|
Vilmácskának olyan icipici kacsócskái vannak, hogy nem is
tudom őket mihez hasonlítani. Úgy hallottam, mint most hallom, hogy
egyszer egy galagonyapille azt mondta a másiknak, mikor a Vilmácska kezét
meglátta:
- Nini, milyen hamar nyár lett az idén! Már a fehér liliom is nyit. Gyerünk oda, kívánjunk
neki jó reggelt!
Mire a másik galagonyapille ijedten pödrött egyet a
bajuszán.
- De hiszen nem nyár az, hanem tél. Nem liliom
fehérlik ott, hanem frissen esett hó. Repüljünk innen, míg szépen vagyunk!
De az is igaz, hogy mikor ez történt, Vilmácskát még
akkor babucinak hívták, és bölcsőben rengették. Onnan lebegtette ki a két
liliomvirágot, s kiáltozott bele a világba szép, értelmes babanyelven:
- Ga-ga-ga-gi-gi-gő!
Megértette
ebből mindenki, hogy Vilmácska most azt kérdezi:
- Napocska,
sütöttél-e már ilyen kicsi kézre? Szelecske, cirógattál-e már ilyen fehér
kezecskét? Ide nézzen, ki szépet akar látni, mert ilyent vagy lát többet, vagy
se.
Ez
is igaz volt, mert ahogy a bölcsőből kikerült Vilmácska, többet senki
se látta fehérnek a kezét. Se apu, se anyu,
se napocska, se szelecske, de még az Ilus dada se. Pedig az minden reggel annyi
szappant elvesztegetett rá, hogy azzal patyolatfehérre lehetett volna mosni a
világ minden babakötőjét.
De csak nem ért az a Vilmácska kezének semmit. Egyet perdült,
kettőt perdült, már akkorra olyan volt a kacsója, hogy nincs az a tudós,
aki kitalálja, miben járt velük. Bogrács oldalához törülgette-e, vagy kutyaólat
tapasztott vele, a lekvárosfazékkal beszélgetett-e, vagy szénvonóval táncolt?
Úgy hallottam, mint a galagonyalepkék beszédjét, mikor a
Bodri kutya azt mondta az öreg búbos kakasnak:
- Már látom, hogy el kell bujdosnom a háztól.
- Ugyan miért, te szegény pára?
- Világgá kerget a szégyen, hogy én sehogy se
tudom olyan szép feketére mocskolni a mancsomat, mint Vilmácska a kacsóját.
Olyan ez, bátya, mintha mindig kesztyű volna rajta.
Búbos kakas leeresztette a szakállát, mint ahogy
magaformájú tudóshoz illik, aztán felugrott a ketrec tetejére, hogy az egész
ház meghallja a szavát:
- Azért bizony ne fájjon a fejed, Bodri kutya.
Kakasuccse, lesikálják Vilmácskának a kezéről a kesztyűt, mihelyt
iskolába adják.
De hiszen nemhiába volt az öreg kakasnak akkora
taraja, hogy napernyőnek is használhatta volna, ha az volna a kakasdivat:
tudja az, mit beszél. Hárman fogták, ketten szappanozták Vilmácskát tegnap
reggel is, mikor iskolába készült. Én húztam a friss vizet a kezére a
szivárványos kútból, azóta se bírom a jobb karom. Vilmácska akkorákat sikított,
hogy a verebek azóta se mernek a házuk tájára menni. De nem ért az semmit. Mert
anyuka is megharagudott ám, s akkorát toppantott a lábával, hogy maga is
megijedt tőle.
- Légycsapó, poroló! Kiégne a szemem
szégyenletemben, ha megint azt mondaná a tanító néni, hogy az én kislányomnak
olyan a keze, mintha a házmester bácsi azzal szokta volna az udvart söpreni.
Olyan is lett a Vilmácska keze, hogy maga se ismert
rá. El is dugta a kabátkája zsebébe, mert nézni se szerette, amilyen fehér
volt. Szinte el se hitte, hogy az ő keze. De bezzeg az iskolából hazafelé úgy
lengette, lobogtatta ám, mint valami patyolatkendőt.
- Anyukám, anyukám - ujjongta már az utca sarkán
-, azt mondta a tanító néni, csuda, hogy el nem olvadt a kezem, mikor a nap
rásütött, mert olyan ez, mint a hó.
De olyan is maradt az még ebéd után is, aminek
Vilmácska nem is várta a végét. Mire apu odaadta neki a feketekávés cukrot,
akkorra már ő a kutat nyikorgatta az udvaron. Olyan záporesőt
zuhogtatott a kezére, hogy csak úgy porzott.
Anyukának repesett a szíve örömében. S mikor Vilmácska
elindult az iskolába, rózsaszínre csókolta a hófehér kacsóját.
- Látod-e, szívecském, hogy nincs szebb a
tisztaságnál? Tudtam én azt, hogy hamar megtanulja ezt az én okos kislányom.
Az ám, de az okos kislány kisvártatva olyan
bömböléssel szaladt vissza az iskolából, hogy összeszaladt ijedtében az egész
ház. Még a búbos kakas is úgy fölmeresztette a taraját, hogy tán azóta se bírta
leereszteni.
- Hol fáj, ki bántott, csibuskám? - kérdezte
anyuka fehéren, mint a fal.
Csibuskám kétségbeesve tapasztotta a szemére könnyektől
nedves tenyerecskéjét.
- Ma délután nem kell iskolába menni. Be van
zárva a kapu is. Hát akkor minek mostam én meg a kezemet?
|