XXXV.

Pénzváltók csörgették piszkos asztalukon a rossz ezüstpénzeket; egy bõrkötõs munkás his­paniai aranypléhet kalapált üllõjén az aranymûves-bolt ajtajában; iskolából kitóduló gyere­kek körülviháncolták a barna bõrû, piros sapkás berber által vezetett kecskét, amelyen katona­ruhába öltözött majom szalutált, másik szennyes kis tenyerével szezammagot és mogyorót koldulva; rongyos zsidósuhancok visítva kínálgatták a törött üveg ragasztására való kénkõ-szalagot; egy indiai kígyóbûvölõ fuvolát ríkatott; a süteményáruló pék igyekezett túlkiabálni a kolbászkereskedõt, aki fatálcára tett cserép-paterán vitte ronggyal letakart, gõzölgõ áruját; a pajzsokat rázó, õrjöngõ Bellona-papok ordítozása összekeveredett a lictorok parancsszavával, akik egy lefátyolozott Vesta-papnõ útjából botozták félre a hivatásból jajgató koldusokat, a vakokat vezetõ kutyákat és a futtukban mankóikat elhagyó ál-sántákat; egy tarkaruhás mediai követség tevéinek rekedt bõgését elnyomta a zsebtolvajt kergetõ rendõrök kurjongatása; kappan­hangú rabszolgák egy gyaloghintó számára törtek utat, s a félretaszigáltak egymás lábára taposva húsz nyelven kiabáltak mocskos szavakat a germán-parókás szenátornéra, aki gõgösen nézett ki a hintó hátsó ablakán, majd elõrehajolva, elefántcsontnyelû s az újabb törvények értelmében legömbölyített végû nyárssal ösztökélte gyorsabb haladásra az óriás termetû lecticariusokat. A szûk és homályos utcákból, amelyeknek betorkollása sûrûn meg­sza­kította a márványpaloták sorát, szünet nélkül hangzott a mûhelyek lármája, fejszék csattogása, fûrészek harsogása, kalapácsok kopogása, vésõk nyiszegése, s a palotát állandó remegésben tartották a márványtömböket és óriás fatörzseket cipelõ vasas-szekerek, amelyek nyikorgása és csörömpölése a bazaltkockákon már hajnalban kezdõdött.

- Inkább az Aetnán Vulcanus Mulciber mûhelye fölött, mint itt a Via Nomentanán - csukta be ablaka fatábláit a matematikus, és fényes nappal mécsest keresgélt a polcos asztalon. Türelmes ember volt, de most bosszúsan gondolt a császárra, akinek parancsa Rómához kötötte. Quintiporra kellett neki vigyázni, és hetenként jelentést küldeni a császárnak. Elõbb Raven­nába, most már Nikomédiába. Mintha a fiú iskolás gyerek volna, és õ kísérgetõ rabszolgája, a paedagogus.

Ahogy próbálgatta a kerek agyagmécseseket, melyikben van még olaj, megakadt a szeme egyiknek a domború fenékdíszítésén. Egy letakart clinét ábrázolt Venus játékát ûzõ fiatalokkal, akiket a függöny mögül egy rabszolga lesett.

- Most én is ezt csinálom - dünnyögte Bion, közelebb vivén a mécsest a fatáblák résén beszabaduló világossághoz. - Lesem a szerelmeseket, hogy biztathassam õket, ha elrenyhülnek. A csöndnek Rómában nem tisztelt istenére mondom, hogy most már én is kezdem hinni, amit Lactantius mondogat. A Dominus elméje kezd nem úgy szolgálni, ahogy kellene. Vénségemre szerelmi kukucskálót csinálni belõlem! Mintha ehhez felügyelet is kellene! Az ezerszemû Argusra, ez az egyetlen játék, amelyhez a sima képû kezdõk jobban értenek, mint a legvénebb mesterek.

Elmosolyodott, meggyújtotta a mécsest, és belefogott a levélbe. Arra kérte a császárt, vegye elõ azt a horoscopiumot, amelyet a legutóbbi november nonáján itt Rómában átadott neki a huszadik évébe lépett fiúról. Azt fogja látni rajta, hogy az ascendens és az aspectusok változatlansága mellett a Szûz fáklyája határozottan a fiú életvonala felé fordult. Most már biztosra meri venni, hogy a legközelebbi csillagkonstellációban a két vonal teljesen egybefut. A maga részérõl nem tartaná ildomosnak, hogy a legkisebb célzást is tegye a lovag serkentésére, de az nyilván felesleges is volna. A Szûz, aki Venus-övét a Gráciák kecsességével és Minerva okosságával viseli, ez irányban többet tehet, mint az emberiség minden filozófusai és matematikusai a miletoszi Thalésztõl a pessinusi Bionig. Ami ez utóbbit illeti...

Nem fejezhette be a mondatot, mert Lactantius nyitott be hozzá, hóna alatt irattekercsekkel, soványabban és komolyabban, mint valaha. A rhetort sok csalódás érte a világ fõvárosában. Gazdagsága, elevensége, mûvészeti csodáinak tömege elragadta az elsõ napokban, és azt a kijelentést tétette vele, mily szép lehet a mennyei Jeruzsálem, ha egy földi város is ilyen szép lehet. Az ugyan némi nyugtalansággal töltötte el, hogy Rómának két lakossága van, a halandó embereken kívül a kõbõl és ércbõl való istenek tízezrei is lakták, a Sátán fõparancsnoksága alatt álló démonok egész hadserege, akikkel külön meg kell küzdeniök Isten szentjeinek. Tudta, hogy ez nehéz harc lesz, de Alexandriában annyi példáját látta a keresztény hõsies­ségnek, hogy egy pillanatnyi kétsége sem volt a gyõzelemben. Hamar rájött azonban arra, hogy a démonok itt nem a márványokban és bronzokban laknak, hanem az emberek húsában és vérében. Nem ér semmit Jupitert és Apollót meg Venust és Minervát összetörni kalapáccsal, ha az emberekben épen marad a hiúság, a kapzsiság, a bujaság, a kevélység, a testi örömeken való kapdosás. Mint rhetort senki se gyanúsíthatta meg az istentelenekhez való tartozással, a keresz­tények tudták róla, hogy az igaz Istent és hívei védelmét szolgálja a császár udvarában is, s így szabadon érintkezhetett mindenféle fajtájú emberrel. Tapasztalatai, akár a bálvány­imádók, akár a keresztények tömegében szerezte azokat, lesújtották. Az izzó temperamentumú déli ember, aki Egyiptom és a kelet forró ege alatt annyi fanatizmussal találkozott, közömbösnek és az üdvösség csûre számára éretlennek találta Róma népét. Egyszer elõadást hirdetett Trajanus forumán, az igazi erényt szándékozott hirdetni a rómaiaknak, nem a keresztények nyelvén, de a kereszténység szellemében - tiszta magot szándékozott vetni az ocsún élõk elé, azzal a reménnyel, hogy a varjak galambokká válnak tõle. Hírneve nagy sokaságot vonzott köré, hallgatták is mindaddig, míg Rufusnak, a vízmûvek praefectusának palotájából zenehangokat nem sodort oda a szél. Terpnosz és Diodorosz játszott ott, akiket mint híres kitharodoszokat Görögországból hívott meg néhány estére a Marcellus-színház. Néhány perc alatt minden hallgatója otthagyta a rhetort, csak három öregasszony jelezte sûrû fejbólogatással, hogy osztja az igazi erényrõl való felfogását, de õ elkeseredésében ezeket is azzal gyanúsította, hogy álmukban bólogatnak. Nem volt megelégedve a keresztényekkel sem, hidegeknek, túlságosan józanoknak és az élettel fölöttébb számotvetõknek találta õket. Magának Marcellinus pápának is kishitûséget lobbantott a szemére, holott az csak a bölcs mérsékletnek azt az elvét képviselte, amelyet Alexandriában a rajongók és szenvedélyesek közt maga a rhetor hirdetett az egyház érdekében állónak. Itt, a hûvösebb környezetben õ maga vált szenvedélyessé és rajongóvá. Lángolása sok langyosat fölhevített, és csüggedetlen hite sok ingadozót megerõsített. Amikor azonban a Tiberis pirosodni kezdett a vértõl, és a csatornákat eltorlaszolták a holttestek, akkor a rhetor boldog volt. A katakombák mélyén, ahol megvonta magát az élõk városában kioltásra ítélt világosság, megköszönte Istennek, hogy megérte vetésének kalászba szökkenését, és megjósolta, hogy közel az aratás, mert fehéredik már a határ. Tüze most már önmagát kezdte pörkölni. A triumfus után kihallgatásra jelentkezett a császárnál, és kérte az udvari szolgálatból való elbocsátását. A császár meglepõdött, és meg­kérdezte tõle, nem fejezné-e be elõbb azt a munkát, amellyel megbízta? Azt felelte neki, hogy úgy érzi, nem fog meghalni tudni, míg meg nem írta a császár életrajzát, s maga se vette észre, Isten mennyi fenyegetést öntött ekkor az õ hangjába. A császár figyelmét is elkerülte a hang színének megváltozása, egész barátságosan kérdezõsködött tovább, hol fog megtele­pedni, és mibõl fog élni öreg napjaira. Nem tart-e attól, hogy megbánja ezt az elhamarkodott lépést? Õ azt felelte, elérkezettnek látja az idõt arra, hogy kilépjen a világ sírboltjából, ahol annyi ideig feküdt a hiúságok szemfedõje alatt. A császár elmosolyodott, vállat vont, és három erszény aranyat adatott neki. A rhetor ebbõl egy erszényt a szegények táplálására adott át a püspöknek, egyet a vértanúk holttestének megváltására fordított, és egyen új cubiculumokat ásatott a kata­kombákban, ahol a hívek nemcsak halottaik ünneplésére, hanem az élet igéinek hallgatására is összegyülekeztek. Magának nem tartott meg semmit, mert õ ettõl fogva a gyülekezet szegényeinek kosztját ette, bár hetenként háromszor csak kenyéren és vízen élt, és mindig ugyanazt a ruhát nyüstölte. Minél kevesebb gondot fordított magára, és mentõl jobban lerom­lott testileg, annál acélosabbakká váltak lelke szárnyai, és annál izzóbb lett fekete szemeinek komorsága. Akárhogy kérték a testvérek, nem vállalt semmiféle tisztséget a gyülekezetben, de az összejöveteleken gyakran megitatta szavaival a lelkek szomjú nyáját. Sokat fenyegette a bûnös várost, amely fejük fölött a Sátán imádatába van elmerülve, és - különösen mióta a triumfus alkalmával az ifjú Constantinus princepsszel összeismerkedett - mindig felcsillantotta a reményt, hogy el fog jönni az Erõs Férfiú, aki leveti az Antikrisztust a poklok mélyébe, és berekeszti az Alpesek és a Kaukázus szikláival. A rettegés és remény közt hányódó lelkek a világ végére és az Úr dicsõséges eljövetelére gondoltak, és a pallosos angyalt látták a szikár férfiban, akinek arca földöntúli fényben égett, és szava mint a trombitaszó harsogott.

- Ó, hogy fogsz akkor sírni, megfosztva ragyogó mellcsatodtól és gyászba öltözve, gõgös királynõ te, császárok Rómája, leánya a vén Latinusnak! Elesel, és amikor fölkelsz, már nem az leszel, aki voltál. Légióid aranyos sasainak oda a dicsõségük. Miben lesz a te erõd? Mely nép lesz szövetségesed azok között, amelyeket õrültségeid jármába hajtottál? Új Romulusnak kell jönni, aki széthulló köveidbõl égig magasodó falat rak, és nevedet a csillagokig elhíresíti!

Bár kárhozatra méltónak ítélte a tévelygés éveit, amelyeket a könyvek között töltött, és nagy bûnösnek magát, a vakot, aki filozófusoktól, tehát világtalanoktól kérte a világosságot, Krisztust valló beszédeinek sima oszlopára is felfutottak a régi rhetorika folyondárai. És bár a bálványimádókat kerülte is, mióta az udvart elhagyta, Biontól nem tudott elszakadni. A gyerekkori barátság kötelékeit nem tudta-e eltépni, vagy vitatkozó társ kellett neki, akinek senki se mert ellentmondani, vagy azt a titkos reményt táplálta, hogy õt is rátereli az igazság útjára, maga se tudta. De nem is kérdezte magától. Most is úgy ült Bionnal szemben az Anulinus-palota kis könyvtárszobájában, mint Antiochiában vagy Alexandriában, és sohase jutott eszébe, hogy Isten haragja ezért rájuk szakítja a tetõt, vagy megnyitja alattuk a földet.

- Megengeded, Lactantiusom, hogy befejezzem ezt a levelet? - bólintott neki baráti üdvözletet a matematikus. - Mindjárt jön érte a nikomédiai futár.

- A császárnak írsz? Megírhatod neki, hogy még most is emlegetik Rómában.

- Gondolod?

- A magad fülével meghallhatod, ha kimégy a tejpiacra. Én, tudod, ott lakom egy padlásszo­bában az ötödik emeleten, és minden reggel hallom, mikor eljövök hazulról. Azt mondják, Vespasianus óta nem volt ilyen császár.

Bion fölnézett az írásból, és elnevette magát.

- Mit nevetsz?

- Azt, hogy majd megfúltam, olyan nagyot nyeltem. Azt akartam mondani, „Zeuszra!”, de lenyeltem. Inkább csak olyant mondok, amiben az istened is benne van. Deus Pantheusra! Hát miben hasonlít a tejeskofák szerint Diocletianus Vespasianusra?

- Amiben felül is múlja: a zsugoriságban. Azt mondják, még ilyen piszkos triumfust nem láttak, mint az övé volt. Az elefánt kevés is volt, sovány is, adóban foglalták le valami állatmutoga­tótól a Mars-mezõn. Azt is hiába várták tõle, hogy majd fölmegy az Arany-ház tetejére.

- Minek ment volna? A császár nem kéményseprõ.

- Más császárok onnan szokták ilyenkor marékkal szórni az aranyat. Õ még csak egy réz ast se szánt másfél millió hódolójának. Mindössze húsz senyvedt bikát, két életunt oroszlánt és harminchárom keresztényt szúratott le a fölséges nép örömére. Írd meg neki, hogy a nép csak akkor békül meg, ha legalább háromezer keresztényt süttet meg a kedvéért. Nagy baj lesz belõle, ha nem siet vele. A lócsiszárok, tímárok, fazekasok, barom-orvosok, szegkovácsok mind forronganak, és visszakövetelik az õsi szabadságot. Azt mondják, hogy cirkuszt vagy népgyûlést!

- Jó kedved van, rhetor - bólintott a matematikus -, csak duruzsolj tovább, attól én írhatok.

És írta tovább, ott, ahol abbahagyta. Azt hiszi, Quintiport minden gyámkodás és fölügyelet alól föl lehet szabadítani. Mióta szabad ember lett, és a maga ura, másképp kell vele bánni, mert õ is más lett. Ha azelõtt szép volt, mint Antinous, most emellett bölcs is lett, mint Aegyptius. Azt hiszi, õ lesz az az uralkodó, aki valóban szerencsésebb lesz Augustusnál és boldogabb Traja­nus­nál. Õ már most is rá merné bízni e tökéletes fiatal férfira akár Róma város kormányzását is.

- Olvastál már ma Acta Diurnát? - fogta meg a kezét Lactantius.

- Nem - nézett föl Bion -, nem szoktam unatkozni. Te már annyira vagy? Mindig azt hittem, hivatalos lapot csak gyógyíthatatlan betegek olvasnak, akik halálukat így óhajtják siettetni.

- Hallgass ide - keresett elõ a rhetor a magával hozott iratok közül egy papiruslapot. - Martius 31. Dies Mercurii. A latin ünnep megtartatott, a Mons Albanuson, az áldozat bemutattatott, s ez alkalommal húskiosztás is volt. - A Capitoliumon piros zászló lengett, s a konzulok a Mars-mezõn feleskették az újoncokat. - A Coeliolumon nagy tûz volt, teljesen leégett két nagy bérház, öt közönséges lakóház, a tûzbe veszett két ló, kilenc sertés és hét rabszolga. - Demophon kalózfõnök, akit P. Rusticus Nerva legatus elfogott, keresztre feszíttetett. - Egy bagoly repült végig a Via Nován, az augurok jelentése szerint nyugtalanságra semmi ok nincs. - Martius 1 óta egyetlen keresztény sem végeztetett ki.

Az utolsó mondatot a rhetor különös hangsúllyal olvasta, és aztán ránézett Bionra.

- Tudod, mit jelent ez?

Bion a császártól tudta, hogy a Plaviusok és a császárné arra akarták rávenni Alexandriában, adjon amnesztiát a keresztényeknek a római diadalmenet alkalmából. A császár a kérést ebben a formában elutasította. Neki, Bionnak és valószínûleg a császárnénak is meg is mondta, miért. Azt akarta, fia legyen az, aki a bíbor felvételekor az amnesztiával megadja a birodalom népeinek a teljes békét. A császár ezt annál természetesebbnek tartotta, mert hiszen az üldözõ rendeleteket úgyis azért adta ki, hogy a fiú életét a jóslat beteljesedéséig se az összeesküvõk orvszándéka, se a megbántott istenek haragja ne fenyegesse. Mire a jóslat beteljesedik, talán az istenek is összebékülnek egymással. Igaz, hogy addig még egy évnek kell letelni. S a császár azt hitte, módját találta annak, hogy ez az év ne legyen véres. Egyelõre Róma városára adott ki enyhítõ edictumot, amellyel megszüntette a keresztények üldözését úgy hatósági kezde­ményezésre, mint feladásra, s a halálos büntetést csak azokra tartotta érvényben, akik maguk jelentik fel magukat mint keresztények. A halál eszköze csak a pallos, kínzás nélkül. Ebben megnyugodtak, a császárné is, a Flaviusok is, különösen mikor a császár megígérte, hogy az eredményhez képest az egész birodalomra ki fogja terjeszteni a rendeletet. Bár nem mondta senkinek, maga is szívbõl kívánta, hogy foganatja legyen. Amit az üldözések rémségeirõl hallott, és az aktákban olvasott, újra felébresztették benne azt az iszonyodást a vértõl, amit Antiochiában érzett. Önmagának is alig merte bevallani, de mindjobban meggyõzõdött róla, hogy éjszakáit is az üldözések rémképei rontják meg.

Mindezek tudatában Bion azt felelte, hogy nagyon is tudja, mit jelent a hivatalos lap híre. A keresztényüldözések végét.

- Nem - jajdult föl a rhetor -, a kereszténység végét jelenti.

Nem minden kereszténnyel mert volna ilyen õszintén beszélni, mint Bionnal, aki hitetlen volt. Neki el merte mondani, hogy a nagy harcnak most kell eldõlni, mert csak most lehet gyõzelmet várni, amikor az üldözések hõsökké tették Krisztus katonáit. A fegyverszünet azt jelentené, hogy a szentek drága vére hiába hullott. A kereszténység vissza fog hanyatlani abba az elernyesztõ nyugalomba, amelybõl az üldözések felrázták, és abba a puhaságba, amelybõl Isten azért vesszõztette ki, hogy a szenvedések pörölyével keményre kalapálja. Most a Sátán újra ki fogja vetni hálóit és lépeit, hogy összefogdossa az Isten kalitkájából kiszökdösõ lelkeket. Jön a pokol tintájával írt könyvek olvasása, ami megrendíti a hitet, az éleselméjûség fitogtatása, ami eretnekségre vezet, a presbiterek egymással való torzsalkodása, a fényért, rangért, hatalomért való tülekedés s püspökválasztások elõtt a hízelgésnek és rágalmazásnak az az aljas komédiája, amely semmiben sem különbözik a konzulválasztó bálványimádók szokásaitól. Most majd következik megint a színes ruha, a buja zene, a fajtalan tánc, a festett arc és a kibodorított haj, a szemérmetlen szobor és festmény, a színház, kocsiverseny, az arany-ezüst edény, a fehér kenyér, a meleg fürdõ és a tollas vánkos.

- Gyõzni nem lehet harc nélkül - fejezte be a lemondásnak olyan õszinte mondatával, amelyet se nem tanult, se nem tanított a rhetor-iskolában. - Az Antikrisztusnak az ördög sugallta azt a gondolatot, hogy a harc megszüntetésével lehetetlenné tegye gyõzelmünket.

Biont a dolog maga nem érdekelte annyira, mint barátja felizgulása, amelyet nem tudott egészen megérteni. Kételkedve húzta fel szemöldökét.

- És gondolod, hogy most már csakugyan megszûnt a harc?

A rhetor fölkapta és egy markolással összegyûrte a hivatalos lapot.

- Látod? Mióta csak az önként jelentkezõket végzik ki, egyetlen vértanúval se szaporodott a szentek serege.

Elõször görnyedve elhallgatott, szinte lélegzetet se vett, csak fekete szemeinek lobogásán látszott, mekkora tûz ég belül. Bion nem nézte, papirusára hajolva befejezte a levelet. Azzal, amit most hallott, meg volt róla gyõzõdve, hogy nagy örömet szerez a császárnak.

- A keresztényeknek egyik fõemberével beszéltem ma arról a különös harcról, amelybe az istenek keveredtek egymással. Noha nincs meg benne az igazi filozófusok nyugalma, amely képessé tenné arra, hogy a hegyrõl lenézõ ember módjára szemlélné az emberi dolgokat, értelmes és becsületes férfiú. Szavaiból azt vettem ki, hogy maga az Istenek Atyja se cselekedhetett volna bölcsebben, mint te, amikor a keresztények bírájává saját lelkiismeretüket tetted a hóhér helyett. Minél elõbb terjeszted ki, világ ura, az enyhítõ rendeletet az egész imperiumra, a napfény, az esõ és a szél annál hamarabb szét fogják porlasztani a makacs és kemény sziklát, amely a víz alá rejtetten átfúrhatta és elsüllyeszthette volna a birodalom hajóját.

- Kész - hajtogatta össze a levelet, és rámosolygott a rhetorra.

Az azonban nem mosolygott vissza. Felállt, és keményen megszorította a matematikus kezét.

- Én is készen vagyok. Búcsúzom tõled, Bion. Ha ilyen nagy bûnös, mint én vagyok, Isten színe elé juthat, imádkozni fogok érted, és arra kérem, mielõbb világosítsa meg elmédet, és mellettem adjon neked helyet az õ asztalánál.

Hosszú idõk óta most elõször játszott valami mosolyféle szigorúságra szokott szája körül. Régi élõ mosolyok halott kísértete.

- Azon a helyen aztán nem lesz több vitánk egymással.

- De most lesz, az egész istenseregletre mondom! - ugrott fel a matematikus.

Quintipor lépett be. Bion köszöntést biccentett felé, és megragadta Lactantius mellén a ruhát.

- Mit akarsz tenni, rhetor?

A rhetor arca felragyogott.

- Feljelentem magam mint keresztényt. Eddig nem tettem, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó a vértanúk pálmaágára, s Isten tartogat még valamire. Most látom, hogy erre tartogatott. Engem választott ki eszközének a hamvadó tûz felszítására.

Heves vita kezdõdött a két tudós közt, s ezúttal Bion volt az indulatosabb és harsányabb szavú. Õ támadott, s a rhetor csöndesen és nyugodtan védekezett, néha saját fegyvereit fordítván a matematikus ellen.

- Ha a test olyan nagy érték, Bion, amilyennek te mondod, akkor az a legalkalmasabb a lélek megváltására.

- Kinek a lelkét akarod te megváltani? A tiedet már megváltotta a Krisztusod.

- Azokét, akik nem tudnak a megváltásról. Krisztus mindenkit megváltott, de nem mindenki hisz neki. Vannak emberek, akikért nem elég az Istennek meghalni; akik súlyos, nehezen munkálható anyagból vannak, nagyon a földhöz tapadnak. Ezeket csak ember tudja megváltani, hozzájuk hasonló.

Bion hadonászva tiltakozott. Aki õvele együtt hallgatta Arnobiust és együtt tanulta a filozófusokat, az ne mondjon ilyent. Az embert se isten, se másik ember meg nem válthatja, senki, aki idegen. Ha van megváltás, mindenki csak maga válthatja meg magát.

- Nem, Bionom - ellenkezett szelíden, de szilárdan a rhetor - ezt te nem értheted meg, mert te is súlyos és nehezen munkálható anyag vagy. Te csak azt tudhatod, hogy az oktalan baromnak a bálványok oltárán elfolyó vére csak a ruhát mocskolhatja be, de nem tisztíthatja meg a lelket. Az ember halála más. Az ember megváltója embertársának, ha szeretetbõl adja érte vérét.

Az utcán kezdtek elhalni a nappal hangjai. Néha muzsikaszó foszlányai csapódtak az ablakhoz, máskor részegek kurjongatása dörömbölt rajta. Bion széthúzta a fatáblákat.

A Via Nomentana már teljesen sötét volt, s inkább csak sejteni, mint látni lehetett a nyüzsgõ emberbogarakat. Fel-felcsillant köztük egy-egy fénybogár is, néha kettesével, hármasával. Gazdag polgárok és elõkelõ urak elõtt a praelucens rabszolgák vittek ott bronzkeresztes, olajozott vászon-lámpásokat vagy szurkos fenyõfáklyákat.

- Hát eredj! - mutatott ki bosszankodva Bion a sötétbe. - Ha gondolod, hogy a praetorok a te kedvedért most összeülnek keresztényt égetni, eredj, Lactantius.

Aztán mosolyogva megölelte a rhetort.

- Mit szólnál hozzá, testvér, ha elcsalnánk magunkkal az amphitheatrumba? Legalább még egyszer mulasd ki magad, mielõtt példát adsz a híveidnek. No, ne nézz rám olyan baziliszkusz-szemmel, hiszen én csak javadat akarom. S mit tudhatod, hátha ott akar csodát tenni az istened?

A rhetor lehajtott fejjel, szó nélkül ellépegetett a szobából. Bion csak most fordult oda Quintiporhoz.

- Hát te, fiú - nézd, hogy rájár még a szám! - a csillagokra mondom, lovagot gondoltam!

- Hagyd el, Bion, bár fiú lehetnék még - mondta csöndesen Quintipor, s belekarolt öreg mesterébe. - Együtt megyünk? Hová indultál?

- Hát nem a Circus Maximusba kíséred a királylányt? Reggel még azt terveztétek, nem? A rabszolgáidtól hallottam, hogy ma nagy mulatság lesz. Itt az ablak alatt is ordította délután a kékek kikiáltója, hogy ma legalább tíz kocsist vernek olyan zöldre, mint a tunikájuk.

- Veled akarok menni - felelte Quintipor szórakozottan.

Azért szerelmesek, hogy összevesszenek - gondolta Bion. - Amit ma Venus Calda bajt csinált köztük, holnap jóváteszi Venus Conciliatrix.

Behívták a domesticust, és tõle kértek tanácsot, melyik színházba menjenek. A palotafelügyelõ a circust ajánlotta. Õ is azzal, hogy ott ma nagy mulatság lesz, de mint zöld érzelmû férfiú, õ arra hívta bizonyságul az isteneket, hogy tíz circuskocsist fognak olyan kékre verni, mint a sapkájuk. Õ ezt biztosan tudja, mert nem dicsekvésképp mondja, az õ unokaöccse az a világhírû Crescentius, a factio prasinában, akinek szobra is van a zöldek istállói elõtt. Még csak huszonkét éves, és már többet összenyert másfél millió sestertiusnál.

- Színházat kérdeztünk, nem circust - hallgattatta el Quintipor.

A domesticus, bár magában megbotránkozott rajta, hogy urai színházba mennek, mikor circusba mehetnének, egy kis tûnõdés után a Pompejus-színházat ajánlotta. Ott zene is van, meztelen táncosnõk is, és sokat lehet nevetni, mert Genesius is ott játszik.

- Genesius? - rezzent össze Quintipor.

- Igen, uram. Az a híres mímus, akit a szentséges augustus Róma városának ajándékozott. Azt mondják, ezzel újabb örömet szerzett Rómának, mint azzal, hogy a thermákat építtette. Azokban csak háromezerkétszáz ember fürödhet meg egyszerre, de a mímusnak minden este tizenkétezer ember nevet.

Hûvös szél fújt, dögletes szagot hozva az esquilinusi temetõrõl, amelynek szegény-fertályában a nyílt carnariumban egymásra dobálva rothadtak a rabszolgák, koldusok, fegyencek és elhullott állatok tetemei. Köpönyegüket szorosan maguk köré csavarva és sarkát szájuk elé tartva megindultak a fáklyavivõ után.

A Via Nomentana második mérföldkövénél jártak, megködlött elõttük valamelyik patrícius­család mauzóleumának márványkupolája, s a sötétben megnyikordult egy el-elfulladó, rekedt köhögésektõl megszaggatott emberi hang.

- Olcsó Silvanus istent vegyenek! Csak két sestertius a valódi ólomlovon ülõ Epona istennõ, aki lovastul együtt nyakba akasztható, és biztos szerencsét hoz a hippodromban! Itt a pecsétföldbõl égetett Tiberis isten, aki arról issza a Tiberis vizét, azt nem leli ki tõle a harmadnapos hideg!

Quintipor kivette a fáklyát a rabszolga kezébõl, és odavilágított vele a mauzóleum lépcsõire.

- Mit csinálsz itt, Benoni?

Az istenkereskedõ gubbasztott a hideg köveken piszkos klepetusában.

- Elfáradtam, pihenek egy kicsit - köhécselte mellére szorított kézzel. - Megyek hazafelé.

- Jeruzsálembe?

- Ó, uram, hol vagyok én még attól! - nevetett fájdalmasan Benoni. - Tiberisen túlra megyek, a Candelaber Severus házába.

- Akkor hát igyekezz, Benoni, és kérd az isteneidet, hogy latrok kezére ne adjanak.

Valami pénzt dobott neki, és visszaadta a fáklyát a szolgának.

- Elõre!

Pár lépést mentek, aztán gondolt egyet, és visszaküldte a fáklyást a zsidóhoz, kísérje el legalább a Tiberisig. Éjfél felé aztán legyen a színház elõtt friss fáklyával.

- Most sötétben is odatalálunk, ugye, Bion?

A matematikus bólintott, és megkérdezte, miféle istennyomorultja volt ez?

- Régi barátom - felelte különös hangon Quintipor. Az jutott eszébe, vajon emlékszik még a zsidó kis Titre? Milyen furcsa, hogy eddig mindig olyankor találkozott vele, mikor kis Tit valahogy belenyúlt az életébe. Ezen a napon ez már második találkozása volt a görbelábúval. Reggel a forumon akart vele megvásároltatni egy fügét mutató Fortunát mint szemverés ellen való talizmánt. Mintha volna olyan szem a világon, amelynek a verése õrajta foghatna!

- Miféle nemzet? - kérdezte Bion. - Bi... Ba... Bu... hogy is szólítottad?

- Benoni.

- Tudtam, hogy valami szíriai idióma.

- Valami olyan. Zsidó. Benjámin az igazi neve. Az annyit tesz, hogy a „jobb kezem gyermeke”. Benoninak, vagyis a „fájdalom gyermeké”-nek õ nevezte el magát, azt mondja, az is marad addig, míg haza nem megy Jeruzsálembe.

- Jeruzsálem, Jeruzsálem... Hát ez honnan is ismerõs?

- Lactantius szokta emlegetni. Úgy, hogy „mennyei Jeruzsálem”.

- Igaz, persze, tudom már. Az Judeának a fõvárosa. Most Aeliának hívják, mióta a mi kolóniánk. De hát oda nem teheti be a lábát zsidó. Még annyit se tud ez a rongyházi?

- De tudja. Csakhogy azt mondja, pénzért mindent lehet.

- Itt vagyunk.

Hercules háromember-magasságú, aranyozott bronzszobrára mutatott, amely bal karján az oroszlánbõrt tartotta, jobbjával fatörzsvastag bunkójára támaszkodott. Száz évvel ezelõtt még jós-szobor volt valahol Hellászban. Bizonyára itt is tudott volna jövendõt mondani, de itt nem kért tõle jóslatot senki. Szállítás közben a szemfüles hajósok fölfedezték, hogy a tarkóján akkora kerek lyuk van, amelyen egy fölserdült fiú kényelmesen belefér, és ha az istenek tehetséget adtak neki, minden föladott kérdésbõl kiérti, milyen feleletet várnak rá.