörkölõdõ véreshurka meg a roston sistergõ kolbász szagával. De se az ajtórepedéseken kitóduló ételgõz, se a két isten ígérete nem igézte meg kellõ mértékben a halandókat. Az udvarias Septumanus­nak, aki kénytelen volt Bajaeban boltot tartani, hogy saját gyermeke fülén adhassa ki az erélyét, mindössze három vendége volt.

Igaz, hogy azok hat emberre való hangon cserélték ki eszméiket, úgyhogy már az utcáról hallani lehetett õket. Ahogy az új vendégek beléptek, elcsendesedtek, és az ilyen helyen szokásos gyanakvással nézegették õket.

A sarokba húzódtak, ahol egy téka tetején Bacchus ólomszobrocskája állt, vigyorgó ábrázattal, amibõl ki lehetett olvasni, hogy az isten kedvelte a füstölt bort. A kimérõasztalnál egy kaszvadt öregasszony szundikált, az ölében macska dorombolt.

- Ez lesz a kollégád, az istenek kiszemelt pohárnoka súgta a lány incselkedve a fiúnak. - Mernék fogadni, hogy Septumánának hívják.

Nyilván csakugyan annak hívták, és jó füle lehetett, mert szundikálva is meghallotta a nevét.

- Én vagyok, mit akartok velem - szólt oda csak úgy ültébõl. Úgy látszik, azt tartotta, hogy az udvariasságot odakint a címeren csak Septumanus ígérte.

A lány odament hozzá, és elcsicseregte neki, mi járatban vannak. Hazahozták Bajaeból a kordét, és itt szeretnének ebédelni. Az egész fürdõ csak az Olajbogyó konyhájáról beszél.

- Jó, jó - morogta a páratlan tökéletességû copa -, de mióta ismered te az én uramat?

- Ó, már több két esztendejénél - mosolygott kedveskedve Tit, hogy behízelegje magát az Olajbogyó kegyeibe.

Mérges sziszegés volt a válasz. A macska ijedten szökött le úrnõje ölébõl.

- Úgy? Már két esztendeje? Törnéd már ki egyszer a nyakadat, lusta dög! De azért lehetne annyi esze annak a vén szamárnak, hogy nem bízná akárkire a kocsit. Hát mért nem a fiú jött vele vissza?

- Most nem jöhetett, mert éppen csinosították - mondta Tit ártatlan képpel.

- Kicsoda? - dülledt ki a copa szeme. - Ki csinosította az én fiamat?

- A kedves apja - mosolygott Tit. - De talán könyörülnél már rajtunk, asszonyom. Borzasztó éhes az uram.

Odaintett a sarok felé. A copa megenyhült egy kicsit.

- Mit akar enni az urad? Botulát vagy tomaculát?

Titet nem lehetett zavarba hozni. Mivel egyikrõl se tudta, micsoda, azt felelte, mind a kettõt. Ez azután egészen megbékítette az asszonyt. Maga ment oda a tûzhelyhez, és odább taszigálva a szakácsot, aki nemigen volt másba öltözve, mint verejtékbe, fatálcára rakta a legvéresebb hurkát és a legzsírosabb kolbászt.

- Itt a botula is, meg a tomacula is. Bort?

- Füstöltet. Egy congiust - rendelkezett Quintipor.

- Nem, kettõt! - javította ki Tit, s megszorította a kezét az asztal alatt. - De poharat csak egyet!

A copa megpróbált egy mosolyt összeszedni, annak bizonyságául, hogy hitvesi lelkének egyensúlya helyreállott.

- Fiatal házasok vagytok. Taeda istennõ világítsa meg az ágyatokat!

Nem tudták ugyan, ki ez az istennõ, de a térdük egymáshoz rándult.

Ízlett nekik az étel, de azért nem sok kárt tettek benne. A bor jobban fogyott. Inni úgy is lehetett, ha fogják egymás kezét, s azért nem kellett levenni a szemüket egymásról.

Nem törõdtek senkivel egymáson kívül. Õvelük se törõdött senki. A három vendég újra cserélte az eszmét. Most már a copa is közéjük ült. Sõt néha percekig csak õ beszélt. Azt is az õ szavaiból vették ki - minden kíváncsiság nélkül -, hogy a három ember közül az egyik hajós, a másik pacaltisztító, a harmadik favágó.

- Még ezt a falatot - biztatta a lány a fiút. - Hiszen te még alig ettél.

- Ne kínálj, kis Tit, mert mindjárt az ujjadat kapom be.

- De ha ez a sok kolbász ittmarad, ez a boszorkány dühében mind a kettõnket beleaprít a hurkába - nevetett Tit.

- Azon könnyen segíthetünk. Ci-ic!

A macska odaszaladt, s az asztaltól három lépésre, figyelõ tekintettel megállt.

- Gyere, gyere - biztatta a fiú, s belehajigálta a kolbászdarabokat a pad alá.

A copa nagyot sikoltott.

- Juno fejére mondom, hogy én ezzel a két kezemmel csinálnék véreshurkát valamennyibõl!

- Hallod? - riadt meg Tit. - Hát nem mondtam!

Most már figyelték a beszélgetést.

- Hát megmutatnám az istenüknek, ha egyszer a kezem közé kerülne! Csomóstul szaggatnám ki a haját, mint az uramét, mikor rajtakaptam, hogy õ is az istentelenek közé akar állni. Hajánál fogva rángattam vissza a tûzhelyvédõ jó öreg Lateranus istenhez.

- No nézd! - vigyorodott el a favágó. - Nekem mindig azzal hõsködött Septumanus, hogy az õ haja a szolgálók miatt hullott ki.

- Mit vihogsz? - förmedt rá a copa. - Te is csak olyan istentelen vagy, mint a többi.

A favágó ijedten nézett körül.

- Ne bolondozz, copa. Tudod, hogy most fejébe kerülhet az embernek.

- Ugye, most meg vagy ijedve? - dühöngött az asszony. - De fogadok veled, hogy favágó létedre se tudod a favágás istenének nevét. No?

A favágó zavarodottan csavargatta a lompos bajuszát.

- Sose hallottam, hogy a favágásnak is van istene.

- Éppen ezért vesz el a világ, mert már névrõl se ismerik a népek az isteneket. A favágás istenét Putának hívták a régi öregek. Hát azt tudjátok-e, hogy még az ajtósaroknak is volt istene az én gyerekkoromban? Cardo volt a neve. A küszöbé meg Limentinus. Az övfelkötésé Cinxia, a hajkenésé Unxia. Én még azt is tudom, hogy mikor a gyerekem járni tanult, két istennõ is támogatta. Mikor elindult tõlem, akkor Abeona vigyázott rá, visszafelé meg Adeona fogta a hóna alatt. De ma? Tán még a császárné se hallotta hírüket soha. Nem sok olyan asszonyt találtok a birodalomban, mint én vagyok!

Csontos öklével kiszáradt mellére ütött, és büszkén nézett szét a társaságon.

A pacaltisztító szólalt meg. Zöldes arcú, elfulladó hangú, fiatalos ember. Kirepedezett kezeivel minden mondat után öblögetõ mozdulatot tett.

- Nézzetek meg engem. Én a Manliusok nemzetségébõl való vagyok. Fõpapok, konzulok, hadvezérek voltak az õseim. Az apám proconsul volt, pedig fiatalon elhalt. Házakat, földeket, rabszolgákat hagyott az anyámra, meg engem. Beállt kereszténynek, a rabszolgáit is meg­kereszteltette, fölszabadította, szétosztotta köztük a földjeit, a házait pedig eladta, és a pénzt a papokra bízta, hogy étessék belõle a szegényeket. Nekem pacaltisztítónak kellett lennem, mert az anyám szent lett.

Zöld arca kivörösödött, nyafogó hangját megkeményítette a keserûség, s ökleivel akkorát ütött az asztalra, hogy a poharak összezörrentek rajta.

A hajós, õszbe csavarodott haja, kócos szakálla szerint a legidõsebb köztük, békítõen fogta meg a pacaltisztító karját.

- Ne haragudj, testvér. Úgy lehet, engem is etettek a vagyonodból. Mint hajótörött koldultam Rómában, meghallottam, hogy az istentelenek nagy istápolói a szegénységnek, beálltam közéjük. Mit tagadjam, megtették azt nálam különb urak is, elég sokkal mártogattam egy tálba. Két esztendeig voltam az isteni irgalom kosztosa, úgy szerettek bennünket a nõvérek, s tán még ma is az volnék, ha ránk nem ijesztenek ezzel a nagy perzekúcióval. De már mondom, inkább a gyomor korogjon, mint a nyak szakadjon. Hát nem jól mondom, testvér?

A pacaltisztító összeszorított szájjal hallgatott. A favágó azonban õszintén helyeselt.

- Csakis, testvér. Én is mindig úgy vagyok, hogy inkább a lábam ujját vágja le a fejsze, mint a lábam fejét. Mondjad csak, testvér!

A hajós mondta, nekibátorodva a jó szótól.

- Akárki mit mond, nem olyan rossz emberek azok az istentelenek. Két esztendeig eltartottak étellel, itallal, és semmi egyéb munkát nem kívántak érte, együtt kellett imádkozni meg énekelni a gyülekezettel. No, köszöntsük Bacchust, ha most már pénzbe kerül is!

Megemelte poharát az ólomisten felé. A többiek is kortyantottak. A favágó kétfelé törülte a bajuszát.

- Aztán miféle imádságok voltak azok, testvér? - kíváncsiskodott.

- Azt már nem nagyon tudom. Nézd, testvér, elhidd, hogy megmondanám, de akkor se nagyon értettem, mit imádkoztatnak velem.

A copa mind a két karjával bekönyökölt az asztalra.

- Valami nõvéreket emlegettél az elébb - nézett szigorúan a hajósra. - Kifélék azok? Különöseket hallottam én azokról.

A hajós, igazságtól és bortól tüzelve, hevesen hadonászott.

- Hát aki azokról különöseket beszélt, az hazudott. Megmondom úgy, ahogy van. Ha-zu-dott! Szent asszony volt az mind, egy illetlen szót se mondott volna ki, nemhogy olyant csinált volna, amit te gondolsz, anyus.

Hirtelen földerült arccal fordult a favágó felé.

- Eszembe jutott már! Nem imádság, csak valami olyasféle. Õk úgy hívták, hogy ótestamen­tum. Az sokkal érdekesebb volt, mint az imádságuk. Csak egyszer vettük elõ, de azért megmaradt a fejemben. Megállj, hogy is van csak? Benne van, hogy a lánynak olyan a hasa, mint a zafírral borított fehér elefántcsont. Meg hogy virág hált a kebele közt. Hogy is csak? Várj, mindjárt eszembe jut.

Az Énekek Énekének összezavart foszlányait próbálta rendbeszedni borgõzös agyával. De csak Quintipor és Tit lesték elõrehajolva, egymáséiba kulcsolt ujjakkal, mi jön még. A többiek ásítozni kezdtek. A legjobbkor nyílt az ajtó. Piros képû, szálas, vállas férfi lépett be rajta. Rövid gyolcs tunikájához, amely térden alul takaratlan hagyta a lábát, zseb helyett szolgáló széles bõrövet viselt, vastag talpú bakancsai porosak voltak. Vállán üres bõrzsák lógott.

- No, hogy megy az üzlet, Cimessor? - szólította ismerõsül a copa. - Hány congiusra futja máma?

- Egyre se - csapta le mérgesen a bõrzsákot a padra az új vendég. - Úgy látszik, ezzel a mesterséggel föl kell hagyni.

- Ne beszélj! - csapta össze a kezét a copa. - Mind kivesztek az istentelenek?

- Többen vannak, mint voltak! - legyintett Cimessor. - Éppen az a baj, hogy minden kivégzett tíz újat magzik. Az idõsebb hóhérokat mindenütt munkabíró fiatalokkal kellett kicserélni.

- De hát mi károd neked abban? - értetlenkedett a copa, maga mellett kínálván meg hellyel az elkeseredett embert. Bort is töltött neki, csak úgy barátságból.

- Elmondom, Septumana. Nem titok ez, üzleti ügy, meghallgathatjátok mindnyájan.

Cimessor nápolyi aromatarius volt, aki azonban az orvosi gyógyfüveken kívül varázsszerekkel is kereskedett. Sárkányvér, amely a szerelmesek italába keverve összeveszejtette õket egy­más­sal, csakúgy kapható volt nála, mint abrakadabrával televésett jászpisz, amely terhes asszonyok combjára kötve megkönnyítette a gyermekszülést. Félelem ellen a rezgõ nyárfa gyökerébõl faragott nyulacskát kellett a nyakban viselni, dagadós lábúaknak afrikai százlábú porát kellett a sarujukba szórni, a májusban halászott Venus-kagyló héja a kockajátékban hozott szerencsét, a veszett kutya nyálába mártott gagát a vadászatban. Igen kapós volt a holttengeri aszfaltból viperaméreggel gyúrt, fekete kréta, amit leginkább az örökség-vadászok vásároltak, mert ha azzal a nagybácsi vagy nagynéni tenyerébe egy omegát mázolhattak, a görög ábécé utolsó betûjét, akkor egy hónapon belül esedékessé vált az örökség; és háromszoros aranysúllyal fizették a satyrium-gyökeret, amely mindenki számára biztosította a szerelmi diadalt. Legkere­settebb cikk volt azonban az akasztott ember kötele vagy a szégyenfából, a keresztbõl faragott forgács, amely megóvott a hirtelen haláltól, míg a kivégzettek minden porcikája a testi szenvedéseket hárította el. Mióta azonban a keresztényüldözések megkezdõdtek, azóta csak az istentelenek ereklyéinek volt becsülete. Akármilyen gyûlölt isten volt a keresztényeké, a legvakbuzgóbb pogányok se tagadhatták le azokat a csodákat, amelyeket híveiért tett, és a leggyûlölködõbb üldözõk is igyekeztek valami relikviát szerezni a kivégzett istentelenekbõl. A dolog nem is ment nehezen, mert az áldozat sok volt, a hóhérok szabadon rendelkeztek a holttestekkel, és olcsón adták az ereklyéket. Az élelmes Cimessor azonban, akinek mint jónevû varázsszer-kereskedõnek jó összeköttetései voltak a bíróságokkal, ezeknek a támogatásával csakhamar monopolizálta ezt az üzletet, ezért senki se mondta aljas embernek, sõt mindenki elismeréssel nyilatkozott találékonyságáról és ügyességérõl. Megegyezést kötött a nápolyi és római hóhérokkal, s azok szótartásában megbízva, ajánlatot tett a legelõkelõbb és leggaz­dagabb családoknak hiteles ereklyék szállítására, sõt nagyobb elõlegeket is szedett fel. A baj éppen az volt, hogy nagyobb lármát csapott, mint kellett volna, a keresztények idõnek elõtte értesültek a szörnyû vállalkozásról, s megakadályozták a nagy üzletet. Köztük is akadtak olyanok, akik elõkelõ összeköttetésekkel rendelkeztek, a bíróságnak is voltak tagjai, akik fölháborodva vettek tudomást a förtelmes üzérkedésrõl, s a dolog vége az lett, hogy a keresztények maguk váltották meg drága halottaikat. A gazdagok összeadták a váltságdíjat, s a legszegényebb koldus csontjait is megmentették a gyalázattól.

- Elveszett ember vagyok - csikorgatta fehér farkasfogait a vállalkozó. - Nemcsak a csontokat vásárolták el elõlem, de még az istentelenek véréhez se tudok hozzájutni. Lepedõket, szõnye­geket terítenek le az arénában, a vesztõhelyeken, hogy még a földre se jusson a csoda­tevõ folyadékból, s megvesztegetik a pribékeket, hogy üvegekbe foghassák fel az elfolyó vért.

Benyúlt a széles övbe, s egy csontocskát dobott az asztalra.

- Zsákkal mentem, s háromnapi szaladozás után csak ennyit tudtam szerezni.

- Micsoda ez? - kérdezte a copa.

- Egy ujjperc. Igaz, hogy fõszentbõl való. Valami diakonusból. Úgy mondták, a római püspök­nek a segédje volt. Ott voltam magam is, mikor sütögették a rostélyon. Keménykötésû fickó volt, ámbár még egész gyerekember. Egy szisszenésit nem hallották, úgy mosolygott, mintha rózsákon feküdne, és egész barátságosan mondta a lictornak, hogy megfordíthatják már, mert úgy érzi, az az oldala már megsült, amelyiken feküdt.

Nem szörnyülködött el senki a társaságban. Kézrõl kézre adogatták az ujjpercet, a hajós azt mondta, most már emlékszik az illetõre, õ volt a fõ alamizsnaosztogató, sovány, vékonycsontú fiatalember. A favágó pedig meghúzogatta a csontot a torkán.

- Egy kicsit kaparta a fájás. Kíváncsi vagyok, használ-e.

Septumana a tenyerében méricskélte az ujjpercet.

- Mennyiért adnád ezt nekem, Cimessor?

- Semennyiért se. Ezt magamnak vettem. Kereskedõembernél, akire sokszor lesekszenek útonállók, mindig jó az ilyesmi.

- Hiszen majd szerzesz te magadnak másikat.

- De nem ilyen fõszentét. Nagy szükségem lesz nekem erre, mert nemsoká itt a világ vége.

- Hogy tudod? - néztek rá ijedten.

- A keresztények mondják. De meg azt is hallottam, hogy Rómában, Mars templomában könnyezett Romulus régi faszobra, és Picenumban egy koca karvalykörmû malacot ellett.

Tit megrántotta a Quintipor karját.

- Gyerünk innét, Gránátvirág. Én úgy félek.

A lány csakugyan halálsápadt volt és reszketett. Karonfogta a lányt és kivezette. Ahogy a társaság asztala elõtt elmentek, egy aranyat dobott a copa elé.

- Rosszul érzi magát a feleségem - mondta magyarázatul.

- Majd lesz az még rosszabbul is - folytatta Cimessor a világ vesztérõl való értekezést. - Neked már könnyû, Septumana, mert te öreg vagy, és úgyse éred meg...

A lány kint az utcán ráborult a fiúra. Pedig nagy volt a sürgés-forgás, a taberna a kikötõsoron dülleszkedett.

- Gránátvirág, eredj vissza!

- Minek, kis Tit?

- Vedd meg nekem azt a kis csontot attól az embertõl.

- Minek volna az neked, kis Tit?

- Nagyon félek.

- Kitõl félsz, kis Tit?

- A világ végétõl meg a haláltól is félek. Én nem vagyok bátor, Gránátvirág, csak tettetem magamat. Tudod, hogy a holdtól is hogy félek, mert olyan sárga halott arca van. Nem akarok, nem akarok meghalni!

Quintipor egészen magához ölelve átvonszolta egy csöndesebb utcába. Ott már kezdtek sokasodni a szájtátók. Itt azonban belesajdult a lábába a fájás, s csak most jutott eszébe, hogy a botját a tabernában felejtette. A lányt leültette egy kõpadra.

- Várj meg itt, kis Tit.

- Megveszed, Gránátvirág?

- Megveszem, kis Tit.

Pár perc múlva már kocogott a botja a macskafej-kövezeten. Így nem esett nehezére a járás. A lány bizakodva futott eléje.

- Ideadta?

- Már nem volt ott, kis Tit. Nem tudták megmondani, hová ment.

- Akkor nekem meg kell halnom, Gránátvirág - csüggesztette le a lány a fejét.

- Kis Tit, hát nem szeretsz már engem? - ölelte át a fél karjával Quintipor. - Nehezedj rám bátran, kis szívem, most a bot viseli mindkettõnk terhét.

Lassan lépegettek lefelé a lejtõsödõ utcán. A fiú érezte, hogy a lány megint reszket.

- Nem felelsz, kis Tit? Hát nem szeretsz már, hogy meg akarsz halni?

- Hiszen azért kell meghalnom, mert szeretlek. Valami borzasztó szerencsétlenségtõl félek. Azért kellett volna annak az istentelennek a csontja.

Nagy, nyílt mezõre értek ki, amelynek zöld tengerében mint aranyszigetek sárgállottak a galium minden szellõtõl meglibbenõ, tömött bugái.

- Ne félj, kis Tit! Te mondtad, hogy míg egymás kezét fogjuk, addig nem érhet baj bennünket - hajtotta a fiú a fejét a lányéhoz.

- De ha nem foghatjuk egymás kezét? Ha magam maradok, és jön a veszedelem?

- Ha én azt megtudom, szerzek neked ahelyett a kis csont helyett egy egész vértanút.

- De fõvértanút?

- Fõvértanút.

- Köszönöm, Gránátvirág. Ugye, az biztosan csodát tesz énvelem?

Átfonta a fiút mind a két karjával. Sohase ragyogott még az arcán ennyi szelídség, tisztaság, gyermeki ártatlanság - gondolta Quintipor. És õ most csak a fél karjával ölelje? Eldobta a botot, valahol messze veszett el a fûben.

- Látod, te máris csodát tettél velem.

Fölkapta a két karjába, és megindult vele, mint egy kisgyerekkel.

- Hazáig így viszlek, kis Tit.

- Vigyél - bújt hozzá a lány, és egy darabig csöndben volt. Talán el is aludt. Mikor megszólalt, kipihent, nyugodt volt a hangja.

- Tegyél le, Gránátvirág. Virágot akarok. Szakíts nekem abból a sárgából. Csak egyetlenegy szálat. Köszönöm. Minek hívják ezt?

- Nem tudom, kis Tit.

- Adj neki valami nevet.

- Venus haja. Nem, az nem lehet. Hiszen a te hajad fekete. A paplanod milyen, kis Tit?

Kis Tit már nevetett. Hogy ez a Gránátvirág ilyen ravasz tud lenni! Mintha nem látta volna! Össze nem csókolta volna!

- Sárga.

- Akkor legyen a virág Venus paplana.

- Most már forduljunk vissza, és keressünk egy öszvérfogatot. A nap nemsoká a hegyre ül. Bajae messze van, és az a csontkeresõ útonállókról beszélt.

Szelíden, testvérek módjára ölelték egymást a kocsiban. Most Quintipor szólította Titet kislánynak.

- Kislány, szoktál te az istenekre gondolni?

- Igen, mikor dörög az ég. Hát te?

- Én akkor, mikor terád gondolok.

- Remélem, akkor meg vannak veled elégedve az istenek.

- Kislány! Szoktál te imádkozni?

- De furcsákat kérdezel, Gránátvirág. Még senki se kérdezett ilyent tõlem. Szoktam.

- Melyik istenhez?

- Nem tudom, milyen isten lett belõle.

- Kibõl?

- Az édesanyámból. Azt hiszem, vigyáz rám. Én õhozzá szoktam imádkozni.

- Mit szoktál neki mondani?

- Szégyellem megmondani. Nagyon gyerekes lehet. Arra szoktam kérni: Add, hogy jó legyek azokhoz, akiket szeretek, és hogy énhozzám jó legyen mindenki.

- Nekem adod az imádságodat?

- Mit csinálsz vele?

- Ezután én is imádkozom. Azt amit te. Reggel?

- Este. Amikor a csillagot meglátom. Akkor akárhol vagyok, fölnézek rá és imádkozom.

- Melyik csillagot?

- Majd megmutatom. Mire hazaérünk, feljön. Hat csillagból áll. Trulla úgy mondta, szék-csillag, mert olyan, mint egy trónus. Ilyen alakja van, ni.

Belerajzolta az ujjával a fiú tenyerébe a Cassiopeiát.

Mire beértek Bajaeba, csakugyan ott ragyogott a fejük felett a trónus-csillag.

- Ez az, látod. Ma éjszaka azt fogom álmodni, hogy te ülsz benne.

- De csak azért, hogy az ölembe vehesselek.

Amint hazaért, levelet talált az asztalán. Alexandriából jött. Maga a császár tudatta vele, hogy az apja, Quintus kertész meghalt, és az anyja ismeretlen helyre költözött. Kérte, hogy nyugodjon meg az istenek akaratában, és ne legyen nagyon szomorú. Hiszen addig, míg õ, a császár él, nem érezheti magát egyedül a világon, mert neki mindig lesz gondja élete megmentõjére.

Quintipor nem is szomorodott el. Apja, anyja, a császár, az egész világ nagyon messze esett most tõle. Mint egy régen átolvasott és becsukott könyv, amelyre már csak homályosan emlékezik, de azt tudja, hogy nem kívánja többet kinyitni.

Valamelyik régi bútorban percegni kezdett a szú. Nem ijedt meg tõle. Quintus falusi házában is voltak régi bútorok, az antiochiai szent palotának is voltak elhagyott termei, ismerte ezt a nyugtalan kis démont. De nem, ez a bajaei mégis másfajta lehetett. Bajaeban a szú is azt percegte, amit a vércse vijjogott.

- Ti-i-it! Ti-i-it!

...Reggel arra ébredt fel, hogy rángatják a feje alatt a vánkost. Trulla bökdösött a bordái közé.

- Mit akarsz, anyó?

- Úrnõm küldte neked ezt a találdkimicsodát.

Egy hosszúkás, szürke selyemtokot tett le a takarójára. Úgy nézte, övtartó. Vagy szalag volna benne? Súlya nem volt egyéb, mint a pecséttel lezárt átkötõ zsinegé.

- Köszönöm, Trulla. Majd úrnõm kívánsága szerint cselekszem.

Álmosan nézett a dajkára, hogy hátha így mindjárt megszabadul tõle. Tudta, hogy bizalmasa Titnek, s talán éppen ezért nem nagyon szerette. Sõt néha gyûlölte, ha arra gondolt, hogy az mennyi mindent tud Titrõl, amit õ tán sohase fog megtudni.

De most nem gyûlölte, csak szerette volna már felnyitni a tokot.

Trullának azonban nem volt mehetnékje. Az öreg cseléd elkapatottságával ütött a magister vállára, aki csakúgy cseléd, mint õ, csak nem olyan tekintélyes még.

- Te, mindenütt ilyen fehér a te bõröd? Bona Deára! Fehérebb, mint a nobilissimáé! No, ezt elmondom neki. Vagy õ már tudja, mi?

Quintipor az egyik karjával aláölelt a vánkosnak, a másikkal eltakarta az arcát.

- Már megint alszol? Akár az én úrnõm. Idezavart hozzád, de õ még visszafeküdt. Kár pedig, hogy itt nincs õ is. Úgy látom, teveled is meglehetne csinálni, amit Maxentiussal is meg­csináltunk egyszer. Belopóztunk hozzá reggel, nem ébredt föl rá. Aztán fölhúztuk a kezére a szöges tábori bakancsát, és nagyot kiáltottunk. Erre persze fölijedt, mindjárt az arcához kapott a bakancsos kezével, és úgy összekarmolta magát vele, mintha csak vadmacskák baltázták volna meg! No, annak lehetett nevetni!

Quintipor nem nevetett. A dajka már rég elment, és õ nem is moccant. Aztán lassan, elnehezedett kézzel, mosoly nélkül bontotta fel a kétfelé nyíló tokot.

A tegnap este szakított mezei virág összelapult, megbarnult bugája feküdt benne. A végén nyakbavetõ hurokba kötve Tit subuculájának keskeny, piros zsinórja. Alatta fehér selyem­darabkára írva karminnal a magyarázat. Amit a tabernában az isteni irgalom volt kosztosa próbált idézni az Énekék Énekébõl:

- Kedvesem, én vagyok az a virág, amely kedvesed keblei közt hált.