|
Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt
kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá:
- Forintos Gyurka.
- Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka
lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? - nevetett tanítóm.
- Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha nem
tanulok, Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul.
Nem
volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott voltam, mikor Forintos Gyurka
eldicsekedett az apjának a szép írásával.
-
Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan az írásom, mint a metszés,
lehet még belőlem íródeák is.
Kevély
Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől az irkát.
- Micsoda
bolondság ez már megint? A Forintos Gergely fia nem szorult arra, hogy betintázza
az ujját.
No,
akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos Gyurkával, ráadásul még a
nyeletlen bicskámat is neki adtam volna.
Hanem
akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek a városba tanulni, Gyurka meg
otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az édesapám is közbenjárt érte.
- Vétkezik
kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó eszű gyereket elfogja az iskolából.
- Elég
az, ha írni-olvasni megtanult - dörmögött az öreg Forintos. - Ámbátor annak sem
veszi semmi hasznát. Az apja hírből se ismeri a betűt, mégis
megsüvegeli még a földesúr is.
S
olyan kevélyen nézett apámra, hogy az arcába szaladt tőle a vér. Hanem
azért csak úgy csendesen szólt:
- No,
no, Forintos uram, senki se vallott még azzal szégyent, amit tud. A kelmed fia
se lenne azzal kisebb ember, ha tudományt szerezne a gazdasága mellé.
Ahogy
így szót váltanak, éppen benyitott az uraság Gáspár hajdúja, nagy
tisztességtudással. Forintos uram fölfújta az ábrázatát, s nagy leereszkedve
kérdezte:
- No,
mi jót hoztál, Gáspár?
- Ezt a levélkét hoztam Forintos uramnak. Tessék
elintézni, tisztelteti szépen az uraság. De úgy, hogy már ebéd után ott legyen.
Forintos uramnak leesett az álla, de azért csak
fölbontotta a levelet, s úgy tett, mintha olvasna.
- Köszöntetem a nagyságos urat, mondd meg, hogy
ebéd után a magam személyében ott leszek.
Gáspár hajdú csak lekapta a fejét, aztán fölkapta az
egyik kezét is, a másikat is, a szája elé tartotta mind a kettőt, de még
úgy is kilátszott mind a harminckét foga, olyan jóízűt nevetett. Már a
másik utcába is befordult, de még onnan is behallatszott a nagy jókedve.
Az öreg Forintos úgy megmeredt, akár a kapubálvány. Mi
lelhette ezt a vén embert? Kivette a zsebéből az összegyűrt levelet,
kisimogatta a tenyerén, forgatta előre-hátra, de csak nem tudott vele mire
menni. Utoljára odaintette a fiát:
- No, tudós úr, most mutasd meg a nagy
tudományod. Mi van ebben az írásban?
Gyurka
majd a bőréből bújt ki örömében, ahogy a levelet olvasta.
- Arra
kéri az uraság édesapámat, hogy hajtasson át hozzájuk egy lovat ebéd után. A
városba akarnak menni, de megsántult az ostorhegyesük.
Kevély
Forintos Gergely a feje búbjáig elvörösödött, s olyan rengő léptekkel ment
a belső szobába, mintha ki se akarna többet jönni. De kisvártatva csak
kijött, s csöndesen megcirógatta a gyerek szöszke fejét.
- No,
fiacskám, vedd elő a kalamárist. Van-e még benne tinta?
- Van,
apám - mondta a gyerek, s csodálkozva emelte apjára a szemét.
- No,
hozzad hamar, sebesen. Levelet írsz az uraságnak. Szépen engedelmet kérsz, hogy
délután nem adhatunk lovat, mert nekünk is szükségünk van rá. Beviszlek a
városba, beíratlak a nagy iskolába, hogy szégyent ne vallj, mint az édesapád.
De így írd ám, érted-e, tudós kis deákom!
|