|
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett
esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben
-, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a
hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a
szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek,
hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők
odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a
hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a
háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy
világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi
hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket -
mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is
megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott
lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt,
hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek
beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és
lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és
elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi
hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava
pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
|