PIRI BABA NAGY HAJÁRÓL

Igazság szerint nemcsak a Piri baba nagy hajáról szól ez a történet, hanem a Biri babáéról is. Szép, nagy hullámos aranyhaj volt az mind a kettő, csak annyi különbség volt köztük, hogy a Biri babáét a Piri baba fésülte, a Piri babáét meg az öreg Rozál. S Biri baba meg se mukkant, akárhogy akadozott a hajában a fésű, Piri baba pedig akkor is sikoltozott, mikor csak cirógatta a haját a fésű, mint a patakot a szellő.

Ennek pedig nemcsak az az oka, hogy a Piri baba sokkal ügyesebb, mint az öreg Rozál. Hanem az is, hogy a Biri baba, ha akarna, se tudna mukkanni, mert ő csak baba, noha olyan szép baba, mintha igazi kislány volna. A Piri baba pedig azért tud sikoltozni, mert ő kislány, noha olyan szép kislány, mintha igazi baba volna.

Igaza is van neki. Inkább sikoltson az ember fésülés közben akkorát, hogy a hetedik szomszédban is megégesse a szakácsné ijedtében a rántást, mint hogy meg se mukkanjon. Mert akkor úgy jár, mint a Biri baba.

Az pedig nagyon rosszul járt a múltkoriban. Piri baba kikísérte a kapuba apukát, aki fölutazott a pesti vásárra fakanalat venni, Biri baba meg ott hevert a szőnyegen kócosan, fésületlen. De olyan nagyon kócos volt, hogy a Mica cica meg nem nyugodott addig, míg meg nem fésülte a tulajdon körmével. Igaz, hogy az gyorsan ment, mert mire Piri baba belépett, akkorára Biri babát egy szálig elhagyta az aranyhaj. Olyan szép kopasz lett, akár nagyapó. Azazhogy ezt csak nagyapó mondta, de Piri baba egészen máson törte a fejét. Ő nem akarja többé ezt a kopasz babát látni, hanem ő most már azt a gonosz Mica cicát akarja kopasznak látni ‑ topogott a parányi lábával.

- De rögtön, de mindjárt hozzad azt az ollót, nagyapó!

Nagyapó gondolkozva csavargatta meg a bajuszát.

- Hozom azt az ollót, aranyszálam, de te meg hozzad a macskát. Ahol mosakszik a háztetőn, ni!

Piri babának az mindegy, fölmászik ő oda is. Csak előbb megkeresi a kék selyem napernyőjét.

- Minek lesz az, violám?

- Hát hogy le ne süssön a nap, míg fölmászok a tetőre.

Nagyapó látja, hogy ennek fele se tréfa, hát inkább mást tanácsol:

- Tudod mit, gyöngyöm? Inkább megragasztom a Biri baba haját.

- Hát az is lehet? - tátotta el a szájacskáját Piri baba.

- De lehet ám! Szaladj csak anyádhoz, kérj tőle egy csészike tojásfehérjét. Én majd addig összeszedem ezt a sok szép aranyhajat.

Nem telt bele egy piskótamegevésnyi idő, már akkor Biri baba kezdett hajasodni.

Piri baba pedig annyira beleszeretett a nagyapó tudományába, hogy azt kérdezte, ami eddig sose jutott eszébe:

- Nagyapó, a te hajad is a Mica vitte el, mikor kicsi voltál?

- Nem, lelkem, az én hajamat az esztendőmacskák húzogatták ki szálanként, mikor megöregedtem.

Piri baba nagyon megharagudott azokra a gonosz esztendőmacskákra, és bizonyosan megrázta volna fülüket, ha elibe kerültek volna, így azonban azt kérdezte sírásra görbült szájjal:

- De ugye, nagyapó, a te hajad is kinő, mint a Biri babáé?

- Lehet, lelkem, de nem gondolnám - nevetett nagyapó. - Nem érem azt hajasan, kopaszon is bajosan. De látod, a Biri baba már megérte.

Csakugyan, a Biri baba fején most még szebben hullámzott a hajtenger, mint azelőtt. Hanem Piri babának nem telt már benne semmi öröme. Mit ér az, ha szegény nagyapónak nem nő ki többet a haja! Az lenne aztán az öröm! Hogy lehetne azt simogatni, cirógatni, kócolgatni, fésülgetni! Legalább majd nagyapó is megtudná egyszer, mi az, mikor más fésüli az embert. Nem olyan ám az, mint mikor saját maga fésülködik - törülközővel!

- Mit kellene csinálni ezzel a szegény nagyapóval? - kérdezte Piri baba odalent a kertben a csigabigáktól, de biz azok nem feleltek semmit.

„Bolondság - gondolták magukban -, hiszen nekünk sincs hajunk, mégis jólesik a tormalevél.”

A jó öreg almafa ága azonban kéretlenül is tudott tanácsot adni. Gallyacskáival belekapott a Piri baba aranyhajába, s el se eresztette addig, míg a levelei el nem suttogták a mondókájukat:

- Jaj, milyen nagy hajad van neked, Piri baba! Bizony adhatnál belőle nagyapónak!

S mivel Piri baba még ért a falevelek nyelvén, egyszerre úgy beragyogta az öröm orcáját, hogy még az öreg Rozál is földerült tőle délben, s harmadszor is teleszedte a tányérkáját mazsolás palacsintával. Hej hogy erre az öreg Rozálra is mindig ilyenkor esik rá a nagy jóakarat, mikor Piri baba már a kanalat is elejti, olyan álmos!

- Így már szeretem a kislányomat - cirógatta meg anyuka azt a csillogó aranyhajat. - Most szépen lecsicsiskál anyuka mellé a kiságyába, s föl se ébred addig, míg a virágokat meg nem kell öntözni abból a szép piros locsolóból.

S ki hallott ilyet, Piri babának már csukva volt az a hamis szeme, mikor lefektették a puha ágyacskájába. Ki se nyílt addig, míg anyuka le nem csukta az övét, s nagyapó is el nem szenderedett az öreg karosszékben.

Akkor aztán Piri baba halkan lecsusszant az ágyról, s halkan odacsoszogott az íróasztalhoz.

- Gyere csak, nagy olló!

Az ám! Csakhogy édesapa mindig láncon tartotta a nagy ollót, hogy el ne szökjön valahová, s Piri baba gyámoltalan kezecskéje sehogy se bírta a szegény foglyot megszabadítani.

Sebaj, ha az olló nem mehetett az aranyhajhoz, az aranyhaj hajolt oda a nagy ollóhoz, amely úgy széttátotta a két állkapcsát, mint valami ezüstszájú gólya.

Ette is az aranyhajat nagy mohósággal.

- Csitt, csatt, csitt, csatt - s hullott az aranyhaj, mint kasza után az aranykalász. A Piri baba fél fején éppen az arany tarlója maradt neki.

- No, ez éppen elég lesz nagyapónak, most már csak tojásfehérjét kell kérni Rozáltól ‑ örvendett Piri baba, s eleresztette az ollót. De az olló még szeretett volna aranyhajat legelni, s bánatában úgy vágódott a falhoz, hogy erre menten föl kellett ébredni anyukának is, nagyapónak is.

S Piri baba ugyan örülhet neki, hogy nagyapó is fölébred, mert anyuka bizonyosan nem azért kötött korbácsot a zsebkendőjéből, mintha hajdú-bíró-szegényembert akart volna játszani. Nagyapó azonban odahúzta az ölébe, és eltakarta a két karjával.

- Szeretném azt látni, aki bántani merné az én aranyhajú, aranyszívű Pirikémet!

Hiszen az aranyszív megvan, de hol az aranyhaj? Anyuka odatartotta a tükrét Piri baba elé, s amit az mutat, az még a zsebkendő-korbácsnál is rettenetesebb volt.

- Jaj, jaj, most már olyan vagyok, mint a kopasz fejű jércikém!

- Nem baj, kis kopaszom - szedegette össze nagyapó az íróasztal alól az aranyfürtöket -, majd kinő az megint, csak a jó Isten egy kis langyos esőt adjon rá.

- Ó, Istenke, küldj hamar egy kis langyos esőt! - fohászkodott összetett kézzel Piri baba. S úgy kell lenni, hogy éppen akkor repülhetett arra valami ráérő angyalka, s menten felvitte a fohászt az Istenkéhez.

Mert azóta mindennap esik egy kis langyos eső, s olyankor Piri baba mindig kidugja az ablakon az aranytarlót: hadd ázzon, hadd nőjön! De persze esernyőt is tart fölé, mert akármilyen ostoba állat a Mica cica, abban az egyben igaza van neki, hogy nem jó az esőben megázni!