|
Beteg volt a kislányom, pedig semmije se fájt. Csak
étvágya nem volt, meg aludni nem tudott.
- Bizony, vérszegény ez a kislány - veregette meg a doktor
bácsi Panka sápadt képét. - No, de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem
kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés,
vacsorára meg kolompszó.
Nagyot néztem az orvos szavaira - de aztán megértettem.
Szedtük-vettük a sátorfánkat, s másnap már kint voltunk a pusztán. Sárgarigók
köszöntöttek bennünket, mikor harmatos hajnalon megállott kocsink a fehér tanya
előtt. S uramfia, Pankának az volt az első szava, ahogy beugrott az
eresz alá:
- Jaj, apuskám, odaadnám a törött lábú babámat egy
pohár friss tejért.
No, a Bimbó tehénnek még a baba sem kellett, mégis adott
friss tejet. Nem is egy pohárral, hanem kettővel, örömömben
visszafütyültem a sárgarigónak:
- Áldja meg az isten azt a tudós doktor bácsit! Már
látom, hogy használ az orvossága. Hát még ha a tücsökmuzsika megszólal ebédre!
Azért persze egy kicsit messzebb kellett menni. Aranyos
búzaföldeken, árnyas gyümölcsösökön, vadvirágos réteken keresztül.
Messziről hallottam, hogy milliom tücsök pengeti a hegedűjét a
tiszteletünkre:
- Ki-ri,
ki-ri, ki-ri?
Ki
ri? Hát bizony Panka volt az, aki majd ríva fakadt már az éhségtől. Én
ugyan nemigen tudtam enni az örömtől, de ő megfelelt az én részemnek
is.
Öreg
diófák árnyékában hevertük keresztül a délutánt, s hazafelé kolompolt a csorda,
mikor a pázsiton nekiültünk a vacsorának. Biz az csak húsos szalonna volt meg
friss túró. De olyan jóízűen evett belőle Panka, hogy öröm volt
nézni.
Két
hét se telt bele, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa. Azóta minden
sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty,
ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó.
|