|
Örzsike édesanyjának nagy volt a gondja. Elkészült az
ebéd, de nem volt, aki kivigye az arató gazdának. Kint volt az egész háznép,
nem maradt otthon egy morzsa cseléd se.
- Istenem, istenem, mitévő legyek? -
sopánkodott a gazdasszony. - Ha magam szaladok ki az ebéddel, elhalad rajtam az
idő, pedig tarhonyát kellene gyúrni délután.
- Ó, csak ne búsuljon, édes szülém - kottyant bele
Örzsike a tépelődésbe -, úgy kiviszem én az ételt apámuramnak, hogy el se
hűl, mire kiérek vele.
- Te, te csöppség? Hiszen föl se bírod emelni az
ételhordót.
Örzsike mindjárt elpityeredett volna, ha az édesanyja be
nem kötötte volna a fejét piros babos kendővel, s a kezébe nem adta volna
a fehér abroszban az ételhordót.
- No, hát akkor isten hírivel, de hamar ám! Siess,
hogy el ne késsél, lassan menj, hogy el ne essél. Az úton meg ne állj, az
abroszra vigyázz, hogy be ne levesezd, s mindig a lábad alá nézz a
dűlőúton, hogy meg ne szúrja a királydinnye.
- Sose féltsen engem, édesanyám - fogadkozott
Örzsike -, tudok én vigyázni magamra.
Édesanyja gyönyörködve nézett utána a kisajtóból, hogy
milyen takarosan kocog az ő kislánya. Olyan büszkén ment, akár egy
királykisasszony, még csak hátra se fordult, pedig ugyancsak kiabált utána a
Bicók Annuska az árokpartról:
- Gyere, Örzsike, együnk papsajtot!
Jaj, dehogy ér ő rá, mikor az édesapja várja az
ebédet!
Ahogy a házak közül kiért, elejbe állt a Maros kutya.
- Gyere, Örzsike, fogjunk ürgét!
- Most nem lehet, kutyuskám; látod sietős
dolgom van: ételt viszek édesapámnak.
Más jó ösmerősökkel is találkozott az úton. Mentek elébe
nagy gágogással a libák, hozzátörleszkedett a kis tarka bárány, rákiabált a
kakukk:
- Giá-giá-giá-gá, ne menj, Örzse, világgá, gyere
szedni pimpimpárét!
- Me-ee,
me-e-e, ne szaladj úgy, Örzsike, gyere, szaladozzunk a gyepen!
- Ka-kukk,
ka-kukk, kis babus, gyer, keress meg, hogyha tudsz!
Örzsike
rájuk se hallgatott, örült, hogy elmaradtak tőle, mikor bekanyarodott a
dűlőútra, a rozstáblák közé. Ha innen kiér, akkor már mindjárt kint
lesz a búzaföldön, ahol bizonyosan nagyon nézeget már az édesapja az útra:
jön-e már a leveske meg a mákos tésztácska.
Hát
ahogy mén sebesen, egyszer csak a szeminek vágódik egy bolondos pillangó.
Bizonyosan len virágnak nézte a szemét, olyan kék volt. Hanem szép volt ám a
pillangó is, sose látott még olyan szépet. Aranyos szárnyán kék selyempántlika,
zöld nyakravalója, pörge bajusza.
De
ezt már meg kell fogni, mert ilyen pilléje még egy lánynak se volt. Letette az
ételhordót az útszélre, s utánakapott a pillének, amelyik leült egy
rozskalászra. De abban a pillanatban már egy tüskerózsa körül karikázott. Nagy
vigyázva terjesztette ki Örzsike a tenyerét, de hogy összecsukta, nem maradt
benne egyéb, csak egy csúnya hegyes tüske. Úgy a tenyerébe fúródott, hogy alig
bírta kihúzni. A pille elröpült, és csúfolódva libegtette a szárnyát, ő
pedig leült az útszélre útilevélfüvet keresni a tenyerére.
Talált
is egy szép nagy levelet, de ahogy le akarta szakítani, észrevette, hogy egy
csigabigácska legelészget rajta. Úgy mozgott a szájacskája, hogy öröm volt
nézni. S Örzsike addig nézte, addig nézte, míg egyszer csak lehanyatlott a feje
a puha fűbe, és lecsukódott a szeme. Elaludt.
Isten
tudja, mit álmodott, bizonyára megfogta álmában az aranyos pillét, mert nagyon
mosolygósra állt a szájacskája. Feje fölött altatót zizegtek a kalászok, a pipacsok
bársony szirmukkal legyezgették, s a búzavirágok lehajolva a fülébe sugdostak.
Még
tán most is ott aludna, ha a kakukk arra nem repült volna, s röptében rá nem
kiált:
- Ka-kukk,
ka-kukk, a híres elaludt. Megeszi a csigabiga a mákos csíkot, hátrakötik a
sarkát Örzsikének.
Ijedten
ugrott föl Örzsike, s még csak az álmot se dörzsölte ki a szeméből, úgy
sietett az étellel. Mégis elkésett vele. Jól túljárt az idő a délen, a
juhász régen átlépett az árnyéka felett, mire odaért. Hanem azért az édesapja
nem haragudott Örzsikére. Dehogy is haragudott, inkább azt se tudta, mit
csináljon örömiben, hogy ő hozta ki az ebédet.
- Nézd,
Örzsikém, mit fogtam, én neked idekint - mondta mosolyogva, s azzal fölvette a
kereszt töviből a kalapját.
Egy nagy pillangó volt alatta. Aranyos szárnyán kék
selyempántlika, zöld nyakravalója, pörge bajusza. Tulajdon az a pajkos
pillangó, amelyik miatt elaludt Örzsike a rozsok közt.
|