|
Nevenincsen túl, Nekeresden innen, a kettőnek éppen
a fele útján esik Csicser. Nagyon csinos falu annak, aki sohase látott másikat.
Télen sáros ugyan, de nyáron poros: igaz, hogy a házak teteje csak szalmából
van, de azt legalább könnyebb elhordani a szélnek.
Amilyen szemrevaló a falu, olyan beleillők a lakói.
Mezítláb járnak, hogy a csizmájuk ne kopogjon, csurgásba állnak az eső
elől, rostával mérik a vizet, megaszalják a havat. Fát nem ültetnek az
udvarra, hogy le ne essen róla a gyerek, aratáskor pedig megállítják a
toronyórát, hogy mentől tovább tartson a nap.
Ezekből is látni való, hogy milyen okos emberek a
csicseriek. De legjobban megtetszik a következő történetből, amelyik
örök emlékezet okáért föl van írva a csicseri bíróék kéményébe korommal. Ott
olvastam én is, s ahogy én elolvastam, elolvashatja más is.
Mikor, mikor se, ha nem tegnap, tegnapelőtt,
egyszer a csicseri bíróné nagyot sikoltott, hogy elhallatszott a hetedik
határba. A csicseri harangozó ijedtében belekapaszkodott a harangkötélbe, s
akkorát lódított rajta, hogy még most is szólna a csicseri harang, ha a
csicseriek haza nem szaladnak a mezőről, s ki nem veszik az
ütőjét. Nyelve nélkül nem is tud szólni azóta a csicseri harang.
- Hol a tűz, hol a tűz? - kérdezték
ijedten a csicseriek a harangozót.
- Bíró uram házában - felelte a harangozó, s a
megrémült csicseriek egymáson ugráltak keresztül, hogy minél előbb a bíró
házához érjenek.
- Hol a tűz, asszony? - kiáltotta a bíró a
feleségének, aki még akkor is úgy csapkodta össze a két kezét, hogy két embernek
kellett a két karját megállítani.
- Hol a tűz, hol a tűz? Na, csak kelmed
is okos embernek ad kenyeret. Hát hol volna a tűz, ha nem a katlanban?
Azóta tán el is főtt a drága jó lebbencsleves.
- Hát miért sikítottál akkorát, hogy a kaszanyél
is kiesett a kezünkből?
Most meg éppenséggel akkorát rikkantott a csicseri
bíróné, hogy azt csak a csicseriek füle dobja bírta ki megrepedés nélkül.
- Hát már hogyne sikoltottam volna, mikor a
kendermagos tyúkom akkora tojást tojt, mint egy borsószem!
Csakugyan kicsi volt a tojás - úgy láttam, mint most
látom - még borsószemnek is.
Csudálták is a csicseriek étlen-szomjan egész
naplementig, hanem akkor megszólalt a bíró:
- Emberek, ilyen csuda még nem esett Csicseren.
Most már szóljanak kelmetek, mitévők legyünk a tojással?
A csicseriek a kezükre támasztották az állukat, s még
jobban kimeresztették a szemüket a tojásra. A nagy csendességben újra
megszólalt a bíró:
- Ne beszéljenek annyian egyszerre, mert nem
értjük meg egymást a nagy lármában. Van talán még ezen a híres Csicseren
énrajtam kívül is okos ember?
De ez a csúfolódás már csakugyan felvágta a csicseriek
nyelvét.
- Ültessük el a tojást: mi kel ki belőle?
- Építsünk neki házat: ott mutogassuk!
- Üssük dobra: ki ad többet érte?
- Süssük meg rántottának, s hívjuk meg rá az
egész falut!
- Figyelem, emberek, most én beszélek! Nálam van
a falu esze. Én pedig azt javallom, hogy vigyük el ezt a csudatojást ajándékba
a szolgabíró úrnak. Aki jobbat tud, tartsa meg a tanácsát magának.
- Éljen a csicseri bíró! - kiáltották a
csicseriek, a bíró pedig kevélyen folytatta:
- Holnap hajnalban indulunk. Velem jön a kisbíró,
ő hozza a tojást fele úton. Velem jön a harangozó, ő hozza a tojást a
másik fele úton. Én pedig átadom a szolgabíró úrnak.
Azon az éjszakán nem tudtak aludni a csicseriek.
Hiába, csak nincs párja ész dolgában az ő bírójuknak! Ugyan mit szól majd
a szolgabíró úr az ajándékhoz? Ugyan mit küld a falunak cserébe? Csak már ott
ne fogná a csicseri bírót maga helyett szolgabírónak!
Másnap a hajnali harmat útban találta a bölcseket, s a
kelő nap is elbámult rajta, hogy a csicseri bíró oktatta társait:
- Ahogy a szolgabíró úr elé érünk, én állok
legelöl, utánam a kisbíró koma, utána a harangozó sógor. Én a markomba fogom a
tojást, s azt mondom: „Isten éltesse a szolgabíró urat!” Kisbíró koma azt
mondja rá: „De még a kedves feleségét is!” Harangozó sógor is megszólal erre:
„Drága gyermekeikkel együtt!” Megértették-e kendtek?
Meg is értették, meg is tanulták. Kisbíró koma egész
úton azt hajtogatta: „De még a kedves feleségét is!” Amire a harangozó sógor
mindjárt utánamondta: „Drága gyermekeikkel együtt!” Még a sárgarigó is
eltanulta már tőlük, s még a fák is a fejüket csóválgatták: Na, csak okos
ember ez a csicseri bíró!
Ment is a dolog rendben, ahogy a szolgabíró úr elé
értek. Elöl állott az öregbíró, markában a csudatojás, öregbíró mögött a
kisbíró koma, a kisbíró koma mögött a harangozó sógor. Az öregbíró éppen meg
akart szólalni, mikor a harangozó sógor hirtelen akkorát prüsszentett, hogy a
kisbíró koma ijedtében ráesett az öregbíróra. Ez hirtelen kiejtette a
kezéből a csudatojást, a tojás egyszerre szétloccsant a márványtéglán,
öregbíró uram pedig haragosan elkiáltotta magát:
- Üsse a kő az ilyen embert!
- De a kedves feleségét is! - sietett a kisbíró a
mondókájával.
- Drága gyerekeikkel együtt! - mondotta utána
gyorsan a harangozó, hogy valahogy szégyent ne hozzon a falujára.
A szolgabírót elfutotta a pulykaméreg, s dühösen vágta
a taplósipkáját a csicseriek közé.
- Szedte-vedte népei, hát ilyeneket kívántok ti a
szolgabírótoknak?
Úgy elszaladtak a csicseri bölcsek, hogy máig se
álltak meg. Nem is állnak, míg nem találják a párját a kendermagos tyúk
csudatojásának.
|