|
Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, Nevenincsen
innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlenegy foga volt, az is beletörött
a beletlen kenyere keletlen hajába.
- Hej, mákos teringette, mézes borongatta! - ütött
az asztalra az egyszeri király -, micsoda király vagyok én, hogy még béle sincs
a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácscipót! Béle foszlós
legyen, haja, mint a selyem!
Gyémántos főudvarmester oldalba könyökölte a
rubintos főkamarást, rubintos főkamarás az aranyos főajtónállót,
aranyos főajtónálló az ezüstös főszakácsot, az ezüstös főszakács
a vászonkötős kis kuktát, vászonkötős kis kukta a tenyerébe szedte a
lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza.
- Van már kisszék, csak lába kék, uram király, tisztel
a pék. Vékával méri
becsületed, mogyoróhéjjal a hiteledet. Annyi már nála az adósságunk, hogy a
harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele.
- Hej, kécskei kecske, csókai csóka - fohászkodta
el magát az egyszeri király. - Micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ad
hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz
aranypengőt, ragyogót, csengőt!
Főudvarmester oldalba könyökölte a
főkamarást, főkamarás a főajtónállót, főajtónálló a
főkincstárost, főkincstáros elment, mint a sólyommadár, visszajött,
mint az ólommadár.
- A fejemnek grácia, üres a ládafia. Nagy pénznek
kis helye: csak azzal van tele.
- Hej, túrótlan rétes, álmatlan béles! -
keseredett el az egyszeri király. - Száz palotámban ezer terem, s nincs egy
betevő falat kenyerem. Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam
rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó, s nem marad belőle se író,
se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka?
Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős
kukta hamar rostát hozott, könnyeit a király abba ejtegette, úgyhogy az udvarát
árvíz fenyegette.
- Bánja a kánya! - legyintett a király. -
Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a nincsnek okát nem adjátok.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük
összetették, s amit kisütöttek, aranytálcán a király elé tették.
- Uram király, az adó úgy elolvadt, mint a hó!
- Hiszi a piszi! - legyintett a király. S mint a
sebes eső, könnye záporozott, vászonkötős kukta lyukas vödröt hozott,
könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette.
Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig
súgtak-búgtak, míg valahára megint észhez nyúltak.
- Verejtékből pergett az adó rakásra: hogy a
nap rásütött, elszállt, mint a pára.
- Vak varjú látta, süket tyúk hallotta! - legyintett
a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas
hordót hozott, könnyeit a király abba ejtegette, már egész országát árvíz
fenyegette.
Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volna
már a ládafiába is, ha befértek volna. Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fához,
csak a kukta kapott a lisztes hombárhoz. Ürgette, forgatta, zörgette, kongatta,
utoljára kimarkolt belőle egy marék lisztet.
- Van itt ész, hamar kész, uram király, ide nézz!
Látod-e
ezt a marék lisztet?
- Palacsinta,
bukta: látom ám, kukta!
- No,
uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hova lett az
adó!
A
kis kukta akkor szétnyitotta a markát, s belehullajtotta a lisztet a
főkincstároséba.
- Tedd,
ami tiszted: add tovább a lisztet!
Főkincstáros
adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a főudvarmesternek. Ide
is ragadt, oda is tapadt belőle, végre semmi se maradt.
- Hallod-e,
kukta, ebből se lesz bukta! - csóválta meg a fejét a király, mikor a
főudvarmester belerázogatta a tenyerét az övébe. - Mindnyájuknak lisztes
lett a marka, nekem csak az ujjam hegyére jutott egy kicsi.
A
kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette a vászonkötőjével a király
ujjáról, s aközben azt súgta a fülébe:
- Uram,
királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad. Száz kézen átfolyik,
egy szemig elkopik.
Hej,
talpra is ugrott az egyszeri király, s úgy szétütött a sok udvari
léhűtő közt, hogy egy se állt meg Nekeresdtől Nevenincsig. A
ládakulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának.
- Fiamnak
mondom: te viseld gondom!
No, a kis kukta gondját is viselte úgy, mint a
tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itala meg nem
fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, hanem a haját meghagyta
nektek.
|