|
Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos
fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa.
Szellőcske pedig ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva
megcirógatta a lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan
hallottátok már tőle:
Álom, álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.
-
Ki dalolgat itten? - kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az
altatgatót. - Ki cirógatja az arcomat?
Szellőcske
nagyot kacagott.
- Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám?
Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek,
hűsítem a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket
csókolgatok, kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a
levegőt frissítem. Aki engem nem szeretne, nincsen olyan senki sem.
- Ejnye, de csak jó is teneked, kedves Szellőcske!
Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát iskolába nem
kell neked járnod?
- Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha akkora
leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy
örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz
lesz a számtani feladat.
- Hát bátyád is van, Szellőcske?
- Van bizony, az csak a mulatságos fickó.
- Ej, de szeretném megismerni!
- No, megállj, majd előhívom, hogy
mulattasson. Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell
megnéznem, azokra nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.
Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt
az arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a
falevelek, s fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők.
Megérkezett Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő
terelgette a fellegnyájakat. Gabika örömmel kiáltott elébe:
- Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te
vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi
jóban fáradsz?
- Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok;
sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni;
sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni
messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.
- Hát még mit tudsz, Szelecske?
- Borbélytányért táncoltatni, kalapot
lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!
A kék szemű fodormenta virágok ijedten lapultak a
földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze,
recsegett-ropogott Gabika feje fölött az egész lugas. Olyan sűrűn
hullott a homok, mint az apró szemű eső, s valami ijesztő
bömbölés hallatszott a levegőben.
Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.
Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett
volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem
jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a
hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét
kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.
- Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap bennünket
a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.
Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári
zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a
fák, amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.
De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál
édesanyja ölében.
|